mirror of
https://github.com/viktorjasper/hun-diceware-word-list.git
synced 2026-07-27 21:10:36 +02:00
Initial commit.
This commit is contained in:
Gyozo Gaspar
+31
@@ -0,0 +1,31 @@
|
||||
# -*- mode: gitignore; -*-
|
||||
# emacs:
|
||||
*~
|
||||
# vscode:
|
||||
.vscode/*
|
||||
!.vscode/settings.json
|
||||
!.vscode/tasks.json
|
||||
!.vscode/launch.json
|
||||
!.vscode/extensions.json
|
||||
# mac
|
||||
.DS_Store
|
||||
# dotnet core
|
||||
nupkg/
|
||||
*.suo
|
||||
*.user
|
||||
*.userosscache
|
||||
*.sln.docstates
|
||||
[Dd]ebug/
|
||||
[Dd]ebugPublic/
|
||||
[Rr]elease/
|
||||
[Rr]eleases/
|
||||
x64/
|
||||
x86/
|
||||
build/
|
||||
bld/
|
||||
[Bb]in/
|
||||
[Oo]bj/
|
||||
[Oo]ut/
|
||||
msbuild.log
|
||||
msbuild.err
|
||||
msbuild.wrn
|
||||
@@ -0,0 +1,783 @@
|
||||
Alekszandr Szergejevics Puskin
|
||||
ANYEGIN
|
||||
(1823-1831)
|
||||
|
||||
Fordította
Áprily Lajos
|
||||
|
||||
|
||||
AJÁNLÁS
|
||||
Pétri de vanité il avait encore
plus de cette espèce d’orgueil,
qui fait avouer avec la même
indifférence les bonnes comme
les mauvaises actions, suite
d’un sentiment de supériorité,
peut-être imaginaire.
|
||||
(Tiré d’une lettre particuière)
|
||||
|
||||
Nem a hideg, kevély világnak,
Neked szántam regényemet.
Bár adhatnék a hű barátnak
Ennél méltóbb hűség-jelet,
Méltót hozzád, szép, tiszta lélek,
Te szárnyaló és egyszerű,
Kiben költői álmok élnek,
S álmában élet van s derű.
Vedd elfogult kezedbe, kérlek,
Pár tarka fejezet csupán,
Van köztük bús is, van vidám is,
Van népies és ideális;
Kissé gyarló gyümölcs talán:
Sok zsenge s hervadt színü évem,
Mulatság, ihlet s egy sereg
Álmatlan éj, borús kedélyem
S hűvös látás termette meg.
|
||||
|
||||
ELSŐ FEJEZET
|
||||
Siet loholva élni, s érezni is siet.
(VJAZEMSZKIJ HERCEG)
|
||||
1
|
||||
Nagybátyám, elvek jámbor őre,
Komoly beteg lett, higgyük el;
Jobb ötlet telhetnék-e tőle?
Most már becsülést érdemel.
Példája másnak is tanulság,
De jaj, már több, mint életuntság
Mellette ülni éjt-napot,
S még egy percig sem hagyni ott!
S mily álnokság agyonbecézni
A félholtat későn-korán,
Igazítgatni vánkosán,
Gyógyszert kínálni, szánva nézni -
S titokban sűrűn nyögni fel:
“Az ördög már mikor visz el?”
|
||||
2
|
||||
Egy naplopó szólt így magában,
Kit porban posta-trojka vitt,
S mert pártfogót lelt Zeus atyában,
Megörökli rokonait.
Ruszlán s Ludmíla olvasója,
Mindjárt első találkozóra
Bemutatom hősöm neked,
Ha, olvasóm, megengeded:
Anyegin, kedves jó barátom,
A Néva-parton született,
Te is? Vagy ott fényeskedett
Az ifjúságod? - szinte látom!
Ott rám is sok víg óra várt,
De észak rossz nekem, csak árt.
|
||||
3
|
||||
Példásan szolgált apja régen,
S adósságát növelve élt,
Adott három bált minden évben,
S a végén tönkrement ezért.
De sorsa Jevgenyijt kegyelte:
Először egy Madame nevelte,
Majd egy Monsieur kezébe jut;
A kedves, bár pajkos fiut
Szegény Monsieur l’Abbé nem ölte,
A könnyű óra játszva telt,
Így oktatott és így nevelt,
Kemény morállal nem gyötörte,
Ha rossz volt, enyhén szidta le,
S a Nyári-kertbe járt vele.
|
||||
4
|
||||
S mikor jött lázas ifjusága,
Sok bús és édes érzelem,
Sok vágy s reménység szomjusága,
Elcsapták Monsieurt hirtelen.
Hősünk szabad. Ez drága napja,
Haját divat szerint nyiratja
És felvesz egy dandys ruhát.
S örül, világ, hogy végre lát.
Tud franciául udvarolni,
Sőt írni is jól megtanult.
Könnyű lábbal táncol mazurt,
S fesztelen tud meghajolni.
Kell több? S jóhíre terjedez:
Értelmes, kedves ifju ez.
|
||||
5
|
||||
Így-úgy csak tágul szemhatárunk,
Fel-felszed egyet-mást az ész,
Tanultsággal csillogni nálunk,
Istennek hála, nem nehéz.
Sokan - szigorúak s kimértek -
Anyeginunkról így itéltek:
Tanult fickó, csakhogy pedáns,
Egyébiránt nem érte gáncs,
Mert hozzászólni társaságban
Minden tárgyhoz könnyen tudott,
S szakértő képpel hallgatott
Komoly, nagy gondolat-tusákban;
Epigrammban szikrát csiholt
S gyakran fakasztott nő-mosolyt.
|
||||
6
|
||||
A latin most nincsen divatban,
S mégis - tagadni nem lehet -
Egy kis készsége van szavakban
S egy-egy felírást érteget.
Juvenalisról is beszélne,
Búcsúzva Valét ír levélbe,
Az Aeneisből is citál
- Két sort - de pár hibát csinál;
Fel-felturkálni mégsem áhit
Időrendes porréteget,
Dohos világtörténetet,
De múlt idők anekdotáit
Ismerte jól, mind egy sorig,
Romulustól az újkorig.
|
||||
7
|
||||
Rossz lábon állt a vers-zenével,
Untig skandálhatunk neki:
Jambus? choreus? botfülével
Meg nem különböztetheti.
Mit ér Theokritos, Homeros?
Ő Adam Smith-szel jut ma célhoz;
A gazdaságtan bölcse lett
S arról mond mély itéletet:
Az állam jólétben s erőben
Hogy nő meg és hogy boldogul,
S hogy még aranyra sem szorul,
Ha van nyerstermelése bőven.
Az apja erre csak legyint,
S földjét zálogba adja mind.
|
||||
8
|
||||
Mindent, amit tud Jevgenyijem,
Időm leírni nem jutott,
De van, miben túltesz zseniken,
Mit mindennél jobban tudott,
Mitől öröm volt ifjusága,
De kínt is szerzett szomjúsága,
Mi elfoglalt minden napot,
S a lusta vágynak célt adott;
Tudománya a szenvedély lett,
Melyet Naso megénekelt,
De érte kínnal vezekelt,
S kihúnyt a fényes, lázas élet,
S zord Moldvában kihűlt szive,
Itáliától messzire.
|
||||
9
|
||||
...............................
...............................
|
||||
10
|
||||
Ó, hogy tud tettetőn szeretni,
Reményt titkolni, félteni,
Kijózanítni s elhitetni,
Komor képpel csüggeszteni!
Most büszke volt, majd engedelmes,
Közömbös kedvű vagy figyelmes,
Bágyadt s epedt, ha néma volt,
Lángolt, ha áradozva szólt.
S mily fesztelen titkos levélben!
Egy vágy fakasztja sóhaját,
S hogy elfelejti önmagát!
Gyengéd s futó a fény szemében,
Ma szégyenlős, holnap merész,
S ha kell, könnyet hullatni kész.
|
||||
11
|
||||
Hogy tud mindig új színt keresni,
Jámbort tréfával fogni meg,
Ijesztésül kétségbeesni
S szót lelni, mely búg s hízeleg,
Szűz elfogultságot kikémlel,
S legyőzi ésszel s szenvedéllyel,
Kilesve gyenge perceket,
Vár, míg a lány önként szeret,
S vall kérő szóra s biztatóra;
Első szívdobbanást figyel,
Felvert szerelmet űz s terel,
Míg itt a titkos pásztoróra,
Hol négyszemközt marad vele,
S leckét ad, melynek mestere.
|
||||
12
|
||||
Hogy tudta izgatni s hevíteni
Híres kacér hölgyek szivét!
S ha célja volt megsemmisítni
Vetélkedő ellenfelét,
Hogy tudta rágalmazni, marni
S furfangosan tőrébe csalni!
De ti, jó férjek, bíztatok
S hősömmel jóban voltatok:
A vén gyanakvó is kegyelte,
S a másik férj, a nagy ravasz,
Kis Faublas-t falt már mint kamasz,
S az is, ki szarvát rég viselte,
És hármat dicsért: önmagát,
A jó ebédet s asszonyát.
|
||||
13, 14
|
||||
...............................
...............................
|
||||
15
|
||||
Van úgy, hogy ágyában hever még,
S három kártyát hoznak neki.
Meghívások? Fogadni mernék.
Három család tisztelteti
S hívják gyermek-névnapra, bálba.
Ravasz fickónk mit is csinál ma?
Hol kezdje? Mindegy, nem nehéz:
Ő mind a háromhoz benéz.
De délelőtti öltözetben,
Széles bolivarral fején
Még járt egyet korzó-helyén,
A bulvárt tarkító tömegben,
S ha jó breguet-je már jelez,
Indul, ebéd-órája ez.
|
||||
16
|
||||
Sötétedik, szánkója várja,
Beül. “Hajts, hajts már!” - sürgeti;
Az est ezüstös zúzmarája
Hódprém gallérját belepi.
A cél Talon, s előre látja,
Kaverin várja ott, barátja.
Belép, dugó durrog, s a hab
Az Üstökös-borból kicsap,
Véres roastbeef a vacsorája
Meg szarvasgomba-csemege,
Francia konyha remeke,
S májpástétom, Strasbourg csodája,
S rá Limbourg sajtja is jöhet
S aranyszín ananász-szelet.
|
||||
17
|
||||
Új bort! Locsolni kell a sültet,
Zsíros volt s jó forró szelet.
De cseng az óra s menni sürget:
Megkezdődött az új balett.
A színház zord bírálgatója
S bájos színésznők hódolója,
A csélcsap udvarolgató,
Ki színfalak közt törzslakó:
Hősünk repülve érkezik meg,
Nézőnek ott minden szabad,
Megtapsolhat entrechat-kat,
Phaedrát, Cleopatrát lepisszeg,
Vagy Moinát tapsolja ki,
Hogy lássák: ő is valaki.
|
||||
18
|
||||
Bűvös világ! A jog barátja,
Fonvizin ott fényeskedett,
Ki mester-tollát gúnyba mártja;
Szemes Knyazsnyin ott kap nevet;
Ott könny s taps szívből jött adója
Ozerov s ifjú Szemjonova
Megosztható jutalma lett;
Katyenyin új fényt ott vetett
Corneille felséges szellemére;
Csípős, hangos Sahovszkoj ott
Sok víg művel mulattatott,
Didelot babért szerzett nevére;
Ott, ott, a színfalak megett
Töltöttem ifjú éveket.
|
||||
19
|
||||
Istennőim! Éltek? De merre?
Bús hangom hozzátok hatott?
Más lányraj jött a régi helyre,
Mely bájban nem pótolhatott?
A kart meghallom újra? Szól-e?
Meglátom, orosz Terpsichore,
Lélek-sugallta röptödet?
Vagy nem lel ismerősöket
Unt színpadon bágyadt szemem már,
S kiábrándult lornyetten át
Más, idegen világba lát,
S a lelkem élvezetre sem vár,
Csak szótlanul ásítozom,
S a múlt időn gondolkozom?
|
||||
20
|
||||
Telt ház. A páholyok ragyognak,
A földszint népe forr s lobog,
Fenn tapssal sürgetnek s dobognak,
A függöny gördül már, suhog.
Nagy nympha-raj kíséretében
Isztominánk ott áll középen,
Ragyog s lebeg a könnyü test,
Hegedűszót les, légiest.
A padlót most fél lábbal érve,
Másikkal lassan kört jelez,
Majd szökken, száll és lengedez
- Aeolus szája fújt pihére? -,
Most megperdül s forog tovább,
S lábhoz lendül a fürge láb.
|
||||
21
|
||||
Taps csattan. Jön hősünk alakja,
Két széksor közt, sok lábon át,
Látcső mögül sandít s kutatja
Nem-ismert hölgyek páholyát;
A felső sort is látcsövezte,
S nem volt egy fejdísz vagy fejecske,
Amelyben kedve telhetett;
Több férfinak köszöngetett,
Szórakozott és lusta szemmel
Megnézte most a színpadot,
Majd elfordult s ásítgatott:
“Ki kell cserélni. Türelemmel
Bírtam ki eddig. Rossz balett.
Unom, Didelot is szürke lett.”
|
||||
22
|
||||
Ugrál még ördöggel vegyülve
Sok Ámor- és sárkány-alak;
Feljárónál bundára dűlve
Fáradt lakájok alszanak;
Tart még a lábak tombolása,
Taps, krákogás, fütty, orr fuvása,
Benn s künn még lámpák száza vet
Körös-körül fény-íveket;
Borzong a ló, a hámot unja,
S a lábával havat kapál,
Gazdát szidó kocsisraj áll
Tűznél, kezét csapkodva, fújva:
S Anyegin már indul háza.
Még át akart öltözni ma.
|
||||
23
|
||||
Leírjam-e apróra, híven
A nagymagányú kis szobát,
Hol példás, ifjú Jevgenyijem
Naponta többször vált ruhát?
Divatszeszélynek ami tárgyat
A díszműves London kinálhat
S a Baltin át hozzánk elért
Cserébe fáért s faggyuért:
Amit mohó ízlés a szemnek
Párizsban alkot és teremt,
Választékost vagy szertelent,
Új pompának s új kényelemnek:
Tizennyolc éves bölcsem ott
Díszül mindent felhalmozott.
|
||||
24
|
||||
Sztambul borostyánkő pipái,
Bronz s porcelán az asztalon,
Finomkodók illat-csodái:
Kristályüveg-sokadalom,
Reszelőcskék, fésűk tömeggel,
Ollók tőrvégű s görbe heggyel,
Harminc kefét látsz szerteszét,
Sőt: fogkefét s körömkefét.
Mellesleg: Rousseau Grimmet érte
Megrója s meg nem érti őt,
Hogy szépszavú különc előtt,
Előtte körmeit kefélte;
A jog s szabadság őre itt
Jogtalanul helytelenit.
|
||||
25
|
||||
Derék embernek nem hibája,
Ha körmöt szépít s tisztogat.
A korral mért szállnánk vitába?
Zsarnokká nő minden divat.
Mint Csaadajev - nagy ideálja -,
Hősünk is fél: irígy birálja.
S ezért pedánsul öltözik,
Mondhatjuk: piperkőcködik.
Jó három órát veszt a napja,
Amíg az öltözőben ül,
S ha tükre mellől kikerül:
A csélcsap Venus szép alakja,
Kin maszk van s férfiöltözet
S álarcosbálba érkezett.
|
||||
26
|
||||
Piperkőc-ízlést emlitettem,
S az olvasó kíváncsi lett,
Értő szemeknek részletekben
Leírnám, hogy készülgetett;
S bár ez merészség s gondot adna,
A részletrajz el nem maradna;
De nyelvünkben nincs pantalon,
Frac és gilet meg egy halom;
S én nyelvem, mely szegény magában,
Előttetek beismerem,
Idegen szókkal keverem
- Tán túlsággal -, bár hajdanában
Forgattam szótárt, mely tanit:
A nagy Akadémiait.
|
||||
27
|
||||
De most nem erről kell beszélnünk:
Siessünk, vár a bálterem,
Anyeginunkat kell elérnünk,
Ott száguld gyors fiákeren,
Házak felé az esthomályba,
Az álmos utca két sorára
Kocsik páros lámpája vet
Derűsen ömlő fényeket
S szivárványt sző az út havára;
Ott pompás épület ragyog,
Körüle mécsláng-csillagok;
Árnyak vetődnek ablakára,
S előre-hátra lengenek
Dandys profilok, nőfejek.
|
||||
28
|
||||
De hősünk most beér a hallba,
A portásnak intést se szán,
A márványlépcsőkön nyilallva
Felszáguld, igazít haján
S belép: nyüzsgés a bálteremben,
A zene szól, de csendesebben,
Mazurkát lejt a nagy tömeg;
Zsúfoltság van, zsivaj s meleg;
Testőrsarkantyúk csengve pengnek,
Bájos kis lábak lejtenek,
Bűvölt, heves tekintetek
Kísérik ott, amerre lengnek,
S mit sok féltékeny dáma súg,
Zenébe fúl. A szála zúg.
|
||||
29
|
||||
A vígság s vágy korát elérve
Engem vadul vonzott a bál,
Vallomásra s levélcserére
Jobb helyet senki sem talál.
Jaj, tisztelt férjek! azt ajánlom,
Őrködjetek fürgén a bálon,
Szavamra jól figyeljetek,
Mert jó lélekkel intelek.
Tinektek is, kedves mamuskák,
Ilyen tanácsot adhatok:
Lornyetten át vigyázzatok!
Különben, isten ments, a fruskák...
S ha ezt írom, azért teszem,
Mert én már rég nem vétkezem.
|
||||
30
|
||||
Sok jó időm veszett el, évek,
Sokféle kedvtelés során!
S ha erkölcsöm nem sínylené meg,
A bál ma is bűvölne tán.
Ma is vonz még a fiatalság,
Tolongás, fény, jókedv, szilajság,
Leleménnyel költött ruha,
Szép láb: csakhogy szerencse, ha
Három pár formást lelsz hazámban.
Ó, jaj, be drága volt nekem
Két kis láb! nem feledhetem.
Most itt, lehűtő, bús magányban
Álmomba bájuk visszatér,
S szívemben megzajdul a vér.
|
||||
31
|
||||
Mikor s melyik vadon-vidéken
Felejted el majd, esztelen?
Hol vagy ma, kis láb? Zsenge réten,
Virágokon jársz nesztelen?
Bájad kelet becézte lágyan,
Észak bús és sivár havában
Nyomot te nem hagytál soha,
Szeretted pompás és puha
Szőnyegeid simogatását,
Érted lelkem rég elfeledt
Hírszomjat és dicséretet,
Száműzést, szülőföld varázsát!
Eltűnt a boldogság kora,
Mint réten talpad kis nyoma.
|
||||
32
|
||||
Barátaim, Diana keble
És Flora arca szép nagyon,
De táncos Terpsichore lenge
Lábát jobban csodálhatom:
A szemnek, mely utána réved,
A kis láb több gyönyört igérget,
Tündér-szépséggel elragad
S makacs rajjal ver vágyakat.
Szeretem, Elvinám, a lábad,
Ha asztal-abrosz rejti lenn,
Ha tavaszi füvön pihen,
Ha rád kandalló hője árad,
Ha tükrös parketten tipeg
Vagy tenger gránitján remeg.
|
||||
33
|
||||
Kelő vihar játszott az árral,
Irigyeltem a sok habot,
Mely szerelmes, szélvert sorával
Kis lábához borulhatott!
Hogy égtem: hullámmal szaladni
S a drága lábra csókot adni!
Soha ily gyötrött-szomjasan
Az ifjú láz óráiban
Csókolni nem vágytam lihegve
Ifjú Armida-ajkakat,
Rózsásra gyulladt arcokat,
Keblet, mely csókot vár epedve;
Nem, láz még így nem égetett
S meg nem gyötörte lelkemet!
|
||||
34
|
||||
De más idő is jár eszemben:
Ha néha visszaálmodom,
Egy boldog kengyel van kezemben,
S a drága kis lábat fogom;
A képzelet fellobban újra,
A hervadó szívben kigyúlva
Még tűz fut át a véremen:
Ismét sóvárgás, szerelem...
Elég már, csacska lant! nem illet
Himnusz sok rátartit, kevélyt,
Nem érdemelnek szenvedélyt,
Sem verset, melyet bájuk ihlet;
Szemfényvesztők, s a szem s a szó
S a lábacskájuk is csaló.
|
||||
35
|
||||
S Anyegin? Álmos, nyűtt a báltól,
Most indul, hívja vánkosa.
Ébred s mozdul a dob szavától
Pétervár munkás városa.
A boltost, árust várja dolga,
A bérkocsis kihajt a sorba,
Egy ohti asszony visz tejet,
Friss hó ropog, hol elsiet.
Reggel zajától zsong a város,
A táblák nyílnak, száll a füst,
A színe halványkék s ezüst,
A német pék, az akkurátos,
Papírcsákós, többször nyitott
Tolós vazisztasz-ablakot.
|
||||
36
|
||||
De bálzsivajtól elgyötörten,
Éjjellé váltva nappalát,
Álom ringatja boldog ölben
A pompa s élvezet fiát.
És délfelé új napra kelve
Kész reggelig megint a terve:
Mindig egyforma tarkaság,
A holnap s tegnap összevág.
De boldog-e legszebb korában
Ő, kit még semmi sem kötött,
Sok tündöklő siker között,
Mindennap égő mámorában?
Vajon egészség, akarat
Sok mulatás közt ép maradt?
|
||||
37
|
||||
Nem: már kihült s pihenni vágyik,
Megunta a világ zaját,
A nők sem bűvölték sokáig,
Udvarlásban már célt se lát;
Fárasztja hűtlenség, csalárdság,
Untatja már barát, barátság,
Aztán meg nem mindig lehet
Nyakalni jó pezsgőlevet
Pástétomra, beefsteakére,
Élcelni szikrázón, vigan,
Mikor fejszaggatása van;
S bár könnyen meglobbant a vére,
Izgalmat már affér sem ad,
Sem kard s golyó - hűvös marad.
|
||||
38
|
||||
Beteg, nagy baj; tudósa lesz-e,
Ki kóros titkot felfedez?
Az angol nyelv spleen-nek nevezte.
Orosz nyelvünkben handra ez;
Megszállta s ő csak várta: nőjön,
Ám arra, hogy szívébe lőjön,
Hála isten, sor nem került,
De mindennel szemben kihült,
Mint Childe Haroldot, zord tekintet
Jellemzi társaságban őt,
Boston vagy hír, mit pletyka szőtt,
Ravasz sóhaj, szép szem, mely intett -
Meg sem hatotta semmi sem,
Komoran járt s közömbösen.
|
||||
39,40,41
|
||||
...............................
...............................
|
||||
42
|
||||
Előbb, sok kényes női nagyság,
Hátat tinektek forditott,
Az a magas tónus manapság
Unalmas és elkoptatott.
Bár van, ki szócsatára késztet
És Benthamet meg Say-t idézget,
De mit maguk közt mondanak,
Bosszantóan naiv szavak.
Aztán minden hölgy oly hibátlan,
Pontos, fenséges és nemes,
Értelmes, jámbor s istenes,
Óvakodó és makulátlan,
Hogy már közelbe jutni kín;
Elég, ha látod, s itt a spleen.
|
||||
43
|
||||
Sok titkos útú, ifju hölgyem,
Kik néha késő esteken
Szálltok merész fiáker-ölben
Pétervári kövezeten,
Ti sem kaptok már hírt se róla,
A vad gyönyör cserbenhagyója
Otthon maradt, ajtót bezárt,
Ásítozott, ihletre várt,
S tollat fogott: de hát utálja
A szívós munkát, nem fakadt
Egyetlen szó a toll alatt,
S nem lett a büszke céh csodája,
Melyet nem bírálgathatok,
Mert benne én is tag vagyok.
|
||||
44
|
||||
A tétlenség megint elérte,
Üres volt mondhatatlanul,
S leült azzal - dicsérjük érte -,
Hogy más észtől: könyvből tanul.
Polcát megrakja nagy halommal
S olvas, de hát nem nagy haszonnal:
Ez untató könyv, az csaló,
Ez itt gaz, abban nincs való;
Előítélet szülte őket,
Mi bennük régi, már avult,
S fecseg az új is, mint a mult.
S otthagyta egy nap, mint a nőket,
Por lepte polcát, könyveit,
S ő rájuk gyász-selymet terit.
|
||||
45
|
||||
Akkortájt én is elvetettem
A hívságos világ nyügét,
S barátja lettem: megszerettem
Jevgenyijünk természetét;
Tetszett nekem különc-világa,
Természetes fantasztasága
S az éles ész, mely rég kihült,
Komor volt ő, s én ingerült,
Beleuntunk a szenvedélybe,
Az élet jól elbánt velünk,
Szívünkben csak hamut lelünk,
Rossz lelkek s vak Fortuna mérge
Sandítgatott felé s felém
Már életünknek reggelén.
|
||||
46
|
||||
Ki élt s gondolkozott, az embert
Lelkében mélyen megveti;
Ki érezett, azt multja felvert
Kísértete kerülgeti,
Nem rabja többé bűvöletnek:
Bűnbánatnak s emlékezetnek
Kígyója marja szüntelen.
S ez néha nem érdektelen
Fűszert vegyít a párbeszédbe.
Előbb a hang furcsán hatott,
De aztán hozzászoktatott
Jevgenyij gúnyja és epéje,
Megszoktam mérgeit hamar,
S a tréfát, akkor is, ha mar.
|
||||
47
|
||||
Hányszor tanúnk a nyári éjjel,
Mikor Névánk felett dereng
Világos, áttetsző egével,
S üvegszín hab, mely lengve reng.
Lunának nem ringatja fényét,
S mi múlt idők édes regényét,
Szerelmét éljük át megint,
A régi érzés meglegyint,
S a dús, áldott fuvalmu éjben
Ittas szívünk szótlan marad!
Mint rab, kit álma elragad
S zöld erdőket lát börtönében,
Álmodva úgy lebegtük át
A zsenge ifjúság korát.
|
||||
48
|
||||
A part gránitfalára dűlve
Multsirató szívvel pihent
Jevgenyij búsan elmerülve -
Volt már költő, ki írt ilyent.
Csend van. Csak egy-egy éji strázsa
Kiált, ha őr-jelt küld a társa;
Kocsizörgés száll messziről
A Milljonnaja út felől;
Megcsobbanó lapátu csónak
Lebeg szendergő, halk vizen;
Távolból kürtszó fog sziven
S jó hangja egy dalolgatónak.
De éjben van báj édesebb:
Torquato ottavája szebb.
|
||||
49
|
||||
Ó, Adriám és Brenta tája!
Meglátlak-e, csodás habok?
Dalolva hív a tenger árja,
S én ismét oly lelkes vagyok!
Phoebus-fiaknak szent e dallam,
A büszke albioni dalban
Rokon lélekre leltem én.
Olaszhon arany éjjelén,
A vágy játékos mámorában
Velencei szép lány karolt,
Hol csacska volt, hol néma volt,
Lebegve titkos gondolában -
S ajkáról vette ajkam át
Amor s Petrarca szép szavát.
|
||||
50
|
||||
Várlak, szabadság drága napja!
Jössz-e? Mikor jössz? - kérdezem.
A parton kószálok kutatva
S vitorlásoknak int kezem.
Szabad hullám-útján az árnak,
Hol hab s vihar veszélye várnak,
Mikor futok távolba már?
Ideje itt hagynom sivár,
Ellenséges vizem s világom.
S elérve dél kék tengerét,
Meglátni Afrikám egét,
S bánkódni zord orosz hazámon,
Hol szívem sajgott, szeretett,
Hol eltemettem szívemet.
|
||||
51
|
||||
Anyegin indult volna végre
Megjárni külföldet velem.
De közbeszólt a sors: sok évre
Elválasztott nagy hirtelen.
Meghalt az apja. S jött a gondja,
Uzsorás-had tört rá tolongva.
Mindenki belátás szerint
Dönt, hogyha baj van: Anyegint
Jobb sors nem csalta, nem kivánta
S a per gyűlöltebb, mint a gond:
Az apjától rászállt vagyont
Átadta s vesztét meg se bánta,
Vagy tán érezte messziről,
Hogy vén nagybátyja is kidől.
|
||||
52
|
||||
S valóban hír futott kezéhez,
A gazdatisztje írt neki:
Nagybátyja gyengül, rosszat érez
És búcsúzásra kéreti.
Hamar tisztába jött a szóval,
S száguldott váltott postatóval,
De unta jó előre már
A helyzetet, mely rája vár:
A sóhajt és hazug meséket,
S hogy majd jussáért bút mimel
(Regényem ezzel kezdtem el);
S megérkezett, de lám, lekésett:
Kinyujtóztatták már. Lerótt
A földnek minden bús adót.
|
||||
53
|
||||
Csapatba gyűlt ki sok cseléde
És megtöltötte udvarát,
Jött temetések kandi népe,
Jött ellenség és jó barát.
A sír mellől torhoz siettek,
Papok, vendégek ittak-ettek,
S a raj nagy képpel szétoszolt,
Mint kiknek fontos dolga volt.
Így lett hősöm vidék lakója,
Szeszgyár, víz, erdő s föld ura -
S ki rendetlen volt és fura
S a pénz híres pocsékolója,
Örült, hogy most új útra tért
S valami cél-féléhez ért.
|
||||
54
|
||||
Nagy, hallgató erdők varázsa,
Hűvös homályú tölgyvadon,
Patakhabok halk csobbanása
Új volt az első két napon.
Harmadnap már a táj s a berke
S a domb s mező nem érdekelte;
Aztán untatta rémesen;
Aztán meglátta élesen,
Hogy a faluját is csak unja,
Bár nincs körút, palota-sor,
Bál, kártyajáték, verscsokor;
Itt is csak les rá mélabúja,
Mely mint árnyék kíséri rég,
Vagy mint hűséges feleség.
|
||||
55
|
||||
Mindig békés életre vágyom,
Falunkban áldott csend fogad,
Rejtett helyen termőbb az álom
S a lant is zengőbb hangot ad.
Kószálok tétlen nyugalomban
Tó néma tükrén csónakomban,
Törvényem far niente lett.
Öröm s szabadság integet,
S köszönti minden ébredésem,
Többet alszom, mint olvasok,
Hiú hírnéven nem kapok.
Hát régen nem semmittevésben,
Rejtőzve töltöttem napom,
Legboldogítóbb korszakom?
|
||||
56
|
||||
Tied vagyok, szabad világom,
Szerelem, rét, virágözön!
Mindig megörvendek, ha látom,
Hogy hősömtől különbözöm;
Különben gúnyos olvasónak
Vagy körmönfont rágalmazónak
- S ez kiadó-csel is lehet -
Eszébe jutna: összevet
Hősömmel, önző célt követve,
Magam-portréja, hirdeti,
Mint büszke Byron hősei.
Mintha nekünk nem is lehetne
Mást megrajzolni, csak magunk,
S mindig csak önportrét adunk.
|
||||
57
|
||||
Igaz: álommal, szerelemmel
Minden poéta-szív rokon,
És én is csüggtem ifju szemmel
Bűbájos, édes arcokon,
Őrzött lelkem sok drága képet;
Majd Múzsa-szóra mind feléledt,
S verssé fonódott egynehány,
És hősnőm lett a hegyi lány
S a Szalgir-part két női rabja.
De ti titkát nem értitek,
Barátaim, s azt kérditek:
“Ki volt a versed nőalakja?
A sok szép féltékeny közül
Dalodnak, mondd, melyik örül?
|
||||
58
|
||||
Ki szerzett szép szemmel jutalmat
Merengő versedért neked?
Kitől jött mámoros sugallat?
Kit istenitett éneked?”
Senkit sem, istenemre mondom!
Én esztelen szerelmi gondon
Öröm nélkül vergődtem át.
Boldog, ki szíve nagy baját
Tüzes versben kizenditette,
Fokozta szent révületét.
S csitítva kínját és hevét,
Petrarca nyomdokát követte,
S dicsőség fénye gyúlt nevén;
Némán s bután szerettem én.
|
||||
59
|
||||
Elmúlt. A Múzsa jött helyette,
S világosult sötét eszem.
Szabad vagyok, s eszmét követve
Megint rímmel szövetkezem;
Írok, de már nem búba-veszve;
Tollam nem rajzol tévedezve
Be nem végzett versek felett
Kis női lábat, lányfejet.
Hamuból lobbanást ki várna?
Van búm, de nincs könnyem soha,
S lelkemben a vihar nyoma
Végképp eltűnik nemsokára,
S elkezdhetem regényemet,
S írok huszonöt éneket.
|
||||
60
|
||||
Átgondoltam tervét egészen,
Találtam hősömnek nevet,
S már itt is van, leírva, készen
Az első regényfejezet.
Át is néztem bírálva nyomban,
Ellentmondás egész halom van,
De én jogtisztelő vagyok,
S a cenzúrának is hagyok;
Munkám gyümölcsét átadom ma,
Sajtó, bíráld tetszés szerint,
Menj, újszülött, a Néva int,
Menj Néva-parti városomba,
S mert vád kísér magasztalást,
Hozz félreértést, gáncsolást.
|
||||
MÁSODIK FEJEZET
|
||||
O rus!
(HORATIUS)
O Rusz!
|
||||
1
|
||||
Hősünk unalmának tanyája
Falu volt, bájos környezet,
Ártatlan élvezet barátja
Csak áldaná, hogy ott lehet.
Öreg kastély állt egymagában
Szelet fogó hegy oldalában,
Folyó felett. Szemben vele
Zöld rét s arany rög tengere
Tarkállt-virult a messzeségben,
Faluk villogtak, itt-amott
A réteken nyáj ballagott,
Bozótos kert sűrűn, sötéten
Vetette mély árnyékait:
Dryadok álmodoztak itt.
|
||||
2
|
||||
Komoly kastély, a törzse régi,
Időt állót rakott a mult,
Csendjét tömör fal féltve védi,
Stílust a bölcs multtól tanult.
Magas terem minden szobája,
Bennük sokszínű csempekályha,
Cárok képmása több falon,
Selyemtapétás, vén szalon.
Ma már ez mind halott kor őre,
Avult, s nem is tudom, miért.
Anyeginnak sokat nem ért,
Neki nem sok kellett belőle,
Mindegy volt, hogy hová nyitott:
Újban s óban csak ásitott.
|
||||
3
|
||||
Hol kulcsárnéjával előde
Pörölt jó negyven éven át,
És ablakán a legyet ölte,
Magának ott fogott szobát.
Szerény, tölgypadlós otthonában
Két szekrény, egy asztal s divány van,
Tintának nincsen foltja itt.
Anyegin a szekrénybe nyit:
Itt költségnaplót rejt a polca,
Ott pálinkákból hosszú sort,
Több korsó édes almabort,
Ott naptárt - ezernyolcszáznyolcra -;
A bácsi sűrű gondban élt,
Más könyvbe nézni rá sem ért.
|
||||
4
|
||||
Így földesúrkodott magában,
S csak időtöltésszámba ment,
Hogy eltervezte: birtokában
Reformál, új rendet teremt.
S a puszta bölcs gondolkodója
A robot-súlyt könnyebb adóra,
Obrokra változtatja át,
A jobbágy áldja jobb sorát.
Úri fészkén dúl-fúl miatta
S romlást orront a nagyokos,
Számító szomszéd birtokos,
Másutt a hírt mosoly fogadta.
S minden szomszédja súgja már:
Veszedelmes csodabogár.
|
||||
5
|
||||
Kezdetben jöttek nyakra-főre,
De a hátsó lépcső bevált,
Lovásza felkészült előre,
S a doni mén nyergelten állt,
Ha úti porban, úti sárban
Jöttek családi nagy batárban -
Ez már önérzetükbe mar,
S a barátság meghal hamar,
“Bolond szomszéd, nem ért a szóból.
Szabadkőmíves. Bajt akar.
Szólóban vörös bort nyakal,
Asszonynépnek kezet se csókol,
Igen-t mond pusztán és nem-et,
És nem tesz hozzá kérem-et.”
|
||||
6
|
||||
Atájt Jevgenyij falujába
Új földesúr is érkezett,
A szomszédok rosszmájusága
Kemény bírálgatója lett.
Neve: Vlagyimir Lenszkij, lelke
Göttingai szellem neveltje,
Az ifjúság virága volt,
Kant híve, verselt és dalolt.
Ködülte németalföldi tájról
Hozott új eszmét, új tudást;
Szabadságról szent álmodást,
Tűz-lelket, mely lobogva lángol,
Hozta rajongás szép szavát
S vállára omló szöghaját.
|
||||
7
|
||||
Hideg világ rontó hatása
Hervasztva el nem érheti,
Lelkét leánymosoly varázsa
S baráti szó melengeti;
Kamaszbáj árad még belőle,
Remény az eldédelgetője,
Az új zaj, új fény, új vidék
Ifjú figyelmét fogja még.
Kétségeit nemes szivének
Rózsás álmokba rengeti,
Az életcél rejtély neki,
Körül csábító titkok élnek,
Töprengve nem hat rajtuk át
S csodát sejt mindenütt, csodát.
|
||||
8
|
||||
Hitte: van egy bús lelki párja,
Rokon vágyú s érzületű,
Ki csüggedt szívvel várja-várja;
Hitte: minden barátja hű,
S rabságra készen és halálra,
Becsületéért síkra szállna,
Nem fogja félelem kezét,
A rágalmat úgy zúzza szét;
|
||||
...............................
...............................
|
||||
9
|
||||
Vágy, mely a jóért harcra kelne,
Harag jogsértések nyomán,
Részvét s a hír gyötrő szerelme
Megrezgették szívét korán,
Lanttal kószált be sok vidéket,
Hol Schiller s Goethe napja égett,
Lelkét, mely lázasan liheg,
Költő-tüzük gyujtotta meg.
A Múzsák tiszta hírnevére
Ő szégyent nem hozott sosem,
Őrizte önérzetesen
A fennkölt érzést költeménye,
A zsenge kor szép álmait
S az egyszerű szó-bájait.
|
||||
10
|
||||
Szerelemről dalolt, s az ének,
A hódoló vers tiszta volt,
Mint gyermek álma, lányka-lélek
S felhőtlen ég-pusztán a hold,
Szép istennője szűz titoknak,
Szerelmes földi sóhajoknak.
Bánatról s búcsúról dalol,
A lenge köd, a valahol
S romantikus rózsák a tárgya,
Sok messzi föld, hol utazott,
S hol annyi könnyet hullatott
A mélabút rejtő magányba,
Az élet ősze - istenem! -,
Tizennyolc éves. Annyi sem.
|
||||
11
|
||||
Zsenijét Anyegin becsülte
Ebben a pusztában csupán,
Szomszédait Lenszkij kerülte
Az első dáridók után.
Zsivajuk kín finom fülének,
S az is, ha magvas szót cserélnek,
S a téma: széna, vizsla, bor,
Meg a rokonság: hosszu sor;
Érzéstelen szók végtelenje,
Amelyben szellem nincs jelen,
Unalmas, költészettelen,
Nincsen társas rutin se benne;
S abban, mit asszonyuk beszél,
Még tompultabb az elmeél.
|
||||
12
|
||||
Szép s gazdag. Kérőként fogadná
Minden család, csak vallana.
Lányával máris összeadná
A fél-oroszt a jó mama.
Vidéken ebben nincs kimélet,
Mihelyt belép, a nőtlen élet
Bajára fordítják a szót.
Valaki a látogatót
A szamovárhoz invitálja.
Dunya teát tölt, az anya
Odasúg: “Ügyeskedj, Dunya!”
Aztán előkerül gitárja,
S visít a dal (szegény gitár!):
Arany kastélyom várva vár!...
|
||||
13
|
||||
De Lenszkijünknek semmi kedve
Felvenni ezt a szép igát,
Ő csak Anyeginhoz szeretne
Közel kerülni, mint barát.
Találkoztak. Hullám a kőtől,
Prózától vers, jégtábla hőtől
Ily élesen nem üthet el.
A különbséget szokni kell,
Unják is egymást egyelőre;
Majd tűrik és megkedvelik,
A nap lovaglással telik,
Majd együtt vannak sülve-főve,
Tétlenségből - beismerem -
A jó barátság így terem.
|
||||
14
|
||||
De ilyen is ki tudja, hány van,
Nem kell az ósdi felfogás,
Mi egyesek vagyunk a számban
S nulla nekünk mindenki más.
Gőgös napóleoni módra
Nézünk kétlábú milliókra,
Melyek csak eszközök nekünk,
S az érezőkön nevetünk.
Anyegin nem ilyen egészen,
S bár átlát minden emberen
S lelkében megvetés terem,
Nem általánosít merészen,
A kivételt is megleli
S az érzést - másban - tiszteli.
|
||||
15
|
||||
Mosolygott, hogyha Lenszkijének
Lángolt s hevült a szelleme,
Lengése gyors ítéletének,
Lelkendező költő-szeme:
Anyeginnak mind érdekesség;
Fagyos szavát, mely rosszul esnék,
Megfogja, bár száján lebeg,
Gondolja: mért zavarja meg
Lelkességét hűtő vitákban,
Lehűti majd a gyors idő,
Hadd higgyen, míg az óra jő,
Egy jobb s tökéletes világban;
Láz fűti s álom rengeti -
Ifjú, bocsássuk meg neki.
|
||||
16
|
||||
Sok mindenről eszmét cseréltek,
Miben volt gondolkoztató:
Mozgalma elmúlt nemzedéknek,
A tudomány, a rossz s a jó,
Sokszázados előitélet,
Sír, sors-rejtélye, végzet, élet -
Vitájuk mindent sorra vett.
Olykor meg is feledkezett
Lenszkij az érvelés hevében,
S Jevgenyijnek el-elszavalt
Egy-egy szép, észak-ízü dalt,
S ő, bár nem sok maradt fejében,
S vershez nem volt türelme sem,
Hallgatta illedelmesen.
|
||||
17
|
||||
Két remeténk a szenvedélyről
Nagyon sűrűn vitatkozott,
Jevgenyij, biztos rév öléből,
Részvéttel csak sóhajtozott:
Jól jár, ki boldog ízlelője,
S korán kijózanul belőle,
Jobban, ki nem hódol neki,
Vágyát válásban hűti ki
S haragját megszólásba ölte,
Barátokért nem lelkesült,
Asszony mellett ásítva ült,
A féltékenység nem gyötörte,
És nem lett kártyatét soha
Ősöktől rászállt birtoka!
|
||||
18
|
||||
Ha már a józan bölcseségnek
Lobogója alá futunk,
Ha szenvedélyeink nem égnek,
S nyugodtan mosolyoghatunk
Makacs vágyon, mely - bár csak emlék -
Elkésetten visszaremeg még,
S csendjét kivívta életünk:
Hallgatni jólesik nekünk,
Ha lázukról mások beszélnek,
Szívünk rá visszhanggal felel;
Rokkant hadastyán így figyel,
S az ifjú szó kedves fülének,
Ha néhány bajszos, jó vitéz
Házába néhanap benéz.
|
||||
19
|
||||
De a meglobbant ifju lélek
Nem titkolózik semmiben,
Öröm, harag, bú, szenvedélyek -
Mindent kimond közlékenyen.
Szerelem rokkantját mimelve,
Anyegin komolyan figyelve
Hallgatta a költő-barát
Szívből jövő gyónó szavát;
Őszinte, bízó lelke mélyét
Mutatni meztelen meri,
Jevgenyij máris ismeri
Szerelme fiatal regényét;
Érzékeny tárgy, s bár új a hős,
Meséje régen ismerős.
|
||||
20
|
||||
Ó, szeretett, ahogy ma senki
Nem tud szeretni, lánggal ég,
Bolond költő tud így szeretni,
Kit szerelemmel sujt az ég.
Mindig, mindenhol egy az álom,
Egy kép sugárzik át a vágyon
És egy a bú, mely rágja rég!
Sem a vágyhűtő messzeség,
A távollétek végtelenje,
Sem Múzsáknak szentelt idő,
Sem sok csinos külföldi nő,
Mulatság s könyvek méla csendje,
Lelkét, mely szűz lángtól liheg,
Mind, mind nem változtatta meg.
|
||||
21
|
||||
Már lelkesült mint gyermek érte,
Kit gyötró vágy még nem hevit,
Hű s érzékeny szemmel kisérte
Kislányos kedvteléseit.
A tölgyes őrző hűvösében
Játékait megosztja szépen,
S már sejtik szomszédok, szülők,
Hogy egymáséi lesznek ők.
Szülői gond alatt a drága
Rejtekhelyen nőtt kényesen,
Ártatlan bájjal ékesen,
Akár az erdők gyöngyvirága,
Mely rejtve, fű között terem,
S nem sejti méh sem, lepke sem.
|
||||
22
|
||||
Első szerelme s férfi-álma
Költő-szívének Olga volt,
Első dalát ő inspirálja,
A sóhajt, melyben vágya szólt.
Elfutsz, aranykor, gyermek-élet!
Erdőt keres már, sűrüséget,
Magány kell s hallgató helyek,
Csillagos, holdas éjjelek,
A hold, az égi lámpa fénye,
Mely sok szép sétánkon kigyúlt,
Míg édes kínunk könnye hullt
A rejtelmes, homályos éjbe.
Hová lett régi ingere?
Csak utcalámpák pótszere.
|
||||
23
|
||||
Szófogadó lány volt, szerény volt,
S nyílt, mint a költő élete,
Vidám, mint hajnaltájt az égbolt,
S kedves, mint csók lehellete;
Mosoly, hang, termet, égi-kék szem,
Len-fürt, mozgás olyan egészen...
De ezt a képet, ezt a színt,
Az Olga-arcot rendszerint
Meglelheted minden regényben,
Bájos leány-arckép nagyon,
Szerettem is fiatalon,
Aztán meguntam szörnyüképpen.
Engedd meg, kedves olvasóm,
Hadd fordítsam nénjére szóm.
|
||||
24
|
||||
Tatjana volt Olgácska nénje...
Versben szokatlan név lehet,
Először én oltom regénybe
Itt ezt az egyszerű nevet.
S miért ne? Báj van ebben, dallam,
Bár érzem: elválaszthatatlan
A névtől régi mult szaga
S cselédszobák hangulata.
Valljuk be, nincs ízlés minálunk,
S ízlés nélkül adunk nevet
(Ne is említsünk verseket);
S a műveltségben rosszul állunk.
Mit kaptunk tőle? Rossz szokást:
Finnyáskodást és semmi mást.
|
||||
25
|
||||
Tatjana volt tehát. Hugával
Szépségben nem mérkőzhetett:
Ő frisseséggel, rózsabájjal
Nem fogta meg figyelmedet.
Vadóc, bús, félénk, zajra rebben,
Mint szarvasgím a rengetegben,
Családi körből is kiüt,
Idegen ott is, mindenütt.
Szülőinek nem hízelegne,
Nincs nyájaskodó mosolya;
Mint kislány sem vegyült soha
Ugráló, víg gyermekseregbe,
Ablaksarokban elvonul,
S elül egész nap szótlanul.
|
||||
26
|
||||
Merengés - ez volt néma társa,
Merengett már mint kisgyerek,
Vidéki életét varázsa
Álmokkal szépítette meg.
Tűvel nem volt egy percre dolga,
Dobráma vásznához hajolva
Kényes keze nem hímezett
Selyemmel cifra díszeket.
Babás kislányban jó előjel
A sok mamás parancsadás:
Játékkal formáló hatás,
Illemtudássá nő idővel;
Azzal, mit anyja mond neki,
Babuskáját dédelgeti.
|
||||
27
|
||||
Ilyenhez nem vonzotta kedve,
Babát kezébe nem fogott,
Divatról, városról fecsegve
Babával nem társalkodott.
Kedvét a csínyekben se lelte,
A rémtörténet érdekelte;
Ha tél volt, éj volt és sötét,
Az fogta meg jobban szivét.
Mikor dajkájuk összeszedte
Olgusnak künn a társakat,
Széles mezőn nem játszogat,
A kergetősdit nem szerette,
Untatta lárma és zsivaj,
Szilaj játék, csengő kacaj.
|
||||
28
|
||||
Szeretett az erkélyen állva
Felvillanó fényt várni meg,
Ha foszlik az ég homálya,
S halványul a csillagsereg,
Szín játszik már a földszegélyen,
Szél jön, hajnalfutár, s a szélben
Lassan megnő a virradat.
Télen, mikor homály alatt
A fél föld hódol még a csendnek,
S a renyhe csendben idelenn
Még napkelet lustán pihen
S ködös holdfény-foltok derengnek,
Ő mozdul már, órája ez,
Gyertyája lángja lengedez.
|
||||
29
|
||||
Az érzelmes regényt imádja,
Mindent pótolt a könyv neki,
Richardson képzeletvilága
És Rousseau gyönyörködteti.
Jámbor s lágylelkű volt az apja,
Ízlése: múlt század divatja,
Könyvet kezébe sose vett,
S nem tudta, hogy kárt is tehet;
Játék, gondolta, fiatal lány -
S gondot belőle nem csinált,
Melyik titkos kötetke hált
Mellette kispárnája alján.
Felesége, nem tudja, mért,
Szinte hevült Richardsonért.
|
||||
30
|
||||
Richardsonért ég reggel, este,
Nem mintha olvasná is őt
S gondolná: Grandisont szeresse
Vagy tán Lovelace-t, a vakmerőt.
De hajdan Moszkvában kuzínja
(Hercegkisasszony volt: Alína)
Róluk szavalt, imádta rég.
Akkortájt vőlegénye még
A férje, ámde kedve ellen,
Menyasszony volt, s másért hevült,
S ész helyeselt, szív lelkesült
Ebben a titkos érzelemben.
Új Grandison volt, de a whist
S más kártya rabja: gárdatiszt.
|
||||
31
|
||||
S divatnő lesz, arszlánja párja,
Cicoma vonzza s toalett.
S oltárhoz vitték nemsokára,
S nem kérdezték, mit érezett.
S hogy bánatától elterelje,
Jóllátó férje útra kelve
Tüstént vidékre költözött,
S itt, isten tudja, kik között,
Vergődik és szenved sokáig,
Válásra gondol, könnyet ont,
De jő a háztartási gond,
S a sorsa megszokásra válik.
A megszokás mennyből való,
Boldogságunkat pótoló.
|
||||
32
|
||||
A megszokás ír bánatára,
Melyet nem enyhít semmi más,
De egyet meglát nemsokára,
S az lesz teljes vigasztalás.
Munkája s tétlensége közben
Rájött, férjét hogy tudja könnyen
Vezetni nő-kormány alatt,
S azóta minden jól haladt.
Kihajtat minden munkahelyre,
Gombát sóz, számnaplót vezet,
Borotvál is - jobbágyfejet -,
Megfürdik szombatnapra kelve,
Nyakon vág egy-egy lányt, legényt,
S férjétől nem kér véleményt.
|
||||
33
|
||||
Érzelmes lányok albumába
Vérével írt volt verseket,
Éneklő hangot vitt szavába,
S így hívta Praszkovját: Paulette.
Fűzőjét szűkre fűzve hordta,
S olyan n-et ejtett az orra,
Akár a kényes franciák.
Egyszerre más lett a világ,
Minden, minden letűnt a multba:
Alína, fűző, versfüzet,
Album s érzékeny élvezet,
S Séline-je már megint: Akulka.
A köntöst újrabéleli,
S a főkötőt is megleli.
|
||||
34
|
||||
Szerette s bízott benne férje,
Mit bánta ő, hogy lesz a rend,
Hálókabátban ült henyélve,
Evett, ivott s megint pihent;
Így folyt az élet halk folyója,
Olykor benézett esti szóra
Egy-egy kedves szomszéd család,
Pár fesztelen, nyílt jó barát;
Panasz, megszólás, tréfa járja,
Nevettető szó, víg s hamis,
Az este nő, zaklatja is
A teáért Olgát mamája.
Vacsora. Majd az óra int,
S szétmennek álmosan megint.
|
||||
35
|
||||
Sok jót őriztek életükben
A kedves mult szentségeként,
Hagyományos farsang-hetükben
Blint sütnek: jó orosz lepényt;
Náluk két böjtje volt az évnek,
A körtánc és varázsos ének,
Körhinta - ez tetszett nekik,
S pünkösd-napon, ha híveik
Ásítnak, míg miséz a pópa,
Csokrukra, mely kézben remeg,
Három könnycseppet ejtenek,
A jó kvasz állandó itóka;
Cselédük tudta a szabályt,
S vendéget rang szerint kinált.
|
||||
36
|
||||
Így vénültek meg mind a ketten,
De jött egy nap, s a férj halott,
Koporsóban feküdt meredten,
És ott új koszorút kapott.
Ebéd előtt halt meg. Siratta
Minden szomszédja. Sírt miatta,
Ahogy még nem gyászolt soha,
Két lánya és hű asszonya.
Jó volt, jámborság mintaképe,
S ahol porai nyugszanak,
Ezt hirdetik vésett szavak:
Dmitrij Larin, az Úr cseléde,
Esendő vétkező, ki hitt,
Volt brigadéros nyugszik itt.
|
||||
37
|
||||
Mikor Lenszkij megtért a házhoz,
Egyik legelső dolga volt:
A jó szomszéd haló porához
Sóhajtva elzarándokolt.
Sokáig állt ott néma búban.
“Poor Yorick! - mondta szomorúan. -
Karjára vett, emlékezem,
Az Ocsakov-renddel kezem
Milyen sokszor játszott vidáman!
Ő szánta Olguskát nekem,
És szólt: - Vajon megérhetem?”
És elmerülve bánatában,
És el sem hagyva még a sírt,
Vlagyimirunk sírverset írt.
|
||||
38
|
||||
Odább holt apja s anyja várja,
S hamvukra is verset szerez,
Hamvukra és az ős porára...
Jaj! nemzedékek útja ez;
Vetések sorsából tanulnak:
Kelnek, érnek s aratva hullnak,
Egy titkos kéz akarja ezt,
Kel már a másik, érni kezd...
Így jár majd csélcsap nemzedékünk,
Megnő, erőre kap, virul
S az ősök mély sírjába hull,
Az óra üt s elhozza végünk;
Esendők sorsa vár reánk,
S kituszkol innen unokánk.
|
||||
39
|
||||
Pajtás, az élet jó borából
Habzsoljatok hát, míg lehet!
Kevés szál fűz sok régi szálból
Hiúsághoz engemet.
Szemem csukott a csalfa fénynek,
De távolt sejtető remények
Rezzentik lelkem húrjait,
Bús sors: nyomot sem hagyva itt
Az elmúlás útját követni.
Nem hírt űz életem s dalom,
De szeretnék túl síromon
Olyan fényt bús sorsomra vetni,
Hogy bár egyetlen hang legyen,
Mely néven emleget hiven.
|
||||
40
|
||||
Tán végigrezeg egy drága lelken,
S a sors, lehet, hogy őrzi már
A strófát, melyet énekeltem,
S el nem meríti Lethe-ár;
Lehet, hogy (így becéz reményem)
Egy-egy tudatlan úr kevélyen
Híres képemnél majd megáll,
S “Poéta volt!”, így deklamál.
Fogadd tehát hálám, ki hűen
Figyelsz a Múzsa-szóra, te,
Akinek emlékezete
Megőrzi múló sorsu művem,
S megveregeted könnyedén
A babért az öreg fején.
|
||||
HARMADIK FEJEZET
|
||||
Elle était, fille, elle était amoureuse.
(MALFILÁTRE)
|
||||
1
|
||||
“Hová? Ej, ej, poéta-lélek!”
- Szervusz, nekem már menni kell. -
“Én nem tartóztatlak, de kérlek:
Az estédet hol töltöd el?”
- Larinéknál. - “Hát ezt csodálom,
S nem terhes társadalmi járom,
Hogy náluk teljék minden est?”
- Cseppet sem az. - “Nem értem ezt.
Elképzellek (hű kép? figyeld meg),
Szemem a társaságba lát:
Jó s egyszerű orosz család,
Agyonkínálnak, úgy szivelnek -
Befőtt, beszéd, sok, végtelen,
S a tárgy: esőzés, marha, len.”
|
||||
2
|
||||
- Hisz ez még nem baj, úgy találom. -
“Az unalom baj, nemdenem?”
- Ahogy ti éltek, én utálom,
A házias kört kedvelem,
A kört, ahol... - “Megint eklóga?
Elég ebből, hagyd a manóba!
Mi az? Hát úgy sietsz ma? Kár.
Mondd, Lenszkij, láthatnám-e már
Phyllisedet vonzó körében,
Ki álmod s versed sugara,
Megrikatód, et caetera?...
Mutass be.” - Tréfálsz. - “Semmiképpen.”
- Örömmel. - “S mikor?” - Most, gyerünk.
Meglásd, örülnek majd nekünk.
|
||||
3
|
||||
Indulhatunk. - S már droskin ülnek
S robognak. Már a cél is int.
Sok már a jóból, úgy örülnek
Larinék ős szokás szerint.
Vendéglátásra is szabály van.
Befőttet hoznak kicsi tálban,
Az asztalon korsó bor áll
És áfonyalevet kinál
|
||||
...............................
...............................
|
||||
És hazahajtattak galoppban
A legrövidebb úton át,
Mi meg most lessük el titokban
Két ifjú hősünk pár szavát.
- Ásítasz, Anyegin? - “Szokásból.”
- Ily szörnyen unatkozni máshol
Nem láttalak. - “Mindegy nekem.
Nézd, éj van már a réteken.
Andrjuska, jó lesz hazatérni!
Milyen sivár táj! Apropó:
Larinné szimpla s csacsogó,
De kedves és jólelkü néni.
De az az áfonyás zamat...
Féltettem tőle gyomromat.
|
||||
5
|
||||
És mondd csak, melyik volt Tatjana?”
- Az a borús, ki szót került,
S némán s merengve, mint Szvetlana,
Az ablak szegletébe ült. -
“S húgához húz szíved szerelme?”
- S ha hozzá? - “Nénje érdekelne,
Ha költő volnék, Olga nem,
Az arc üres, lélektelen,
Mint egy Van Dyck-madonna képe,
Kerek s pirosló színű, mint
Amott a hold, mely bárgyun int
A bárgyu horizonton égve.”
Vlagyimir kurtán válaszolt,
S egész úton egy szót se szólt.
|
||||
6
|
||||
Anyeginunk látogatása
Larinékra mélyen hatott,
De másoknál is volt hatása,
Minden szomszédot izgatott.
S nincs vége célzó tréfaszónak
S a suttyomban találgatónak,
Mely pletykát célt hibázva szőtt,
És Tatjanának szánta őt.
Akadt, ki váltig hajtogatta:
Kitűzték már a nagy napot,
De Anyegin nem juthatott
Új gyűrűkhöz, s késnek miatta.
Hogy Vlagyimir és Olga pár,
A hír rég eldöntötte már.
|
||||
7
|
||||
Tatjana hallotta s figyelte,
S bántotta minden szóbeszéd,
De titkon örvendett a lelke,
A hír megfogta lányeszét.
A szíve meglobbant utána,
Órája üt s szeret Tatjana.
A földbe hullt mag is kikel,
Ha a tavasz reá lehel.
Vágytól rég búra vált a kedve,
Már rég hevült s ábrándozott,
Végzetes italt szomjazott;
Fiatal keble rég epedve
Hordozta gyötrő vágyait,
S várt, várt a lelke... valakit.
|
||||
8
|
||||
S kivárta... Nagyra nyílt szemével
Meglátta végre: Ő az! Ő!
Jaj, most a nappal és az éjjel
És fűtött álma bővülő
Képpel telik meg. Lányszivének
A tárgyak is róla beszélnek
Varázsosan, szünetlenül,
Még kedves szót is un s kerül,
S teher, ha szolgáló becézi.
Bánatnak adja át magát,
Nem hallja vendégük szavát,
Átkozza, hogy ráér benézni,
S váratlanul is látogat,
Náluk ragad, s fecseg sokat.
|
||||
9
|
||||
Regényben most hogy áhitotta
Az édesbús költői szót!
S mily életes varázzsal itta
A csábító illúziót.
Lélek-tüzén életre kelnek
Regényhősök, regény-szerelmek.
Linar s Malek-Adhel mese
És Julie Volmar kedvese,
S a szenvedély bús vértanúja.
Werther s a pompás Grandison
- Meséjétől elaluszom -,
Álmodva mind-mind látja újra,
S mind egy alakká egyesül,
S mind Anyeginná testesül.
|
||||
10
|
||||
S amíg az édes mérget issza,
Magát hősnőnek képzeli,
S Delphine lesz, Julia, Clarissa;
S ártó könyvében megleli,
Kószálva halk erdőmagányban,
Vágyuk titkos tüzét a vágyban,
Mely túlfeszült szívében ég,
Sóhajt, s e más gyönyörüség,
Más bú övé lesz révületben
Egész lelkén áradva szét,
S hősének szóló levelét
Könyv nélkül mondja s önfeledten...
De - ne csodálkozzunk azon -
Anyegin nem volt Grandison.
|
||||
11
|
||||
A hőst az alkotója régen,
Tisztes, komoly húrt ütve meg,
Úgy ábrázolta példaképpen,
Hogy eszmény volt, ember-remek.
Csupa kedvesség és nemesség,
S a rosszak űzik, hogy elessék;
Jólelkű, érzékeny s eszes,
Az arca vonzó, kellemes,
Bűn nem győz tiszta szenvedélyén,
Nem-lankadó, lelkes vitéz,
Ki életét áldozni kész -
S a mű utolsó része végén
Mindig a bűn az elbukó,
És koszorúsan győz a jó.
|
||||
12
|
||||
De a lelkek ma ködben élnek,
Ma álmosít a vén morál,
Regényben is kedvelt a vétek,
S a jó legyőzve félreáll.
A süldőlány brit rémmesével
Fekszik le, s az riasztja éjjel,
Töprengő Vampirért remeg,
Csavargó Melmoth fogta meg
S Ahasver, bolygó végzetével,
Sőt a kalóz is hőse már.
Vagy a titokzatos Sbogar.
Lord Byron szerencsés szeszéllyel
Ad zord önzésnek álruhát:
Bús és borús romantikát.
|
||||
13
|
||||
Barátaim, van célja ennek?
Ha isten úgy akarja, hát
Búcsút mondok költő-hitemnek,
S új ördög üt bennem tanyát.
Phoebus dühének ellenállok,
A csendes prózához leszállok,
S egy régimódi nagy román
Foglal le sorsom alkonyán.
Nem gaz bűnt festek szörnyű hűen
S nem mondok nektek rémmesét:
Orosz családok életét
S multját festem le egyszerűen,
Szerelmet, édes álmodást,
Régi világot, ó szokást.
|
||||
14
|
||||
Írom, ami apák szavából
S nagyapákéból rám maradt,
Leírom, hogy sétált a pár, hol
Patak futott vén hárs alatt;
A féltés kínját és a válást,
Békülést, könnyes megtalálást,
Új meghasonlást, új borút
S végül: menyasszony-koszorút...
Hült szenvedély éled fel újra
Sok forró, szép szóban, melyet
A nyelvem régen rebegett
Gyönyörűszép lábhoz borulva,
Hódolva bús-szerelmesen -
Elszoktam tőlük teljesen.
|
||||
15
|
||||
Kedves Tatjana, szánva szánlak!
Együtt sírok veled, sokat;
Az új idők tirannusának
Kezébe adtad sorsodat.
Véged van, kedves; vak reményed,
Bús boldogsággal csalva téged,
Kínálja majd édes borát,
A gyönyörűség mámorát
S varázslatos mérgét a vágynak.
Álmodsz, ámít a képzelet,
Lányálmaid rejtő-helyet
S boldog találkozást kivánnak,
S ahol csak jár tekinteted,
Ott a kísértő: végzeted.
|
||||
16
|
||||
S Tatjanát vágya űzni kezdi,
Gyümölcsösükbe elvonul,
Szemét révülten földre szegzi,
Lassít s áll mozdulatlanul;
Melle hullámzik izgatottan,
Arcán hevültség lángja lobban,
Lélegzete sűrűn vesz el.
A füle zúg, szeme tüzel...
Éj lesz, a hold, az éji strázsa,
A messzi égbolton halad.
Fülemile a lomb alatt
Dalt zeng, megejt a dal varázsa.
Tatjana álmatlan remeg,
S dajkáját így szólítja meg:
|
||||
17
|
||||
“Nem alszom, szellőztesd szobámat,
Megfúlok! Ülj mellém, nyanyám.”
- Mi bánt? - “Az unalom s a bánat.
Múlt dolgokról mesélj talán.”
- Mit? Nem tudok mesélni, nem, nem,
Régen sok minden volt eszemben,
Történetek s mesék, de hány!
Gonosz szellem s tündérleány;
De most immár, Tanjám, felejtem,
Lásd, nemrég még tudtam s ma nem.
A vénség tréfát űz velem!
Eszem kihagy. - “Beszélj ma, lelkem,
Multadról, s egyre válaszolj:
Szerelmes is voltál te, szólj!”
|
||||
18
|
||||
- Ugyan! Fiatallány-koromban,
Nem is hallottuk: szerelem;
Napam ki is vert volna nyomban,
Ha csak kérdezni is merem. -
“Akkor mondd, hogy mentél te férjhez?”
- Bizony, az isten vitte véghez.
Ő volt fiatalabb: Vanyám,
Én meg tizenhárom talán.
A szerző-nő meglátogatja
A sok rokont egymás után.
Két hétig tart, s megáld apám.
Torkom szorongás fojtogatja,
Hajam kifonják, sírni kell,
S énekkel paphoz visznek el.
|
||||
19
|
||||
S elvittek máshoz, más családba...
Nem is hallgatsz rám, kedvesem... -
“Nyanyám, a bú... minden hiába,
Elepedek, émelyedem:
Csak sírni és zokogni vágyom!”
- Kórságos baj lehet, leányom;
Az Úr őrizze életed!
Bármit kérsz, megteszem neked.
Milyen forró vagy! - “Nem betegség.”
- Szentelt víz meggyógyítana... -
“Én... szerelmes... vagyok... nyanya...”
- Ó, könyörülő égi szentség! -
Imát mondott és reszketett
S a lányra keresztet vetett.
|
||||
20
|
||||
“Szerelmes” - súgta gyenge hangon
Öreg dajkájának. - Pihenj,
Beteg vagy, úgy látom, galambom. -
“Szerelmes - hagyj magamra, menj.”
És künn a telehold világa
Bágyadt fényt szórt a lányszobába,
Csillant a halvány arcú lány
Éjjelre kibontott haján
S könnyén; előtte kicsi széken
A vénasszony gubbaszt helyén,
Kendővel kedves, ősz fején,
Bokáig érő köntösében.
Csend van, holdfény bűvölte meg
A tájat, minden szendereg.
|
||||
21
|
||||
S távolba vonja szenvedélye,
Amíg a holdvilágba néz...
S egy gondolat cikáz eszébe...
“Hagyj itt, jobb, ha aludni mész.
Tollat, papírt - ne félj, igyekszem,
Idébb az asztalt, így, lefekszem.
Jó éjt.” És egyedül maradt.
Csend. Csak a hold vet sugarat.
Tatjana ír könyökre dűlve.
S lelkében csak Jevgenyij él,
S a meggondolatlan levél
Szűz érzéséről szól hevülve.
Kész. Összehajtja, révedez...
Tatjana! Kihez szól? Kihez?
|
||||
22
|
||||
Láttam sok nőt, ki szép s kegyetlen
És tiszta, mint a tél, s hideg,
Makacs, megvesztegethetetlen -
Az én eszem nem érti meg.
A gőg előtt bámulva álltam,
A született erényt csodáltam,
Ilyentől futni volt okom,
Borzadva láttam homlokon
A pokol rettentő igéit:
Minden reményről mondj le itt!
Ilyennek baj, ha felhevit,
S öröm, ha elriasztva rémit.
A Néva-parton, meglehet,
Láttál hasonló hölgyeket.
|
||||
23
|
||||
Hizelgő hódolók körében
Ismertem más szeszélyü nőt,
Hiún fogadta és kevélyen
A sóhajtót s dicsérgetőt.
S mit láttam nagy csodálkozással?
Szigorúan, de számitással
Félénk szerelmet elriaszt,
Hogy aztán visszacsalja azt.
Elég egy résztvevő tekintet,
Elég egy halk, sajnálkozó,
Gyengédnek mímelt röpke szó,
S az ifjú, kit szíven legyintett,
Hiszékenyen, vakon, bután
Szalad a délibáb után.
|
||||
24
|
||||
Tatjanának nagyobb-e bűne?
Mert egyszerűen, naivan,
Gyanútlanul hisz s lelkesülve
Eszményében s álmaiban?
Mert fortély nélkül tud szeretni
S mert vágyait tudná követni?
Mert oly hiszékeny lelkü még,
Mert megáldotta őt az ég
Csapongó, lázas képzelettel,
S van benne bátorság, erő,
Makacssággal szövetkező,
És szív, mely telve van tüzekkel?
A szenvedélyt, mely lengeti,
Meg nem bocsátjátok neki?
|
||||
25
|
||||
Kacér nők hűvösen figyelnek,
Tatjana úgy szeret s hevül
S úgy adja szívét, mint a gyermek,
Egészen és feltétlenül.
Nem mondja: lassan, csak beosztva,
Szerelmünk árát ez fokozza,
S hálónk könnyebben fogja meg:
Előbb remény, mely hízeleg
Önérzetének is titokban;
Majd kétséggel gyötörjük el
S féltéssel szítjuk újra fel,
Másként gyönyörtől jóllakottan,
Ravasz rabunk, könnyen lehet,
Széttörné a bilincseket.
|
||||
26
|
||||
Hanem van itt még egy nehézség:
Becsületünk nem hagyhatom,
S levelét, nincsen benne kétség,
Le is kell majd fordítanom.
Oroszul hősnőm nem tudott jól,
Nem olvas hazai lapokból,
Édes anyanyelvén tehát
Küzdve fejezi ki magát,
Franciául tud írni szépen...
De mit tegyünk? Ismételem:
Nálunk a női szerelem
Oroszul nem szólt még levélben.
Mert büszke nyelvünk, bár tanult,
Levélprózához nem simult.
|
||||
27
|
||||
Tudom, biztatják már a nőket,
Hogy oroszul olvassanak.
Rendben van! Máris látom őket:
Kezükben a “Jámbor Szavak”!
Poétáim, válaszra várok:
Vajjon a kedves ideálok,
Kiket, hogy vezekeljetek,
Titokban megverseltetek
S imádtatok rajongva s égve,
Nem ejtettek sok-sok hibát,
S nyelvünket - nem a franciát -
Nem törték bájosan kerékbe?
S az ajkukon az eltanult
Nem anyanyelvvé alakult?
|
||||
28
|
||||
Isten ments: tudóst látni bálban,
Akin szalag van s főkötő,
Vagy bölcsészfélét sárga sálban
A lépcsőházban - rémitő!
Mosoly nélkül lány málna-szája
S az orosz szó, ha nincs hibája,
Nem ízlésem, nem szeretem.
Lehet, hogy jönnek, jaj nekem,
Új szép lányok, kiket megintett
Sok esdeklő folyóirat,
S a vers, a vers lesz nagy divat,
S ők oktatnak nyelvtanra minket;
De én?... bizony, már így van ez:
Ragaszkodom a régihez.
|
||||
29
|
||||
Mert egy-egy helytelen, hanyag szó,
Mely lompos és hamis lehet,
Vagy pontatlan s gügyögve hangzó,
Ma is rezzenti szívemet.
Bűnt nem bánok, ha kedves emlék,
S a gallicizmust szeretem még,
Mint ifjúságom vétkeit,
Mint Bogdanovics verseit.
Elég. Jobb lesz előremenni,
S drágám írását adni már,
Szavamat adtam erre; kár:
Most már szeretném visszavenni.
Parny, az érzelmes, finom,
Kiment divatból, jól tudom.
|
||||
30
|
||||
Lakomák s bú költője, hívlak.
Elképzelem: itt vagy velem
S én egy kéréssel háborítlak,
Amely talán szerénytelen:
Amit más nyelven írt a drága,
Hangold a versed dallamára,
Hadd szóljon bűvös hangokon.
Hol vagy? Jöjj hozzám. Lásd, jogom
Mély bókolással átadom ma...
De messze ment ő, messze, s ott
Dicséretektől elszokott,
Bús finn sziklák között bolyongva,
S a lelke nem hallhatja most
A hívó szót, a bánatost.
|
||||
31
|
||||
Tatjana levele. Ha nézem,
A lelkem búval lesz tele,
Szentségként őrizem, becézem,
S betelni nem tudok vele.
Ki súgta édes vallomását,
Bájos-hanyag fogalmazását,
A megható és kusza szót,
A balga szívből fakadót,
Melynek veszélyt rejt áradása?
Nem érthetem. De itt adom
Gyarlón fordítva s szabadon:
Élő kép halvány színű mása:
Mint mikor Freischützt hegedül
Egy kezdő kéz ügyetlenül.
|
||||
TATJANA LEVELE ANYEGINHOZ
|
||||
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.
|
||||
Miért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.
|
||||
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
|
||||
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...
|
||||
32
|
||||
Piheg, sóhajt, nincs vége-hossza,
S kezében a levél remeg;
A nyelvén rózsaszínű ostya:
Tikkadt száj nem olvasztja meg.
Fejecskéjét meghajtja árván,
A könnyű ing gyönyörű vállán
Lesiklik, s báját felfedi...
De lám, már-már alig veti
Fényét a hold. Ködölve, lassan
Dereng a völgy, még tétováz.
Az ér ezüst már; a kanász
Falut serkentő kürtje harsan.
Megvirrad. Minden ébredez.
Tatjanát nem érdekli ez.
|
||||
33
|
||||
Nem lát napkeltét, friss vidéket,
Csak félrebillent fejjel ül,
Levelére nem nyom pecsétet,
Úgy eltűnődik, elmerül.
Ajtó nyílik halkan, s a dajka,
Ősz Filipjovna lép be rajta,
Tálcán teát hoz: - Tubicám!
Ideje lesz felkelni ám!
Mi az? fenn vagy már, szép leányom?
Te hajnallal kelő madár!
Az este aggódtam! De már
Jól vagy, istennek hála, látom!
Az esti búból: semmi nyom.
Az arcod: mint a mákszirom. -
|
||||
34
|
||||
“Ó, nyanya, tedd meg, drága lélek...”
- No mit? Parancsolj, gyermekem. -
“Nehogy azt hidd... rólam... de kérlek...
Látod... Jaj, tedd meg ezt nekem!”
- Tanúm az Úr, szívembe láthat. -
“Küldd el titokban unokádat
Any... Any... a szomszédhoz, levél...
De meghagyod, hogy nem beszél.
S arról, hogy én, Tatjana, küldtem,
Egy szót sem szól, meg nem nevez...”
- Kihez menjen, kedves, kihez?
Lásd, mostanában meghülyültem.
Itt sok szomszéd van, jó hugom,
Még felsorolni sem tudom. -
|
||||
35
|
||||
“Milyen értetlen vagy ma, néne!”
- A vénülés, drágám, a kor,
Elmémnek megtompult az éle.
De jól vágott valamikor:
Az uraság egy fél szavára... -
“Elég ebből, nyanyácska, mára,
Tompult elméd sem érdekel,
Csak a levél, ezt küldjük el,
Anyeginhoz.” - Értem beszéded,
Ne haragudj rám, csillagom,
Butuska lettem én nagyon!
Hogy elsápadt megint a képed! -
“Nyanyám, ugyan hagyd, semmiség.
Unokád nem mehetne még?”
|
||||
36
|
||||
Nincs válasz, s már leszállt az este.
Reggel jött s az sem hozta el,
Korán öltözve várta, leste
S belesápadt: mikor felel?
Jön Olga ifjú tisztelője,
S a ház úrnője kérdi tőle:
“Hol jár barátja, kedvesem?
Hűtlen lett hozzánk teljesen.”
Pirul Tatjana, reszket, olvad.
- Azt mondta, eljön biztosan,
Ma még - szólt Lenszkij. - Dolga van:
Tán levelekre válaszolgat. -
Szemét hősnőnk fel nem veti.
Lenszkij nem feddést szánt neki?
|
||||
37
|
||||
Szürkül. Az asztal szamovárja
Meg-megragyog s zümmögve szól,
Gomolyog már a könnyű pára
Az áthevült fedő alól.
S már osztja is kezével Olga
Sötét sugárral csésze-sorba,
Párája illatozva száll,
Apró inas tejszínt kinál;
Tatjana az ablakhoz állva
A hűs üvegre rálehel,
S a drágám gondba mélyed el
És bájos ujjal a homályba
Két szent betűt jegyez keze,
Nagy névbetűk: az O s az E.
|
||||
38
|
||||
A könnye fátylat von szemére,
Sóvárgó lelke fáj nagyon.
Lódobogás!... Elhül a vére.
Itt csattog már az udvaron!
Jevgenyij! Ah! - S kifut remegve,
Könnyebb az árnyék sem lehetne,
Lépcsőn és udvaron suhan,
Vissza se néz, repül, rohan,
Gázol virágban, díszbokorban,
Fut pallókon s ágyáson át,
Letördös cserjét, orgonát.
Fut réten, tó mellett, fasorban,
A patakpartig menekül,
S egy padra ott erőtlenül
|
||||
39
|
||||
Lerogy... “Jevgenyij! Végre! Végre!
Úristen, mit gondolhatott?”
S vergődő szívében reménye,
Ha halk is, el nem hallgatott.
Ott ül borzongva és zihálva.
Jön már? Vár és figyel. Hiába.
A sűrű kert málnás-során
Szolgálók szednek szaporán,
Buzgón dalolgat valamennyi.
(Az uraság parancsa volt,
Mert aki kórusban dalolt,
Az nem tudott aközben enni,
Foglalt a száj, míg zengedez -
Ravasz vidéki ötlet ez!)
|
||||
A LÁNYOK ÉNEKE
|
||||
Szép leányok, társaink,
Kedves lánypajtásaink,
Táncban fürgék legyetek,
Vígan serénykedjetek!
Fújjatok csak éneket,
Régieket, szépeket,
S hogyha legényszem figyel,
Csaljátok csak jó közel.
És ha aztán lépre ment,
Szedjük rá a szemtelent:
Fussunk szét, meg ne várjuk,
Marék meggyel dobáljuk,
Málnával is, édessel,
Ribizlivel, veressel.
Ide ne járj fülelni,
Régi nótát figyelni,
Játéklesni itt ne járj,
Utánunk ne kóricálj.
|
||||
40
|
||||
De Tatjanát nem érdekelte
Sok csengő hang mit énekel,
Csak reszkető szívét figyelte:
Jaj, bárcsak csendesülne el,
Bár orcáján a láng lohadna -
De szíve csak remeg dobogva,
S arcán a tűz csak nem lohad,
Növekvő forróságot ad...
A lepke is vergődik árván,
Szivárványos szárnnyal, vadul,
Ha fiúkézbe jut rabul;
A nyúl az őszi búzatáblán
Így reszket meg, ha hirtelen
Lesből a puskás magjelen.
|
||||
41
|
||||
Felállt és sóhajtozva végre
Kis padjától tovább haladt;
De mihelyt a fasorba tért be
És feltekintett - pillanat:
Jevgenyij ott áll, fény szemében,
Mint egy félelmes árny az éjben.
A lány, amint meglátja őt,
Megtorpan, mint a tűz előtt.
A váratlan találkozáson
Mi történt, most nem mondom el,
Barátaim, pihenni kell;
Frissülni jó kiránduláson
Sok szó után erő s öröm.
A verset majd végigszövöm.
|
||||
NEGYEDIK FEJEZET
|
||||
La morale est dans la nature des choses.
(NECKER)
|
||||
1, 2, 3, 4, 5, 6, 7
|
||||
Minél hűvösebben szeretjük,
A nő annál jobban szeret,
S ha hálónkat reá kivetjük,
Fogásunk csak biztos lehet.
Ez így van. Ezelőtt sok évvel
A szeretés művészetével
Hideg ledérség kérkedett,
S szív nélkül szerelmeskedett.
Ez a szép mulatság avult ma,
Tán vén majomnak megfelelt,
Kit régi, szép idő kegyelt:
A sok Lovelace letűnt a multba,
Mint a szép vendéghaj s a sok
Kecses, piros cipősarok.
|
||||
8
|
||||
Kit nem fáraszt képmutatása?
A százszor ismételt mesék?
Nagy buzgón plántálgatni másba,
Miről az meg van győzve rég?
Vitázni mindig egy vak érvvel,
S olyan tévelygést zúzni széjjel,
Amilyen már szellemtelen
Kamaszlány-fejben sem terem!
Kit nem merít ki eskü, átok,
Színlelt félsz, hatlapos levél,
Két síró szem, mely kér s remél,
Sok pletyka, gyűrűk, ámitások,
Míg néni les, mamácska lát,
S a férj: unt és nehéz barát?
|
||||
9
|
||||
Így látott Jevgenyij. De régen,
Viharos évek hajnalán,
Vak szenvedély forgószelében
Loholt sok balga cél után.
Az élet bő kézzel becézte:
Most egyik szerelem igézte,
Majd más. Megunja s másra vár,
Csélcsap siker fárasztja már,
Kalandra sem vágy, mindig-újra;
Hallgatja lármán s csenden át
Dúlt lelke örök moraját,
S az ásítást átjátssza gúnyba.
Nyolc fékevesztett éve volt:
A legszebb korból tékozolt.
|
||||
10
|
||||
Szerelem már rabul nem ejti,
De udvarol, ha vonz a nő.
Kosár? Egy perc és elfelejti.
Csalás? Örvend, ha pauza jő.
Kereste, s láz el nem ragadta,
Otthagyta, s nem búsult miatta,
Gyönyört, bántást meg nem jegyez.
Sok whist-kártyással így van ez:
Megjön hidegvérrel s unottan,
Leül s játszik, s játék után
Az udvaron vár már a szán,
Hazahajtat s alszik nyugodtan,
S reggel nem is gondol vele,
Hol lesz estére partnere.
|
||||
11
|
||||
De a Tatjana vallomása
Jevgenyijre mélyen hatott,
S a szűzi álmok szóvarázsa
Sok képet felrajoztatott;
S a kedves arcot látta búban,
Haloványan és elborultan,
S szelíd lett lelke és meleg,
S ártatlan álom lepte meg.
Egy percre régi vágy hatalmát
Érezte szenvedélyesen -
De hát nem csalná meg sosem
Egy szűzies lélek bizalmát.
Hanem fussunk a kertbe már,
Ott most találkozott a pár.
|
||||
12
|
||||
Egy percig álltak megriadva,
Anyegin lelte fel magát:
Hozzálép: “Írt, ne is tagadja.
Olvastam sok meleg szavát,
Bízó szerelme vallomását,
Az ártatlan szív áradását;
Őszintesége jólesett,
Rég elnémult érzéseket
Ébresztett vallomása bennem.
De itt most nem dicsérgetem,
A nyíltságáért kell nekem
Hasonló nyíltsággal fizetnem.
És most jól hallgasson reám:
Én is gyónok, legyen birám.
|
||||
13
|
||||
Ha én családi körbe zárva
Akarnám élni életem,
S apák, férjek jó sorsa várna
S jelölne jobb utat nekem,
Ha érdekelne s megragadna
Családi kép csak pillanatra,
Menyasszonyom, szentül hiszem,
Maga lenne, más senki sem.
Nincs költő-szépelgés szavamban,
Lány-eszményem néz vissza rám:
Maga - s párul választanám,
Legyen velem borús napomban,
S hozzon gyönyörűségeket -
S boldog volnék... ha még lehet.
|
||||
14
|
||||
De boldogságra nem születtem,
Nézem, mint idegen csodát.
Hiába szép és feddhetetlen:
Én meg nem érdemlem magát.
Sejtésem itt aligha téved,
Kínt hozna ránk a házasélet.
Szerelmem bárhogy égne ma,
Szokás kijózanítana;
S ilyenből bú és könny eredhet,
S nem fogná meg szánalmamat:
Dühöngenék a könny miatt.
Lám, ilyen rózsa is teremhet
Hymen kertjében, s meglehet,
Így élnénk hosszú éveket.
|
||||
15
|
||||
Milyen rút ott a házasélet,
Ahol méltatlan férj a pár,
S szegény asszony, kit búja éget,
Éjjel-nappal hiába vár.
Értékes lélek, férje tudja,
De sorsát átkozódva szidja,
Szótlan, komor, kedélytelen
S féltékeny - morcos-ridegen!
Arcképem. Ilyen járt eszében,
Mikor lángolva, lelkesen,
Közvetlenül s értelmesen
A levelét megírta szépen?
Magát az álmodás után
Ilyen kemény sors várja tán?
|
||||
16
|
||||
Nem térnek vissza álmok, évek,
Lelkem meg nem újíthatom...
Szeretem, mint testvéri lélek,
Tán jobban is, bevallhatom.
De - meg ne bántódjék miatta -:
A lányszív gyakran váltogatja
Álmokkal könnyű álmait,
A fa is változást tanit,
Lombot cserél, ha új nap érte,
Ez égből rendelt végzete.
Maga még fog szeretni, de...
Kérem, tegyen féket szivére,
Jöhetne más, ki drága bért
Fizettet a naiv hitért.”
|
||||
17
|
||||
Így hangzott prédikációja.
Tatjana nem lát, könnye hull,
Lélegzetét is visszafojtva
Hallgatta, mit mond, szótlanul.
Majd Jevgenyij karját kinálja,
Búsan támaszkodik reája
(Gépiesen - szólás ma ez),
Feje bágyadtan csüggedez.
A konyhakert mögött haladva
Együtt a házhoz értek; ott
Meg senki sem botránkozott:
Jogát a jó vidék se hagyja,
S tisztel szabad szokásokat,
Mint büszke Moszkvában divat.
|
||||
18
|
||||
Úgy látom, egyezünk mi abban,
Jó olvasóm: Jevgenyijem
A bús Tanjához bölcs szavakban
Jólelkű volt. Volt ő ilyen.
Nagylelkűvé nevelte multja,
Bár sok gonosz nyelv csak szapulja,
S kíméletet sehol se lát,
Csepüli ellenség s barát
(A kettő egy, ez bús valóság);
Ellenségünk van mindenütt,
De baráttól, ki szíven üt,
Őrizz meg minket, égi jóság!
Barát, barátok - jaj nekem!
Nem ok nélkül emlegetem.
|
||||
19
|
||||
Így volna? Így. Fekete gondom
Magamban most altatgatom,
De - csak zárójelben - kimondom
Barátodról: nincs rágalom
(Mit hazug fej koholt titokban
Úri mobnak padlás-vacokban),
Nincs oly rikító bárgyuság,
Goromba gúnyvers, zagyvaság,
Melyet szánó mosolyt hazudva,
Jó társaságban, konokul,
Elszólásként, ártatlanul
Pletykálni százszor is ne tudna.
Különben melléd áll vakon
S dicsér, szeret... mint jó rokon.
|
||||
20
|
||||
Hm! Versem nyájas pártolója:
Jól van s virul a sok rokon?
De meglehet, több haszna volna,
Ha a szót meghatározom.
Rokonnak, olvasóm, jegyezd meg,
Olyan embertársat neveznek,
Ki sok becézést követel,
Kit tisztelni s szeretni kell;
Karácsonykor, orosz szokásból,
Meg is kell látogatnod őt,
Vagy írásban kivánsz erőt,
S esztendeig sem ott, se máshol
Utánad nem kívánkozik...
Éltesse Isten vén korig!
|
||||
21
|
||||
Barát s rokon hűsége: látszat,
Kedvesben jobban bízhatunk;
Vihar zúghat, villám cikázhat,
Ezt fel nem adjuk, ez jogunk.
Így van. De a divat szeszélye,
A társaságok véleménye,
A makacsság, mely bajt terem...
S pehellyé lesz a női nem.
S bár jó asszonytól jár a férjnek
A házastársi tisztelet,
Ha véleményt mond - meglehet,
Hogy hű asszonyt is megkisértnek,
S elkapja egy rossz pillanat:
A szívvel sátán játszogat.
|
||||
22
|
||||
Hihet-e hát a szív? Szerethet?
Ki nem csal meg s nem ámit el?
Ki nézi úgy a szót s a tettet,
Hogy mértékünkkel mérlegel?
Van-e, ki rágalmat ne szórjon,
Ki hozzánk dédelgetve szóljon,
Ki véd, ha vétkesek vagyunk,
Kit soha meg nem unhatunk?
Te, délibábok hajszolója,
Ködkép után magad ne vesd,
Te csak magad, magad szeresd,
Regényem tisztelt olvasója!
Méltóbb annál nincs senki sem,
És kedvesebb sincs, azt hiszem.
|
||||
23
|
||||
És a találkozás hatása?
Jaj, nem nehéz megsejteni!
Tanjánk szívét a kín csak ássa,
S nem tudja csendesíteni.
Lánylelkében, mely búra vágyott,
A kín szította még a lángot
Nagy, szertelen tűzzel kigyúl;
Eped szegény álmatlanul.
Egészségének friss virága,
Szűzi nyugalma, mosolya,
Mint puszta hang, tűnik tova,
Homályosul szép ifjusága;
Most virradt hajnalt így fed el
A vad vihar, felhőivel.
|
||||
24
|
||||
Jaj, hervadoz már teste-lelke,
Halovány, szótlan, fogy: beteg?
Teher, mi eddig érdekelte,
Nem élénkíti semmi meg.
Szomszédék aggódást hazudnak,
S nagy-fejcsóválva összesúgnak:
Férjhezmenés - más nem segít!...
Elég lesz. Hangot váltok itt:
A boldog szerelem szavától
Derüljön most a képzelet,
Bár érzem bús részvétemet,
Búcsúzva drága Tatjanától.
Bocsássátok meg ezt nekem:
Tatjanát nagyon szeretem.
|
||||
25
|
||||
Vlagyimirt a kis Olga bája
Mindjobban fogja, mást se lát,
Rab már, s teljes lélekkel áldja
Az édesen gyötrő igát.
Náluk van mindig. Félsötétben
Ülnek szobája szögletében,
Vagy, kézen fogva, már korán
Sétálnak künn a fák során.
S aztán? Ha mámor elborítja,
Zavartan és szemérmesen
Fürtjét simítja édesen,
Mosolyától felbátorítva -
Vagy megcsókolgat néha tán
Egy kis szegélyt a szép ruhán.
|
||||
26
|
||||
Vagy felolvas színezve, szépen
Egy jóra oktató románt,
Lefőzne ez sokszínüségben
Egy tájfestő Chateaubriand-t.
S ahol a könyv kalandregényes,
Hatása lányszívekre kényes,
Ott átlapozza szótlanul,
S míg átugorja, elpirul.
Majd egy sarokba elvonulva
A pár a sakktáblához ül,
S felkönyökölve elmerül
S egymásra gondol ott is újra:
Lenszkij parasztja lép, s vele
Saját bástyáját csapja le.
|
||||
27
|
||||
Hazamegy, s ott is Olga, Olga -
Lelkében más kép nem lehet.
Kis emlékkönyv fölé hajolva
Finom lapokra festeget.
Fest sírkövet s idylli képet,
Cypris-szentélyt, szelíd vidéket,
Lantot, melyen galamb pihen,
Finom színekkel, könnyeden;
Alján sok bölcs emlékszövegnek,
Ahol nevekkel van tele,
Érzelmes verset ír bele,
Néma jelül emlékezetnek;
Perc műve, mely sokáig él,
S némán is mind egyről beszél.
|
||||
28
|
||||
Kisasszonykézben hébe-korba
Láttál ilyent faluhelyen,
Barátnők mázolták be sorra
Elül s hátul is teljesen.
A helyesírás szégyenére
S szokás szerint rossz versre mérve
Sok lelkes kívánság van ott,
Vesztik s toldják a szótagot.
Első lapján rímet találhatsz:
“Qu’ écrirez-vous sur ces tablettes?”
S alatta: t. à v. Annette;
S a végső lapnál is megállhatsz:
“Aki téged jobban szeret,
Írjon nevem alá nevet.”
|
||||
29
|
||||
De van más képnek is divatja:
Látsz fáklyát, csokrot, két szivet;
Valaki itt szentül fogadja,
Hogy “koporsójáig szeret”;
Amott egy költő-tiszt köszönt be,
S gonosz verset firkant a könyvbe.
Barátaim, bevallhatom,
Írnék én is ilyen lapon,
Mert meg volnék győződve róla,
Hogy ott minden badar szavam
Jó szívvel nézik s nyájasan,
Nem lesz, ki fitymálón leszólja
S szétszedje versem: nem hamis?
S ha az, van benne szellem is?
|
||||
30
|
||||
De titeket, díszes-kevélyek,
Sátáni könyvtár átkai,
Melyektől meggyötörve félnek
Az új kor rímkovácsai,
Melyek díszét Tolsztoj ecsetje
Csodás tudással festegette
S versük Baratinszkij-remek -
Bár villámtűz égetne meg!
Ha egy nagy nő kezembe adja
Negyedrétes díszalbumát,
Düh s borzongás fut rajtam át,
Feszül a gúnyvers indulatja,
S epigrammává forrna ki,
S így írjak madrigált neki?
|
||||
31
|
||||
Ha Lenszkijtől kér verset Olga,
Nem madrigált farag neki,
Nem vet hideg szikrát a tolla:
A szenvedély remegteti;
Amit lát, hall és róla érez,
Abból mind egy-egy költemény lesz,
Elégiája úgy fakad,
Mint egy természetes patak.
Lelkes Jazikov! Ittasulva
Te így dalolsz, s nem tudja más,
Kihez beszél a vallomás.
Elégiáid koszorúja
Megőrzi emlékül neked
Poéta-sorsod, életed.
|
||||
32
|
||||
Csitt! Zord bírálók hangja búsit,
Kemény szavakkal intenek:
Elégiáink koszorúit
Hajítsuk el. S így feddenek:
“Mit ér, ha mindig keseregtek,
Mindig csak egy nótát brekegtek,
Mit érnek régi bánatok?
Elég volt! Mást daloljatok!”
- Tőr, álarc, harsonák tehát, mi?
Értjük, mit feddésed tanít:
Te holt világ holt tárgyait
Szeretnéd feltámasztva látni. -
“Dehogy! - bírálónk így felel. -
Uraim, óda, óda kell!
|
||||
33
|
||||
Nagy évek tettre biztatója,
Múlt kort idéző alkotás...”
- Mindig csak ünnepélyes óda!
Hagyjuk. Mi itt a változás?
Szatiraköltőnk joggal írja:
Az a ravasz, külföldi líra
Tán elviselhetőbb nekünk,
Mint bús és csüggedt énekünk? -
“Nincs cél a bús elégiában,
Ríkatni csak nem érdemes,
Az óda célja meg nemes,
Magasztos...” Cáfolnám vitában;
De mért veszítsek össze itt
Két tábort: régit és mait?
|
||||
34
|
||||
Hír és szabadság álmodója:
Lenszkij is lobbant s lázadott,
S írt volna ódát is, de Olga
Ódákat el sem olvasott.
Volt már könnyes poéta-lélek,
Ki olvashatta kedvesének,
Mit róla írt? Mondják, s lehet,
Nincs ennél égibb élvezet.
Boldog költő! Szerény a vágya:
Az álmát szólaltatja meg,
S mellette boldogan piheg
Szerelme s verse drága tárgya!
S míg ő boldog, tán azalatt
A lányész másfelé szaladt.
|
||||
35
|
||||
De én, ha versekké fonódnak
Lelkemben álmok s ritmusok,
Csak kedves, régi gondozómnak,
Öreg nyanyámnak olvasok.
Vagy: végzem már az unt ebédet,
S egy jó szomszédom erre téved,
Kabátszárnyánál elkapom,
S drámáimmal nyomorgatom.
Vagy (tréfán kivül): hogyha bánat
És rím már elcsigáz nagyon,
EI-elkószálok csónakon
S riasztgatom a vadrucákat;
Strófám édes zenéje hat,
S felrebben egy-egy nagy csapat.
|
||||
36, 37
|
||||
S Anyegin? Versem olvasója,
Várj, percnyi türelem nem árt,
Elmondom én apróra róla,
Reggeltől estig mit csinált.
Remete módra él magában,
Nyáron felkel hét óra tájban,
S pongyolában vízhez siet,
Mely hegy tövéből integet,
S Gulnara költőjét követve,
Átússza Hellespontusát,
Kávézik, unva lapoz át
Egy rossz újságot s félrevetve
Felöltözik...
|
||||
38, 39
|
||||
Könyv, séta, alvás, fák homálya,
Vizek, csobogva altatók,
Fekete szemű, szőke lányka
Ajkáról pár friss ízü csók;
Zablázott ló, mely fékre kényes,
Ebédelés, elég igényes,
Aranyszín bor az asztalon,
Magányosság, nagy nyugalom:
Nembánomság elvét követve,
Így élt aszkéta-életet,
A nyári szép nap telhetett,
Nem is számolta - elfeledte
A várost és barátait,
Zaj s ünnepély unalmait.
|
||||
40
|
||||
De itt, észak felé, a kis nyár
Mint egy torz déli tél, olyan.
Egyet-kettőt villan s fut is már,
Bár ezt be sem vallják sokan.
Ősz leng a szellő hűvösében,
Ritkábban van részünk a fényben,
Kurtul a nap, zordul az ég,
A titkos erdő-sűrüség
Vetkőzik már búsan zizegve,
Hervadt mezőkre köd borul,
Kiáltó vadlúd-raj vonul
Délibáb vidékre, más vizekre,
Nehéz évszak jön, unalom,
November áll az udvaron.
|
||||
41
|
||||
Hűs ködből kelt a nap sugára,
A szántóföld is néma már,
Az éhes farkas és a párja
Az út mentén utasra vár;
Vadat sejdít a ló szimatja
S horkan - gazdája megriadva,
Hajszolva hajt a hegyre fel;
Hajnalban csordát nem terel
A pásztor, s többé nem legeltet,
Tülökszó már nem hívogat
Delelni szomjas barmokat;
Parasztházban lány énekelget
S fon, míg a téli jó barát:
Szilácstűz hinti sugarát.
|
||||
42
|
||||
Az ősz csikorgó fagyba fordul,
A dér ezüstös takaró...
(Most azt várod rímemre: zordul;
Itt van, ni, kapd el, olvasó!)
Modern parkettnél is simábban
Ragyog a patak jégruhában,
Csáklyás fiúhad fut s nevet,
S hersegtet villogó jeget.
Nagy, piros lábú lúd biceg be,
Nehéz testével úszna még,
Vigyázva lép, de sík a jég,
S elcsúszik s félredűl. Zizegve
Száll már az első, szűzi hó,
Örvénylő csillag-millió.
|
||||
43
|
||||
Mit tudnál tenni téli zugban?
Séta? A megszűkült világ
Unalmas látvány kis falukban,
Egyhangú, pőre pusztaság,
Lovagolnál a zord vidéken?
Kopott patkójú ló a jégen
Tétován jár s ügyetlenül,
És egykettőre elterül.
Bús házban ülj, s vigaszt keresve
Olvasgasd Pradtot, Scottodat,
Vagy nézz át számadásokat,
Zsémbelj s igyál, s a hosszu este
Elmúlik, mint a tegnapod,
S remek tél - elmondhatod.
|
||||
44
|
||||
Mint Childe Harold, ő is magányba
S tűnődő renyheségbe hull.
Az ágy után friss kádja várja,
Aztán egész nap szótlanul
A biliárdnál kalkulálva,
Egy tompa dákóval megállva
Két csontgolyót lök és figyel,
Van úgy, hogy reggel kezdi el.
Száll a falusi este fátyla,
Már a dákózás is sivár,
Kandallónál terítve vár
Az asztal. Jön Lenszkij, barátja,
A szürke trojka hozta el.
A vacsorát! Sietni kell!
|
||||
45
|
||||
Áldott italt kínál az asztal:
Mihelyt a költő is leül,
Elébük jégben hült palackkal
Moët vagy Veuve Cliquot kerül,
Fényben Hipokrené a társa:
Játékos, gyöngyös csillogása
(S a pezsgés más márkák borán)
Megejtett s rabbá tett korán,
Minden pénzem rá vesztegettem.
Emlékeztek, sok cimborám?
Varázs csillant a sugarán,
S belőle forrt sok balga tettem,
Vitatkozás, tréfálkozás,
Vers, álom is, derűs, csodás!
|
||||
46
|
||||
De pezsgő, sustorgó hab-árja
Ma már gyomromhoz hűtelen,
Az íny a csendes bort kivánja:
A jó bordeaux-it kedvelem.
Aď? Már nem való erőmhöz,
Hasonlít fényes szeretőhöz:
Eleven, csélcsap és hamis,
Lélektelen s makrancos is.
Te, Bordeaux, hű társ vagy, dicsérünk,
Gondban vigasztalást hozol,
Nem hagysz minket cserben sehol,
S mindig segítesz, hogyha kérünk,
Tétlenségben te vagy velünk.
Vivat, bordeaux-i! Tisztelünk!
|
||||
47
|
||||
Kihült a láng. Arany parázsra
Leplet finom hamu terit,
S halkan leheli hamvadása
A gőz lengő szalagjait.
A hő fogy. Füstölgő pipából
A kéménylyukba húz a fátyol,
Pezseg még a borospohár,
Leszállt az este ködje már.
(Be jó meghitt szó félsötétben,
Barátságos pohár előtt.
Úgy hívjuk ezt az est-időt:
Eb s ordas közt. Miért, nem értem.)
S most olvasóm hallgassa meg,
A két barát miről cseveg.
|
||||
48
|
||||
“S ott túl világukat hogy élik?
Hogy érzi Tatjanánk magát?
És pajkos Olgád?” - Tölts, de félig..
Elég... Tiszteltet a család.
Megvan, betegség gondja nélkül,
Olgácskám napról napra szépül,
Micsoda váll, milyen kebel!
S a lelke!... Jöjj csak egyszer el,
Meglásd, öröm lesz érkezésed;
Mert hát, gondolkozz rajta tán:
Kétszer benéztél, s azután
Meg sem mutattad volna képed.
Ej... szép eszem van, mondhatom:
Meghívtak, jöjj el szombaton. -
|
||||
49
|
||||
“Én?” - Persze. Tanja napja volna,
Ünnepjük lesz a szombat-est,
Meghív reá az anyja s Olga,
Kibúvó nincs, ne is keresd. -
“A sok vendég ... nem bírom őket,
Az innen-onnan csődülőket...”
- Ne hidd! Én biztosítalak:
Családi kör ünnepli csak.
Tedd meg! Igent mondj, felderítne.
Felelj! - “Rendben van.” - Jössz tehát?
S kiitta megmaradt borát,
Poharát Olgáért ürítve,
S tovább dicsérte szüntelen,
De hát: ilyen a szerelem!
|
||||
50
|
||||
Vidám. A menny előtte nyitva:
Két kurta hét hamar lejár,
S a nászágy édes ízű titka,
Az üdvösségek csúcsa vár.
Hymen sok gondja, búja, nyűge,
A házasélet keserűje,
Az unt napok rideg sora
Eszébe nem jutott soha.
Nekünk, kik küzdünk Hymen ellen,
A házasélet mit jelent?
Fárasztó képsort, végtelent,
Lafontaine-es regény-keretben...
Szegény Lenszkij mást nem tehet:
Ő ilyen sorsra született.
|
||||
51
|
||||
Akit szeret, viszontszerette!...
Így hitte s boldog volt vele;
Boldog, ki bízását követve
S a józan észt szerelve le,
Úgy szunnyad édes érzelemben,
Mint részeg utas éji csendben,
Vagy (szebb így:) lepke, mely leszáll
S virágölhöz tapadva hál.
Szánd, ki nem szédül, sose rezdül,
S mindent előre láthatott,
S emberszót és mozdulatot
Gyűlöletén bocsát keresztül,
S kihűti a tapasztalat
S a tiltó, józan öntudat.
|
||||
ÖTÖDIK FEJEZET
|
||||
Ó, ne láss le, Szvetlanám,
Ily félelmes álmot!
(ZSUKOVSZKIJ)
|
||||
1
|
||||
Különös őszük volt: sokáig
Késett a tél, az altató.
Várta a föld, várt januárig,
S harmadnap éjjel jött a hó.
Tatjana korán kelt s kinézett,
Fehér az udvar, hó tetézett
Virágágyást, épületet,
Palánkokat, sövényeket,
Ablakát finom jég himezte,
Ezüstös-pelyhes künn a gally,
Az udvaron víg szarka-zaj,
Az ormokat beszőnyegezte
A szikrázó, hideg lepel,
Minden fehér, távol, közel.
|
||||
2
|
||||
A tél!... A pór szánját kitolja
S ujjong, hogy új utat tehet,
Gebéje friss havat szagolva
Még így is jámborul üget;
Pihés barázdákat hasítva
Száguld a vakmerő kibitka,
Veres övű bundában ül
S hajt a kocsis kegyetlenül.
Zsellérgyerek szalad vidulva,
S lónak képzelve önmagát,
Utast húz szánkóban: kutyát,
A huncutnak fagy már az ujja,
Sírna s nevet. Ablak megett
Az anyja feddőn integet.
|
||||
3
|
||||
De meglehet, szerény szinekkel
Figyelmetek meg nem fogom,
Ilyen természet arca nem kell:
Miért nem ékes és finom?
Van egy költő, ki gazdagabban
Festette s ihletett szavakban
Az első hó szépségeit
S a tél gyönyörűségeit.
Hogy tud szánútról énekelni
S titkukról! Élveznéd mohón
A lázas verset, olvasóm.
Vele nem mernék harcra kelni,
S veled, ki messze kóborolsz
S fiatal finn lányról dalolsz.
|
||||
4
|
||||
Tanjánk orosz volt ösztönében,
S nem tudva, mit miért szeret,
Zord szépségét élvezve, mélyen
Szerette az orosz telet;
A zúzmarát napos határban,
A szánt, az esti fénysugárban
A friss hó rózsás köntösét,
A vízkereszti est ködét.
Ők aznap ünnepelni szoktak,
S ha megvolt már az estebéd,
Begyűlt a sok fehércseléd,
S jósolt a szép kisasszonyoknak
Tisztférjet, háborús jövőt,
Mint esztendővel ezelőtt.
|
||||
5
|
||||
Hitt ő sok régi népszokásban,
Mely a jövendőt sejteti,
Kártyában és álom-csodákban
S jós volt a hold arc is neki.
Balsorsos jelre szíve rebben,
A tárgyban is, titkos jegyekben
Babonás értelem beszél,
S Tatjana sejt s szorongva fél.
Ha macskájuk kemence hátán
Dorombolgatva s mosdva ül,
Vendégük jön feltétlenül;
Az újhold fénysarlója láttán,
Ha bal felől pillantja meg,
Amint a két szarvval lebeg,
|
||||
6
|
||||
Belesápad a félelembe,
S mikor sötétkék éjjelen
Csillag futott a végtelenbe,
És eltűnt benne hirtelen:
Tatjana lázasan repesve
A kívánság szavát kereste,
Hogy elsuttogja, mig lehull.
S ha valahol váratlanul
Fekete pap bukkant elébe,
Vagy egy nyúl másodperc alatt
A mezsgye úton átszaladt,
Vak rémület csapott szivébe,
Azt hitte: baljós híradás,
És félt: jön majd a sorscsapás.
|
||||
7
|
||||
S úgy érzi néha: félelembe
Titkos kéz vonzót is vegyít,
A lélek így van már teremtve:
Két ellentétest egyesít.
Jön a szent ünnepsor, remények,
Jósolnak víg lányok, legények:
Az ifjúság, mely csak legyint,
S melynek jövendő élet int
Beláthatatlan messzeségben;
S jósolgat okuláron át,
Ki mindent vesztve vár csodát,
A sírnál tántorogva, vénen:
A jóremény, bár int a vég,
Gügyögve áltatgatja még.
|
||||
8
|
||||
Az olvasztott viaszt Tatjana
Mohó szemmel figyelgeti,
Az öntött jós-alak csodája
Csodálatost hirdet neki.
Tál vízbe gyűrűcskék merülnek,
Majd sorra mind előkerülnek;
Tanjáé is jön víz alól,
S az ó dallam bús verse szól:
“Ott dúsgazdag parasztok élnek,
Lapátolják a kincseket!
Kinek dalunk szól, tisztelet
S dicsőség annak!” Gyászos ének;
A vers, mely cirmost emleget,
Lányszívnek kedvesebb lehet.
|
||||
9
|
||||
Éj van, fagy; fenn a tiszta íven
A felséges csillagsereg
Áldott összhangban ring, szelíden...
Tanjánk az udvaron szepeg,
Be sem gombolva leng ruhája,
A holdnak tükröt tart. Hiába:
Sötét a tükör és rideg,
Lapján csupán a hold remeg...
Hó roppan... Jönnek... Férfi... Rebben
És arra fut lábujjhegyen
S hangja megcsendül kedvesen,
Furulyaszónál édesebben:
“Hogy hívják?” Az csak néz s fülel
És “Agafon” szóval felel.
|
||||
10
|
||||
Nyanya tanácsa még segíthet,
Az éji jóslás hátra van.
Tatjana kettőnek teríttet
A fürdőházban titkosan.
Egyszerre megborzong a csendben...
Nekem Szvetlana jár eszemben,
S borzongva rémest gondolok...
Tatjanával nem jósolok.
Selyemövét már oldja: várja
A puha ágy. Levetkezett
S belebújt. Tükröt helyezett
A vánkos-aljba éjszakára.
Lel-isten ott ólálkodik.
Csend. Alszik már és álmodik.
|
||||
11
|
||||
Különös álmot lát Tatjana:
Havas mező körös-körül,
Megy a havon, s amerre látna,
Mindenfelé komor köd ül.
Előtte hóhalmok közében
Patak rohan s zuhog merészen,
Az ár sötéten forr s hereg,
A tél sem béklyózhatta meg.
Pallója két rossz, karcsu szálfa,
Jég fogja össze s ingatag,
S ott lent a habzó forgatag
Fenyeget zúgva és zihálva.
Örvényt, pallót hökkenve lát,
Tanácstalan most: hogy megy át?
|
||||
12
|
||||
Szorong s már-már hitét veszítve
A gátló vízárral pöröl,
S nincs kéz, amely baján segítne
A hívó túlsó part felől.
De test mozdult a hóhalomban
S ami kibújt sötéten onnan,
Egy nagy, bozontos medve volt;
Tatjana jajjal felsikolt,
A medve bőg, két mancs kinyúlva
Kínálkozik, hogy fogja meg,
S ő félve lépve áttipeg
Rátámaszkodva, rászorulva.
S aztán? A karmos medveláb
Követi pallón túl tovább.
|
||||
13
|
||||
Nem nézne vissza semmi áron.
Sietve és loholva lép,
De a makacs, lompos lakájon
Nem tud kifogni semmiképp.
Jön, jön s nyög is: kibírhatatlan,
Már itt az erdő, mozdulatlan,
Komor-szép fenyves-rengeteg,
Gallyát hó-súly terhelte meg;
Hárs, nyírfa, nyárfa áll a szélen,
A puszta ághegyek között
A csillagfény átütközött;
A szurdok és cserjése mélyen
Szélfútta hó alá került,
Út nincs, az út is elmerült.
|
||||
14
|
||||
Bozótba jut s a rém mögötte,
Az omladó hó térdig ér,
Nyakát most cserjegally ütötte,
Füléből is serkent a vér:
Kitépte függőjét fa ága,
Most hóba roppan drága lába,
S ázott cipője ott akad,
Most keszkenője elmarad,
Hóból kiszedni rá hogy érne?
Most hallja: jön! Nyomába ért!
Emelné tán a szoknyaszélt,
De tiltja ezt leány-szemérme;
Még futna, ám a szörnyü jő,
És futni többé nincs erő.
|
||||
15
|
||||
A hóba rogy. De ott a medve,
Felkapja s futni kezd vele;
S ő hagyja, félig megmeredve,
S eláll lélegzetvétele.
Most ösvényen hurcolja éppen,
Kis kunyhó áll a sűrüségben,
A hóban szinte elmerül,
Hófúvás rakta úgy körül;
Az ablak fénnyel int az éjben,
De benn zaj és ricsaj van ám,
S a medve szól: “Ez jó komám,
Itt megmelegszel nála szépen!”
S a kis pitvarba cammogott,
S terhét küszöbre tette ott.
|
||||
16
|
||||
Feleszmél s hát egy pitvaron van,
S a medve nincs a pitvaron;
Benn pohár cseng vad vigalomban,
Mint nagy halott után toron.
Elképed és elhül egészen,
Titkon bekandikál a résen.
És mit lát ott?... Asztal körül
Szörnyetegek csoportja ül:
Kutyafejen két szarv, be rémes,
Boszorkány, állán bakszakáll,
Ott egy kakasfej kiabál,
Ott egy csontváz, groteszk, negédes,
Amott farkincás törpe fú,
Itt kandúr, mely félig daru.
|
||||
17
|
||||
S ez a vad képsor egyre torzul:
Egy ronda rák pókháton ül,
A lúdnyakon koponya fordul,
Csontján veres süveg feszül,
Egy szélmalom guggolva járja,
Csikordul és lendül a szárnya,
Ének, röhej, fütty, ugatás,
Emberhang s lóláb-dobbanás!
S egy arcba botlik, ismerősbe -
A vendégek közt hogy lehet,
Akitől fél s akit szeret:
Verses regényünk ifju hőse?
Asztalnál ül a többivel,
S az ajtórés felé figyel.
|
||||
18
|
||||
Jelt ad, s egyszerre mind nyüzsögnek,
Iszik, s isznak, s megnő a zaj,
Nevet, s egyszerre mind röhögnek,
Egy zordat pillant, s nincs ricsaj.
Nyilvánvaló: ő itt a gazda,
S ez most Tatjanát sem riasztja,
Inkább kíváncsiskodva áll,
S ajtót nyit és bekandikál,
De hirtelen szél tör be mélyen,
Lámpákat oltó, vad vihar,
S a bandában zavart kavar,
Anyegin, villogás szemében,
Zajjal feláll, s feláll a had,
S nyomán az ajtóig halad.
|
||||
19
|
||||
Megrémül, testét megfeszítve
Elfutna s meg sem állana,
S nem tud; türelmét elveszítve
Vergődik és rikoltana:
Nincs hang; s az ajtót most kivágja
Jevgenyij, s hát ott áll Tatjana,
S szemben sok ádáz, torz alak:
Ormányok, szarvak, agyarak,
Véres nyelvek, hosszan kinyúlva,
Dülledt szemek, bajszos pofák,
Bojtos farkak, sötét paták
S a csontvázak borzalmas ujja -
S ránéz, rámutat mind a rém,
S ordítja mind: “Enyém! enyém!”
|
||||
20
|
||||
“Enyém!” - szól Jevgenyij keményen,
S eltűnik rá az éji had,
S a lány jeges, nagy téli éjben
Hősünkkel kettesben marad;
Most már Tatjana lett a gondja,
Szelíden egy sarokba vonja,
Rozzant lócára ülteti,
S fejét vállára fekteti.
De Olga hirtelen betoppan,
Utána Lenszkij, fény cikáz,
Anyegin vadul hadonász,
A pár ellen haragra lobban,
Hogy ily hívatlan jönni mer;
Tatjana félholtan hever.
|
||||
21
|
||||
A szóharc hangosabbra vált még,
Jevgenyij hosszú kést ragad,
Lenszkij lerogy; sűrűbb az árnyék,
Velőtrázó jajszó riad...
Megreng a borzalom tanyája...
S rémülten felriad Tatjana...
Fényt lát körül a tárgyakon.
A fagy-hímezte ablakon
Bíboros már a jég-erecske.
Jön Olga, s jókedv jön vele,
Rózsás, mint észak reggele,
S könnyebben lebben, mint a fecske.
“Álmodban kit láttál? Ej, ej!
- Vallatja nénjét. - Nos, felelj!”
|
||||
22
|
||||
Nem hallja, mintha ott se lenne,
Az ágyon kedves könyve van,
Lapozgat révedezve benne,
S fekszik tovább is hangtalan.
Könyvének nincs költői bája,
Szép metszetekkel sem kinálja,
Nincs benne bölcs mondás se szín,
De sem Scott, Byron vagy Racine,
Sem Vergilius, sem Seneca,
Sőt a Divatlap cikke sem
Vonzhat ily szenvedélyesen:
Nagyhírű könyv: Martin Zadéka,
Fő-fő chaldaeus bölcselő,
Álomfejtő s jövendölő.
|
||||
23
|
||||
Ez a mély mű a nagy magányba
Vándorkupec-kézből került,
Még alkudott is rá Tatjana,
S megvenni végre sikerült;
Három s fél rubel volt az ára,
Cottin - hiányos - Malvinája
S pár ponyva-könyv a ráadás,
Egy elkopott nyelvkönyv, hibás,
A Petriád, két ócska példány,
Marmontel, harmadik kötet.
Aztán Martin Zadéka lett
Legvonzóbb olvasmánya... Méltán:
Bánatban gyógyítószere,
Együtt van, együtt hál vele.
|
||||
24
|
||||
Aggasztja és izgatja álma:
Milyen rejtelmes és csodás;
Kutatja, mit rejthet homályba
A szörnyűséges látomás.
Az álomfejtő csízióban
Ábécé-rendben annyi szó van:
Banya, bozót, híd, hó, karom,
Ló, medve, rák, szél, vigalom,
Satöbbi. Nyugtot válaszában
Zadéka bölcs sem adhatott,
S Tanja csak bajt sejt, bánatot
A baljós álom képsorában;
Miatta annyi gondja van
És annyi napja nyugtalan.
|
||||
25
|
||||
A szép hajnal bíbor kezével
A völgy ködét oszlatva szét,
Felhozza rózsaszínü fénnyel
Tatjana víg névünnepét.
Alighogy felvirradt a reggel,
Tódul a sok vendég sereggel,
Szomszéd család család után:
Szekér, kibitka, bricska, szán.
Előszobában sűrü zsongás,
Szalonban zaj, bemutatás,
Mopsz-koncert, lánycsók-csattanás,
Küszöbnél is kacaj, tolongás,
Lábcsoszogás, hajolgatás,
Dada-zsivaj, gyerek-rivás.
|
||||
26
|
||||
Jön Pusztyakov, rezeg pocakja,
Nagytestű párja is szuszog;
Jön Gvozgyin, elsőrangu gazda,
S muzsikjai mind koldusok;
Az ősz Szkotyinyin-pár s családja,
Orgonasípszerű a skála
A két év s harminc év között;
Majd Petuskov, a dandy jött.
Majd cousinom, díszben, Bujanov:
Bőrellenzős sapkát visel
(Jól ismerik távol s közel);
A környék pletyka-gyára, Fljanov,
A volt tanácsos, gáncsvető,
Falánk s megvesztegethető.
|
||||
27
|
||||
Most Panfil Harlikov családja
S monsieur Triquet következett,
Parókája van s okulárja,
Tambovból nemrég érkezett.
Modorban franciás egészen:
Tanjának verset hoz zsebében,
Gyereknek ismert, otthoni:
“Réveillez-vous, belle endormie!”
Vén almanachba bújva lelte
Vers-lom között a versikét,
Költő-láz lepte meg Triquet-t,
Porából szépen kiemelte,
S merész ötlettel “belle Niná”-t
“Belle Tatjaná”-re írta át.
|
||||
28
|
||||
S most a kisváros büszkesége,
Nagylányok álma, mintakép,
Lányos mamák gyönyörüsége,
A századparancsnok belép.
Örömhír! Vígság napja van ma!
Ah! Itt lesz a katonabanda!
Óbester úr igérte meg.
Ma bál lesz! Nagyszerű! Remek!
S már ugrál sok leány csoportban.
Asztalhoz! Pár párral vonul,
Pár lány Tatjanáig nyomul,
Szemben velük meg férfisor van.
A társaság csacsog, derül,
Keresztet vet, zsong és leül.
|
||||
29
|
||||
És most a víg beszélgetésbe
Szünet lép. Fal mindenki már,
Tányér- s kés-villa-csörrenésbe
Csendül a koccanó pohár.
De mozdul már a zaj s a lárma,
Zsivajjá duzzad nemsokára,
Szót senki sem hall, csak vitáz,
Sivít, kiáltoz, hahotáz.
Az ajtó nyílt, s Lenszkij belépett,
S Anyegin is jön... “Szentatyám!
- Kiált Larinné. - Végre, lám!”
Összébb tolják a teritéket,
A székeket rendezgetik,
Hívják őket s leültetik.
|
||||
30
|
||||
Tanjával szembe. Néz ijedve,
S mint hajnal holdja, sápad el,
S űzött gímnél jobban remegve
Sötét szemmel nem nézne fel;
Piheg, tűz árad szét erében,
Fullad, könny ül borús szemében,
Köszöntik, s észre sem veszi,
Az ájulás környékezi;
Már-már erőt is vesz szegényen,
De lelke még éber marad:
Megtántorodni nem szabad,
S ő győz a testi gyengeségen,
Halkan néhány tört szót rebeg,
De helyt ül s nem mozdulna meg.
|
||||
31
|
||||
Ideg-drámát, bús női képet,
Sírást és ájulásokat
Jevgenyij nem bírt és nem értett,
Látott ilyent elég sokat.
Különc, s dühíti már a bankett,
S Tanja miatt is nyugtalan lett:
Mit borzong s bágyadoz megint; -
Rosszkedvében fel sem tekint,
Aztán duzzogva megfogadja,
Hogy Lenszkijt megbosszantja jól,
A rosszkedvért majd ő lakol,
S már látja is, hogy győz haragja;
Minden vendéget megfigyel
És torzképekben gondol el.
|
||||
32
|
||||
Különöst más szem is találhat
Tanjában, úgy elváltozott;
De most minden szem és birálat
A piroggal foglalkozott
(Sajnos, nagyon sok szó van ebben);
Most meg leszurkozott üvegben,
Sült s blanc-manger közt tartva sort,
Hozzák a jó cimljanszki bort,
S jön a sok hosszúkás pohárka,
Olyan karcsúk, mint Zizi, te,
Lelkemnek kristályserlege,
Ártatlan versek ideálja,
Kehely, mely csalt s itatgatott
És mámorokba ringatott!
|
||||
33
|
||||
Nedves dugójától bucsúzva
Durrog a sok butélia,
Pezseg a bor. Magát kihúzza
Komolyan most a francia
S feláll, izgatja rég az ének,
Csend lesz, suttogva sem beszélnek.
Tanja félholt; a verselő
Papírlapot vesz most elő
S odafordul, s rákezd, de falsul.
Taps, üdvözlés, zúgó terem,
S Tanja köszönni kénytelen,
S a nagy költő szerényre halkul,
Aztán elsőnek élteti,
S átadja kis versét neki.
|
||||
34
|
||||
Gratulálás. Nincs hossza-vége,
S mindenkinek jut hálaszó,
S mikor Jevgenyij lép elébe
S meglátja, hogy mily hervadó,
S arcán zavar van s néma szégyen -
Szánakozás fakad szivében,
Meghajlik Tatjanánk előtt,
S egy pillantásig nézi őt
Csuda-gyengéden, szót se szólva.
Vajon valóban meghatott?
Vagy játszott és kacérkodott,
Akarva vagy nem tudva róla?
De gyengédsége drága jel,
S a lányszív új életre kel.
|
||||
35
|
||||
Széksor robajlik hátratolva,
Mindenki a szalonba gyűl,
Mintha mézes kas népe volna,
Mely zsongva rét felé repül.
A nagy bankettől jóllakottan
Szundítnak is már itten-ottan,
A hölgyraj kályhához kerül,
A lányhad suttog s félreül;
A kártyást zöld asztalka várja,
A régi l’hombre vonz nagyon,
S van whistben is még izgalom,
S a hites boston-láz a párja:
Háromfiús familia,
S mind szomjas unalom fia.
|
||||
36
|
||||
A nyolcadik robberhez értek
A whist-vitézek hevesen,
Helyet most nyolcadszor cseréltek,
Már teát hoznak. Szeretem,
Ha időt ebéddel, teával
Jelölhetek meg s vacsorával.
Falun breguet-re mért tekints?
A gyomrodnál jobb óra nincs.
Megjegyzem itt zárójelekben,
Hogy versem sűrűn emleget
Lakomát, bort, banketteket -
Akár te ősi énekedben,
Harminc századja héroszunk,
Te, isteni Homerosunk!
|
||||
37, 38, 39
|
||||
A lányok kéztartása bájol,
Oly csínnal isszák a teát.
De most a szomszéd nagyszobából
Flóta- s fagottszó hallik át.
Öröm csiklandja szíve táját,
Otthagyja jó rumos teáját,
S Olgához lebben Parisunk,
Akit Petuskovnak hivunk;
Lenszkij Tanjával, Harlikova,
A túlért lány is táncra kel,
Tambov költője kéri fel,
Bujanovval ring Pusztyakova,
Párral benépesül a tér,
S a bál teljes fényéhez ér.
|
||||
40
|
||||
Úgy volt, mikor regénybe kezdtem
(Első rész, bárki rátalál),
Albani-színekkel lefestem,
Milyen egy pétervári bál.
De álom ejtett meg s igézet,
S a lelkem emléksort becézett:
Kis, kedves női lábakat.
De már nem vesztek célt s utat,
Kis láb, nyomod követve újra!
Már itt a férfikor-határ,
Ideje józanodni már,
Tettben, stílusban megjavulva;
Most ötödik fejezetem
Kitérés nélkül vezetem.
|
||||
41
|
||||
Mint ifjúságunk fergetegje,
Megszállottan s egyhanguan
Örvénylik még a valcer egyre,
Pár pár után villan, suhan.
Anyegin mosolyog magában,
A bosszú már kiforrt agyában:
Olgához lép. S a pár repül
S kering a vendégek körül.
Megállnak most. Székkel kinálja,
Élénken s kedvesen cseveg.
Egy perc, s a pár megint lebeg
S kering a valcer ritmusára.
Ámulás. Lenszkij hüledez,
Nem hisz szemének. Álom ez?
|
||||
42
|
||||
Most más tánc jön: mazurka. Régen
Ha megzendült a hangszeren,
Ropogott sarkaktól keményen
S rengett a parkettes terem,
Ablak csörrent a tánc-zenébe.
Most? Mint a dámák, csúszva-lépve
Siklunk tükör-padlón tovább.
Örülhetünk, hogy legalább
Kisvárosban, falun, vidéken
Él még a régi szép szokás:
Ugrás, bajusz, lábdobbanás -
Nincs változás az ősi képen,
Idáig zsarnokunk se hat:
A kóros, új orosz divat.
|
||||
43, 44
|
||||
Tanját s húgát lihegve hozza
Bujanov, s hősünknél terem,
S Anyeginunk nem ingadozva,
Olgát választja hirtelen;
Hanyag fölénnyel átkarolja,
S míg siklanak, hozzáhajolva
Pár bók-szót súg ízetlenül,
S kezét szorítja. Felhevül,
S hiú lányarcát láng borítja.
Lenszkij lobban, szédülve lát,
Alig zablázza már magát,
Dühét féltékenység szítja,
A tánc végére vár s figyel,
S a cotillonra kéri fel.
|
||||
45
|
||||
Már nem lehet. S mi tiltja, kérdi.
Anyeginnak Lenszkij előtt
Már elígérte. Ezt nem érti:
Úristen! Olga... Olga őt...
A pólya csak most hullt le róla,
S máris kacér kis fruska volna?
Cselhez, ravaszkodáshoz ért,
S a hűtlenség útjára tért!
Ilyen bántást tovább nem állhat:
Nők átkos csínyét megveti,
Kimegy, lovát nyergelteti
S elnyargal. Egy választ találhat:
Ilyenre két pisztoly felel,
Golyó - sorsát az döntse el.
|
||||
HATODIK FEJEZET
|
||||
La sotto i giorni nubilosi e brevi,
nasce una gente a cui l’morir non dole.
(PETRARCA)
|
||||
1
|
||||
Lenszkij eltűntét észrevette
Olenka buzgó táncosa,
Elégedett, nem bántja tette,
S unalommá hül virtusa.
Olgácska ásítozva kémlel,
Lenszkijt kutatgatná szemével;
Kifárasztotta már nagyon,
Mint rossz álom, a cotillon.
Most vége. Vacsorához ülnek.
Ágyalnak már. Faltól falig.
Cselédszobától pitvarig
Mindenhová ágyak kerülnek.
Álmos mindenki s ágyba dűl.
Anyegin ment el egyedül.
|
||||
2
|
||||
Aludt a ház: a nagy szalonban
Horkolt a hájas Pusztyakov,
Folytatta hájas párja nyomban.
Pihent Petuskov, Bujanov,
Gvozgyin, Fljanov - ez émelyegve -
Ebédlő-széksorokra fekve;
Triquet a padlón nyúlik el,
Most sapkát és trikót visel.
A lányok a két lányszobában
A két testvérnél alszanak.
Tanjánk nem tud aludni csak:
Ablaknál búsan áll magában,
Diana-fényben, mely igéz,
S a nagy, sötét mezőre néz.
|
||||
3
|
||||
Anyegin nem várt érkezése,
Nézése, mely simogatott,
Olgát szédítő kedvtelése
A lelke mélyéig hatott.
Hogy volt? Nem érti semmiképpen,
S féltékenység támad szegényben,
Úgy érzi, szívét egy hideg
S kemény marok szorítja meg,
Sötét örvény zúdul alatta...
“Belepusztulok ebbe - szól -,
A szívem érte meglakol,
De édes lesz vesznem miatta.
A sorsommal pörölni kár:
Boldoggá nem tesz úgyse már.”
|
||||
4
|
||||
Lendülj, vers! Új figura lép föl,
Mesém, előre, szaporán!
Vlagyimir Krasznogorjejétől
Öt verszta távolságra tán,
Ott éldegél erőben, épen,
Magányosságban, bölcseségben
Zareckij. Egykor vakmerő
Kártyás, korcsmás kötekedő,
Léhűtő nép vezérkedője,
Most agglegény s igénytelen.
Nem mondom, hogy gyermektelen,
A föld békés műveltetője,
Sőt jó ember feltétlenül,
Korunk, lám, így erkölcsösül.
|
||||
5
|
||||
Egykor hízelgő, büszke szóval
Dicsérgették vad virtusát.
Igaz: az ászt pisztolygolyóval
Jó húsz lépésről lőtte át.
S egyszer, valódi mámorában,
Így tűnt ki részegen, csatában:
Kalmük lováról sárba dűlt,
S ott nagy vitézül elterült.
Egy francia a sár-halomban
Ejtette foglyul: drága túsz!
Kiszabadult, s mint Regulus,
Készült is visszatérni nyomban,
Mert Vérynél hitele volt,
S reggel nyakalta már a bort.
|
||||
6
|
||||
Víg fickó volt, nagy tréfamester,
Sok bárgyú embert rászedett,
Eszest is lépre csalt nemegyszer,
Vagy nyílt szóval vagy hát megett,
Pedig sok csínynek látta kárát,
Sok tréfának megadta árát,
S a tőr, mit másnak készitett,
Sokszor saját csapdája lett.
Tudott vidám szóval csatázni,
Szólt élcesen s homályosan,
Elhallgatott fortélyosan,
S tudott fortélyosan vitázni,
Barátok közt viszályt szitott,
S aztán párbajra uszitott.
|
||||
7
|
||||
Vagy érdekből kibékítette,
S hármasban ültek béketort,
Majd orvul gúnyolta s nevette
S minden szitkot fejükre szórt.
Sed alia tempora!... Égtünk -
De elmúlt ifjú hetykeségünk,
Mint pajkos párja: szerelem.
Amint mondtam, Zareckijem
Bölcs csendben él most, régi jussal;
Ha szél zúdul vagy fergeteg,
Akác, májusfa védi meg,
Káposztát vet Horatiusszal,
Rucát, libát tart - sőt: tanit,
Ábéab-ra porontyait.
|
||||
8
|
||||
Nem volt buta. S bár jellemével
Hősünk ki nem békülhetett,
Szerette azt, hogy bátran érvel
S nyílt szemmel mond itéletet.
Örült, ha látta - s meg se lepte,
Hogy már reggel belép sietve.
Köszönti a betoppanó,
S szövődnék is talán a szó
A köszöntés után, de szálát
Zareckij gyorsan vágja szét:
Átadja Lenszkij levelét
S vigyorogva elhúzza száját.
Anyegin Lenszkij pár sorát
Ablakhoz állva futja át.
|
||||
9
|
||||
Rövid szöveg, nem szenvedélyes,
Hideg, kimért a hang, de nyílt,
Előkelő, sehol sem érdes:
Párbajra hívja Jevgenyijt.
De ő sem tétováz a szóval,
Odafordul s a hírhozóval
Ezt közli: bármikor, ma még.
Zareckijunknak épp elég,
Feláll, itt nincs szükség vitára,
Nem, nem maradhat, nyugtalan,
Otthon tömérdek dolga van:
S elment. És ott maradt magára
Anyegin s elgondolkozott;
De lelke nem volt már nyugodt.
|
||||
10
|
||||
S joggal. Bírája lesz magának,
S vádlója lesz a vallomás,
Végére jár minden hibának:
Először is abban hibás,
Hogy gúnyt űzött, csak úgy szeszélyből,
Egy kényes, ifjú szenvedélyből.
Másodszor meg - a párbaj, ej!
Bolondozzék, poéta-fej,
Tizennyolc éves, észre térhet.
Szerette is, mert hű barát,
Mért nem mutatta meg tehát,
Hogy benne nincs előitélet,
S nem harcos és heves kamasz:
Értelmes férfi, talpig az.
|
||||
11
|
||||
Őszinte érzéssel felelni,
Nem borzolódni, mint a vad,
Csillapulás felé terelni:
Így kellett volna. S elszalad
A döntő perc. Késő. Hiába...
Beleszólt a históriába
A nagy párbaj-mesterkedő.
Gonosz, pletykázó, fecsegő...
Hát persze, meg lehetne vetni,
Ha csúfot űz; de a buták,
A suttogások, hahoták...
Fő: a közvéleményt követni,
Becsületünknek ingere!
Bálvány! Világunk tengelye!
|
||||
12
|
||||
Költőnk a szót feszülve várja,
S haragja forr órákon át.
De hozza nagyhangú futárja
Anyegin fontos válaszát.
Ez dúlt napját ünnepre váltja:
Félt, hogy huncutkodó barátja
Valami tréfás, szellemes
Kibúvó ötletet keres,
Nem jön párbaj-találkozóra.
De eldőlt már s kétségtelen:
A malomnál, a tetthelyen
Kell lenni holnap virradóra,
Kakast felhúzni pisztolyon,
S célozni: combon? homlokon?
|
||||
13
|
||||
Kemény az elhatározása:
Hozzá addig már nem megy el,
Gyűlölt, kacér arcát ne lássa,
Napállást és órát figyel,
A végén vág egyet kezével
És - Olgáék házához ér el.
Azt hitte, hogy zavarba jő,
Ha látja: ő az érkező,
De lám, szegény költőnk elébe
A lépcsőről a csintalan,
Bohó s derűs leány suhan
- Csélcsap reménység lenge képe -
Sugárzó szemmel, kedvesen:
A régi Olga teljesen.
|
||||
14
|
||||
“Miért tűnt el oly korán az este?”
Kérdezte rögtön. Lenszkij állt,
A szót esett fejjel kereste,
S kavart volt lelke és zilált.
Két tiszta szem tekint reája,
Övé közvetlensége, bája,
A kedves, huncutkás derű -
Hol a féltékenység s a düh?
Bús érzékenység lett belőle;
Már vallja: Olga még szeret!
Bűnbánat lett a gyűlölet,
Kész engedelmet kérni tőle,
De nem talál szót, úgy remeg -
Már boldog is, már nem beteg...
|
||||
15, 16, 17
|
||||
Jó most megint Olgával ülni
S búsan merengve nézni őt;
A tegnap témáját kerüli,
Ahhoz nem érez már erőt.
“Megmentem én - gondolja róla -,
Nem tűröm, hogy csábítgatója
Szívét, mely ifjú és meleg,
Bókkal, sóhajjal ejtse meg;
A kertnek mérges nyálu férge
Liliomszárat rágjon el,
S a zsenge, kétnapos kehely
Elhervadjon nyílást sem érve.”
És minden szó értelme ez:
“Holnap golyóm célpontja lesz.”
|
||||
18
|
||||
S Tanja... Ha Lenszkij tudna róla,
Hogy nyilall át a kín sebén!
És Tanja is ha tudta volna,
Vagy megsejdítené szegény,
Hogy holnap sírjukért merészen
Megküzdenek halálra készen:
Szerelme tán csodát tehet,
Kibékítné a két szivet.
De ő csak ég a szenvedélyben,
S erről lélek se tudhatott,
Jevgenyij róla hallgatott,
S Tanjánk epedt, s titkolta mélyen;
Egy tudta tán a föld szinén:
Nyanya - de ő butuska, vén.
|
||||
19
|
||||
Lenszkij ma változik csapongva,
Most szótalan, majd felderül,
De hát: költő-vér; ráncba vonja
Homlokát, s a spinéthez ül;
Néhány akkordot fog merengve
S arcába néz, a tiszta szembe,
És révülten suttogja már:
“Boldog vagyok most, ugyebár?”
Késő van, menni kell, maradna
S szorong: a búcsú perce jön,
S mikor Olgától elköszön,
A szíve mintha megszakadna.
Ránéz a lány: mi baj lehet?
“Mi lelte?” - Semmi. - S elsiet.
|
||||
20
|
||||
Pisztolyait otthon kivette,
Megnézte s visszatette még,
S lefeküdt; egy Schiller-kötetbe
Pillantna, míg a gyertya ég.
De egy kép fogja újra s újra,
S nem zsibbad szendergésbe búja,
Nem lát, nem érez semmi mást,
Csak Olgát, a bájost, csodást.
Könyvét jobb is, ha összecsapja,
S tollat ragad; áramlanak
A lázas, dőre versszavak,
Olvassa tűzzel s mondogatja;
Gyelvig szavalt ily lelkesen
Becsípve lagzis esteken.
|
||||
21
|
||||
Véletlenül meg is maradtak
S itt vannak bús panaszai:
“Vajon hová, hová szaladtak
Tavaszom arany napjai?
Mit hoz a holnap virradatja?
Szemem mind hasztalan kutatja.
Ködébe fény nem sugaraz.
Mindegy: a sors-törvény igaz.
Elesém-é nyíllal találva,
Vagy testem mellett félrecsap:
Kiszabva hoz ránk jót a nap,
Van ébrenlétje, és van álma;
Áldott, ha gonddal ránk derül,
S áldott, ha éjben elmerül.
|
||||
22
|
||||
Megjő a hajnal rózsafénnyel,
Új nap kel s új sugárözön,
S én holnap tán a síri éjjel
Mély rejtelmébe költözöm,
S emlékem - ifjú volt s poéta -
A lomha Lethe martaléka;
Mindenki elfelejt, te nem.
Ugye, kijársz, szép gyermekem,
S urnámra könnyet ejt a kék szem?
Szeretett - gondolsz vissza rám -
Viharos élet-hajnalán
Enyém volt, értem élt egészen!...
Jöjj, drága társ, jöjj, drága szív,
Az életpárod hangja hív!”
|
||||
23
|
||||
Bágyadt borongás volt szavában
(Romantikus - mondjuk; de hát
Én itt nem látok igazában
Egy szikrányi romantikát.)
S hajnal felé, amikor éppen
Egy divatos szó volt eszében:
Ideál - fejjel félredűl,
Kifáradt és elszenderül.
Aludnék is talán. Hiába:
A szomszéd nagy garral benyit,
S a szendergésbe hang hasít,
Ahogy belép a halk szobába:
“Hét óra már. Fel, fel, gyerünk!
Anyegin vár. Elkéshetünk.”
|
||||
24
|
||||
De tévedett: sehol se várja,
Úgy alszik, mint a bunda még.
Venus kakast hall már, szavára
Ritkul az éji sűrüség;
S ő nyugszik még az ágy ölében,
S a nap már feljebb hág az égen,
Futó szél porhavat sodor,
Szikrázva száll s kering a por,
De még az álom leng felette,
S az ágy csak nem bocsátja el.
De végre felserken s kikel,
Egy függönyt félreránt sietve,
Kinéz, fényt lát, eszmélkedik:
Indulni kell, elkéshetik.
|
||||
25
|
||||
Kicsenget. Francia lakáját,
Guillot-t riasztja. Futva jő,
Papucsát hozza, bő kabátját;
Fehérneműt készít elő.
Anyegin öltözik loholva,
S ő is készüljön már, a szolga,
Tüstént együtt indulnak el,
S a pisztolyokra ő ügyel.
Künn útra kész már könnyü szánja.
Beülnek és száguldanak,
Már itt a kis malompatak,
A két sorsos Lepage-t lakája
Már hozza is; szán és lovak
A két tölgyfánál várjanak.
|
||||
26
|
||||
A gátnak dűlve várja régen
Türelmetlen ellenfele,
Zareckij gépész-szemmel éppen
A kő forgását szólja le.
Jön Jevgenyij: késett, bocsánat.
Zareckij ámul, hangja támad:
“Segédje nincs? Nem hoz? Miért?”
Mert ehhez ő pedánsul ért,
A módszer klasszikus tudója:
Ha egyik elterül, ügyel,
Szabály szerint terüljön el,
Nem így vagy úgy; a rendet óvja,
A megszentelt tradiciót
(Dicsérjük benne ezt a jót).
|
||||
27
|
||||
“Segéd? Barátom lesz segédem,
Monsieur Guillot, őt hoztam el.
Kifogásuk nem lesz, remélem
- Szólt Jevgenyij -, ő megfelel.
Bár rangja nincs és ismeretlen,
Igen jó fickó s feddhetetlen.”
Zareckij ajkát rágva néz.
Anyegin Lenszkijt kérdi: “Kész?
Kezdhetjük?” - Kezdjük el, ha tetszik.-
A malmon túl lesz jó helyük.
A jó fickó és mesterük
A szakkérdést tárgyalni kezdik.
Áll s földre néz, egymásra nem,
A két ellenség mereven.
|
||||
28
|
||||
Két ellenség! Hát rég is űzte
Őket vérszomjas indulat?
Rég volt, hogy lelkük összefűzte
Közös cél, asztal, gondolat?
Most mint kiket vérbosszu sarkal,
Acsarkodnak bőszült haraggal,
S egymásnak - álomképzelet
Teremt ily szörnyűségeket -
Hidegvérrel vesztére törnek...
Nevetni jót nem többet ér,
Amíg kezük nem érte vér?
S ha békén szétmennek s nem ölnek?...
De afférban bilincs nekünk
Félemlítő álszégyenünk.
|
||||
29
|
||||
A töltővessző verve koppan,
A cső villog kegyetlenül,
Golyó les már a pisztolyokban,
A kakas kattan s megfeszül.
A serpenyőbe szürke sorban
Pereg a por. Megbízhatóan
Szerelt kovájuk készen áll.
Guillot egy nagy tönköt talál
S megbújik ott riadt-szerényen.
Ledobják a köpenyt jelül.
Indul Zareckij s mesterül
Harminckét lépést mér a téren,
Itt is, ott is helyet jelöl.
S állnak pisztollyal, kétfelől.
|
||||
30
|
||||
“Előre!” Mozdulnak nyugodtan,
S még egymást célba nem veszik,
Hidegvérrel, határozottan
Négy lépést tesz most mindenik
- Négy lépcsőfok sötét halálba -,
Ekkor Jevgenyij, meg sem állva,
Emelni kezdi fegyverét,
S célozza már ellenfelét.
Öt újabb lépés még. Behunyja
Lenszkij is már a bal szemét -
De dörrenés szakítja szét
A csendet... Int a végzet ujja:
Meging a költő szótlanul,
S kezéből a pisztoly kihull.
|
||||
31
|
||||
Kezét mellére ejti lágyan,
S a földre rogy. Ködös szemén
Nem kínos szenvedés: halál van.
Havas hegyek napos felén
Így hull le szikrázón remegve
A hó leváló görgetegje.
Anyeginon hideg fut át,
Odaront, ott a jó barát,
Ránéz, szólítja... mindhiába:
Poétánk meg nem hallja őt,
Nincs, odalett idő előtt!
A hajnal szépséges virága
Viharszélben lelankadott,
Az oltártűz kihamvadott!...
|
||||
32
|
||||
Békésen fekszik, holtra válva,
A homlok oly furcsán fehér,
A pisztoly mell alatt találta,
Gőzölve csordogál a vér.
Egy perce még: szívében égett
És lüktetett a lelkes élet,
Remény, gyűlölség, szerelem,
Pezsgett a vére szüntelen:
S olyan most, mint a ház, mely árva,
Hallgat, sötét van benne, csend,
A zaj örökre elpihent,
Krétázott ablakán fatábla.
Úrnője nincs már, elveszett,
Az isten tudja, merre lett.
|
||||
33
|
||||
Epigrammával ingerelni
Ellenségünket élvezet,
És azt is élvezet figyelni,
Amint tükörbe nézeget,
S látva magát nagyszarvu testtel,
Magára ráismerni restell;
De élvezetnek több talán,
Ha “Én vagyok!” - süvölt bután;
Ám ennél is több tán, ha csendben
Készíted tisztes sírlakát,
Célozva halvány homlokát,
Illő távolban állva szemben;
De ha kezedtől elveszett,
Az már aligha élvezet.
|
||||
34
|
||||
Hát még ha fiatal barát az,
Akit pisztolygolyód elért,
Mert megbántott egy hetyke válasz,
Vagy egy nézésért, semmiért,
Borozva, meglobbant a véred,
Vagy ő lobbant meg, mert te sérted,
S párbajra hív fölényesen?
De mondd, milyen kín fog sziven,
Ha földön látod, összeesve,
S a homlokán, amely kihül,
A vég sötét árnyéka ül,
S halottra dermed már a teste;
Nem kelti fel rémült szavad,
Süket és szótalan marad?
|
||||
35
|
||||
Anyegin szívét kín hasítja,
Csak nézi Lenszkijt gyászosan
S a pisztolyt görcsösen szorítja.
Zareckij szól: “No, vége van.”
Vége!... Megremeg a szörnyü szóra
És összeborzadva s vivódva
Odábbmegy s emberért kiált.
Zareckij a hült testhez állt,
A szánba fektették ügyelve,
S indul a borzalmas fuvar.
Holtat szimmant, zablába mar,
Horkan, s hőköl vadul figyelve
A három ló, a zabla-szél
Csupa hab, szállnak, mint a szél.
|
||||
36
|
||||
A lelketek most fájhat érte:
Virág-ígéret volt s remény,
És a gyümölcs-kort meg nem érte,
Nem is rég volt gyermek szegény,
S elhervadt! Hol van lángolása,
Eszmék, érzések áradása,
A sok terv, mely magasra néz,
A tűz, mely ifjú és merész?
Tudásra, tettre szomjusága,
Szerelmes, lázas szenvedés,
Bűntől, szégyentől rettegés,
A látomások szűz világa,
A szép, mely nem földi s mai,
S ti, szent költészet álmai?
|
||||
37
|
||||
Holnap tán népek hőse volna,
Ki egy világnak fényt adott,
S elnémult lantja, hogyha szólna,
Bezengne késő századot,
Erőben nem lankadva, bátran.
A nagyvilág lépcsősorában
Magas lépcsőfok várta tán.
A bús mártir-árnyék után
Vak sírba szállt szent titka mélyen,
Számunkra hangja elveszett,
Nem fog buzdítni lelkeket,
S át nem hatolhat síri éjen
Jövendő évek himnusza
S utódok áldó kórusa.
|
||||
38, 39
|
||||
De meglehet: költő-szivére
Az várt, hogy szürke sorsot ér,
Elillan sok szép ifju éve,
S kihül a lelki tűz s a vér.
Más lesz, s múzsáival szakítva,
Megnősül s nincs falun, mi szítsa,
S rá boldog férjek szarva vár,
Hálókabátot öltve jár;
Valóság földjén áll a lába.
Negyven év köszvényt hoz. Iszik,
Eszik, hízik s unatkozik,
S egy nap rokkanva roskad ágyba,
Nők s gyermekek sírnak körül,
S több orvos vár, amíg kihül.
|
||||
40
|
||||
De így vagy úgy: az ifju költő
Meghalt s szerelme is vele,
Jaj! Nem mereng a bús tünődő,
Baráti kéz döntötte le!
A faluban, hol lángja égett,
Egy helyet lel, ki arra tévedt,
Ott két fenyőtő összenőtt,
Két ér kigyóz a fák előtt:
A szomszéd völgy szelíd patakja.
A szántó sokszor nyugszik itt,
Az aratólány itt merit
Megkonduló korsót a habba;
Víz zúg, a lombárnyék sötét,
Ott állították fel kövét,
|
||||
41
|
||||
Tövén (ha halk eső dalolva
Tavaszi gyepfüvön szemel)
A pásztor bocskort fon, s a Volga
Halásznépéről énekel.
S a város kedves, ifju hölgye,
Aki nyaralni jött a völgybe,
S a réten és pataksoron
Magányosan nyargal lovon,
Gyors kézzel egyet ránt a féken,
Ott megállítja jó lovát,
Felveti kalapfátyolát,
Átfut a dátumon s a néven,
Áll meghatódva, szótlanul,
S szemére könnyes köd borul.
|
||||
42
|
||||
S léptet tovább a sík határban,
Tűnődő arcán bú lebeg,
Merengő lelkében homály van:
Lenszkij balsorsa fogta meg.
S gondolja: “S Olga? És a gyásza?
Hosszú volt kínja, búsulása?
Vagy már a könnynek vége lett?
Hát lánytestvére hol lehet?
S ki a modern nőket gyülölte,
S embert és társakat került,
S borús szeszélyben elmerült,
S az ifjú verselőt megölte?”
Tinektek ezt rendem szerint
Elmondom majd apróra mind.
|
||||
43
|
||||
De nem most. Mert bár Jevgenyijem
Mindig kedves nekem nagyon,
S hozzá majd visszatér a szívem,
Most egyelőre elhagyom.
Időm már prózához terelget,
Együgyű rímet messze kerget,
S én - sóhajjal beismerem -
Már bágyadtabban kedvelem.
Tollamnak is csappant a kedve
Firkálni röpke kis lapon;
Más, hűvös eszmék vágya von,
Szigorú gond gondot követve,
Csendben, zsivajban látogat
S riasztja költő-álmomat.
|
||||
44
|
||||
Volt már más vágyam s szenvedélyem,
S ismertem új bánat szavát;
Azokhoz már nincs több reményem,
S rég bánom multam bánatát.
Ó, hol vagy, szép álomvilágom?
S hol vagy (örök rím), ifjúságom?
Talán valóság, hogy halott,
S koszorúja elhervadott?
Talán elillant már valóban.
Bús verstémát sem hagyva rám,
Tavasz-időm gyorsan s korán
(Miről eddig csak játszva szóltam)?
És vissza nem fordul soha?
S harminc év int idestova?
|
||||
45
|
||||
Napom delet jelez. Belátom:
Nem érem többé hajnalát.
Nem baj. Ó, könnyű ifjuságom,
Búcsúzzunk, mint két jó barát.
Köszönöm a gyönyörüséget,
Tüzed, mely édes kínnal éget,
A zajt, vihart és víg napot,
Mindazt, mit kedved adhatott.
Köszönöm. Csendben vagy hevülve
Kiittam egy cseppig borod,
Enyém volt minden mámorod -
Elég! Indulok már derülve,
A sors új utat s célt mutat,
Hogy kipihenjem multamat.
|
||||
46
|
||||
Hadd nézzek szét. Isten megáldjon
Csendes tanyám, búvóhelyem,
Hol szenvedély és lusta álom
S tűnődés közt folyt életem.
S poéta-ihletem, te drága,
Sugarazz még fantáziámra,
Biztasd meg álmos szívemet,
S gyakran keresd fel fészkemet:
Költő-lelkem ne hagyd kihülni,
Sem eldurvulni kérgesen,
Mámorban eltompulni sem
S világ-csömörben megkövülni,
A mélyben, melynek sodra van,
S ahol, pajtás, fürdünk sokan!
|
||||
HETEDIK FEJEZET
|
||||
Moszkva, hazánk kedves leánya,
Hozzád hasonlót hol lelek?
(DMITRIJEV)
|
||||
Lehet Moszkvánkat nem szeretni?
(BARATINSZKIJ)
|
||||
Moszkvát leszólni! Künn világot láthatunk!
S hol jobb?
Hol nem vagyunk.
(GRIBOJEDOV)
|
||||
1
|
||||
Tavaszi fény űzi s fogyatja
Hegyek havát körös-körül,
Zavaros hólevek patakja
A vadvizes rétekre dűl.
Az álmos föld ünnepre várva
Mosolyog az év hajnalára;
Ragyognak már a kék egek,
Átlátszó még erdő, berek,
De már pelyhedzik zsenge-zölden.
Viasz-cellájából a méh
Portyázni száll a rét felé.
Szikkad s tarkul a föld a völgyben;
Nyáj bőg; az éjben valahol
Már fülemile panaszol.
|
||||
2
|
||||
Nekem, jaj, bút hoz visszatérted,
Tavasz, szerelem szép kora!
Lelkemnek, véremnek feléled
Fájdalmas, bágyadt mámora!
S ha szellőt érzek lengedezni,
S az arcom simogatni kezdi,
Mikor vidéki csend ölel,
Szív-sajgató öröm fog el.
Hát élvezetre tompa lettem,
S minden, mi él, virul, hevül,
Ragyog s ujjongva lelkesül,
Nekem csak untató, kietlen?
S lelkem, mely rég elzsibbadott,
Sötétet lát csak s bánatot?
|
||||
3
|
||||
Vagy hullt lomb újultát megérve
Talán azért nem vidulunk,
Mert új lombsuttogás neszére
Bús veszteségre gondolunk,
S a természet megújulása
Csüggesztve int az elmulásra,
Sok évre, melynek szép sora
Többé nem újul meg soha?
Vagy édes álmodásba bódít,
S a színes költő-képzelet
Egy múlt tavaszt láttat veled,
Más, messzi föld illúzióit:
Bűbájos éjben hold lebeg -
S emlékező szíved remeg...
|
||||
4
|
||||
Itt az időtök, jó henyélők,
Epikuros új bölcsei,
Sors-kedvelt, fásult ingyenélők,
S ti, Levsin-eszmék hősei,
S ti, sok vidéki, vén Priamos,
Kényes nők, kiknek nyűg a város,
A falu hív, tavaszra vár:
Virág és munka és sugár,
Lelkes séták a zöld határban,
Csábító, titkos éjjelek.
Szaladjatok, siessetek,
Postakocsin, zsúfolt batárban,
Csézán, ha más már nem kerül,
A sok sorompó-zár mögül.
|
||||
5
|
||||
Jó olvasóm, lendülj serényen
Külföldi, jó hintódba hát,
S hol annyit mulattál a télen,
Hagyd ott a nagyváros zaját,
S szeszélyes Múzsámmal bolyongva
Hallgassuk: zúg a tölgyfa lombja
A névtelen folyó felett,
Hol Jevgenyij tétlenkedett.
Remete-zug csendes lakója
Telét még ott töltötte el,
S Tatjana ott lakott közel,
Regényem kedves álmodója,
De már Anyegin nincsen ott...
Csak egy gyászos nyomot hagyott.
|
||||
6
|
||||
Ott, hegy-hullámok félkörében,
Odavándorlunk, hol kis ér
Kigyódzik át zöld, zsenge réten,
S hárserdőben folyóhoz ér.
Tavaszt zengő fülemilének
Torkán virradtig szól az ének,
Forrás csobog, vadrózsa nyit,
Egy sírkő áll magában itt.
Hűst ad két vén fenyő homálya,
Írás jelenti röviden:
“Itt Vlagyimir Lenszkij pihen,
Elérte a bátrak halála,
Költő (év, kor), meghalt korán,
Lebegjen békesség porán!”
|
||||
7
|
||||
Egykor, hajló fenyőfa-ágon,
A csendes urna-kő felett,
A hajnalszél, ha fújt a tájon,
Titkos koszorút lengetett;
Egykor a sírt, ha jött az este,
Két jó barátnő felkereste,
A holdfényben sokáig állt
S egymást ölelve sírdogált.
De puszta már... szem nem vigyázza,
Ösvényét rég benőtte gyom,
Koszorú nincs az ágakon;
A környék ősz, roskadt juhásza
Ül ott, mint rég, órákon át,
S dalolva fonja bocskorát.
|
||||
8, 9, 10
|
||||
Szegény Lenszkij! Ó, nem sokáig
Siratta Olga! Így van ez.
Menyasszony, jaj, nem hű halálig
A könnyhöz, melyet gyász szerez.
Jött más, most már az érdekelte,
Édes bóktól csitult a lelke,
Feledte már, hogy szenvedett,
S egy szép ulánus rabja lett:
Szerelem gyúlt szívében újra...
S oltárhoz lép ifjan, korán,
Koszorú van lenszín haján,
S fejét lehajtja elpirulva,
Szemének rejtett fénye van,
S ajka mosolyog boldogan.
|
||||
11
|
||||
Szegény Lenszkij! A másvilágon,
Hol bús öröklét ködje ül,
Megérzi-é - hogy szíve fájjon -:
Elhagyta Olga hűtlenül?
Vagy Lethe partján szundikálva
Boldog, mert nincs érzése s álma,
És nincs, mi rá fájdítva hat,
S a földről benne nincs tudat?...
Bizony, felejtés sűrű árnya
Vár ránk, ha sírunké leszünk,
Barát, ellenség, kedvesünk
Nem emleget. De zúg a lárma
S harag, civódás el nem ül
A megmaradt vagyon körül.
|
||||
12
|
||||
És Olga szép csengésü hangja
Egy nap családjából kihullt,
A tiszt úr, reglamája rabja,
A garnizonba bevonult.
Olgát anyuska megsiratta,
Zokogva majd meghalt miatta,
Oly szívszakadva búcsúzott;
Tatjana sírni nem tudott,
Csak áll halálsápadtra válva,
Búsan, s mikor a háziak
A felhajtón tolonganak
A párnak búcsúszót kiáltva,
S indul a gördülő kerék,
Ő pár lépést kíséri még.
|
||||
13
|
||||
Könnyfátylon át nézett utána,
S szemmel sokáig vándorolt...
Jaj! Egyedül maradt Tatjana!
Őt, ki sok évig társa volt,
Húgocskát, drága kis tubáját,
Bizalmas, kedves cimboráját
A sors elvitte messzire,
Tán vissza sem tér már ide.
A kertbe néz, s ott sincsen élet,
Bolyong, mint árnyék, céltalan...
Most már minden vigasztalan,
S megkönnyebbülést sem remélhet,
Mert visszafojtott könny nem ad -
S a szíve szinte megszakad.
|
||||
14
|
||||
Hideg magánya csak növelte
A rég meglobbant szenvedélyt,
S mind hangosabban szólt a lelke
Arról, ki tőle messze élt.
Ne lássa őt, fogadja váltig,
Hiszen gyűlölni kell halálig,
Aki testvért ölt bűnösen;
Meghalt a költő... Senki sem
Említi már. Menyasszonyára
Más élet várt, más férje lett.
S a költő híre elveszett,
Mint égi kékben könnyü pára.
Két szív búsul tán érte csak...
S ők is miért búsuljanak?
|
||||
15
|
||||
Az est jön. Szól a halk vizeknek
Zsongása. Zúg egy-egy bogár.
A táncok már elcsendesednek,
Száll a halász-tűz füstje már
A vízparton. Széles határban,
Ezüstös fényű holdsugárban
Megy-megy Tatjana egyedül,
S mély álmodásban elmerül.
Csak megy, kiér a dombszegélyre,
Hát lentről kastély integet,
Körüle kis telep, liget,
A kert a fénylő vízig ér le.
Néz-néz és meglepetve áll,
S a szíve gyorsan kalapál.
|
||||
16
|
||||
Még nem döntött, nem tud, nem is mer:
“Előre? Vissza? - tétováz. -
Ő nincs itt. Egy lélek sem ismer.
Hadd lám, milyen a kert s a ház.”
S leszáll a dombélről sietve
S körültekint, alig pihegve,
Zavart lelkének új a kép...
S az elhagyott udvarba lép.
S nagyot sikolt, mert megriadt,
Kutyák rohannak rá csaholva,
Cseléd-gyerek, egész csapat,
Kifut, s van botnak sűrű dolga,
A vad kutyákat elverik,
A kisasszonyt védelmezik.
|
||||
17
|
||||
“A kastélyt megnézném. Lehetne?”
Kérdi Tatjana. Szót megért
S fut már Anyiszjához lihegve
Pár kis fickó a kulcsokért.
Anyiszja is jön nemsokára,
A házajtót szélesre tárja
És ő belép: mily elhagyatott
A ház, ahol nemrég lakott!
Itt egy teremben biliárd van
S dákó azon; gyűrt kanapén
Lovagló-ostor nincs helyén,
S tovább halad Tatjana bátran.
“A kandalló. A tűz előtt,
Itt sokszor láttam ülni őt.
|
||||
18
|
||||
Itt várta télen délebédre
Lenszkijt, ki már azóta holt.
Utánam tessék, erre térve:
Ez dolgozó-hálója volt.
Itt kávézott, s ha jött az óra.
Az ispán jött beszámolóra.
Jó reggel könyvet olvasott...
Öreg gazdám is itt lakott;
Vasárnap, mintha csak ma volna,
Durákot játsztunk, ő meg én,
Itt az ablak mellett, szemén
Okulár volt. Áldás a porra,
Lelkét üdvösség várja fenn,
Nyugodjék békességesen.”
|
||||
19
|
||||
Meghatva lép a hűs szobába.
S érzékenyen néz szerteszét;
Amit lát, minden tárgy be drága,
Éleszti s gyötri bús szivét:
Az asztal s halvány lámpa-lángja,
A sok könyv, ablaknál az ágya,
A takaró és künn a hold,
Melynek ma fátylas fénye volt,
S a holdfényes táj rajzolatja,
A Byron-kép egyik falon,
A vas-szobor kis asztalon:
Komor homlok felett kalapja
Egy ismerős fejet takar,
Mellén keresztbe font a kar.
|
||||
20
|
||||
Modern cella. Tatjana eszmél,
Soká tartott a bűvölet,
Sötétül, késő van. Hideg szél.
A köd-megülte part felett
Az erdő szundikál a szélben;
Elbújt a hold túl egy hegyélen,
A vándorlányt, ki erre jár,
Az otthon régen várja már.
Győz önmagán, izgalma néma.
Egy sóhajtás a búcsújel,
De egyet kér, mig útra kel:
Az elhagyott kastélyba néha
Jöhessen el, ha még lehet,
Hogy olvasgasson könyveket.
|
||||
21
|
||||
A kulcsárnő még elkiséri
A kapuig, s ő búcsút int.
Reggel már itt van s arra kéri,
Hogy ott időzhessék megint.
S beül az elnémult szobába,
És elmerül külső világa,
Tűnődik ott tanútlanul,
S a csendben könnye hullva hull.
Aztán benyúl a könyvrakásba,
Előbb kelletlenül keres,
De gyüjteményük érdekes
És elmerül az olvasásba,
S nő benne, nő a szomjuság.
S amit megismer, más világ.
|
||||
22
|
||||
Bár tudjuk: Jevgenyij inyének
Az olvasás nem élvezet,
De pár könyv kedves volt szivének,
S azoknak megkegyelmezett.
Juan s Gyaur nagy mesterének
S még egy-két érdekes regénynek,
Amely korunk arculatát
Rajzolja híven: ezt a mát,
Az ingerült, fantaszta lelket,
Amely sivár s erkölcstelen,
Magát imádó, szertelen,
Minden fegyelmet, féket elvet
S ha néha füstölögve forr,
Amit tesz, léha és botor.
|
||||
23
|
||||
Itt-ott jelt lát egy-egy levélen,
Éles körömvonás a jel,
S ha megpillantja lapszegélyen,
Tatjana élénken figyel.
Meg-megrezzen továbbhaladva,
Ha látja: egy-egy gondolatra
Milyen megütközés felel,
Vagy hogy hallgat, ha helyesel.
Ceruzajelzést is talál itt,
Mind egy-egy áruló vonás,
Önkéntelen jött vallomás,
Mely lelke mélyéig világít,
Itt egy kereszt, ott kurta szó,
Vagy kérdőjel, csodálkozó.
|
||||
24
|
||||
S istennek hála, egyre jobban
Meglátja azt, kiért epedt.
Jevgenyijét, kiért titokban
Annyit sóhajtott s szenvedett,
Mert úgy rendelte azt a végzet,
A vészes, bús egyéniséget.
Pokol-szülött? Ég küldte le?
Kevély ördög? Vagy angyal-e?
Idegen hóbortok bolondja?
Üres káprázat? Moszkvai,
Ki tud Haroldot játszani?
Divatszavak bő lexikonja?
Utánozó korunk fia?
Talán csak egy paródia?
|
||||
25
|
||||
A rejtélyt megfejtette végre?
Lelt szót, melytől kinyílt a zár?
A perc fut s most jutott eszébe:
Várják otthon régóta már.
Két szomszéd jött át esti szóra,
S a szó kiről folyhatna? Róla.
“Már nem gyerek Tanjácska. Ó -
Sopánkodik Larin anyó -,
Hiszen kisebb volt nála Olga.
Elkelne már a főkötő,
A férj. De mit tegyek, ha ő
Makacskodik s ezt válaszolja:
- Nem kell. - S csak búsul; szó kerül
S az erdőn kószál egyedül.”
|
||||
26
|
||||
- Szerelmes? - “Kit rejthet szívében?
Bujanov kérte már: kosár.
Petuskov is megkapta szépen.
S Pihtin, a tiszt, csinos huszár,
Hozzánk járt s ostromolta bókkal,
Gáláns, szerelmes ízü szókkal,
Gondoltam: ez lagzit jelent,
Á! Szó sincs róla! Füstbe ment.”
- Mamus, hiába zúgolódunk:
Moszkvába vittem volna rég!
Hallom, van ott kérő elég. -
“Ó, istenem, nincs arra módunk.”
- Elég egyetlen tél, hetek!
Kölcsönnel én segíthetek.
|
||||
27
|
||||
Mamus bölcs szóra nem habozva,
Megértő lélekkel felel,
Számít és dönt, döntése: Moszkva,
Családjuk Moszkvában telel.
Tatjana hallja megriadva:
Világ elé, a kirakatba
Kiállni, hol mindenki les,
Hogy lássák, mily vidékies,
Milyen divatjamúlt ruhája,
Divatjamúlt egy-egy szava,
S a dandyk és dámák hada
Gúnyos mosollyal néz reája!
A szörnyű képtől megremeg:
Jobb itt az erdő-rengeteg.
|
||||
28
|
||||
Hajnalban, első napsugárra,
Felkel s a domb felé siet,
Meghatva néz a zöld határra
És fájó szívvel integet:
“Isten veled, te völgy, te boldog,
Ti ismerős, kedves hegyormok,
Te ismerős erdő, berek,
Szépségek, isten veletek.
Víg természet, meghitt magányom!
A drága csendet, mely ölel,
Hívságos fény s zaj váltja fel!
Isten veled, szabad világom!
Jaj, merre fordul életem?
Vajon mit szánt a sors nekem?”
|
||||
29
|
||||
S mind hosszabb lesz kirándulása.
Most egy kedves kis dombja int,
Most egy bájos patak futása
Marasztaná, s megáll megint.
Beszél rétekkel, berki fákkal,
Mint sok-sok régi jó baráttal,
Mindenfelé búcsúzva jár.
De gyors szárnyon repül a nyár.
Jön már az ősz arany világa.
A természet sápadt, riadt,
Mint ékes-díszes áldozat...
Üvöltve s felleget zilálva
Zúdul meg északról a szél -
S itt a varázsló, itt a tél.
|
||||
30
|
||||
Jön és fagyot hord szerteszéjjel,
Havat hagy tölgyfagallyakon,
Fehér hullámú szőnyegével
Elfekszik rónán, halmokon.
A megdermedt folyó s a partja
Egyszintű: hópaplan takarja;
Fagy csillan. Vígan néz reánk
S mókáz, mulattat tél-anyánk,
Tanjánk nem látja bánatától.
Ő nem köszönt havat, fagyot,
Nem szív be friss hóharmatot,
S a fürdőház első havából
Arcát, mellét nem mossa meg:
Csak téli útjától szepeg.
|
||||
31
|
||||
Napját többször megállapítják,
Míg jő a perc, a nem kivánt,
Vizsgálják, vasalják, javítják
Az elfelejtett, régi szánt.
Már útra kész három kibitka,
Sok holmival feltornyosítva,
A terhe: koffer, láda, szék,
Befőttek, lábas és fazék,
Ketrec tyúkostul, dunyha, párna,
Mosdótál, üst et caetera,
Cókmókok sűrű tábora.
A cselédházban nő a lárma,
Búcsúzva rí a sok cseléd.
Hozzák a tizennyolc gebét.
|
||||
32
|
||||
Az úri szánba már befognak,
Szakácsuk reggelit jelez,
Kibitkáik súlytól ropognak,
Asszony- s kocsis-száj versenyez,
Szakállas fullajtár ugorva
Ül fel nagy szőrű, nyurga lóra,
Fut a cselédség és megáll
Búcsúzni még a kapunál.
Gazdái ülnek már a szánon,
Kapun túl siklik már a szán:
“Isten veled, békés tanyám!
Isten veled, védő magányom!
Látlak még? Sorsom visszahoz?”
S Tatjana könnye záporoz.
|
||||
33
|
||||
Ha egyszer mi is művelődünk
S azon, mi rossz, javítgatunk,
S közlekedésünkkel törődünk,
Lesz pompás úthálózatunk
(Őtszáz év - számítják a bölcsek -)
Vert utak, tartósak s erősek
Szelik hazánk széles terét,
S szaladnak sűrűn, szerteszét,
Folyón vashíd feszül csodásan,
Hatalmas ívben. Alagút
Vág víz alatt merész kaput,
Hegy mozdul, s hol most állomás van,
Emberbaráti érzület
Teremt korcsmát, szállóhelyet.
|
||||
34
|
||||
De most az úttal sűrű baj van,
A hídláb roskadt és rohadt,
Éhes poloska s bolha rajban
Támadja éji álmodat.
Ellátás nincs, nem fűt a kályha,
Egy nagyzoló étlap hiába
Ingerli jó étvágyadat;
Ínyed számára nincs falat.
Falusi cyclops kalapácsa
Csattogtat lassú tűz előtt,
Orosz szerszámtól vár erőt
Európa könnyű alkotása;
A mester áldva emleget
Kerékvágást, gödrös helyet.
|
||||
35
|
||||
De kellemes utazni télen,
Mikor határunk hóba vesz,
S mint kongó mai költeményben
A verssor, útunk sima lesz.
Automedonunk hajt merészen,
Trojkánk vígan repül a szélben,
S mint egy palánk oszlopsora,
Villanva fut a verszta-fa.
Baj, hogy Larinné, pénzt kimélve,
Fogatot otthonról hozott
S nem lóváltással utazott,
S Tatjanát unalom kisérte:
Élvezte teljes hét napig,
Hogy ily vontatva utazik.
|
||||
36
|
||||
Az út fogy. Város kezd kiválni:
Fehér kövű, nagy Moszkva int.
Aranykeresztes kupolái
Égőn ragyogtatják a színt.
Ó, hányszor megdobbant a szívem,
Ha megpillantottam nagy ívben
Sok régi tornyát, templomát,
A sok-sok kertet, palotát!
Búsan bolyongva, hánytvetetten,
Hordozva honvágy bánatát.
Hányszor gondoltam. Moszkva, rád!
Moszkva!... Mi minden cseng nevedben,
S a visszhang, mit csengésed ad,
Orosz szívet hogy megragad!
|
||||
37
|
||||
Ott tölgy közül büszkén kilátszik
A Péter-vár. Zord ormokon
Még friss dicsőség fénye játszik.
Hogy várta itt Napóleon,
Végső sikertől ittasulva,
Hogy eljön Moszkva, s térdre hullva
A Kreml kulcsát átadja majd;
De Moszkvám nem jön, s főt se hajt,
Mint vétkes szokta, kit legyőznek,
Nem ünnepel, nem is fogad.
Pusztító tűzvészt tartogat
A türelmetlen kedvü hősnek.
Ő zordan töprenkedve néz,
S körül lobogva dúl a vész.
|
||||
38
|
||||
Isten veled, vár: hír s nagy érdem
Kimúlt korából hű tanúnk!
Tovább! Sorompó int fehéren,
Lám, már a Tverszkaján vagyunk;
A szánt gödör zökkenti, rántja:
Asszony, kölyökhad, utcalámpa,
Bódé, szatócs egymás után,
Palota és park, zárda, szán,
Patikák és pipere-boltok,
Kozák s bokharai alak,
Kunyhó, muzsik, toronyfalak,
Bulvárok, konyhakerti foltok,
Erkély, oroszlán-kapu, zaj,
Kereszteken sok csókaraj.
|
||||
39, 40
|
||||
A fárasztó utcán döcögve
Az út még óraszámra nőtt,
De most a Haritonyi-közbe
Betért a szán s egy ház előtt
Megállt. Ez volt a néni háza.
Négy éve tart hurutja, láza.
Okuláros kalmük szaladt
- Ősz már, s kaftánja rég szakadt -
S a házajtót kitárja nyomban.
A kezében harisnya van.
Kiált díványán boldogan
A hercegné a kisszalonban,
S már egymást átölelve áll
A két ősz hölgy és sírdogál.
|
||||
41
|
||||
“Hercegné! Ah, mon ange!” - Pachette-em!
“Cousine! Alina!” - Hát: csoda
Ki hitte? - “Rég volt, hogy mi ketten...”
- Hosszabb időre?... Ülj oda.
Mintha regényben volna... Álom... -
“S ez, kedvesem, Tatjana lányom.”
- Tanja! Ah! Jöjj mellém, hugom -
Te volnál? Nemcsak álmodom?...
Emlékszel Grandisonra, drágám? -
“Várj... Grandison... Emlékszem e?
Á, hogyne! Mondd, mi van vele?”
- Itt él Szimjon szent háza táján;
Karácsonykor jött s hírt adott:
A fia megházasodott.
|
||||
42
|
||||
Ő meg... De jobb máskorra hagyni,
Itt sok rokon van, kedvesem,
Holnap Tanját be kell mutatni,
Én, sajnos, nem járok sosem,
A gyengeség bezár a házba.
De ti most el vagytok csigázva,
Lefekszünk már, ágyaltatok...
Jaj, nincs erőm... elfulladok...
Nekem az öröm is nehéz lett,
Nemcsak a bú... Édes szivem,
Nem látja hasznom senki sem...
Öregnek már csak rút az élet... -
Kifáradt, hangja elveszett,
Köhögni kezdett s könnyezett.
|
||||
43
|
||||
Hogy nénje nyájas volt iránta
S örült, Tanjának jólesett,
De az új szállás fájt; kivánta
Kis hálóját, a kedveset.
Selyemfüggöny mögött az ágyon,
Új helyén nem lel rá az álom,
S mihelyt a hajnalt hirdető
Harang szól, s új nap gondja jő,
Fel is kel és ablakhoz ülve
Kinéz: fut már a félsötét,
S ami dereng, nem róna, rét -
Megváltozott a hely körüle:
Udvart, konyhát riadva lát,
Kerítést, istálló falát.
|
||||
44
|
||||
Minden nap újabb meghívást hoz,
Minden nap új estélyt jelent,
A nagymamákhoz, nagytatákhoz
Viszik Tanját, a kedvtelent.
A messziről jött kedveseknek
Megadni minden jót sietnek,
Nagy hűhó s vendégség van ám,
“Hogy megnőttél! Veled, tubám,
Keresztvízhez csak tegnap álltam.
Én meg karomra vettelek!
Édességgel etettelek!
Én a füled megráncigáltam!”
S van nagymamás sopánkodás:
“Elmúlt idő! Más volt, be más!”
|
||||
45
|
||||
De nincs, mi új vonást mutasson,
Idővel sem változtak el:
Jelena tante, a hercegasszony,
Ma is tüll-főkötőt visel;
Még púderes Lukerja Lvovna,
Ma is füllent Ljubov Petrovna,
Ivan Petrovics még szamár,
Szemjon fukar, csak pénzre vár.
Még Pelagyeja Nyikolavna
Monsieur Finemouche-sal egyetért,
Ebecskét, férjet nem cserélt,
S a férj, a klub jóhírű tagja,
Most is süket s elégedett,
S eszik s iszik kettő helyett.
|
||||
46
|
||||
Kitárt rokon karok fogadják,
Sok Moszkva-parti Grácia;
Lábtól fejig némán kutatják,
Tanjában hol lehet hiba;
Még másnak érzik, furcsa nőnek,
Falusinak, kényeskedőnek,
Kicsit sápadt, kicsit sovány,
De másképpen csinos leány.
Majd - lányok! - kézről kézre adják.
Megkedvelik, vezetgetik,
Csókolgatják, dédelgetik,
Hajfürtjeit új módra rakják,
Mesélnek, suttognak sokat:
Bohó leányszív-titkokat.
|
||||
47
|
||||
Maga s más lányok hódítása,
Remény, csíny, álom: érdekes;
Az ártatlan szó áradása
A megszólástól fűszeres,
Majd csacskaságuk áraképpen
Unszolják kedveskedve, szépen,
Hogy szívét ő is tárja fel;
De révült lányunk nem figyel,
Mit kérnek tőle, nem gyanítja;
Hiába sürgetik szavát,
Ő úgysem fedné fel magát,
Mert könnyes boldogságú titka
Szent kincs, reá némán ügyel
És meg nem osztja senkivel.
|
||||
48
|
||||
Szalonban szívesen fülelne:
Miről beszél a társaság?
De amit elfoghat figyelme,
Ízetlen, ócska zagyvaság,
Egykedvűség és vértelenség,
Rágalmuk is szellemtelenség,
Minden szó meddő s untató,
Mindegy: hír, kérdés, pletyka-szó -
Napszámra nincsen eszme benne,
Véletlenül sincs élc soha,
Nincs ványadt észnek mosolya,
Szívük tréfából sem remegne.
Még egy kedélyes butaság
Sincs benned, ó, sivár világ!
|
||||
49
|
||||
A kancellisták ifjú nyája,
Mustrálja: hol lelhet hibát,
S rosszmájúan meg is birálja,
Mit benne finnyáskodva lát.
A társaság egy bús bolondja
Eszményinek rajongva mondja,
Ajtónak támaszkodva áll,
S édesbús verset komponál.
S egyszer - Tanjánk unt nénje hívta -
Vjazemszkij ül melléje le,
S a lányt megfogja szelleme.
Majd, álhaját végigsimítva,
Öreg legény vet rá szemet,
S kíváncsi lesz: ki is lehet?
|
||||
50
|
||||
Hol Melpomene szenvedélyes,
Elnyújtott hangsúllyal jajong,
S palástja leng, a talmi-fényes,
Míg hűvös publikum zajong;
Hol Thaliánk álomba ernyedt
S baráti tapsra nem figyelhet,
Hol ifjú nép, ha összegyűl,
Csak Terpsichoreért hevül
(Láttad s láttam szép ifjukorban) -
Sem egy féltékeny kedvü nő,
Sem egy modern nőismerő,
Sem páholyban, sem zsöllyesorban
Tanjánk felé nem látcsövez,
Sem lornyettet rá nem szegez.
|
||||
51
|
||||
S viszik a híres Vigadóba,
Fülledtség, láz, zsúfolt tömeg,
Zeneszó, lángok légiója,
Villódzó táncos fergeteg,
Szép hölgyek lenge öltözéke,
A karzatok sokszínű népe,
Eladó lányok ív-sora -
Mind szemnek, szívnek mámora
Hírhedt piperkőcök forogva
Fitogtatják mellényüket
S monoklis hetykeségüket.
Pár szabadságos tiszt ragyogva
Belép, győz, sarkantyúja peng,
S nyalkán, huszárosan kileng.
|
||||
52
|
||||
Sok bájos csillag ég az éjben,
Moszkvában sok szép lányka él,
De társak közt az égi kékben
Fénylőbb a hold a többinél.
Ő is, kiről nem szól a versem,
Mert nincs megénekelni merszem,
Holdként tündöklik egymaga,
S a többi szép: csak csillaga,
A földet égi büszkeséggel
Mily könnyedén érinti meg!
Hullámos keble mily remek!
Bágyadt nézése: bűvös éjjel!...
Elég! Miért lángolsz, miért?
Lakoltál őrült lángodért.
|
||||
53
|
||||
Futás, kacaj, zaj volt körüle,
Mazur, hajlongás, valcerek...
Oszlopnál két nénjével ülve
S ott fel sem tűnve senkinek,
Tanjánk, ha lát, révülve látott,
Gyűlölte a lázas világot;
Fulladt... vinné a képzelet
Friss és szabad mezők felett
A faluba, a sok szegényhez,
A nagymagányú völgybe, hol
Fényes patakvíz vándorol,
Vinné virághoz és regényhez,
Hársfáihoz, hol vár a csend,
Melyben Anyegin megjelent.
|
||||
54
|
||||
S eltűnt a társaság s a bál is -
S míg lelke messzi tájra száll,
Egy tekintélyes generális
Nézése rajta meg-megáll.
A nénikék vágnak szemökkel,
És megbökik Tanját könyökkel,
S ezt súgják: - Bal felé figyelj. -
“Miért? Mit látok arra?” - Ej,
Akármit is, nézz arra bátran...
Még most sem látod? ott elül,
Ahol több férfi összegyűl,
Egy tiszttel áll, egyenruhában...
Most lép, fordul... nem látod ott? -
“Azt a kövér tábornokot?”
|
||||
55
|
||||
Gratuláljunk. Győzött Tatjana,
Ki mindig oly kedves nekem.
Hanem most vágjunk más irányba,
Főhősöm sem feledhetem...
De állj! Pótolni visszatérek:
Ifjú barátról szól az ének,
Leír szeszélyt, hóbortokat.
Áldd meg munkálkodásomat,
Eposz Múzsája, buzgalommal!
Adj egy botot, mely hűn vezet,
Kerüljek tévelygéseket.
Így késő invocatiómmal,
Tisztelve klasszikus szabályt,
A vállamról a súly levált.
|
||||
NYOLCADIK FEJEZET
|
||||
Fare thee well, and if for ever
Still for ever, fare thee well.
(BYRON)
|
||||
1
|
||||
Mikor békésen fejledeztem,
S a líceumi kert ölelt,
S Apuleiust már falni kezdtem,
De Cicero nem érdekelt,
Tavasszal, titkos völgy ölében,
Hol szólt a hattyú hangja mélyen,
S fénylő tavaknál várt a csend,
A vers Múzsája megjelent.
Megfényesült diákszobában
Lakmározni kezdtünk korán
Az ifjú eszmék dús torán,
Megénekelte zsenge vágyam,
A gyermek-vígságot, reményt,
A múlt nagyságot, régi fényt.
|
||||
2
|
||||
Múzsám tetszett a nagyvilágnak,
S ettől dalunknak szárnya nőtt,
Gyerzsavin megjegyzett magának,
S megáldott még a sír előtt.
...............................
...............................
|
||||
3
|
||||
Életem törvénye s királya
A szenvedély - lett jelszavam,
S olcsó tobzódásig lészállva,
Pajzán Múzsámmal szilajan
Vad dőzsölők közé rohantunk,
Éjféli őrrel volt kalandunk;
S Múzsám, a tékozló s hamis,
Ajándékot vitt akkor is
Boroskupák dühödt zajába:
Bacchusnak dallal áldozott,
Bacchánsnőként pajzánkodott,
S az ifjúság bomlott utána -
Könnyelműsködött dévajon,
S én büszke voltam rá nagyon.
|
||||
4
|
||||
De tőlük elsodort a végzet,
Futottam... és ő jött velem.
Hányszor vigasztalt és becézett
Magányos, bús ösvényemen,
Varázs-szavát fülembe zsongva!
Kaukázus szikláin bolyongva,
Mögöttem új Lenóra volt,
S ügettünk és sütött a hold!
S ha zord éj jött ködöt lehelve,
Velem Tauris-partig, lejárt
Hallgatni habzó tengerárt
Nereidák dalát figyelve,
A mély, örök hullámzenét,
Az Alkotó dicséretét.
|
||||
5
|
||||
A főváros, sok lagzis este,
Zaj, fény - mind elmerültek itt,
Bús Moldva földjén felkereste
Nomádok békés sátrait,
S Múzsám, míg ott kószált magában,
El is vadult a pusztaságban,
Hallott nyers, durva nyelveket,
Vonzó, szilaj sztyepp-éneket,
S az istenek nyelvét feledte...
Színváltozás jött hirtelen:
Vidéki lányként járt velem
Kertemben lépteim követve,
Szemében melankólia,
És könyv kezében, francia.
|
||||
6
|
||||
Rout-zajba, fényes úriházba
Először most vezethetem -
Pusztai bájait, vigyázva,
Féltő gonddal figyelgetem.
A dámák megnézik kevélyen,
Mágnások, tisztek sűrüjében,
Diplomaták közt siklik el,
S leül szerényen és figyel.
Örül a hullámzó özönnek,
Melyben szó villan s toalett,
Hajlongás hajlongást követ:
Az ifjú úrnőnek köszönnek,
Nagy férfi-kör - sötét keret -
Fogja körül a hölgyeket.
|
||||
7
|
||||
Főrangúak formás beszéde,
A tartás, mely hűvös, nemes,
Rang s életkor sokfélesége
Múzsámnak tetszik s érdekes,
De az előkelők körében
Ki áll ott szótlanul, sötéten,
Mint idegen, mint társtalan?
Előtte száz arc is suhan,
Mintha kísértet-had lebegne.
Spleen ülte meg vonásait
Vagy gőgös kín? S miért van itt?
Ki az? Jevgenyij? Ő lehetne?
Csak nem?... Pedig valóban ő.
- De hát mikor bukkant elő?
|
||||
8
|
||||
A régi? Vagy tisztult a lelke?
Vagy még ma is különcködik?
S miért jött vissza most? Mi lelte?
S milyen szerepbe öltözik?
Herold vagy Melmoth lett a kóta?
Világpolgár vagy patrióta?
Quaker vagy álszenteskedő?
Vagy más maszkkal büszkélkedő?
Vagy jó fiú s más senki, semmi,
Mint én, te s iksz vagy ipszilon?
Legalábbis tanácsolom:
Elnyűtt ruhát jó lesz letenni,
Untig volt áltató s hamis...
- Ismeri? - Igen is, nem is
|
||||
9
|
||||
- Anyeginban miért szerettek
Megróni bűnt s fogyatkozást?
Azért, mert mindig úgy siettek
Hibáiért bírálni mást?
Mert fűtött szó, ha sulykot elvet,
Megsért egy hiú senki-lelket,
Vagy megnevettet? Mert az ész,
Ha tér kell, terjeszkedni kész?
Mert szándékot mások szavában
Tettként bírál a vak világ?
Mert léha s rossz a bárgyúság,
S nagy ember nagy minden hibában?
S középszerünknek megfelel,
Hogy csak középszert ismer el?
|
||||
10
|
||||
Boldog, ki ifjan ifjukort él
S érés-időben érni kezd,
S ha már hideggel jő a zord tél,
Békén, megértve hordja ezt,
Nem volt vad álmok lelkesültje,
Estélyek mobját nem kerülte;
Mikor húszéves, már ficsúr,
Harminc s jól nősült házas úr,
Majd ötvenéves kort elérve,
Minden tehertől szabadul,
Egymás után elébe hull
Hír, pénz, rang, nem harcol meg érte;
S azt mondják majd az emberek:
Pompás egyéniség, remek.
|
||||
11
|
||||
De fáj, ha drága ifjuságunk
Kiélvezetlen elsuhan,
Ő is kijátssza balgaságunk,
S mi is megcsaljuk csúfosan;
Fáj, hogy legszebb vágyunk s reményünk,
Hamvas-friss álmunk, eszmeképünk
Gyorsan tűnő, csalóka jel,
S lehullt levélként rothad el.
S szemünk fáj jövőnkre vetni,
Hol ebéd vár egymás után,
Az élet szertartás csupán,
A sok nagyságost kell követni,
Akikben eszme s érzület
Velünk rokon sosem lehet.
|
||||
12
|
||||
Megróttnak lenni, célba véve
(Átérzitek?) gyötrő lehet,
Eljárni józanok körébe
S viselni a különc nevet,
Címét sötét, bús agybetegnek,
Gonosz sátáni szörnyetegnek,
Sőt régi Démonom nevét.
Hősünk (szövöm történetét)
Barátját párbajban megölte,
Munkátlanul, nem lelve célt,
Huszonhat hosszú évet élt,
Asszonytalan magány gyötörte,
Szolgálat nem foglalta el,
Nem bírt törődni semmivel.
|
||||
13
|
||||
A nyugtalanság űzni kezdte,
A láz: nem ülni egy helyen
(Némelyek önként vitt keresztje,
Kín, mely korbácsol szüntelen).
Elhagyta régi fészke táját,
Az erdők és mezők magányát,
Mely csendet már nem ad neki,
Mert véres árny kísérgeti.
S elment bolyongni más világba,
Egy érzés űzte. Merre? Mért?
Ezt is megunta, visszatért
S betoppant most egy társaságba,
Mint Csackij, mikor megjelent:
Hajókabinból bálba ment.
|
||||
14
|
||||
Új pár jön, mozgást, változást hoz,
Suttog s megélénkül a boly...
Hölgy lép az estély asszonyához
S tábornok, tisztes és komoly.
Nem kapkodó hölgy s nem beszédes,
Nem hűvös, nem sikerre éhes,
Fintortalan s igénytelen,
Modort majmolni képtelen;
Nézésének nincs hetykesége,
Arcán nyugodtság van s derű,
Minden vonása egyszerű.
A comme il faut hű mintaképe.
(Siskov, bocsáss meg, nem lelem
Az orosz szót, elismerem.)
|
||||
15
|
||||
Közelségét sok nő kereste,
Mosolygott rá sok vén mama,
Tekintetét hódolva leste
Hajlongó férfiak raja;
A lányok halkabban vonulnak,
Ahol ő áll; tábornok úrnak
Tartása büszke most s merész,
Orrát magasra tartva néz.
Nem mintha “szépség” férje lenne,
De bárhogy vizsgálná a szem,
Nincs asszonyában semmi sem,
Ami vulgar lehetne benne
Zsarnok divat-mérték szerint
Londonban. (Ejnye, már megint...
|
||||
16
|
||||
A szó tetszik nekem, bevallom,
S megint nincs rá orosz; baj ez -
Nálunk még új, sohase hallom,
És népszerű aligha lesz,
Epigrammába jól találna...)
De térjünk vissza most. A dáma
Bájjal, mesterkéletlenül
Már egyik asztalkához ül
A szép Nina Voronszkajával,
S Cleopatránk, a névai,
Tessék velem bevallani,
El nem homályosítja bájjal,
Bár márványszépség, hódító
S mindenkit elkápráztató.
|
||||
17
|
||||
“Ő az? - töpreng Jevgenyij. - Ő-e?
Ő az... De nem... Nem gondolom...
Puszta-zugból nagyúri körbe...”
S fürkészi hetyke lornyonon,
Vonásait kutatva nézi,
Arcát, mely lányarcát idézi
A mult-homályból. “Hercegem,
Nem ismered, mondd meg nekem,
Barettje málnaszínű, látod?
Akivel a spanyol követ...”
Csodálkozás a felelet:
- Te rég nem láttál társaságot.
Bemutatlak, s megismered. -
“De kit?” - A feleségemet.
|
||||
18
|
||||
“Nős vagy? Ne mondd! Rég? S nőd ki lánya?”
- Két éve volnánk házasok.
Larin lányt vettem el. - “Tatjana!”
- Ismerted? - “Szomszédjuk vagyok.”
- Á! Hát gyerünk. - Megnő a kedve
S viszi is hozzá nagysietve
A jó barátot. Anyegint.
A hercegasszony rátekint...
S bár hirtelen felbukkanása
Meglepte s megzavarta őt,
Egy percre sem vesztett erőt.
Nem változott egy arcvonása,
S mikor köszönve meghajolt,
Modorban higgadt dáma volt.
|
||||
19
|
||||
Fegyelmén láz nem üt keresztül,
El nem sápad s el nem pirul,
Szemöldök-íve meg se rezdül,
Az ajka össze sem szorul.
Jevgenyij élesen figyelte,
De benne még nyomát se lelte
Tatjanának, a réginek.
Beszélne - nem tud, nincs kinek.
A hercegné megkérdi tőle:
Mikor jött? messze járt-e? hol?
Nem onnan jött, a faluból?
Aztán fáradtságtól gyötörve
Férjére néz, s már elvonul...
S ő ott áll mozdulatlanul.
|
||||
20
|
||||
Tatjana volna ez, ki régen
Vidéki kis zugban lakott,
S kit regényünk első felében
Négyszemközött kioktatott
Erkölcsbíráló lobbanásban;
A lány, ki írott vallomásban
- Az írást még őrizgeti -
Feltárta hű szívét neki,
Melyben vonzalmat, vágyat érzett?
A lány... vagy ez csak álom itt?
Az eldugott völgy lánya, kit
Alig vett észre, meg se nézett,
Az szól olyan fölényesen,
S nincs egy szelíd nézése sem?
|
||||
21
|
||||
A rout nyüzsgéséből kiválva
Mélyen tűnődve távozott;
Nem volt nyugodt késői álma:
Sok szép és bús képet hozott.
Ébred, levél jön, vár futárja:
Tisztelettel estélyre várja
N. herceg. “Szent ég! - lelkesül. -
Hozzá!... Megyek!” - s rendetlenül
Illő választ firkant serényen.
Tán álmodik? Renyhe s hideg
Lelkét mi mozdíthatta meg,
Mi tudta felkavarni mélyen?
Harag? Hiúság? Vagy ha nem:
Új ifjú gond - a szerelem?
|
||||
22
|
||||
Mint rég: a perc ón-lábakon jár,
A napnak nem lesz vége. Áll?
De tizet üt, s repül, robog már,
A feljáróhoz ér, kiszáll,
Remeg, a fogadószobában
Leli Tatjanát egymagában.
Pár percig ketten ültek ott,
De Jevgenyij csak hallgatott;
Mogorvasága megkötözte,
Válaszul egy-egy szót ha lelt,
Esetlenül, sután felelt,
Makacs töprenkedés nyügözte,
Egy pontra nézett szüntelen:
Tatjana higgadt s fesztelen.
|
||||
23
|
||||
A férj. A kínos tête-à tête-nek
Véget vet jötte hirtelen;
Anyeginnal sokat nevetnek
Régi tréfákon, csínyeken.
Jön a vendégsereg, zajával.
A társalgást csípős savával
Hangos jókedv pezsdíti meg;
Szikrázó, csacska szó pereg
A ház úrnőjének körében,
Nem bárgyú s szenvelgő szavak;
De komolyak is hangzanak
Frázistalan, magvas beszédben,
Szabad hangok, közvetlenek,
S meg senkit sem hökkentenek.
|
||||
24
|
||||
Ott volt Pétervár dísze, krémje:
Főrangúak, divat-csodák,
Estélyek ismert ifja, vénje,
Mindenhol látott ostobák.
Ádáz hölgyek, kissé idősek,
Felrózsázottak, főkötősek,
Pár estélyt járó ifju lány,
Mosolytalan szűz mindahány;
Egy nagykövet ma hallgatóit
Országos üggyel fogja meg,
Egy parfümös hajú öreg
Élcet süt el, de régimódit,
Elmés élc, egykor tetszhetett,
De komikusan ócska lett.
|
||||
25
|
||||
Ott volt az est epés birája,
Szatirikus kedvű alak;
Rossz minden: túl édes teája,
A szimpla nők, nyers férfiak,
Regényt bírálók enyhe hangja,
Két nővér cári monogramja,
Háború, vad hírlap-mesék,
Az új hó és a feleség.
...............................
...............................
|
||||
26
|
||||
Hírhedt Polaszov ott a másik,
Ki aljassággal nagyra nőtt,
St. Priest, te ceruzakopásig
Rajzoltad albumokban őt;
Az ajtóban, nyárssá meredve,
Bál-hős áll, divatkép lehetne,
Oly karcsú, arca rózsaszín,
Mint pálmatartó kerubin;
Egy világjárt úr is betévedt.
Merev s arcátlanul fura,
Tekintélytartó modora
Mosolyt kelt s néma szembeszédet,
S a sok-sok egymásnak vetett
Pillantás mond itéletet.
|
||||
27
|
||||
Jevgenyij egyet lát; Tatjanát,
Nem azt a kis bátortalant,
Vidékük egyszerű leányát,
Szegény, szerelmes szótalant,
A hűvös hercegnőt csodálja;
Az istennőt, kinek hazája
Felséges Néva városa...
Ember! Más nem leszel soha;
Hasonlítsz Éva ősanyához:
Amit elérsz, ingertelen,
Az ős kígyó hív szüntelen
A csábító rejtélyű fához,
Mely a tiltott gyümölcs helye,
S Éden nem Éden nélküle.
|
||||
28
|
||||
Milyen más nővé vált Tatjana!
Az új sorssal hogy összeforrt!
Feszes rangban hogy eltalálja
A fesztelen, helyes modort!
Termek fenséges asszonyában,
Ki példát ad hangban s szabályban,
Ki látná azt a régi lányt,
Kit érte égő lángja bánt?
Miatta fordult búra kedve,
S ha Morpheus későre jött,
A szűzi búval küszködött
S a holdra felnézett epedve,
S jövendőt szőtt a képzelet:
Szelíd, szép, páros életet.
|
||||
29
|
||||
Szerelemnek minden kor áldoz,
De szűz szívnek boldog zavar:
Áldásos és termő csodát hoz,
Mint rétnek tavaszi vihar;
Ha szenvedély esői érik,
Az élet nő s újulva érik,
Rügyből pompás virág fakad,
Mely édes, dús gyümölcsöt ad.
De életünk meddő korában
Oly bús, ha vágyaink után
Holt nyom marad bennünk csupán;
Az ősz hideg, vad záporában
Így lesz a rétekből mocsár
S tar erdő, mely halálra vár.
|
||||
30
|
||||
Hősünk, jaj! kétség nincsen ebben,
Szerelmes lett, mint egy gyerek,
Bús, szenvedélyes révületben
Telnek napok meg éjjelek.
Az ész ha feddi, csak sohajtgat,
Mindennap utcájába hajtat,
S kiszáll a fényes hall előtt;
Árnyékaként kíséri őt,
Boldog, mikor pelyhes boáját
Vállára rákerítheti,
Karját forrón érintheti,
Vagy tarka livrés sok lakáját
Széttolva ér székéig el,
Vagy egy zsebkendőt felemel...
|
||||
31
|
||||
Tatjana nem lát - vagy mutatja? -,
S míg Jevgenyijt kín égeti,
Vendégként, fesztelen fogadja
S két-három szót juttat neki.
Ma fejbiccentéssel köszönti,
Holnap nem, s ezzel gyászba dönti;
Kacérságtól ment teljesen,
Olyant nem tűrne rangja sem.
S Jevgenyij hervad, arca sápadt,
S nem bánja vagy nem sejti meg;
Jevgenyij sorvadoz, beteg,
Tüdőbajt hozhat rá a bánat.
Orvoshoz! - sok barátja szól,
S több doktor fürdőt javasol.
|
||||
32
|
||||
Marad. Inkább ősöknek írna,
Jelentve, hogy körükbe jő.
Tatjanát kegyre így se bírja
(Olyan, mint minden ifju nő);
De ő kitart, nem hagyja abba,
Makacs reménykedése rabja;
Most, hogy beteg, elszánt s merész -
S remegve írni kezd a kéz:
A hercegnőnek ír remélve
- Bár ő levélnek (volt oka)
Nem látta értelmét soha -,
De úgy gyötörte szenvedélye,
Hogy nem győzhette már a kínt.
Levele itt van szó szerint.
|
||||
ANYEGIN LEVELE TATJANÁHOZ
|
||||
Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhödtem érte!
|
||||
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!
Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom -
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom...
|
||||
Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban -
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevit,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani -
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!...
|
||||
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe.
|
||||
33
|
||||
Nincs válasz. Újra ír. Hiába.
Harmadszor ír, s akkor se jő.
S belép egy esti társaságba
És kit pillant meg? ... Ott van ő!
Csak olyan szigorú ne volna!
Nem néz reá, hozzá se szólna;
Hu! Ennél dermesztőbb fagyot
Még Vízkereszt sem hozhatott!
Két ajkát oly szorosra zárja,
Hogy át nem törhet indulat.
Jevgenyij élesen kutat:
Részvét? Zavar? Nem, nem találja.
Könnyfolt?... Arcán sehol se lát.
Legfeljebb bosszúság nyomát...
|
||||
34
|
||||
Tán fél, hogy társasága, férje
Figyel, s titkára fény derül:
A régi csínyre, gyengeségre,
Miről hősünk tud egyedül...
Eh, mit! Átkozza dőreségét,
S elutazik keresni békét,
A nagyvilágtól elvonul,
S megint magányosságba hull.
S a csendes dolgozószobában
Vendége lesz a régi kor,
Melytől unott volt és komor
A nagyvilág sivár zajában,
S a bú, mely benne nagyra nőtt,
Sötét sarokba zárta őt.
|
||||
35
|
||||
S olvas megint. Nem válogatja:
Gibbon, Rousseau és Fontenelle,
Manzoni, Herder hívogatja,
Bichat s Tissot is megfelel,
Chamfort- s de Staël-könyvet lapozgat
S a szkeptikus Bayle-t óra hosszat,
S mert semmit el nem utasít,
Oroszt is olvas, hazait,
A szemlékben s almanachokban,
Melyek oktatnak szüntelen,
És most ki is kezdtek velem,
Habár a kórus jobb napokban
Dicséretem dalolta csak -
É sempre bene, jó urak.
|
||||
36
|
||||
Olvas tehát. De puszta szemmel.
A lelke másfelé fiqyel;
A vágyak álom-sejtelemmel,
Szorongó búval töltik el.
A nyomtatott sorok közében
Ő más sort lát, más jár eszében,
Képek rajozgatják körül,
S a lelke bennük elmerül:
Meghitt homályú, messzi multnak
Sejtelmes emlékképei,
Rossz szók, jóslások rémei,
Álom-foltok, kuszák, fakultak,
Hosszú mesék, színnel tele,
Egy fiatal lány levele.
|
||||
37
|
||||
Érzése és gondolkozása
Lassanként zsibbadt s kusza lett,
Fáraó-színek tarka mása
A sok kép, melyet lelke vet;
Ott fekszik olvadt hóra dűlve,
Mintha el volna szenderülve,
Egy ifjú mozdulatlanul,
No, vége - régi hang ujul;
Jön sok volt ellensége sorban,
Rágalmazó, rút kártevők,
Elpártoló, könnyelmü nők,
Sok megvetett barát csoportban;
Vidéki ház - egy ifjú nő
Ül ablakánál - ő az, ő!
|
||||
38
|
||||
Addig rágódik így a gondon,
Már-már eszét veszítheti,
Vagy felcsap költőnek. Kimondom.
Lekötelez, ha ezt teszi!
Lelkén delej varázsa járt át,
Hogy orosz versünk technikáját,
Kontár tanítványként, sivár
Eszével szinte fogja már?
Otthon poéta-póza jól hat,
Ha ül s kandalló-tűzbe néz,
S doromboló hangján idéz
Benedettá-t, idol mió-kat,
S a tűzbe ejt - oly meghatott -
Hol papucsot, hol hírlapot.
|
||||
39
|
||||
Megnő a nap. Langyos szelében
Hátrál a tél s a téli gond.
Nem lett poéta semmiképpen,
Nem halt meg és nem lett bolond.
Serkentik a tavasz csodái,
Unt lesz kályhája, zárt szobái,
Hol mormotér volt télen át,
S elhagyja kettős ablakát,
S reggel repül a könnyü szánban
Névánk során; ragyog a nap,
Ezer zúzott, kék jégdarab
Zajlik, s az út tiport havában
A szán sarat csap s hólevet.
Vajon hová, hová siet,
|
||||
40
|
||||
Hol itt a rejtély könnyü kulcsa?
Az olvasó meglelte már:
Tatjanához száguld a furcsa,
Javíthatatlan vadmadár.
Képén halálos sárgaság van.
Lélek sincs az előszobában
Bejárja néma termeit.
Senki. Most más szobába nyit.
Hőköl s megáll: könyökre dűlve
Ott ül, az arca színtelen,
Ruhája, fürtje dísztelen,
Levelet olvas elmerülve,
S szeméből, mint a halk patak,
A könnyek hullva hullanak.
|
||||
41
|
||||
A révült, néma szenvedőben
Ki nem látná meg most a bút,
Az önfeledt, nagyúri nőben
Tanját, a régit, szomorút.
Részvét csap Jevgenyij szivébe,
S vad fájdalommal dűl elébe.
Megreszket erre szótlanul.
Tekintete arcára hull,
Nem fedd, nem képed el... De látja
Kínban kihamvadt két szemét,
Rimánkodó tekintetét,
Melyből némán beszél a vádja.
A lány, ki vágyott, álmodott,
Most újra él, feltámadott!
|
||||
42
|
||||
Hogy felkeljen, szóval se mondja,
Nem rántja el tekintetét,
Szomjas szájától el se vonja
Érzéketlen, bágyadt kezét.
Miről merenghet önfeledten?...
Hallgatnak hosszan mind a ketten,
Majd szólni kezd az álmodó:
“Elég; keljen fel - halk a szó -,
Úgy érzem, nyíltan kell beszélnem.
Anyegin, emlékszik, mikor
Együtt látott a hársfasor,
S én ott türelmesen, szerényen
Hallgattam oktató szavát?
Most én leckéztetem magát.
|
||||
43
|
||||
Ifjabb voltam s tán jobb lehettem
Találkozásunk idején.
Anyegin, szívemből szerettem,
S szívében mit találtam én?
S válasz mi volt? Szigorusága.
Egy halk leány szerelme, vágya
Nem is volt újság, ugye, nem?
Ma is meghül még - istenem! -
Vérem hideg, feddő szavától
S szemétől... Nem hibáztatom:
Nemes szándékú volt nagyon
A szörnyű órában, s magától,
Amit tett, nem volt helytelen:
Köszönöm, hogy úgy bánt velem...
|
||||
44
|
||||
Akkor, mélyén a nagy magánynak,
Hová hiú hír el sem ért,
Ugye, nem tetszettem magának?...
Miért üldöz most itt? Miért?
Miért fordult felém figyelme?
Azért, mert nagyvilági helyre
Emelt a sors, estélyt adok,
Gazdag s előkelő vagyok?
Mert férjem megrokkant csatákban,
S az udvar bennünket szeret?
S ha szégyen érne engemet,
Megtudnák mind a társaságban,
S rosszhírem vinné szerteszét,
A győztes csábító nevét?
|
||||
45
|
||||
Sírok... Ha azt a régi Tanját
El nem feledte, tudja meg:
Inkább tűrném érzéshiányát,
Szavát, mely érdes volt s rideg,
Kioktató hangjának élét,
Mint ezt a sértő szenvedélyét,
A leveleket s könnyeket.
Akkor másként viselkedett,
Fiatal álmom szánva nézte.
Tisztelt egy lányt. Ez volt a mult...
De most! - lábamhoz mért borult?
Milyen gyarló érzés igézte?
Ily hűvös észt s ilyen szivet
Gyarlóság rabbá hogy tehet?
|
||||
46
|
||||
A pompa s fény káprázatában
Házam s estélyes életem,
Sikereim a társaságban:
Csak talmi díszem, megvetem...
Itt hagynám ezt a torz világot,
Itt ezt az ócska mascarade-ot,
S vállalnám fény, zsivaj helyett
Könyvpolcomat, vad kertemet,
Multam szegényes házatáját,
A kedves helyet és szobát,
Ahol megismertem magát,
A temető csendes magányát,
Hol egy kereszt áll hűs helyen,
S lomb közt szegény nyanyám pihen.
|
||||
47
|
||||
A boldogsághoz mind a ketten
Közel jártunk! De közbeszólt
A sorsom, ő diktálta tettem,
Mely, meglehet, könnyelmű volt.
Anyám sírt, úgy kért, úgy kivánta,
Hogy már szegény Tanja se bánta,
A kockát róla hogy vetik...
És férjhez mentem. Most pedig
Menjen, kérem, ne is kövessen;
Tudom, hogy lélekben nemes,
Becsületes, önérzetes,
Szeretem még (mit rejtegessem?),
De másnak szánt a sors oda,
S hűtlenné nem leszek soha.”
|
||||
48
|
||||
S kiment. Jevgenyijünk remegve
Csak áll villámsujtottan ott,
Az érzések vad fergetegje
Hökkent szívén hogy átcsapott!
Sarkantyúhang pendül fülébe,
S Tatjana herceg-férje lép be.
S a kellemetlen perc előtt
Itt, olvasóm, elhagyjuk őt,
Búcsúzunk hősünktől sok évre,
Örökre tán. Jártunk vele,
Amerre vitte Sors szele,
Köszöntsük egymást partot érve:
Hurrá! Elég volt, ugyebár?
Régóta vártunk erre már!
|
||||
49
|
||||
S most, olvasóm - ki vagy? Barátom
Vagy ellenségem? nem tudom -,
Isten veled hát! - ezt kiáltom,
Baráti szóval búcsúzom.
Bármit kerestél verssoromban:
Felfrissülést a munkagondban,
Viharos, szép emlékeket,
Elmés szót, élő képeket,
Hibát stílusban és szavakban,
Kívánom, lelj bár cseppnyi részt,
Mely álmodni s mulatni készt,
Vagy arra, hogy folyóiratban
Vitázzék harcos ingered.
Elválunk most. Isten veled.
|
||||
50
|
||||
Isten veled, különc kisérő,
S te eszmény, álmom asszonya,
S te munka, mely lüktetve élő
S tartós voltál, de súly soha.
Amit költő kíván, ha zaj van,
Felejtést adtatok viharban,
Baráti szót, mely biztatott.
A nap hányszor lenyughatott,
Mióta Jevgenyij alakja
S Tatjana megjelent nekem,
Mint álmom és révületem,
S én bűvös kristályban kutatva
Tisztán még nem foghattam át
Szabad regényem távolát.
|
||||
51
|
||||
Kik első strófáim figyelték,
Szétszórta már a messzeség,
Vagy már a sírok átölelték,
Ahogy megírta Szádi rég.
Nélkülük lett kész művem, árván,
S kiről eszményképem, Tatjanám
Kapott nemes vonásokat...
Jaj, elragad a sors sokat!
Boldog, ki serlegét fenékig
Nem hajtja fel élet-torán,
Otthagyja ünnepét korán,
Regényét nem forgatja végig,
S megválik tőle könnyedén,
Mint Anyegintól válok én.
|
||||
|
||||
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
@@ -0,0 +1,920 @@
|
||||
Tartalomjegyzék
|
||||
|
||||
|
||||
Első rész
|
||||
|
||||
Második rész
|
||||
|
||||
Harmadik rész
|
||||
|
||||
Negyedik rész
|
||||
|
||||
Jónás imája
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Babits Mihály
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Jónás könyve
|
||||
|
||||
|
||||
Első rész
|
||||
|
||||
|
||||
Monda az Ur Jónásnak: „Kelj fel és menj
|
||||
|
||||
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
|
||||
|
||||
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
|
||||
|
||||
szennyes habjai szent lábamat mossák.”
|
||||
|
||||
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
|
||||
|
||||
de nem hová a Mennybeli akarta,
|
||||
|
||||
mivel rühellé a prófétaságot,
|
||||
|
||||
félt a várostól, sivatagba vágyott,
|
||||
|
||||
ahol magány és békesség övezze,
|
||||
|
||||
semhogy a feddett népség megkövezze.
|
||||
|
||||
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
|
||||
|
||||
hajóra szállott, mely elvinné őtet
|
||||
|
||||
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
|
||||
|
||||
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Az Ur azonban szerzett nagy szelet
|
||||
|
||||
és elbocsátá a tenger felett
|
||||
|
||||
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
|
||||
|
||||
ingó és hulló kék hullámfalakból,
|
||||
|
||||
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
|
||||
|
||||
kelne s percenként összedőlne ujra.
|
||||
|
||||
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
|
||||
|
||||
deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
A görcs hajósok, eszüket veszítve,
|
||||
|
||||
minden terhet bedobtak már a vízbe,
|
||||
|
||||
s míg arcukba csapott a szörnyü sóslé,
|
||||
|
||||
kiki a maga istenét üvölté.
|
||||
|
||||
Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
|
||||
|
||||
betámolygott a fedélközi házba,
|
||||
|
||||
le a lépcsőkön, a hajófenékre,
|
||||
|
||||
s ott zuhant bódult félálomba végre,
|
||||
|
||||
gurítván őt az ázott, rengő padlat.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
S így lőn hogy a kormányos belebotlott,
|
||||
|
||||
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
|
||||
|
||||
„Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
|
||||
|
||||
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
|
||||
|
||||
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
|
||||
|
||||
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
|
||||
|
||||
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
|
||||
|
||||
Mely város vall polgárának, büdös?
|
||||
|
||||
S e fene vízen át velünk mivégre jössz?”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
S ő monda néki: „Zsidó vagyok én
|
||||
|
||||
s az Egek Istenétől futok én.
|
||||
|
||||
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
|
||||
|
||||
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
|
||||
|
||||
Az Isten gondja és nem az enyém:
|
||||
|
||||
senki bajáért nem felelek én.
|
||||
|
||||
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
|
||||
|
||||
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
|
||||
|
||||
De ha kitesztek még valahol élve,
|
||||
|
||||
tegyetek egy magányos erdőszélre,
|
||||
|
||||
hol makkon tengjek és keserű meggyen
|
||||
|
||||
békében, s az Isten is elfeledjen!”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
De a kormányos dühhel csapta vissza:
|
||||
|
||||
„Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
|
||||
|
||||
Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?
|
||||
|
||||
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
|
||||
|
||||
Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
|
||||
|
||||
az ilyet, akit mit tudom mi bűn nyom.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
|
||||
|
||||
magad mondod hogy Isten átka kerget.
|
||||
|
||||
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.
|
||||
|
||||
Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
|
||||
|
||||
ezt a zsidót!” S már nyolc marok ragadta,
|
||||
|
||||
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
|
||||
|
||||
mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
|
||||
|
||||
de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Jónás azonban jajgatott s nyögött
|
||||
|
||||
és meglóbálták a tenger fölött.
|
||||
|
||||
„Vigyázz – hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!”
|
||||
|
||||
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
|
||||
|
||||
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
|
||||
|
||||
S már a hajósok térdencsúszva, kétrét
|
||||
|
||||
görbedve sírtak és hálákat adtak,
|
||||
|
||||
könnyelmü áldozatokat fogadtak,
|
||||
|
||||
s a messzeségben föltünt a szivárvány.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
A víz simán gyürűzött, mint a márvány.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Második rész
|
||||
|
||||
|
||||
Az Ur pediglen készitett vala
|
||||
|
||||
Jónásnak egy hatalmas cethalat
|
||||
|
||||
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
|
||||
|
||||
halat s vizet vederszám nyelve mellé
|
||||
|
||||
minek sodrán fejjel előre, hosszant
|
||||
|
||||
Jónás simán s egészben úgy lecsusszant
|
||||
|
||||
gyomrába hogy fején egy árva haj
|
||||
|
||||
nem görbült, s ájultából csakhamar
|
||||
|
||||
fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
|
||||
|
||||
szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
És így jutott a szörny-lét belsejébe
|
||||
|
||||
vak ringások eleven bölcsejébe,
|
||||
|
||||
és lakozék három nap, három éjjel
|
||||
|
||||
a cet hasában, hol éjfél a déllel
|
||||
|
||||
egyforma volt, s csupán a gondolatnak
|
||||
|
||||
égre-kigyózó lángjai gyuladtak,
|
||||
|
||||
mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.
|
||||
|
||||
És könyörge Jónás az ő Urának
|
||||
|
||||
a halból, mondván: „Kiáltok Tehozzád,
|
||||
|
||||
hallj meg, Isten! Mélységből a magasság
|
||||
|
||||
felé kiáltok, káromlok, könyörgök,
|
||||
|
||||
a koporsónak torkából üvöltök.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Mert dobtál vala engem a sötétbe
|
||||
|
||||
s tengered örvényébe vetteték be,
|
||||
|
||||
és körülvett a vízek veszedelme
|
||||
|
||||
és fű tekeredett az én fejemre,
|
||||
|
||||
bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
|
||||
|
||||
és Egyetemed fenekébe hulltam,
|
||||
|
||||
a világ alsó részeibe szállván,
|
||||
|
||||
ki fenn csücsültem vala koronáján!
|
||||
|
||||
Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
|
||||
|
||||
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
|
||||
|
||||
Kényedre hány-vet hánykódó vized
|
||||
|
||||
s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet.”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
|
||||
|
||||
sürűn szíván kopoltyuját a Halnak,
|
||||
|
||||
mely csupa verdesés és lüktetés volt,
|
||||
|
||||
s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt,
|
||||
|
||||
a roppant haltest lihegve-dobogva
|
||||
|
||||
szokatlan terhét ide-oda dobta
|
||||
|
||||
kinjában, mig Jónás émelygve s étlen
|
||||
|
||||
tovább üvöltött a büzös sötétben,
|
||||
|
||||
s vonítva, mint a farkas a veremben,
|
||||
|
||||
nyögött: „Bezároltattál, Uram, engem!
|
||||
|
||||
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
|
||||
|
||||
ragyogó szemed elől elvetettél.
|
||||
|
||||
Mindazonáltal szemeim vak odva
|
||||
|
||||
nem szűnik nézni te szent templomodra.
|
||||
|
||||
Sóvár tekintetem nyilát kilőttem
|
||||
|
||||
s a feketeség meghasadt előttem.
|
||||
|
||||
Éber figyelmem erős lett a hitben:
|
||||
|
||||
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
|
||||
|
||||
Rejteztem én is elüled, hiába!
|
||||
|
||||
Utánam jöttél tenger viharába.
|
||||
|
||||
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
|
||||
|
||||
magányos gőgöm szarvait letörted.
|
||||
|
||||
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
|
||||
|
||||
annál világosabb előtte orcád.
|
||||
|
||||
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
|
||||
|
||||
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
|
||||
|
||||
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
|
||||
|
||||
habár e halban sós hús lett belőlem!”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
|
||||
|
||||
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
|
||||
|
||||
S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
|
||||
|
||||
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
És monda Jónás: „Ki táncoltat engem?
|
||||
|
||||
Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
|
||||
|
||||
Besóztál görgő tengered savával
|
||||
|
||||
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
|
||||
|
||||
Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
|
||||
|
||||
de az én Uram akará hogy éljek.
|
||||
|
||||
Ebének kíván engemet a Pásztor
|
||||
|
||||
és megszabadított a rothadástól.
|
||||
|
||||
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
|
||||
|
||||
s csahos szókkal futok zargatni nyájad.
|
||||
|
||||
Mert imádságom elhatott tehozzád
|
||||
|
||||
és végigjárta a Magasság hosszát.
|
||||
|
||||
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
|
||||
|
||||
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
|
||||
|
||||
mert aki éltét hazugságba veszti,
|
||||
|
||||
a boldogságtól magát elrekeszti.”
|
||||
|
||||
Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
|
||||
|
||||
és akkor az Ur parancsolt a halnak,
|
||||
|
||||
ki Jónást a szárazra kivetette,
|
||||
|
||||
vért, zsírt, epét okádva körülötte.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Harmadik rész
|
||||
|
||||
|
||||
S monda az Ur Jónásnak másodizben:
|
||||
|
||||
„Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
|
||||
|
||||
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
|
||||
|
||||
s miként elédbe írtam, prédikálj!”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
|
||||
|
||||
melynek három nap volt járó vidéke,
|
||||
|
||||
három nap taposhatta azt akárki
|
||||
|
||||
s kanyargós utcáiból nem talált ki.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Menvén hát Jónás, első nap kiére
|
||||
|
||||
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
|
||||
|
||||
s az árusok közt, akik vad szakállát
|
||||
|
||||
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
|
||||
|
||||
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
|
||||
|
||||
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
|
||||
|
||||
„Halld az Egek Urának Istenének
|
||||
|
||||
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
|
||||
|
||||
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
|
||||
|
||||
s föld alá süllyed, negyven napra mához!”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
|
||||
|
||||
kimarjult arcán verítéke csorgott,
|
||||
|
||||
de az árusok csak tovább nevettek,
|
||||
|
||||
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,
|
||||
|
||||
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
|
||||
|
||||
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Másod estére másik térre ére,
|
||||
|
||||
a színészek és mímesek terére,
|
||||
|
||||
kik a homokon illegve kigyóztak
|
||||
|
||||
s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
|
||||
|
||||
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
|
||||
|
||||
hágván, olyat bődült bozontos szája,
|
||||
|
||||
hogy azt hitték, a színre bika lép.
|
||||
|
||||
Mohón hökkenve némult el a nép,
|
||||
|
||||
míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:
|
||||
|
||||
„Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
|
||||
|
||||
Harminckilencszer megy le még a nap,
|
||||
|
||||
s Ninive napja lángba, vérbe kap!”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
S az asszonyok körébe gyültek akkor
|
||||
|
||||
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
|
||||
|
||||
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
|
||||
|
||||
és mord lelkét merengve szimatolták.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
|
||||
|
||||
harmadnap a királyi ház elébe.
|
||||
|
||||
Ott már tudták és várták és bevitték
|
||||
|
||||
egy nagy terembe, hol arany teríték
|
||||
|
||||
mellett hevertek a Hatalmasok,
|
||||
|
||||
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
|
||||
|
||||
és meztelen táncoltak ott a szolgák
|
||||
|
||||
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
|
||||
|
||||
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
|
||||
|
||||
tetejébe tették, hogy szónokoljon
|
||||
|
||||
és jövendölje végét a világnak.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
És Jónás akkor egy iszonyu átkot
|
||||
|
||||
kiáltva a királyra s udvarára
|
||||
|
||||
s az asszonyokra és a palotára
|
||||
|
||||
s a színészekre és a mímesekre
|
||||
|
||||
s az árusokra és a mívesekre
|
||||
|
||||
s az egész Ninivére mindenestül,
|
||||
|
||||
leugrott, és az őrökön keresztül
|
||||
|
||||
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
|
||||
|
||||
csarnokon, folyosókon és a kerten,
|
||||
|
||||
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
|
||||
|
||||
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
|
||||
|
||||
utcán és bástyán, falmentén szaladva
|
||||
|
||||
rohant ki Ninivéből a szabadba,
|
||||
|
||||
egyetlen látomással dúlt szivében:
|
||||
|
||||
hogy kő kövön nem marad Ninivében.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
És méne a pusztába, hol a sáskák
|
||||
|
||||
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
|
||||
|
||||
hol aki a forró homokra lépett
|
||||
|
||||
jó saru nélkül, a talpa megégett;
|
||||
|
||||
ott megfogadta, harmincnyolc napig
|
||||
|
||||
böjtölve s imádkozva ott lakik
|
||||
|
||||
s nem mozdul, mígnem messze kénköves
|
||||
|
||||
lángoktól lenne lenn az ég veres
|
||||
|
||||
s hallanék, hogy a föld egyszerre szörnyet
|
||||
|
||||
dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek
|
||||
|
||||
s ugy elpusztul minden ninivei,
|
||||
|
||||
maga és apja s anyja, fiai
|
||||
|
||||
s lányai, huga-öccse nénje-bátyja,
|
||||
|
||||
mint hajdan a Jeroboám családja.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
|
||||
|
||||
a napokat számlálja vala rendre,
|
||||
|
||||
kiáltozván az Urhoz: „Halld, Hatalmas!
|
||||
|
||||
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
|
||||
|
||||
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
|
||||
|
||||
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
|
||||
|
||||
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
|
||||
|
||||
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
|
||||
|
||||
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
|
||||
|
||||
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
|
||||
|
||||
Atyjafiáért számot ad a testvér:
|
||||
|
||||
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
|
||||
|
||||
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
|
||||
|
||||
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
|
||||
|
||||
Szolgádat pellengérre állitották,
|
||||
|
||||
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
|
||||
|
||||
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
|
||||
|
||||
csak harcnak és a hatalom nyilának.
|
||||
|
||||
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
|
||||
|
||||
harc és pusztulás prófétája lettem.
|
||||
|
||||
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
|
||||
|
||||
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
|
||||
|
||||
mert nem lesz addig igazság, se béke,
|
||||
|
||||
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
|
||||
|
||||
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
|
||||
|
||||
Jött a reggel és a dél és az este:
|
||||
|
||||
Jónás egész nap az ég alját leste.
|
||||
|
||||
S már a láthatár elmerült az éjben,
|
||||
|
||||
s egy árva ház sem égett Ninivében.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Negyedik rész
|
||||
|
||||
|
||||
Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
|
||||
|
||||
szívben még Jónás szava kicsirázik
|
||||
|
||||
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
|
||||
|
||||
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.
|
||||
|
||||
S gondolta: „Van időm, én várhatok.
|
||||
|
||||
Előttem szolgáim, a századok,
|
||||
|
||||
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
|
||||
|
||||
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
|
||||
|
||||
Jónás majd elmegy, de helyette jő más”,
|
||||
|
||||
így gondolá az Ur, csak ezt nem tudta Jónás,
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
s azért felette megharaguvék,
|
||||
|
||||
és monda: „Mikor ide kijövék,
|
||||
|
||||
s azóta napról-napra s egyre többen
|
||||
|
||||
jöttek a városból kérdezni tőlem,
|
||||
|
||||
kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,
|
||||
|
||||
hány nap van hátra még? S én számról-számra
|
||||
|
||||
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
|
||||
|
||||
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
|
||||
|
||||
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
|
||||
|
||||
Bünbánók jószándékát megzavartad.
|
||||
|
||||
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
|
||||
|
||||
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
|
||||
|
||||
Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,
|
||||
|
||||
minden gonosznak elváltoztatója.
|
||||
|
||||
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
|
||||
|
||||
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem.”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
|
||||
|
||||
a városból Jónás, ül vala szembe,
|
||||
|
||||
a város ellenébe, napkeletnek,
|
||||
|
||||
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
|
||||
|
||||
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
|
||||
|
||||
hőségtől sujtott fára, olyan árnyat
|
||||
|
||||
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
|
||||
|
||||
hogy azalól leshetett Ninivére
|
||||
|
||||
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
|
||||
|
||||
S örüle Jónás módfelett a töknek.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
|
||||
|
||||
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
|
||||
|
||||
mely a töknek tövét megrágta volna
|
||||
|
||||
és tette hogy indája lekonyulna,
|
||||
|
||||
levele megpörögve kunkorodna
|
||||
|
||||
s az egész tök elaszva szomorodna.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
|
||||
|
||||
nem tartott többet sem árnyat, sem ernyőt.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
S akkor az Isten szerze meleget
|
||||
|
||||
s napkeleti szárasztó szeleket
|
||||
|
||||
s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
|
||||
|
||||
Jónás fejét, és megcsapván, felette
|
||||
|
||||
bágyadttá szédítette, ugyhogy immár
|
||||
|
||||
úgy érzé, minden körülötte himbál,
|
||||
|
||||
mintha megint a hajón volna; gyomra
|
||||
|
||||
kavargott, és gyötrőn égette szomja
|
||||
|
||||
s ezt nyögte csak: „Lelkem vedd vissza, kérlek,
|
||||
|
||||
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
S monda az Ur Jónásnak: „Lásd, valóban
|
||||
|
||||
méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban
|
||||
|
||||
a széleslombu, kövér tök miatt,
|
||||
|
||||
hogy hűs árnya fejedről elapadt?”
|
||||
|
||||
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
|
||||
|
||||
„Méltán haragszom azért, mígcsak élek!”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
És monda akkor az Isten: „Te szánod
|
||||
|
||||
a tököt amely egy éjszaka támadt
|
||||
|
||||
s egy másik éjszaka elhervadott;
|
||||
|
||||
amelyért kezed nem munkálkodott;
|
||||
|
||||
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
|
||||
|
||||
lombja alatt csak lustán elhevertél.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
És én ne szánjam Ninivét, amely
|
||||
|
||||
évszázak folytán épült vala fel?
|
||||
|
||||
melynek tornyai vetekedve kelnek?
|
||||
|
||||
mely mint egy győztes harci tábor terjed
|
||||
|
||||
a sivatagban, és utcái mint
|
||||
|
||||
képeskönyv amit a történet irt,
|
||||
|
||||
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
|
||||
|
||||
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
|
||||
|
||||
A várost amely mint egy fáklya égett
|
||||
|
||||
nagy korszakokon át, és nemzedékek
|
||||
|
||||
éltek fényénél, s nem birt meg vele
|
||||
|
||||
a sivatagnak annyi vad szele?
|
||||
|
||||
Melyben lakott sok százszor ezer ember
|
||||
|
||||
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
|
||||
|
||||
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
|
||||
|
||||
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
|
||||
|
||||
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
|
||||
|
||||
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
|
||||
|
||||
Ninive nem él örökké. A tök sem,
|
||||
|
||||
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
|
||||
|
||||
születni fognak ujabb Ninivék
|
||||
|
||||
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
|
||||
|
||||
magvaiból uj indák cseperednek,
|
||||
|
||||
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
|
||||
|
||||
az én szájamban ugyanazt jelenti.”
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
|
||||
|
||||
A nap az égen lassan ballagott.
|
||||
|
||||
Messze lépcsős tornyai Ninivének
|
||||
|
||||
a hőtől ringatva emelkedének.
|
||||
|
||||
A szörnyü város mint zihálva roppant
|
||||
|
||||
eleven állat, nyúlt el a homokban.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Jónás imája
|
||||
|
||||
|
||||
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
|
||||
|
||||
vagy én lettem mint túláradt patak
|
||||
|
||||
oly tétova céltalan parttalan
|
||||
|
||||
s ugy hordom régi sok hiú szavam
|
||||
|
||||
mint a tévelygő ár az elszakadt
|
||||
|
||||
sövényt jelzőkarókat gátakat.
|
||||
|
||||
Óh bár adna a Gazda patakom
|
||||
|
||||
sodrának medret, biztos útakon
|
||||
|
||||
vinni tenger felé, bár verseim
|
||||
|
||||
csücskére Tőle volna szabva rim
|
||||
|
||||
előre kész, s mely itt áll polcomon,
|
||||
|
||||
szent Bibliája lenne verstanom,
|
||||
|
||||
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
|
||||
|
||||
bujkálva, később mint Jónás a Halban
|
||||
|
||||
leszálltam a kinoknak eleven
|
||||
|
||||
süket és forró sötétjébe, nem
|
||||
|
||||
három napra, de három hóra, három
|
||||
|
||||
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
|
||||
|
||||
mielőtt egy még vakabb és örök
|
||||
|
||||
Cethal szájában végkép eltünök,
|
||||
|
||||
a régi hangot s szavaim hibátlan
|
||||
|
||||
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
|
||||
|
||||
szólhassak s mint rossz gégémből telik
|
||||
|
||||
és ne fáradjak bele estelig
|
||||
|
||||
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
|
||||
|
||||
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
@@ -0,0 +1,129 @@
|
||||
Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov,
|
||||
hagyatéki végrehajtó, a földszínti zsöllye második sorában ült és
|
||||
látcsövén keresztül gyönyörködött a Cornevillei harangokban.
|
||||
|
||||
Gyönyörködött és a földi boldogség csúcspontján érezte magát. De
|
||||
hirtelen... Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a
|
||||
„hirtelen”-nel. Igazuk is van az íróknak: az élet olyannyira
|
||||
bõvelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen
|
||||
elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt... leeresztette szeme
|
||||
elõl a látcsövet, elõrehajolt és... hapci!!! Amint tetszik látni --
|
||||
tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos. Tüsszent a paraszt,
|
||||
tüsszent a rendõrkapitány, sõt némelykor még a valóságos titkos
|
||||
tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem is jött zavarba,
|
||||
megtörülközött zsebkendõjével és, mint udvarias ember, körülnézett:
|
||||
nem zavart-e meg valakit tüsszentésével? Ekkor azonban menthetetlenül
|
||||
zavarba jött. Észrevette, hogy a zsöllye elsõ sorában az elõtte ülõ
|
||||
öregúr kesztyûjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit
|
||||
mormol hozzá. Az öregúrban Cservjakov felismerte Brizzsalov
|
||||
államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban lévõ
|
||||
fõtisztviselõjét.
|
||||
|
||||
„Ráprüszköltem! -- gondolta röstelkedve Cservjakov. -- Nem a fõnököm,
|
||||
más hivatalban szolgál, de mégis csak kínos. Bocsánatot kell kérnem.”
|
||||
|
||||
Cservjakov köhécselt, felsõtestével elõredõlt és a tábornok úr fülébe
|
||||
súgta:
|
||||
|
||||
-- Bocsásson meg, mélts... uram, leprüszköltem... nem szándékosan
|
||||
tettem...
|
||||
-- De kérem, semmi az egész...
|
||||
-- Bocsásson meg, az istenre kérem. Igazán nem... igazán nem
|
||||
akarattal...
|
||||
-- Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már!
|
||||
|
||||
Cservjakov még jobban zavarba jött, bambán elmosolyodott és felnézett
|
||||
a színpadra. Nézett, nézett, de elõbbi boldogsága nyomtalanul
|
||||
eltûnt. Nyugtalanság gyötörte. Szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy
|
||||
darabig szaladt mellette és félénkségét leküzdve, megszólította:
|
||||
|
||||
-- Az imént leprüszköltem, mélts... uram... Bocsásson meg... Én
|
||||
igazán... Nem azért, hog...
|
||||
|
||||
-- Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, és maga még mindig
|
||||
ugyanazt hajtogatja! -- szólt rá a tábornok és türelmetlenül
|
||||
mozgatta alsó állkapcsát.
|
||||
|
||||
„Azt mondja, elfelejtette, a szemébõl meg csak úgy árad a gyûlölség”
|
||||
-- gondolta magában Cservjakov és gyanakodva pillantott a
|
||||
tábomokra. -- „Beszélni sem akar velem. Meg kellene neki magyaráznom,
|
||||
hogy nem szántszándékkal tettem... hogy ez a természet törvénye,
|
||||
máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem
|
||||
gondolja, majd késõbb eszébe jut!”
|
||||
|
||||
Hazaérkezvén, Cservjakov elõadta feleségének akaratlan
|
||||
udvariatlanságát. Úgy találta, hogy az asszony igen könnyedén fogja
|
||||
fel a történteket; elõbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy
|
||||
Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.
|
||||
|
||||
-- Tudod mit, mégis csak menj el hozzá bocsánatot kérni -- ajánlotta
|
||||
azután.
|
||||
-- Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendõen viselkedni jó
|
||||
társaságban.
|
||||
-- Éppen errõl van szó! Bocsánatot kértem tõle, de õ valahogyan
|
||||
furcsán fogadta... Egy jó szót se szólt. Meg nem is volt rá idõ,
|
||||
hogy megbeszéljük a dolgot.
|
||||
|
||||
Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját,
|
||||
megnyiratkozott és elment Brizzsalovhoz bocsánatot kérni. A tábornok
|
||||
fogadószobájában már rengeteg kérelmezõt talált s közöttük
|
||||
megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a
|
||||
fogadást. Miután néhány kérelmezõt meghallgatott, Brizzsalov végre
|
||||
Cservjakovra emelte tekintetét.
|
||||
|
||||
-- Tegnap az Arkádia színházban, ha méltóztatik rá emlékezni,
|
||||
mélts... uram... -- kezdte meg elõadását a hagyatéki végrehajtó. --
|
||||
Tüsszentettem és véletlenül... lefrecskeltem... Bocs...
|
||||
|
||||
-- Hát ezek meg miféle... Ilyen semmiséggel zaklat... Nos, mit kíván?
|
||||
-- fordult a tábornok a soron következõ kérelmezõhöz.
|
||||
|
||||
„Beszélni sem akar velem! -- gondolta Cservjakov elsápadva. -- Tehát
|
||||
haragszik... Nem, ezt nem hagyhatom annyiban... Meg kell neki
|
||||
magyaráznom...”
|
||||
|
||||
Amikor a tábornok az utolsó várakozóval is végzett és megindult belsõ
|
||||
szobái felé, Cservjakov utána vetette magát:
|
||||
|
||||
-- Mélts... uram! -- motyogta. -- Ha zaklatni bátorkodom a
|
||||
mélts... urat, úgy ez kizárólag a bûnbánat érzületébõl fakad!
|
||||
Hiszen nem szántszándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni!
|
||||
|
||||
A tábornok bosszús arcot vágott és lemondóan legyintett. -- De hiszen
|
||||
ön csúfolódik velem, tisztelt uram! --recsegte és azzal eltûnt az ajtó
|
||||
mögött.
|
||||
|
||||
„Már hogyan csúfolódnék? -- morfondírozott Cservjakov. -- Szó sincs
|
||||
itt semmiféle csúfolódásról! Ilyen nagy úr, aztán mégse érti meg! Nos,
|
||||
ha így van, bezzeg nem kérek többé bocsánatot ettõl a nagyképû
|
||||
alaktól! Vigye el az ördög! Levelet írok neki, de személyesen nem
|
||||
megyek el hozzá többé. Nem én!”
|
||||
|
||||
Ekképpen gondolkozott Cservjakov hazafelé menet. Azonban nem írt
|
||||
levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogyan sem
|
||||
sikerült kieszelnie, hogy mit írjon. Másnap mégis csak személyesen
|
||||
kellett elmennie hozzá kimagyarázkodni.
|
||||
|
||||
-- Tegnap nem azért zaklattam mélts... uramat -- motyogta, amikor
|
||||
Brizzsalov kérdõ tekintetét ráemelte -- hogy csúfolódjam, amint azt
|
||||
tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot
|
||||
kérjek, amiért tüsszentettem és lefrecskeltem
|
||||
mélts... uramat... Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam. Hogyan is
|
||||
mernék én csúfolúdni egy olyan nagy úrral, amilyen mélts... uram?
|
||||
Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé... hová
|
||||
lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete... egyszóval...
|
||||
|
||||
-- Takarodjék elõlem! -- hördült fel a tábornok, elkékülve és egész
|
||||
testében remegve.
|
||||
|
||||
-- Tes-séék? -- kérdezte suttogó hangon, a rémülettõl ájuldozva
|
||||
Cservjakov.
|
||||
|
||||
-- Takarodjék!! -- ismételte a tábornok és dobbantott lábával.
|
||||
|
||||
Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy
|
||||
vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára és roskadozva
|
||||
elindult. Gépiesen hazaért s vadonatúj egyenruháját le sem vetve,
|
||||
végigfeküdt a díványon és... meghalt.
|
||||
|
||||
1883
|
||||
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
@@ -0,0 +1,361 @@
|
||||
|
||||
Kármán József
|
||||
Fanni hagyományai
|
||||
|
||||
|
||||
ELŐSZÓ
|
||||
Az első eredeti magyar regényt tartja kezében az olvasó. Kármán József (1769-1795) Losoncon született, Losoncon halt meg. Pesten, Pozsonyban, Bécsben tanult - itt legfőképpen azért, mert a császár, II. József jó néven vette, ha az állami hivatalra pályázók iskoláik egy részét a császárvárosban végezték -, de a jogi kar elvégzése után Kármán végleg Pestre költözött. Rövid életében sűrűn, sokat élt.
|
||||
Arról álmodott: Pest-Buda a magyar irodalmi és szellemi élet központja lesz. Barátaival, Pajor Gáspárral és Schedius Lajossal irodalmi folyóiratot indítanak: az Uránia három száma 1794 őszén, 1795 tavaszán jelenik meg. Előfizetője kevés van, olvasója alig.
|
||||
1795. május 20-án és június 2-án a Vérmezőn kivégzik a politikai összeesküvésért halálra ítélt Martinovics Ignác apátot és hat társát. Június 3-án szülővárosában váratlanul meghal Kármán József. A kivégzések árnyékában csönd borul az országra. Szinte minden magyar író börtönben ül. Megszűnik az Uránia. Feloszlik az első magyar Játszó Színi Társaság, Ferenc császár rendet teremt országában: némák, engedelmesek a megfélemlített alattvalók.
|
||||
Kármán József halott. Az Urániában név nélkül megjelent műveit - a magyarság felemelkedésének, európaivá válásának távlatos programját felvázoló A nemzet csinosodása című röpiratát is - elfelejtik. Toldy Ferenc, a neves irodalomtörténész 1843-ban támasztja föl tetszhalálából Kármánt és a Fanni hagyományait, a XVIII. század magyar irodalmának e különleges remekművét.
|
||||
Fanni képzelt alak, de gróf Markovicsné, Öffner Mária Anna 1789 nyarán Bécsben valóságos személy, szerelmes asszony, akinek Kármánhoz írott - az idők viharait túlélt - levelei arról tanúskodnak: a szerelem vállalása a feudális keretek közé abroncsolt nemesi világban vagy a szenvedélyes szerelem, vagy az érzékeny személyiség elsorvadásához vezet.
|
||||
Kármán regényhőse, Fanni nem tud és nem akar lemondani a lelkét, egyéniségét felszabadító, gazdaggá varázsoló szerelemről - az életéről kell lemondania.
|
||||
Naplójából, leveleiből ismerjük meg mélabús történetét. Kármán egy, az Uránia szerkesztőihez írott, levélnek álcázott előszóval azt sugallja: Fanni valóban élt s az Uránia szerkesztői csupán az eredeti napló s levelek közzétételére vállalkoztak.
|
||||
Ma már tudjuk: Fanni leveleit, naplóját - az első igazi magyar regényt - Kármán József írta, s az érzékeny lelkű, szerelme elvesztését túlélni nem képes Fanni: képzelt alak.
|
||||
De nagyon sok hasonló sorsú nemes kisasszony élt akkoriban Magyarországon. Egyetlen vagyonuk: a hozományuk. Egyetlen lehetőségük: az apjuk választotta férfival házasságra lépni. Szürke élet, reménytelen biztonság - ez várt a szófogadó engedelmesekre. S aki szembeszállt a családi akarattal, akinek érzelmei, szerelme, szabadsága volt a fontos, az vagy nyomorultan, szegényen s rejtőzködve élt, mint Kármán regényében az özvegy sorsra jutott, jósorsából kikopott báróné, vagy szégyene, magánya, reménytelenül szertefoszlott álmai sírba vitték, mint a boldogságra vágyó, csillogó szívű, szerelmét szerelemmel szerető Fannit.
|
||||
Kétszáz évvel ezelőtt, 1794 őszén írta regényét Kármán. Már lerombolták a Bastille-t, de még élt Martinovics Ignác. Éppenhogy csak beszélni tudó kisgyerek volt Kölcsey Ferenc, Széchenyi István a cenki kastély udvarán első csizmácskáját koptatta, Vörösmarty Mihály még meg sem született. Közeledett a századforduló; az emberek reménykedtek: ami jön, jobb lesz, mint ami elmúlt. S a fiatal lányok, akik nem mertek szembeszállni az életútjukat ellentmondást nem tűrően eldöntő atyai akarattal, könnyezve, titokban olvasták Fanni szomorú történetét. Vagy belelapoztak, egy-egy mondaton tétován megállt a tekintetük s aztán olvasatlanul félredobták: nem akartak tükörbe nézni.
|
||||
A XVIII. század végén másképpen írtak, másképpen olvastak az emberek, mint a XXI. század előestéjén. A részletek voltak fontosak, nem a végkifejlet. Nem a történet, hanem a történés hangulata: az elmosódott, gyakran beláthatatlan körvonalú látképen az apró részletek kecses kidolgozottsága. Szavakkal festett világot varázsoltak az írók olvasóik köré - „A hajnal könnyező szemmel költ fel” - s a könyvet kezében tartó, vissza-visszalapozó, egy-egy mondat ízét élvezve olvasó el-elmélázik egy érzékletes képen, egy tárgy látványt felidéző leírásán, egy érzelem finom rezdülésének pontos rajzán. Amikor a kályha mellé húzódva, vagy elrejtőzve a kerti lugasban belebújik egy könyvbe, s mindent elfelejtve olvas, amíg be nem sötétedik, úgy érzi, igaza van Kármánnak: „A képzeletek országlása kezdődik...”
|
||||
Olvas. Van ideje: meg akarja ismerni, meg akarja érteni önmagát, az őt körülvevő világot, s átélni - képzeletben - minden történéseket.
|
||||
Álljunk meg, vegyünk egy nagy levegőt! Keressünk magunknak egy kényelmes zugot! Próbáljuk meg úgy olvasni a Fanni hagyományait, mint csendesebb, lassúbb, őszintébb korokban élt eleink: ízlelgetve a szavakat, vissza-visszalapozva, mélázva egy érzékletes képen, elmerengve egy tárgy látványt felidéző leírásán, gyönyörködve egy érzelem finom rezdülésének pontos rajzában. Emlékezzünk: ilyenek voltunk.
|
||||
Szigethy Gábor
|
||||
|
||||
EGY SZÓ AZ OLVASÓHOZ
|
||||
Egy esméretlen küldötte hozzánk az ide beiktatott életefolytát és árnyékát azon személynek, akit ő Fanninak nevezett. Méltónak ítéltük, hogy azt közöljük olvasóinkkal, mert minket legalább megindított. Használjuk ezen alkalmatosságot avégre, hogy gondolatainkat kifejezzük itt az efféle kis biográfiákról.
|
||||
Hibája az a históriának, hogy csak fényes cselekedeteket, híres téteményeket tartott fenn a maradéknak: és a titkos, együgyű, szemérmetes tökéletességet az idő fátyolával befedezte.
|
||||
Nagy és felséges jelenés a természetben a nap világos és szúró tüze... a zuhogó és sziklákat szaggató erdei rohanó víz - mindkettő a lármás és magas virtus példája.
|
||||
Ó! de szép és magához vonszó a hold éjféli ezüst világ is... s a mezőket termékenyítő, virágok alatt csendesen folydogáló csergeteg is, mindkettő a házi, titkos, magával megelégedő virtus példája.
|
||||
Mindkettő megérdemli a mauzóleumot. Azt réz- és márványoszlopok nevezik - ennek egy könnyel áldoz itt-amott rejtekben a szív.
|
||||
Minden rendben és állapotban talál az okos vizsgáló virtust. Nemcsak a világot ijesztő isten-vesszei, Attilák, Sándorok, vagy a világ gyönyörűségei, Titusok és Trajanok érdemlik meg, hogy legyen cselekedeteknek és dicséreteknek hirdetője.
|
||||
Az emberszeretet, jóltévőség nemcsak akkor érdemel mauzóleumot, ha azt fejedelmekben találjuk, akiknél az leginkább kötelesség és legkönnyebb kötelesség. Minden embernek neve, aki azokkal a tulajdonságokkal bír, melyek a jó ember, jó polgár, jó atya, jó barát kötelességei, megérdemli, hogy a késő nyom nevezze.
|
||||
Az asszonyi nemben is miért kellene csak Kleopátrák és Aspasiák emlékezetét fenntartani? - Azok a szeretetreméltók, akik elfelejtetnek, mert nem ültek királyi székben, vagy - nem szerettettek olyanoktul, akik trónusban ültek... mert jó szíveket nem bizonyíthatták meg királyi ajándékokkal... és nagy elméjeket nem trombitálták a világ előtt, de híven tűrtek, híven szerettek, férjeket és háznépeket boldoggá tették, szüleik örömei voltak, jó anyák, jó feleségek, jó leányok: miért nem érdemlenének ezek emlékezetoszlopot?
|
||||
Ilyeneknek is szántunk mi helyet munkánkban. Bár használjunk szép példák mutatásával, és bár találjunk eleget hazánkban, kiket például mutathatunk!
|
||||
|
||||
FANNI
|
||||
Az Uránia szerzőinek boldogságot!
|
||||
Áldott légyen az a gondolat, amellyel nemesebb hazánk leányainak életeket és cselekedeteket felmaradandó emlékezetű és például akarjátok feljegyezni.
|
||||
Élek ezen alkalmatossággal arra a végre, hogy közöljem a világgal egy ifjú személynek életét, akinek emlékezetét én örömest feltartanám, mivel én elmondhatom őfelőle, amit Petrarca mondott Laurájáról: „A világ őtet nem esmérte, valamig véle birt, és csak azoknál esméretes, akik itt maradtak, hogy őtet sirassák.”
|
||||
Nem arra született ugyan ő, hogy csudálkozást indítson, de arra termett, hogy szeretetre buzdítsa fel azt, aki látta. Csendes és jó, teljes szeretettel, melyet mindég magában elzárt, félénk és kellemetes volt az az asszonyi angyal, akiről itt beszélek.
|
||||
Egy kis alacsony falucska volt születésének s nevelésének helye, mégis gondolkozása módja szép volt, józan ítélettétele és szive világokat ért; mert a legnagyobb oskolában tanult - a szenvedések oskolájában.
|
||||
Édesanyját még ifjú gyenge korában, dajkája karjain késérte az elmúlás helyére. Édesatyja nem édes atya volt. Elfelejtett minden emberi és atyai érzékenységet, mert azt hitte, hogy a gyermek csak keménységgel neveltethetik jól, és nem tudta, hogy ez az áldott lélek úgy jött ki, mint legjobb, a természet kezéből...
|
||||
Szaporította az ő szenvedéseit még mostohaanyja is, aki azonfejül, hogy atyja nem úgy tartotta mint leányát, még testvéreinek szolgálójává tette. Soha jó szót nem hallott ő, aki mindennek jó szót adott. Parancsoló és rettentő dörgő hang volt atyjának hangja, amelynek csak hallására is reszketett. És azért maradt magaviseletében valamely félénkség és maga visszahúzása. Ezenfelül valamely kedves melankólia és szomorú hallgatás, melyet csak némely jobb barátnéi előtt tett le. Ennyi szenvedések megtanították mindazáltal, mint kell magát az ég rendeléseinek aláadni. A nyomorúságok soha le nem nyomták, még erősítették. Sohasem panaszolkodott, csak néha a magánosságban folytak keservesen könnyei, csak néha kívánkozott megboldogult anyjához.
|
||||
Ezt a kedves lelket hozta előmbe egy szerencsés történet, tizenhatodik esztendejében. Ő és én egyszerre érzettük a szeretetnek boldog felindulását. Hogyisne örült volna ez a szánakozásra méltó kedves lélek azon, hogy van még teremtés a nap alatt, aki őtet szereti?
|
||||
De kevés ideig való nyájasságunkat is megkeserítette kegyetlen atyja. Ez a tyrannus, akinél esméretlen volt minden érzékenység, hogy láthatta volna azt, hogy leánya boldog egy őtet szerető ifjúnak karjai között, és el ne rontotta volna boldogságát, ő, aki a szeretetet csak úgy esmérte, mint minden állat.
|
||||
Ezt az elegyített boldogságot is nem soká érezhettük. A fátum minket egymástól elszakasztott. Ezt egyedül el nem viselhette; ő, akit a szeretetlenség hidege meg nem emésztett, elhervadott a szeretet édes melege alatt.
|
||||
Az elválás után minden bú kettős erővel nyomta, mert nem volt, aki azt véle osztotta volna. - Végre egy sebes forróhideg ágyba ejtette.
|
||||
Közel a kétségbeeséshez mentem, hogy legalább utolsó óráiban véle lehessek, és tanúja vagyok én halálának, amely őtet énelőttem örökké elfelejthetetlenné teszi.
|
||||
Halálos ágyában mutatta meg heroizmusa magát egész méltóságában. Csendes szenvedéssel töltötte ki egész betegségét. Sőt, minthogy atyja, akinek fájt, hogy leánya sohasem érzette azt, hogy ő atyja, és aki szorgalmatos ápolgatással akarta az életre visszahívni, és ezáltal helyrehozni vétkét, hogy atyját vigasztalja, ez a szelíd lélek mosolygott, ha atyja bejött, mosolygott, ha elment, holott szörnyű kínt szenvedett. - Egész betegségében sohasem panaszolkodott. Néha énreám nézett nedves szemekkel, és - csak énértem kívánt volna még élni. Így égett teste, és tekéntete vígságot mutatott. Mosolygott, mikor a halál közelgetett; mosolygott, mikor megholt az én karjaim között!
|
||||
|
||||
FANNI HAGYOMÁNYAI
|
||||
Az Uránia szerzőinek boldogságot!
|
||||
Forróan köszönöm, hogy Ti is Fannimat kedvelitek... hogy azt Urániátokba befogadtátok, s így fenntartottátok emlékezetét, onnan fejül háladó mosolygással köszöni ő... Ó, mely megelégedéssel láttam érette már egynéhány könnycseppeket hullani. Mivel ezek reményltetik velem az olvasóközönség részvételét, hátramaradt írásait, melyek mint szent hagyományok, holta után nálam letéve voltak, íme, itt küldöm... Ha jónak állítjátok, tegyétek közönségessé. Elszakadozott töredékek, apró gondolatok, de amelyekből egy szép egészet öszverakhat - a gondolkozó. Isten veletek és munkátokkal.
|
||||
I
|
||||
Ó, be jó itt!... Veteményeskertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, amely általfonódik egy szép kökényfácskára, és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jóízű az olvasás. Ide lopom ki magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva.
|
||||
Ó, te kedves zöld setétség, titkaim meghittje! mely édes alattad az ábrándozás, szabadabb alattad a pihegés, és midőn alád érek, malomkőnyi nehéz teher esik le mellyemről. A napsugárok csak hellyel-hellyel sütnek papirosomra, és barátságos csalfasággal látszatnak hozzám beleselkedni... egy komlószár nyájasan s hízelkedve nyúlik által hozzám vállamon keresztül, s látszatik esmért barátnéját általölelni... Ó, be jó itt! Ez a hely engem oly jó szívvel fogad, mások - tőlem mind idegenek... Kedves szomorúságú dongása hallik a méhecskéknek, melyeknek kasai túl a sövény mellett vagynak kirakva, barátságos mormolásuk olyan, mint a forrás álomhozó csergedezése... Néha egy eltévelyedett, lézengő méh rövid látogatást ad hajlékomban... Kedves kis vendégem, örömmel látlak. Állapodj meg itt, nyugodj itt ki nálam. Nem félek én fullánkodtúl... ó, mérgesebb annál az embereké. Te azzal csak a bántót bünteted, egyező társaságtokban közszerelemmel munkáltok... Az ember pedig az embernek teszi napjait keserűkké... Itt távol vagyok tőlök... Azért, ó, azért oly igen jó itt!
|
||||
II
|
||||
Amott, titkos rejtekemmel általellenben nyugoszik le a világ királynéja pompás felséggel, és veres lángot gerjeszt setét magánosságomban. Az én orcám is mind tüze visszaverésétűl, mind a gyönyörűségtűl gyulladt. Jövel, édes borzadások órája! estvéli szürkellet, mikor az elmém oly mélyen elandalodik, és képzelődésem a véghetetlennek tartományait járja!... A nap tüzes kereke lesüllyedt a hegyen túl. A szellők hívesebben lengenek. Csak egy-két magános szállangó bogárka repül fülem mellett el, és annál jobban növeli az esthajnal dicső csendességét... A képzeletek országlása kezdődik...
|
||||
Suhog az estszél a falevelek között. A magas tölt hold függ a levegőben. Csípő hívességet harmatoz le... Minden homályos szegletéből a bokroknak csuda árnyékformák ballagnak elé!... Az én szívem megtelik szomorú emlékezettel szerelmes halottaimról... Ott a hold felett, dicsőült anyám! ott vagy te; egyetlen leányodat itt hagytad az emberek keménységének. Nézz le reám, kísérj mindenütt, légy őrző angyalom. Ha békétlenkedik ez a szív, nyugtasd meg. Ó, ha a szomorúság rágja, jelenj meg egy gyenge estszellőben, fuvallj orcámra jelenlétedül, és vidám leszek. De ha lehet - anyám, én édes anyám, végy fel hamar magadhoz...
|
||||
III
|
||||
Telhetetlen szív! mikor lesz vége vágyódásidnak, melyek oly akaratosak, mint a makacs gyermek kedve. Mit kívánsz, mit óhajtasz?
|
||||
Valamely édes, nehéz, titkos, nem tudom mely érzés fekszik kifejtetlen, homályosan mellyem rejtekében! Ha az éj titkokkal teljes árnyéka beteríti a földet, midőn a természet elszenderedett és innepel - akkor támadnak fel leghatalmasabban érzései... Oly édes, bájoló érzés - és mégis fájdalmas. Az örömtűl dobog szívem - és mégis könnyel telik szemem.
|
||||
Megfoghatatlan magának is az ember! Ha a távol lévő kék hegyekre nézek - ó, mely óhajtanék túl rajtuk reppenni... Ha az erdő temérdek bükkfái közül a kakukk barátságosan kibeszél - ó, mint kívánnám árnyékai ölébe magamat... Mikor a kis pataknak, mely gyümölcsösünket elzárja, apró habjai eltűnnek - ó, mely örömest rajtok én is elcsuszamlanék... Ilyeneket kívánok, és mégis, ha mindezeket megtenném is magamnak, híja volna boldogságomnak... és mi ez? azt újra nem tudom. - Makacs, akaratos szív! ki gázol keresztül érzéseid zűrzavarján?...
|
||||
IV
|
||||
Mint csudálkoznak kisírt szemeimen? Nem tudják, a boldogok! mi szorongat belől, mi fojt el sokszor, mint ha a levegő kiapadt volna körültem... Híjamat érzem, egy része szívemnek nincs betöltve... Én mindenhez olyan jó vagyok, és engem senki sem szeret! Szeretetlenség! a te hideged kínzóbb az elkárhoztak kénköveinél!... Ott fenn - ott a szerelem boldog hajlékiban, ott majd szeretnek; ott találom majd azt a jó anyát, akinek képe előtt annyit sírok, ott az angyali ifjak között bátyámot...
|
||||
Ó, ha még ő élne! Itt ülne majd gyakran velem, itt beszélgetnénk elköltözött édesanyánkról, egymásnak könnyeznénk ki, hogy ellopták tőlünk édesatyánk szívét... Őbenne tenném le minden reménységeimet, őnála minden panaszimat. Ő volna oltalmam, ő volna boldogítóm; az ő boldogulása az enyim is lenne, volna kinek örülnöm, kin és kivel szomorkodnom. Ő! - talán ő betöltené szívem hiánosságát. Szeretne ő engem, én őtet! és a mi boldogultunk mennyei vidámsággal mosolyogna le a felhőkből... De így - egyedül! - -
|
||||
V
|
||||
Miért nincs annyim, amennyi elég lenne jól tehetni másokkal. Miért fogy ki tehetségem előbb, mint a jótéteire való kívánságom! Ó, atyám ott fenn! köszönöm néked ezeket a szenvedéseket, amelyek szívem érzékennyé teszik a mások nyomorúsága eránt. A jó állapot öszveszorítja az érzést, bebőrödzi a szívet. - Csak magát szereti a gazdag, fut látása elől is a nyavalyásnak, mint a kényeztetett gyermek. Ezek énkörültem mind olyan kőszívűek...
|
||||
Egy özvegy vonta meg magát, két szép gyermekeivel, egy alacsony zsellérkunyhóban falunk végén!... Senki sem tudja, honnan jött... Állásában s viseletében hajdani jó állapotjának maradványi jelentik magokat. Beszédje jó nevelést mutat. A szomorúság s bánat könyörögnek a szánakozásért lefüggesztett tekintetéből. Szerettem első látásra ezt a szenvedő anyát. Gyermekei testvéreim lettek... A boldogtalan oly örömest csatolja magát a boldogtalanhoz; itt talál egyetértő szívet, melyet a balsors csapdosásai meglágyítottak. A boldog hideg tekintettel megy el mellette, és szalad azon kedvetlen érzéstűl, mely belső részében titkosan mozog: Neked is igy eshet! - Senkinek sem alkalmatlankodik. Gyermeki s bánatja társaságában egyedül él.
|
||||
Mi az, hogy engem kerül? Midőn találkozunk, miért, hogy egy csendes „jó nap” mondással odább megy? Engem is olynak vél, mint a többiek... vagy talán kevély? Még nyomorúságában is felemelt szívű?... Ó, ha az, szeretlek, nagylelkű asszony! ezen nemes kevélységedért is. Ne építs az emberekre; semmit se reménylj. A szerencsétlenség elveszti fullánkja leghegyesebb éleit azokon, akik elfelejtették a szemfényvesztő reménységeket... De talán szégyenled - hogy nyomorult vagy. Jer karjaim közé, kedves boldogtalan! én is a vagyok.
|
||||
VI
|
||||
Szomszédságunkban gyermekségem társait ma, sok idő múlva meglátogattam. Közel egy időben vannak velem, együtt laktunk egy tanítónénál... Kellemetes tavasza az első emberi életnek, mint a reggeli álom, eltűnsz! Ártatlanul éltünk, nem vájta kívánság szívünket, nem szédítettek a reménységek. Szorgoskodás nélkül láttuk felkelni s lenyugodni a napot; a jelenvaló betöltötte kis szívünket könnyen szerezhető óhajtásaival. Egy báb volt legbecsesb jószágunk, egy szabad óra legboldogabb időnk és egy cifra csekélység legnagyobb örömünk... Feltámadtak ezek az emlékezetek szívemben, midőn hozzájok készültem. A nyájaskodó barátkozás képzelései kísértettek hozzájok.
|
||||
Módos, de hideg volt a fogadás. Az emberség szoros köteleivel lebékózva minden szó. A mesterség erőszakos törvényei szerént minden mozdulás. Buzgott a száj a szép üres hangoktól, a szív - hallgatott. Akkor nemrégen jöttek vissza a városból. Tele voltak annak boldogságaival. Unalmas volt itt kinn nékik minden. Nem volt játékszín, nem bál! nem körültök sürgölődő s enyelgő ifjak. A ruhatartóbúl minden módikat elészedtek, és belső kevélységgel mutogatták... Hívtak a farsangra, amikorra atyjok kedvekért bált ígért tartani... Újonnan megtréfáltak képzelődéseim, én gyermektársaimat nem találtam.
|
||||
VII
|
||||
A hiba enyim, én vagyok rossz és igazságtalan. Az atyák szeretik gyermekeiket. Társaimat tetézi atyjok sok ajándékkal, minden vágyódásaikat betölti, még mikor azok ki sem fejlődtek. Azok kedveltetők - én, látom, komor, kedvetlen, békételen vagyok. Nem közitekbe illem, én azt magam is látom... Miért, ó, miért öntött belém a természet oly visszás indulatokat? - -
|
||||
Lám, én titkon sírok. Ha atyám éjféli álmomból mennydörgő szavaival felrezzent, vagy általverő tekintettel mordan néz, én hallgatok, készen teszek mindent. Ha testvéreim fennyen parancsolnak, mert van pártfogójuk, én ellenszólás nélkül, legmakacsabb akaratjukban szolgálok. De ki lenne az a gondolatlan, aki ily állapotban vagy buta ne lenne, vagy szomorú?
|
||||
VIII
|
||||
Szép volt a reggel. A hajnal könnyező szemmel költ fel. Frissítő szellők lehellettek. Az illatok fellegei széjjelhaboztak a nedvesített mezőkön. A megvidított egész teremtés mosolygott. Víg volt az én szívem is. - Határos a mezőkkel, melyek kertünk mellett elterülnek, egy kedves fiatalas. Az alja puha, zöld hanttal kipárnázott és tiszta. Az én sok reggeli zarándokságim helye. Egy könyvvel kezemben lépegettem elé a gyönggyel kirakott téren, míg az erdőcskének boltozatjai alá jutottam.
|
||||
Szívet felemelő jelenés! az özvegy két gyermekeivel itt térdepelt egy hanthalmocskán; kezeiket az égre emelték ezen kisdedek, és végezték anyjuk után reggeli áldozatjokat. - Ott, ahol állottam, leestem én is, és imádtam az Örökkévalót...
|
||||
Egy fának árnyékában ült le ez a jó anya; kisebb gyermeke fejét ölébe eresztette, a nagyobb fennszóval olvasott... Leszegezett bús tekintetét függesztette kis gyermekére, egy könny reszketett szemében, és sóhajtás mellett kérlelő tekintettel az egekre nézett...
|
||||
Gyönyörű csevegéssel megállította a kisebb a nagyobbat... „Miért sírsz, édes mami! majd megjön atyuska! ugyé megjön? Én elmegyek a kis kertecskénkbe, és néki bokrétát kötök, ő pedig nékem hoz sok-sok holmit.” A nagyobb, aki tudta valamennyire érzeni, mit vesztett el: „Nem jön meg atyuska többet szegény! Bezárták egy setét boltba, és a fekete emberek elvitték.” Szívét szaggatták ezek, és szemét keszkenőjével eltakarván, felállott.
|
||||
Az én szívem majd megrepedett. Sűrűn szakadtak könnyeim, és anélkül, hogy tudtam volna, közelítettem, és egyszerre sírva-zokogva egymás karjai között találtuk egymást.
|
||||
IX
|
||||
Esméretségünk egyetlen a maga nemében. Házacskájához kísértettem. Szívemet hasogatta, midőn láttam házi eszközeiben azt a szomorú elegyítését a városi tisztaságnak a falusi szegénységgel... Itt egy tükör állott, nagy és gazdag, előtte egy fejér, rossz asztal... amott egy selyemkanapé és körülte szalmaszékek... Halvány, szép orcáját gyenge pirulás futotta el... Ágya felett függött egy szép férjfiú képe. Mindezeket én felfejteni és egyeztetni nem tudtam.
|
||||
X
|
||||
A szánakozó irgalmasság számkivettetett. Miért meresztenék szemeiket az emberek, midőn látják, hogy valaki áldozik az emberiségnek? Ritkaságának ez a bámulás bizonysága. A paloták rézzárjai a nyomorult előtt legerősebbek. Az együgyű egyenes lelkével - nem siránkozik, de segít.
|
||||
Alattomban varrtam egynéhány apró ruhácskát barátném kicsinyeinek. Sok éjjel, midőn mélyen hortyogott a háznál minden, és egymást felváltva hangzott a kakasszó egy végtől a más végig, szorgalmatosán öltögettem; előre képzeltem azon kis lelkek repesésit, mint fognak benne magoknak tetszeni... Ó, ez a képzelődés szebb volt egy szép álomnál, jobban megnyugtató egy éjféli hortyogásnál!... Készen volt ajándékom. Lopva felöltöztettem a kicsinyeket, kik azalatt is nehezen tarthatták vissza lármás kis örömöket, és nagy szorgosan titkoskodtak. Én előre bementem, és meghagytam, hogy nemsokára utánam jöjjenek be új köntösökben...
|
||||
Én barátnémmal beszélgettem, várván őket. Egy jólelkű öreg falubeli tehetős gazda belép, és engem ott látván, kevéssé megháborodott, de magát öszveszedvén: „Feleségem - úgymond - szerencsés volt a lentermesztésben; az ifjú asszony ez idén nem vetett: a kis cselédek sokat elnőnek, ne utálja meg szegény ajándékomat; ha pedig ideje nincs megfonni, az én Erzsim azt is megteszi...” Zavarodva volt az asszony, egy könny görgött le orcáján, kezét az öregnek megfogta: „Köszönöm, édes szomszédom.” Ennyit mondhatott. Ekkor -
|
||||
A kicsinyek kiáltozó örömmel berohantak. „Nézd, mami! nézd, be szépet hozott nénink!” Szótalan állott, általölelt, és ábrázatját kebelembe takarta. „Barátném, ez az én szívem rossz, nem tanulta még meg a jótételt pirulás nélkül elfogadni.”
|
||||
XI
|
||||
Ez az epesztő egyformaság kiemészt unalmával. Egy nap olyan, mint más... Azon baj, azon kínzás, azon reménytelenség... Az idő szakasza felváltja a mást. A nyári hő meleg összeolvad már a hívességgel, mely az ősz közellétét jelenti. A szürke napok sokasodnak. A gyenge felhőkkel bevont ég gyakrabban meglátogat édes melankóliájával... Az én állapotom mindég ugyanegy. Így kell-é nékem vajjon mindég élnem?
|
||||
XII
|
||||
Szükséges az embernek az ember. Ki rontja öszve azt a hatalmas kívánkozást, hogy egynemű valóságokkal élhessünk? Ez a kőszirt visszahangzja panaszaimat, de nem érti, az estvéli szél széjjelhordja szárnyain sóhajtásimat, de nem érzi, az én lelkem atyafias lélek után vágyódik, szívem keres véle egyező szívet...
|
||||
Ó, mind ily fagyos és gyémántszívűek-e az emberek?... Hol az a szerető teremtés, amelyhez mindég közelebb és közelebb szorulhatnék, amely mégis szívesebben reám hallgatna, mint mások, és ó - amely mégis sokban jobban megértene, mint ezek, amely követné érzésimet, és elfogadná, és amely minden mások felett énhozzám, és csak énhozzám, és őhozzá én lennék kapcsolva?...
|
||||
XIII
|
||||
Az ember nyomorúságai véghetetlenek! - Szegény, szenvedő barátném! Most már elhiszem, hogy vég nélkül nyomorult vagy. Még most is hallom szavaidat, midőn történetedet lebeszélted.
|
||||
„Az atyám (úgymond) gróf ** jószágainak főtisztje volt. Nagy fizetése mellett nagy volt jövedelme is. A pompa és az egész városi bujaságok véghetetlen serege nálunk tartottak szállást. Sok gyermekei közül a legifjabb én voltam.
|
||||
Fennyen láttam, bízván atyám nagy értékében; gondolatlan képzeleteim a lehetetlenségekkel hízelkedtek magamszeretetének. Vidékünk legszebb, legtehetősebb ifjai körültem udvaroltak. Az én szívem gyermekes képzelődéseimtől vezettetvén, nem érzett egyebet a szilaj mulatságok kedvelésénél. Nevettem az indulatot, és a szerelmet csak nevéről esmértem.
|
||||
Az anyám nagy születésű volt, erántam való szeretete nálam is oly házasságot kívánt. A középrend még csak igen nyájas tekintetet sem érdemelhetett tőle. Az ő magas képzeletei az enyimeket is elragadták, s elszédítettek engem teljességgel. Minden boldogságom a külső fény - a rang és a névtől függött.
|
||||
Az ember nálam gondolóba sem jött... Úgy rendelte a jó ég, hogy a kettőt egyben megtaláljam.
|
||||
Báró ** csekély értékű lévén, először talán a hasznos házasodásnak reménysége alatt jött hozzánk, de azután indulatosan megszeretett. Az ő leírhatatlan kedves, okos módja, szép vezetése és érlelt bánása, de leginkább eránta égő szerelmem a szeles gondolatlanból egy jó és tisztán szerető leánykát, és végre egy hiv feleséget formáltak... Mennyei boldogság volt ötesztendei házasságom. Ezek a könnyek az ő emlékezetének folynak, és korántsem panaszok az ég ellen. Aki szerfelett boldognak engedett lennem öt esztendeig, nincs jussom ellene zúgnom, ha most nem a vagyok.
|
||||
Megholt nemsokára az atyám. Nagynak vélt értéke adósságai kifizetése után kevés volt. Számos gyermekei között ez a maradék felosztatván, igen-igen csekély lett. Férjem, hogy haszonkeresés nélkül is szeretett és hogy nem ez indít’okból vett el, azt tudom; nem várta ugyan ezen véletlen kimenetelt, de tűrte és szememre sohasem vetette.
|
||||
Királyi tisztsége, melyet viselt, csekélyebben táplált a középszerűségnél. A nagyvilág értetlen és véghetetlen praetensioinak eleget nem tehettünk, sokszor kellett apró adósságszerzéshez folyamodnunk. Várta, munkálta ez a jó férj előmenetelét, melyet oly példásan megérdemlett, de ezen reménységek közepette elragadta tőlem s gyermekitől egy sebes forróhideg.
|
||||
Nyomtak kéméletlenül kölcsönözőink. Kevés értékem azoknak kemény kezeiknél hagytam. Első időmkori érzéseim egészen el nem hagytak, a külső fényhez hozzászoktatott szívem a szegénység pirulását a városban ki nem állhatta, és ide jöttem gyalázatomat eltemetni és szegény lenni legalább esméretlenül. De, kedves barátném! ez még nem mind, ami bánt!... Nevelésem magas és pompás volt, az örökké tartó boldogsághoz szabott, és kézimunkával magam s ártatlan árváim nem tarthatom; szolgálni - ó, barátném! nem vehetek annyi erőt ezen kevély szíven, hogy azt tudnám... A legszükségesebb dolgok maholnap nálam kifogynak. Én!... de gyermekeim éhen nem láthatom halálos fájdalom nélkül... Ó, én vagyok szegény gyermekeimmel a legnyomorultabb teremtés!”
|
||||
Miért nem vagyok én gazdag?... Istenem! miért nem áldottál meg tehetséggel, én odaadnám néki mindenemet... Mit kívánok? Ha szabad kívánnom: Isten! segíts te őrajta... így elkerüli a jótétel-elfogadásánál a felpirulást. -
|
||||
XIV
|
||||
Ily édesen szenvedni; szomorkodni, anélkül hogy tudnád - miért?... az egyedülvalóságot jobban kedvelni minden mulatságnál; örömest magánosan lenni a világos tavaknál, a kőszálakon és a homályos erdőségben, minden gyönyörűséget csak az kies természetbűl szívni vagy csak egyetlen egy léleknek társaságát kívánni, akinek ezt mind megmondhatnád, és aki azt mind elfogadná... Micsoda, ó, micsoda állapot ez? Itt olvadnak egybe a menny gyönyörűségei a kínok helye gyötrelmeivel...
|
||||
XV
|
||||
Mi könnyebbek azólta a szenvedések, hogy azokat kiönthettem. Barátnémmal együtt sírunk, együtt panaszolkodunk. Ó, ha visszateszem magamat hajdani állapotjába, mely boldog volt ő akkor, és mely boldogtalan most... De mégis, lám én soha jó napokrúl semmit nem tudok. - Az ő Károlya (így nevezi volt férjét legörömestebb), ha ő azt festi, eleven s szinte látható színekkel rajzolja, látom, esmérem s szeretem én őt!... ha lebeszéli azt az egyességet, azt az egymás lelkébe és gondolkozásába való átalolvadást, azokat az apró és mégis oly igen-igen édes házi örömöket, az ő határozhatatlan érzéseiket, azokat az alig tapogatható és mégis oly igen hatalmas érzéseket - vélek élek, vélek vagyok. Boldognak mondom barátnémat, mert tapasztalta a boldogságot, és boldogtalannak magamat, mert lám én soha jó napokrúl semmit sem tudok.
|
||||
XVI
|
||||
Epét öntenek még ezen kis örömömbe is. „Nem kell a csinos társaság néked, azt mondják, már a koldusokhoz kapcsolod magad.” - Istenem! bocsásd meg ezt a káromlást nékik, azt a merész rövidlátást, amely a te utaidat keresztülhatni akarja, és a nyomorúságot a megvetés méltó okának teszi. Nem ver olyan szív sok drága fedél alatt, mint ennél az asszonynál, és vajjon oly igazán verne-é ez a szív a drága fedél alatt?... Ez a melegen érző koldus kedvesebb nekem a ti hideg, csinos kevélységteknél...
|
||||
XVII
|
||||
Bocsáss meg, természet, hogy kis ideig elfelejtettelek. Hiszem a barátság érzése oly igen közel van a te szépségeid érzéséhez! Szép vagy te, midőn kellemeidet elhányod is. - Az én kis hajlékom temérdeksége ritkul, lassanként elveszti már zöld koronáját, és midőn így írok, egy öszvefonnyadt sárga levél panaszolva s búcsúzva esik pennám alá. Az puha sétálóutakon hallik a lehullt száraz levelek szomorú zörgése, melyeket a sivatag őszi szél öszveráz... Magános csevegéssel repdes a madár a puszta s lefosztott ágon, melynek titkos barlangjai alatt a boldog tavaszkor párjával a szerelmet érzette s éneklette. A természet szünnapja beállt. -
|
||||
Nehéz szívvel vál el tőled barátnéd, és nehezebb szívvel engedi magát bezáratni az emberek szorosabb társaságába. A te édes örömeidnek emlékezete, szép természet, vigasztaljon meg, mikor te nyugszol: azoknak megérkezésének reménysége vidámítson meg, ha az emberek keserítnek!...
|
||||
XVIII
|
||||
Barátnémban tanítónét találtam. Mely sok új és esméretlen igazságokat hallok szájából. Látta az emberek cselekedeteit, esméri a világ ítéleteit és szokásait. Az ő széles tapasztalása fő oskola nekem itt az én félre való szegletemben... Az én vágyódásaim teljesedni kezdenek! Mi történik túl a mi határinkon, azt őtőle hallom. Milyek az emberek más környülállásokban, azt őtőle tanulom. Sőt magamot is, ki magammal egyező nem voltam, magamot - ezt a nagy mesét - magamnak felfejteni nem tudtam, jobban esmérem, jobban megfogom. Új világ, új játékszín nyílt meg szemeim előtt, és én - ó, mely jól érzem magamat ebben az újban, mivel az eddigvaló oly tűrhetetlen volt.
|
||||
XIX
|
||||
Mint omlik a zápor kívül, mint csapdossa az üveget. Vak setétség fekszik a falun. - Mely édesdeden esik ezen keskeny kamrácskában a pislogó, gyenge világnál a beszélgetés, mely jóízűen esik itten belölrűl hallgatni az eső zuhogását és közel öszveszorulni jó barátnémmal... Gyermekkoromban ily estvén, ha a rokka kerekei zörgöttek, és dajkám iszonyúságokat mesélt, én pedig félénken hozzáragaszkodva, hátratekinteni is rettegtem, és mégis oly örömest hallgattam; - ilyformán érzem most magamat! különösen emelődik mellyem; homályosan érzelt képei a jövendőnek lebegnek előttem. A kicsinyek alusznak; barátném Károlyának képére függeszti szemét, s lassú sóhajtással szenteli emlékezetét.
|
||||
„Ó, barátném (megfogá egyszerre nagy indulattal kezemet), a gyötrelem és gyönyörűség határosak, és minden szempillantásban öszvetalálkoznak. A szerelem a legmagasabb tetője a boldogságnak, de változhat a boldogtalanság legmélyebb örvényévé.”
|
||||
Legelső volt ez a szó, melyet a szerelemről hallottam. Ez az indulat, melyet magamnak kifejteni nem tudtam, érzettem, hogy bennem lakik. Figyelmetes lettem.
|
||||
„Közelít ahhoz az időhöz, ahol ezt a szív felindulását tapasztalni fogja. Hagyja magát jó korán tapasztaltabb barátnéjátúl megintetni. Nem vagyok én sem oly érzéketlen, sem oly irigy, hogy tiltsam azt, ami életemnek legszebb részét boldoggá tette. De - esmérje meg azt! A titkolás itt helytelen, és annak rejtegetése csak egy indít’okkal több annak kívánására.”
|
||||
Szemérmesen lesütöttem szememet, és belső kívánással vártam, hogy folytassa beszédét.
|
||||
„Ha kérdi tőlem: Mi a szerelem? aligha azt megmondhatom, holott azt oly elevenen érzettem. Sokat mondok róla majd, de nem fogadnám fel, hogy azt megértse, míg magát benne nem érzi. Sok részben megfoghatatlan leszek most, amit annak idejében oly világosan meg fog érteni. De a messzirűl villámló dörgés előtt nem hasztalan az idején való óltalomkeresés. Érkezése bizonytalan, de jövetele bizonyos. Fegyverkezzen fel, édesem! az értelem jó elszánásaival, hogy azt veszedelem nélkül várhassa.”
|
||||
„Ne rettegjen előtte, ne szaladjon előle - de vigyázzon. Ittlétének egy fő célja a szerelem: de boldogtalanságának legfőbb eszköze is lehet a szerelem.”
|
||||
„Nem kárhozatos indulat az; a jó természet oltotta azt szívébe. Szeressen! de a természet és a józan értelem törvényei szerént; a szerelem jó! - de a vak szerelem veszedelmes.”
|
||||
„Ez az édes szédelgés, ez a szemfényvesztő elbódulása a szívnek nem a mi hatalmunkban áll. Nem akaratunktól függ, hogy szeressünk - de az okosság azt megelőzheti, hogy azt ne szeressük, aki arra nem érdemes.”
|
||||
„Jobb formálást és helyesebb gondolkozást találok benne, édes jó barátném, mintsem hogy azon leánykák száma közé elegyítsem, akik ezt az indulatot nemesebb részérűl nem esmérik, akiknek minden kívánságok a férj, és minden félelmek a hosszú és megvénült szüzesség, akik minden megfontolás nélkül a legelsőnek, akinél élelmeket találják, és aki által szüléinek hatalmokat lerázhatják, karjai közé vetik magokat. Azok a gondatlanok, akik férjeiket minden előrenézés nélkül választják, és azt a lakodalom után kezdik esmérni. Megbocsáthatatlan gondatlanság! egész éltek boldogságát egy órának vak rendelése alá vetni... Ó, barátném! ne szégyenljen erről az élet nyomós pontjárúl magában gondolkozni, ne szégyenljen vélem róla értekezni...”
|
||||
„Fontolgassa meg, mely férjfival gondolja magát legboldogabbnak; melyet képzel olyannak, aki vágyódásainak minden részének megfelel. Csináljon magának egy eleven képet, és - most, midőn az indulat vakító fellege nem tévelyíti, hidegen, egyenes szívvel húzza próbára ezt a képet; vesse, ha bízik értelmemben s egyenességemben, az én próbakövem alá is; legyen hozzám bizodalommal, és ne titkoljon el semmit... így, ha ez a kép áll, így megmarad - ne bocsásson meg egy kisebb vonást is, amely ettől eltávoz. Keressen ehhez a képhez hasonló valóságot - keressen és feltalálja!...”
|
||||
XX
|
||||
Nyughatatlanság volt az éj, mely ezt az estvét követte. Öszveszorította szívemet barátném tanítása. Vágyódásaimnak sok érthetetlen mozgásait láttam felébredni. Sok homályos érzéseimet egyszerre, mint a semmiségből előmbe toppanni... Sok álmaimból öszveszövött kép lebegett előttem, melynek valóságos mását az emberek fiai között még nem találtam, mely szívem rejtekébe volt edzve, és melyet csak halkal érzettem, és magamnak csak vakon tudtam kifesteni. A reggel ébren lepett meg... A keskeny és magános völgy lakosa, mikor a hegynek, mely lakhelyét keríti, tetejére legelőször felhág, látja a térséget, mely lábai alatt elnyúlik, a messzeség homályába beborított vidéket és a tárgyakat mint árnyékokat szemléli, egy nagy véghetetlenség és zűrzavar nyíl meg előtte, néz, lát, de semmit meg nem különböztet. - Így vagyok én most! -
|
||||
XXI
|
||||
Fagyosan fújt az eső után a reggeli szél. A dér lepusztította a vetemények és a virágok leveleit, szomorú feketével vonta be lemart áldozatjait... Friss volt a levegő; vidámságot szívott be minden lehellet. Víg orcával tértem meg atyám házához; még minekelőtte ideje lett volna a pirongatásra, hogy házán kívül töltöttem el az éjjelt, kezét csókolván, a leszaladó záport okoztam kimaradásomért.
|
||||
„Mi asszony az, akit mindnyájan nem esmérünk, és akivel barátkozol, vagy te sem esméred, vagy mi is?”
|
||||
„Ha megengedi, uram atyám, örömest. Meg fogja tapasztalni, hogy megérdemli a becsülést.”
|
||||
„Miféle hát? Ki volt az ura? Miből él? Micsoda nemből származott!...”
|
||||
Maradj a te magánosságodban, becsülhetetlen asszony, itt a te szívedet nem fogják nézni.
|
||||
XXII
|
||||
„Ne fusson a társaságtól, édes barátném, de ne is helyheztesse minden boldogságát a társalkodás mulatságaiban. Éljen magának - de másoknak is. Ó, tudom én, mely édesek a magánosság örömei. Ellensége volnék, nem barátnéja, ha ezektől, melyek oly kedvesek minden érző, minden szép szívnek, megfosztani akarnám. De oly igen elszoktatjuk az egyedülvalóságban a szívet, elkényeztetjük és fajtalanná tesszük magunknak a társalkodás örömeit. Vannak még sok jó lelkek, akikkel az élet útján öszveakadunk, ó! mely szép azokkal barátságosan kezet fogva keresztülvándorlani az életen... Vannak, akikkel ha nem napokat, de órákat kiesen eltölthetünk. A magánosságban öszveszorul a szív, és megakaratosodik... holott, lelkem barátném! mi szegény asszonyemberek akarat nélkül vagyunk, legalább anélkül kell lennünk, ha szeretjük a magunk nyugodalmát; másért vagyunk teremtve, nem magunkért, mások által, és magunkban semmik vagyunk. - Fogadja el örömest társai hívogatását. Örüljön, míg ideje van. Nézzen körül, és higgye el, mindenütt talál olyakat, akiknek találásán örülni fog.”
|
||||
Így bátorított barátném, midőn társaim közül egy neve napját innepelte, és bálba engem is hívogata... Kimondhatatlanul kedves tréfával és mosolyodva így ereszte el magától: „Keressen, és feltalálja! Isten hozzá! (megcsókolva és tréfás fenyegetéssel) megharagszom, kedves Fannim! ha szívét épen haza nem hozza.”
|
||||
XXIII
|
||||
A nap eltölt a készületekben. Testvéreimre minden drágaságait felrakta anyjok. Én őkörültek szolgáltam; az ő csinosgatások úgy elvette az időt, hogy magamra kevés maradt, s minthogy nyughatatlankodtak, abból örömest semmit sem engedtek volna... Nem tagadom, itt felbuzdult magamszeretete: Miért álljak én hátra? miért csak azoknak mindent és nekem semmit sem? - Ó, képzelődés, a te írod mindenkor gyógyító. Nemcsak egy módja van a tetszésnek, gondolám alattomos ravaszsággal magamban, legyen tiétek az egy út: vakítsatok! a fény nem kellemetesség, a cifra nem szépség. Én az együgyűséget választom... Fejér, tiszta ruhát vettem ki, hajam természetes színében, szorgalom nélkül rendbe szedve, egy rózsa minden más ékesség helyett belészúrva, derekamon egy övpántlika - s így kész voltam...
|
||||
XXIV
|
||||
Alkonyodott, midőn a kastélyhoz közelgettünk. A számtalan gyertyák világa előnkbe lobogott. A muzsika csendes és alacsony zengése, mint a reggeli álom árnyéka, messzérűl hangzott előnkbe. Rendkívül érzettem magamat. Szívem akaratom ellen dobogott. Rettegés és valamely nem tudom mi, elfojtott. Félénkségemet s parasztos szemérmemet dorgáltam magamban. Azt véltem, az sokaság irtóztatott, és bátorítottam magamat...
|
||||
Megérkeztünk. Elénkbe futottak társaim, akik az öröm miatt magukon kívül voltak: „Lám, uram atyám farsang előtt betöltötte szavát! vígan leszünk; ugyé, Fanni kisasszony, víg lesz velünk? Vannak itt sokan, sokan! a városbúl is jöttek ki egynéhányan...” így csevegtek nyájasan, és énmiattam elfelejtették mostoh’anyámat s leányait. Máris egy megbocsáthatatlan vétek!
|
||||
Kedvetlen orcával lépett be a palotába. Én erőszakoskodtam magamon, hogy vidám legyek. - Minek tulajdonítsam, nem tudom, megjelenésünk figyelmetességet okozott. Társaimtúl és más sokaktúl körülkerítve mindjárt az ajtónál elszakadtam az anyámtól... Még öszve sem szedhettem magamat, midőn felsőruhám rólam lefosztva volt, és táncolnom kellett.
|
||||
A tánc mozgása, a vér sebesebb kerengése, a sokféle tárgyak, a ritkaság, újság és a muzsika megvidámítottak. A közöröm engem is elragadt, és ami régen nem voltam, víg lettem. Enyelgettem, szökellettem társaimmal. Nevettem, amit ritkán teszek, egész szívemből. Hány megbocsáthatatlan vétek, melyekért magánál a lakoltatást feltette mostoh’anyám...
|
||||
XXV
|
||||
Kifáradtam. A személyek és tárgyak sokasága széjjelragadozták képzelődésem, amely még eddig nyugvóhelyet nem talált. Leültem, és itt volt egy kis időm magamat körülnézni. De - ó! látás, amely minden inaimon mint láng keresztülcsapott, látás, amely életem minden pontjait betöltötte... Egy ifjú! ó - milyen ifjú! - háttal az ablakhoz támaszkodott, két karját öszvekapcsolta, és gondolatokba merült. Tévelygett tekintetem, mindenfelé nézett, tántorgott, és újra - hatalmasan, minden erőn felül visszarántódott hozzá - a hasonlíthatatlanhoz. Orcám veres tűzzel égett, és szívem rettenetesen vert... Reám tekintett... Mi az, amit a teremtő egy tekintetbe helyheztet? Ez a szó minden hang nélkül, ez a beható, értelmes és minden hangot haladó beszéd, ami egy tekintetben fekszik... Ó, ez a tekintet, úgy érzem, úgy! minden tetemimben, mit mondott ez a tekintet, és ki nem mondhatom...
|
||||
Az én szívem repdesett elejébe annak, akit nem láttam, és most első látásra enyémnek esmértem, akit szívem hangosan, érthetően kiáltott: Ez az! Eltűnt előlem minden, az egész világ körültem semmivé lett, őt láttam, őt érzettem, csupán csak ezt a kívánva kívántat. -
|
||||
Bátortalanul, orcája gyenge pirulással bevonva, mintegy magán erőszakot téve, felém jő... Ó, Isten! az ég és a föld feküdt rajtam. Az öröm, a félelem, boldogság, rettegés - minden, minden indulat tolongott mellyemben. Mit szólt, nem tudom. Én mit szóltam, azt sem tudom... A táncban ezer hibákat, ezer zavart tettem - míg magamhoz jöhettem.
|
||||
XXVI
|
||||
Ki ez az idegen, aki mint felső valóság megjelen sebesen, és szívem meglepi, ez az esméretlen, aki oly egészen - egészen elfoglal. Ifjak akadtak előmbe szebbnél szebbek, elmémbe sem ötlöttek, számtalanok hízelkedve kedvem keresték, én meg nem indultam... erem nyugodalmasan vert, szívem hallgatott, mint soha nem éltek, emlékezetemben nyomot sem hagytak... Ez a csudálatos esméretlen előmbe tűn, és bájoló, titkos erővel magához ragad. Tekintete öszveolvaszt, tapintása tüzet önt orcámra - s szegény szívembe. Félénken tekintek mindenfelé, mert rettegek, hogy már talán magamat el is árultam. Szemébe nézni senkinek sem merek, mert tartok, hogy titkomat szememben olvassa... kérdezni sem merészlem - mert az okát eltalálnák... ó, ki az az idegen?
|
||||
XXVII
|
||||
Teréz, kinek névnapján itt vigadtunk, mellém érkezik. „Megint szomorkodik. Máris oda kedve?”
|
||||
„Fáradt vagyok, lelkem Tercsám! nem szomorú.”
|
||||
„Dicsőségesen táncol az a T-ai Józsi. Ugyé? Úgy szál, mint a gondolat. A taktust úgy tartja, mint mester. Lám bezzeg, aki városbúl jön... Ezek itt csak úgy tántorognak, hol a sleppem szaggatják sarkantyújukkal, hol a lábujjamra hágnak, mint részegek, hol a térdemet koppantják, hol a más párhoz csapnak, majd kiugrik az agyvelőm... De ő a levegőben viszi a táncosnéját, azt hinné az ember, hogy úszik? Ugyé?”
|
||||
„De ki az a T-ai?”
|
||||
„Akivel csak most táncolt. Az atyja kapitány. Minket jól esmér a városbúl, azért jött ki a többiekkel.”
|
||||
Itt táncba hívták.
|
||||
Én gyermekes teremtés, én! - kivallom gyengeségem... A könnyek fojtogattak, szívem ólommá változott, s majd leszakadt, mert láttam, hogy - Teréz is kedveli. Ó, ha más vele nyájasan beszélt, mint nyilamlott mellyembe, ha ő mással egyet szólt, mint hasította szívemet!...
|
||||
XXVIII
|
||||
Az éj sebes és enyelgő szárnyakon elreppent. A gyertyák lassanként kialudoztak; gyenge és pislogó lángjaik mintegy erőlködve kapdosták utolsó világocskájokat. Nehezedtek a szemek, a párok ritkultak, a palota tágasodott... Ó, rövid, igen rövid éj! miért nem kötötted fel most ónlábaidat, melyekkel sokszor körültem resten hevertél, és a hajnalt átalkodva letartóztattad!...
|
||||
Mint halálos szentencia, úgy hangzott fülembe a - készülj! Vontatva szedtem öszve felsőruháimat, és ebben a foglalatosságomban hűséges és kedveltető segítőm volt T-ai...
|
||||
„Mint a test a lélektől, úgy esik megválnom a kisasszonytól!” - azt monda, és a bánat láthatóképen festette magát kékellő magas szemeiben.
|
||||
Vidámságot vontam orcámra nagy erőltetéssel, és ha szinte kelletlen is, mosolygást húztam számra, és tréfálva azt feleltem: „Hiszi az úr a feltámadást?...”
|
||||
Kevéssé meghökkenve, de magát öszveszedve s kezem indulatosan megcsókolván: „Ha a kisasszony reménylenem engedi - hiszem.”
|
||||
Karja alá őtöttem karomat, és barátságosan elhúztam, s mondám: „Aki hiszen - idvezül... Menjünk!...”
|
||||
XXIX
|
||||
A kocsi zörgött a kapu alatt, és az én szívem reszketett!... Mindent elnyomott kevés idő múlva a kocsiban az álom, egyedül én valék ébren. Előttem mindenkor az ő árnyéka lebegett, fülemben a muzsika zengése csengett. Minden mozdulása, hangja, fordulása szemem előtt állott. Nehéz volt mellyem, és vérem járása nyughatatlan. A reggel harmatja egyaránt borzongatott, mint indulatom belső hánykódása... Már ágyamban feküdtem, és mindég ezen egy állapotban hevertem; előttem tolongott a képzeletek temérdeksége, és ily állapotban nyomott el a szunnyadás - amelyben meg újra mindig csak T-ait láttam...
|
||||
XXX
|
||||
Az egész nap rendetlenül foly. Fejem nehéz az álmatlanságtól, öszvetörött minden tetemem a lankadtságtól, és szívem - öszve- meg öszveroncsolt. Mi lesz belőlem?... Ő talán felét sem érzi annak, ami engem úgy magamon kívül ragad... Ha ő - csak szokásból, csupa hízelkedésből, csak mutatta, amit nem érzett... vagy ó, ha talán csak tréfált velem, szegény próbálatlannal... vad lángot gerjesztett belső részemben, hogy kínjaimon nevessen; hízelkedett - hogy magaszeretetét temjénezze; szerelemmel kendőzte orcáját, hogy egy éjjelt unalom nélkül tölthessen; és most - talán most, midőn én itt törődöm, midőn magammal vesződöm, másnak ugyanazon ajánlásokat fogadja... Távol tőlem, távol, rettenetes félelmek! Ha megigazodtok - ó, akkor bizonyosnál bizonyosabb halálom...
|
||||
XXXI
|
||||
Nem! A tettetés nem hazudhat oly mesterségesen... Mely édes tűz fénylett szemében, mely erő, mely éles behatás volt szakadozott szavaiban, indulatos felkiáltásiban, mely gyönyörű zavarodás bátortalan rebegésében, mely kibeszélhetetlen vonszó gerjedelem mély sóhajtásaiban, mely titkos és reábeszélő láng szemérmes felpirulásában! mely győzedelmes könny reszketett szemében, midőn elvált, mely ragaszkodó volt az a kéznyomás, midőn a kocsiba felemelt - nem! a színlés nem majmol ily természetesen; és - ha ez álorca volt, úgy micsoda köntösben mutatod magad, dicső igazság?...
|
||||
XXXII
|
||||
Sűrű kinn a levegő, a pelyhek szaporábban hullnak, és nevelik a havat, mely az éjjel beterítette a földet... Én ablakomnál ábrándozom, és késérik szemeim a leeső hópelyheket... A gondolatok kifogytak tőlem, mert csak egy gondolat, hatalmas, mint a halálos fájdalom, elfoglaló, mint a kívánkozó reménység, erős, mint az érc és édes, mint a mennyei gyönyörűség, egy gondolat maradt meg nékem, és ez a gondolat - Ő.
|
||||
XXXIII
|
||||
Vendég jön, Fanni! bekiált az öcsém. „Sok szán áll tele emberekkel a kapu előtt.”
|
||||
Már az újságkívánás is elhagyott. Mintha taszigáltak volna, s alighogy tudtam, úgy mentem én is a többiek után, de gondolatim másutt kóvályogtak. Az ebédlőszobán kiléptem, hogy a vendégeket elfogadjam, hát - mint a villám és mint az éjféli jelenés, váratlanul és megfoghatatlanul állott előttem - T-ai. Szinte elárultam magamat, és az éjjeli álmatlanságot kellett okoznom fejem szédelgésének.
|
||||
XXXIV
|
||||
Itt vette kezdetét esméretsége házunkkal. Mindenek szívét elfoglalta, mindeneket magához kapcsolt. Igyekezett az anyámnak tetszeni, s - megtetszett. Testvéreimet megelőző udvarisággal tetézte, és - reménységeket indított; - mert engem elfelejteni látszott és csak azoknak kedveket keresni... Engem eleinten ugyan megbántott ez a hátravetés, de győzött végtére nálam az okosság... mert ó! jól láttam én azt magamról, hogy szorgosan kerüljük az emberek előtt, akit szeretünk... Az atyámmal országos dolgokról beszélt, egy-két anekdotát titokban megsúgott, és nyomós ábrázattal az ország nagyjainak háziállapotjokat, melyeket a városban minden cipővarga tud, nagy szorgalmatossággal és szinte oly nyomós ábrázattal elészámlálta - és midőn elment, mindnyáján meghasonlottak dicséretében... Testvéreim hátmegett kacagva dicsekedtek tréfáival, és pirulva mondták: „Szép legény az!” Az anyám bizakodó s bíráló hanggal s ábrázattal ítélt: „Tud emberséget!” Az atyám éppen oly nyomós ábrázattal, mint amilyennel ő beszélt, azt állította: „Tanult egy ifjú, és nem alávaló esméretsége van!” - Az én szívem kevély megelégedéssel azt dobogta: „Az én T-aimnak nincs párja!”
|
||||
XXXV
|
||||
Az unalom bántotta társaimat. A lármás városi örömhöz szoktatott képzelődések sírt és tömlöcöt ábrázoltak a mezei csendességben. Ezért szaporították, amint tőlök lehetett, magok körül a sokaságot. Ha az udvar tele állott kocsikkal, akkor voltak a vígság legnagyobb tetőjén. Megfogadtatták azokkal, akik a városból hozzájok kijöttek, hogy egynéhány hetet nálok, kívül töltenek. Engemet is beírtak a vendégek lajstromába. Addig esdeklettek az atyám körül, míg megengedte, hogy én is vélek és nálok töltsék egy kis időt... ó, szegény, magánosságot kedvelő lyánka, mit csinálsz te ott a tolongó zivatarban! az én örömeim nem olyak, mint a tieitek!... De hiszem én ővele, őkörülte töltök majd egy kis időt! T-ai is ott lesz...
|
||||
XXXVI
|
||||
Még egy napot! még meg egyet! azután értem jön Teréz, azután - meglátom őt... - Rest örökkévalóság! miért mászol oly szenvedhetetlenül lassan!! -
|
||||
XXXVII
|
||||
Telerakottan ezen egynéhány napok történeteivel, futottam barátnémhoz... Aprólékos szorgalmatossággal lebeszéltem azokat. Szemre vett!... Lángoló ecsettel festettem T-ait. Elmosolyodott... tréfás dorgálással rázogatta fejét - én elpirultam... ujjával fenyegetett - megzavarodtam. De midőn kezét pajkos vizsgálódással szívemre tette, ha dobog-é? szememet eltakartam.
|
||||
„El vagy árulva, jó lyánka! ugyé, elvesztetted szívedet?”
|
||||
Karjai közé estem és kebelébe rejtettem orcámat.
|
||||
„Ami megesett, azt ki változtatja meg? - Forr már az édes tűz ereidben, azt az én hideg okoskodásim többé el nem fojtják... De nem - édes Fannim! nem is akarom én azt elfojtani. Egyet, egyet kér tőled barátnéd, fogadd meg azt nékem!”
|
||||
„Mindent! mindent!”
|
||||
„Elmégy most majd oda, ahol ő van. Vele leszel, vele társalkodol. Légy szemes! - vagy inkább én vigyázok helyetted. Ne titkolj el tőlem semmit; szabadon írj, és írd meg szíved állapotját. Én leszek az a vezérlő kéz, aki a botlástól megmentlek. Légy hozzám egyenes!”
|
||||
„Oly egyenes, fogadom szentül, mint Istenemhez, midőn az éjfél óráiban szívem előtte kiöntöm. Vezessen! tanítgasson! én szófogadó leszek!”
|
||||
„Ez a csók legyen pecsétje barátságunknak és fogadásunknak. írj gyakran, szabadon és egyenesen. T-aidat szeretem, mert te is szereted.”
|
||||
XXXVIII
|
||||
Teréz elérkezett, de jaj! ő nem jött vele!... Hallgassatok kétségek! El innen! el! mennél előbb, hogy őtet megláthassam...
|
||||
XXXIX
FANNI BÁRÓ L.-NÉHEZ
|
||||
R-CRÚL DECEM. 28-KÁN, 17.
|
||||
Szokatlan, új játékpiac van körülöttem, édes barátném! Az én házi magános csendességem, mint a könnyű reggeli álom elszállott... és én egy lármás, tolongó sokaság között ébredtem fel. Nem tagadom, hogy ezen változásba nehezen egyengethetem magamat. Az én félénk szemeim azt a szabad és zavarodás nélkül való forgást meg nem tanulhatják. Az én orcám a pirulást el nem felejtheti. Titkos hallgatásra szoktatott nyelvem arra a kedves fecsegésre, arra az üres hangverésre, melyet mint tulajdonságát a kellemetes társalkodásnak kíván tőlünk a nagyvilág, hiába! csak nem tud indulni... Mintha be volnék szorítva, úgy érzem magam. Nekem itt minden szempillantásom nagy áldozat!
|
||||
Tudom én, szerelmes barátném! hogy az emberekért élünk, és vélek kell élnünk... hogy az egész körültünk élő világot a mi mértékünkre húzni akarni nagy balgatagság és kegyetlenség.
|
||||
Ezerszer mondom magamnak, hogy mindent mindeneknél ne keressek. Én mégis mit tehetek róla, hogy azt a szorongatást, mely a társaságban környülvesz, le nem vetkezhetem?
|
||||
Ó, mely más vagyok én különösen. Mint valami erős zár, úgy esik le szívemről, ha azokkal vagyok, akiket szeretek. Megnyílik szívem és ajakam... íme, itt egy vallástételem hibámról. Ó, ha csak e volna a legnagyobb!...
|
||||
De - tele vagyok szemrehányásokkal magam eránt. Ő, akit nevezni átallok, T-ai egészen elfoglalt... Vigyázzak, szemes legyek, próbáljam meg őtet! - Ó, lelkem barátném, hol vegyem én azt az erőt ezen indulatok szélvészében, amelyben vergődöm. - Hányszor elárultam már magamat. Egy óhajtozó tekintetét sem hagytam viszonzatlanul. Egy sóhajtását sem vigasztalatlanul... Ha rajta értem magamat, s vissza akartam vonni vigyázatlanságom, hideg tekintetet csafartam ki, haragos lett - és ezt újra megbántam, s annál engedelmesebbet tettem, amelyen megzavarodtam - elpirultam - helyem sem találtam... Jaj! tudja ő bizonyosnál bizonyosabban, hogy én őtet - vér futja el orcámat, midőn ezt írom! tudja ő, hogy én őtet - szeretem.
|
||||
De mely tisztelettel, mely tartózkodó indulattal viseli magát!... Ez, csak ez megérdemli, hogy én őtet becsüljem. Minden mozdulásában festve van a szerelem; minden tekintetébűl sugárlik ez az édes veszedelmű szikra - és ő hallgat, szemérmes, tisztelő és szenvedő hallgatással...
|
||||
Én ezt a hallgatást kedvelem! - De kedves barátném! imhol egy hibám újra. Ez a hallgatás nekem ezer gyanút, ezer kétséget okoz. Becsülöm ezen viseletéért, de - mi tagadás benne! szívem kívánná, hogy felbontsa ezt a hallgatást...
|
||||
Most belépett... látván engem foglalatosan, megállapodott, és fejét hajtva akarta magát visszavonni.
|
||||
„Háborítom talán?”
|
||||
„Egy barátnémnak írok, aki megbocsátja, ha egynéhány szempillantással később veszi írásomat...” és megbocsáss, engedelmes lelkű asszony! - én a levelet félretettem.
|
||||
XL
FANNI BÁRÓ L.-NÉHEZ
|
||||
JANUÁR 3-ÁN, 7.
|
||||
Együtt hagytál minap vele; az T-ai társaságáért elhagytam a tiédet... Ó, mely különböző ez a két társaság egymástól! - Özönnel ömlik a szó számon, ha veled vagyok, jó asszony!... És ha éjfélig a fáradásig csevegtem is nálad, mégsem beszéltem az elégedésig. - De nézd el, milyen voltam vele!
|
||||
Székre intettem, hogy fogna rajta helyet. Az az ő kedves bátortalansága, az a magával való küszködése, az az erőszak, melyet elárult orcája, leláncolta a szókat... némák lettünk... kerestem én is a gondolatot, és az előlem elsuhant; a hangot, és az torkomon akadt. Csakhogy az időrűl nem kezdtem beszélleni.
|
||||
Készakarva való késedelmeskedéssel hajtogattam a hozzád írt levelet, csakhogy valamit tegyek... azután munkám vettem elől - és mégsem jutott semmi eszembe.
|
||||
Az asztalkán, mely mellé ült, Gessner Idyllái feküdtek. Forgatta levelenként, és szeme néhol megakadt... Épen csakhogy az ürességet betöltsem, kértem, hogy olvasson belőle.
|
||||
Ha te őt hallanád olvasni - életet s hathatóságot nyer minden szó szájában. Az a tűz - az a jól alkalmaztatott hangadás - ehhez az ő rezegő férjfiúi szava - ó, hallanod kellene őtet, hogy ezt jól képzelhesd.
|
||||
És mely alkalmatosan választott!
|
||||
„Sápadt, csendes hold! légy bizonysága sóhajtásimnak! - Ti pedig, csendes árnyékok, hányszor sóhajtották ezt: Dafne! Dafne! utánam!... Édes illatú virágocskák! Harmatcsepp fénylik leveleiteken, mint az én orcámon a szerelem cseppje... Ó, bár - bárcsak megvallhatnám neki, hogy inkább szeretem, mint a méh a tavaszt... A minap a kút mellett öszveakadtam vele, egy nehéz korsót merített meg vízzel. «Engedd, hadd vigyem kunyhódhoz ezt a nehéz korsót»! így szólék akadozva. «Igenis jó vagy» - felelé. Reszketve vettem fel a korsót, s némán sóhajtozva, földre sütött szemmel mentem mellette, s nem mertem néki megvallani, hogy inkább szeretem, mint a méh a tavaszt.”
|
||||
Reszketni kezdett itt szava, és szeme zugolyában egy könny reszketett.
|
||||
„Be szomorúan hanyatlasz, te kis nárcisz, előttem; délben még virágoztál, már el vagy fonnyadva, így, ah majd így fogok én is elfonnyadni, én fiatal pásztor, ha megveti szerelmemet.”
|
||||
Akadozott, s erőltetve és zokogó szóval mondhatta ezt ki. Megállapodott, és úgy folytatta...
|
||||
„Ha megveti azt, kis virágok, ezernemű füveim, eddigvaló gyönyörűségem, fő gondom!... akkor majd orvosló kéz nélkül fogtok elfonnyadni, mert nekem nem virít semmi gyönyörűség...”
|
||||
Titkosan kapott keszkenőjéhez, és orozva törölte ki nedves szemét.
|
||||
„Megfojt a vad gyom, s dögleletes árnyékkal borít a dúdva be! - Te is oda leszel, szép gyümölcsös, kezem ültetése, mely eddig a legédesebb gyümölcsöt termetted; szomorúan állanak majd ki levél és gyümölcs nélkül kiholt törzsökeid a gazból; én pedig alattatok fogom hátralévő napjaimat sóhajtások között eltölteni... Te azalatt, míg hamvam itt nyugszik, érdemesebb férj ölelései között élj a legtökéletesebb boldogsággal...”
|
||||
Szörnyű felháborodással olvashatta ezt, alig mondhatta már ki az utolsó szókat a zokogás miatt. Elvetette a könyvet, sűrűen folytak le könnyei; megragadta kezemet, és homlokát reáeresztette.
|
||||
És kimondhatatlan kínosan gyötrettem. A szánakozás őeránta, az én belső eránta való hajlandóságom, ezen váratlan fordulás, ez az új kedves meglepés magamon kívül ragadtak. Én is zokogni kezdtem... Segéteni magamon nem tudtam, felugrottam, és sebesen kiszaladtam az ajtón.
|
||||
Ó, de mihelyt kívül voltam, mely rettegések fogtak körül, mely óhajtások!... Ő kínlódni fog akaratosságomon!... Ő meg fog bosszonkodni ily megvetésemen... Ő kétségbenesvén szeretetem megnyerésérűl nem fog többet merni szólni is a szerelemről... A szemérem visszatartóztatott, másként, meg ne ítélj, szívem barátném! kívántam volna ebben a szempillantásban kinyitni az ajtót, berohanni, nyakába esni és tőle engedelmet kérni, hogy az elébb tőle kiszaladtam. Ó, szív! szív! a te ellenkező érzéseidet ki festheti le!
|
||||
Beszaladtam Teréz szobájába. Azt véltem, hogy a társaság helyrehoz. De mint a kísértet, ide is kergetett az ő szenvedő, kétségbeneső vagy bosszús ábrázatja... Vad zűrzavar és háborodás volt festve orcámon, melyet szerencsémre észre nem vett, mert mélyen be volt merülve egy új fejrevaló öszvetőzésében... Beszélt szakadatlanul, én semmit sem hallottam. Ledülve a kanapén, fejem karomra támasztva, merő szemmel itt ültem és - nála voltam lelkemmel.
|
||||
Hátratekint Teréz; látja mély andalodásimat... Gonosz tréfával, melyet soha néki meg nem bocsátok, egyszerre sebesen elrikoltja magát: „Itt jön T-ai!”
|
||||
Ijedt és hangos sikoltással felugrottam. Ő kinevetett, és én elárult, kinevetett lyánka, nem tudtam, mit tegyek zavarodásomban.
|
||||
Ekkor kitekintek az ablakon, hát ő lovon ül, és erős nyargalással vágtat ki a kapun.
|
||||
Ó, szerettél valaha te is, ugyé, barátném! tudod, hogy nem sokat mondok, ha azt állítom, hogy az ájuláshoz közel voltam. Visszatántorogtam szobámba, lecsaptam magam ágyamba, és keserves zokogással sírtam.
|
||||
Elment! gondolám magamban. Talán igen érzékeny kevélységét megbántotta kemény, sebes, hirtelenkedő magamviselete és ezt ki nem állhatván, a szégyen elűzte... vagy talán nem remélvén szeretetemet, meg akar kímélleni, és nem akar üldözni szerelmével, melyet nékem kedvetlennek lenni gondol. - Talán, hogy a távozás által szívét meggyógyítsa, elment. - Ó, boldogtalan én! én magam kergettem el őtet gondolatlanságommal.
|
||||
Lassan jövök magamhoz, felveszem könnyes szemekkel Gessnert, és olvasom, és ismét olvasom azt az elfelejthetetlen helyet, melyet ő olvasott, és újra sírok... Ó, barátném, segélj! most segélj, tanácsoddal
|
||||
szegény Fannidon
|
||||
AZNAP KÉSŐ ESTVE
|
||||
A fagyos eső vág odakinn, a szél rettenetesen süvölt. Egy óránál tovább várakoztunk reá a vacsorával. És ő meg nem jött. Már itt vesződöm magam több két órájánál, és mégsem jött meg... Ó, talán, talán soha meg nem jön!
|
||||
XLI
FANNI BÁRÓ L.-NÉHEZ
|
||||
JANUÁR 5-ÉN, 17.
|
||||
Minden rossz éjjelim félelmeit öszveolvasztva, minden kinok gyötrelmeit öszveragasztva sem találom képét az éjnek, mely azt az estvét követte, melyen leveleimet írtam... Rettenetes álmok, rút ijesztő képek terjesztették ki felettem denevér szárnyaikat... Hideglelős volt erem járása, fejem nehéz és forró, és minden rettenetes álmaimnak foglalatja - ő... Elijedtem magamtól, midőn a tükör elejébe léptem. Szemem beesett, orcám sárgás halvánnyal beterítve, s lépésem tántorgó és erőtlen... Hívattak fölöstökömhöz; én engedelmet kérettem, s a szobámban maradtam. Fellármázódott a ház, mindnyájan hozzám tódultak, és okát kérdezték változásomnak. A többek között belépett T-ai is... és kezem csókolván, megilletődött tekintettel kiálta: „Istenem! mi oka ezen hirtelen változásnak?” „Aprólékság! amely sebesen jő, és sebesen elmegy.”
|
||||
Mozdulás nélkül felettem állott, és látszott magának szemrehányásokat csinálni... Én pedig - mit mondjak egyebet? - elevenedtem; kiszéledtek a látogatók. Hálóruhámban a kanapéra heveredtem.
|
||||
Mellyén karjait öszvekapcsolva, lefüggesztett szemmel, mint egy márványoszlop, úgy állott előttem. Nem akartam kérdezni, hol járt, nehogy eláruljam magamat - és tudni mely igen kívántam.
|
||||
„Az Istenért, kedves kisasszonykám, mi baja?”
|
||||
„Kicsiny változás, amely mindöszve sem sokat tesz.”
|
||||
„Ez a halvány orca - nekem sokat tesz.”
|
||||
„Rút ideje volt a lovaglásra tegnap?”
|
||||
„Igazán megvallván, én jóformán nem is tudom. Az én szívemben nagyobb volt a szélvész, és nem is ügyeltem a másra, mely körültem zuhogott...”
|
||||
„Játszik az úr az egészséggel, pedig azt könnyebb elveszteni, mintsem gondolná.”
|
||||
„Ahol a nyugodalom elveszett, minek ott az egészség is?”
|
||||
Evvel az ablak felé fordult, és a könyöklőre borulva egy székre vetette magát.
|
||||
A szánakozás - ellenállhatatlanul vonszolt... Az a gondolat, hogy ez a hasonlíthatatlan ifjú énértem szenved... miattam kínlódik, elfelejtetett velem minden apró gondoskodást, úgy érzettem, hogy szoros tartozásom enyhíteni szenvedését, melynek oka én vagyok...
|
||||
Vállánál gyengén megrántván elkezdem:
|
||||
„T-ai! mi baja?”
|
||||
Minden felelet nélkül megfogja kezemet, indulatos ragadással szájához kapta, érzettem reá hullani meleg könnycseppjeit... Nem bírtam többé magammal, semmit többé nem érzettem... hanem erős, édes és talpamtól fejemig véremet pezsegtető ölelését karjának derekam körül, száját, forró csókját ajakamon - amelyet, ó, lehetetlen volt másképp! - én is viszonoztam.
|
||||
XLII
UGYANAZ UGYANAHHOZ
|
||||
JANUÁR 10-ÉN, 17.
|
||||
Szerettetni - egy szívvel, mely a mienkkel egyező hangon ver, öszveolvadni; minden érütését, minden gondolatját egy atyafias lélekhez kötni; magát avval öszvekapcsolni, oly édesen! oly bonthatatlanul! magát más teremtésben egészen általöntve érezni - szerettetni! magyarázhatatlan, megfoghatatlan és mégis oly tüzes elevenséggel érzett szó... szó, amely oly sokat jelent! oly sokat, hogy azt szó ki nem beszélheti!... Bocsásd meg ezen édes tébolyodásom. Érthetetlen voltál te énnekem egykor - érthetetlen minden szerelmes annak, aki hidegen, a szerelem igéző vidékein kívül, csak természetesen lát és hall... Unalmas, tudom! a szerelmesek csevegése. Tűrd el az enyimet jólelkű barátném. Megreped mellyem, ha azt ki nem üresíthetem...
|
||||
Változhat-é annyit vajjon oly kevés idő alatt az ember, mint én változtam? Mi lett belőlem? Ha engem most látnál, nem a vagyok, aki voltam! magam magamat nem esmérem.
|
||||
Az egész világ vidám formát öltözött magára... Leesett a homályos fátyol, az a kedvetlen fedél, mely eddig minden dolgot beborított... A föld, ezelőtt egy tágas irtóztatóságok barlangja, most az édes örömek - nem! a gyönyörű elragadtatások lakhelye lett... A zúzmarázzal beterített fa, a fagytól csikorgó hó - szebb, mint azelőtt a virító rózsabokor. A hideg szeretetlenség, mely azelőtt szívemet oly keserűen nyomta, elmúlt! szeretet, forró, édes szeretet akad előmbe minden lépten... Minden élő állat barátom! - minden ember testvérem - általölelhetném mindazt, ami él, megcsókolnám most, és szívesen megcsókolnám még mostohatestvérimet is, és még abban a szempillantásban is, amelyben kínoznak.
|
||||
Nem találok ezen indulatnak elég helyet szívemben; szoros az egy ily hatalmas indulat elfogadására!
|
||||
Mivé lettem!... Az én szívem - ó, barátném, nem esmérjük mi a magunk szívét! Azok az érzések, azok a leírhatatlan érzések, melyek benne minden órapercen termének - sejdíteni sem mertem volna, hogy azok benne lehetnek... Mint a szép arany a földrögben, eltakarva, befojtva öszveelegyítve, úgy feküdtek azok eddig benne. Rajjal zúdulnak most elé, kifejlődnek zűrzavarjukból, és engem minden pillanatban boldogabbá és boldogabbá tesznek.
|
||||
Mi ez? - mi a szerelem? - nem fogok hozzá leírásához. A szó csak üres, jelentés nélkül való hang. Hideg, mint a réz, amely cseng, de nem érez; holt, megmerevedett állat. Elégtelen a szív véghetetlen, eleven, erős, meleg érzésinek lefestésére. - Ó, mi az élet szeretet nélkül? Iszonyú, mint a tágas vadony, amelyben nem járt embernyom. Borzasztó, mint az éjfél hasgató hidege... Nem élt az, aki szeretet nélkül élt!
|
||||
Nem emberekért, nem romlandó emberekért való az a véghetetlen érzés. Öszveroskad ez a test a lélek édes erőszakja alatt... Ilyen szerelem, mint amely engem magamon kívül ragad a menny világos palotáiba, a boldogultak dicső karai között tarthat csak örökké. Itt alatt rövidnek kell neki lenni, mert az elegyítés és keserűség nélkül való öröm és tartós boldogság nem e világ örökségrésze.
|
||||
Eltévelyedtem! bosszús vagyok, hogy pennám nem ír oly tüzes vonásokkal, mint amilyekkel ezen érzések szívemben írva vannak. Szűk, néma, bágyadt a nyelv, amidőn gazdag és teljes érzéseket kell neki magyarázni... Nem ítélsz meg, ó, szeretettel teljes lélek, ezen szabadon festett szívem állapotjáért... Ó, oly emberi - oly édes - oly jó szeretni. - Jól aludj!
|
||||
XLIII
UGYANAZ UGYANAHHOZ
|
||||
Ez az állapotom rendkívül való állapot, ó, de - boldog - boldog állapot. Az én Józsim tekintete nékem egy tágas nézőszín, amelyben számlálhatatlan jelenéseket látok. Egy szava - egy egész világ, egy egész gondolatok világa, amelyben bolyongok, és édes tévelyedéssel bolyongok... Minden kicsinység becset nyer, ha arra tartozik, akit szeretünk. Egy kéznyomás nagy és nyomós történet... egy mosolygás szívet rezgető látás... egy csók mennyei gyönyörűség...
|
||||
Ha mellettem lopva elsuhan, és orozva karomat vagy kezemet szorítja, és tapintásának édes melege keresztülcsap egész testemen - ha lábam feje történetből az övével öszveakad, és én azt hirtelen háborodással visszarántom, és ő csendes elpirulással félremosolyodik... ha kezemen ajakit érzem, és szívem megrázódik, vagy ha zálogát a játékban egy csókkal kiváltani tartozik, és én - elolvadok... Ó, ezeket nem festi le emberi penna.
|
||||
Vagy ha estvénként szobámban meglátogat. Szemeiben olvasom számlálhatatlan érzéseit, midőn egész órákat némán töltünk el, és a szoba csendes, mint a siralmas ház, és mégis oly tele van szívünk; a gyertya magas lángja közepében homályosan nevelkedik meg hosszú hamva - és magunkról elfeledkezünk... Ó, lelkem! mit hasonlítsak ehhez a boldogsághoz?
|
||||
Minden szó fontossá lesz, minden mozdulás sokat jelentővé, ahol szíved verését egyező szívverés viszonozza, érzésedet kölcsönös érzés, szeretet szeretetedet...
|
||||
Hát az az édes nyughatatlanság, mikor szemem elől egy kis időre elvész, midőn a társaság őtet tőlem, engem őtőle elvon, a repesése az ismétlátásnak, amely ennél újra édesebb!
|
||||
Azok a képzeletek, melyeket a reménység a jövendőről előmbe pepecsel!... Az a nyughatatlan várakozás, midőn szobámban ülök, és minden zördülést övének lenni gondolok, minden ajtónyíláson őt belépni vélem, és alig tűröm - midőn osztán esmért járását, lépésének dobogását vagy szavát kívül rezegni hallom, és szívem repes elejébe, én karjai közé szállok. - Itt jön édesem! itt jön!... Isten veled!
|
||||
XLIV
|
||||
Atyám ott fenn! a te ujjaid nyomták az emberi szívbe a szerelem édes törvényét! Te, aki a te teremtésidet az ő boldogságokért teremtetted, és aki örülsz az ő örömeiken, kimondhatatlanul jó és mérték nélkül kegyes atyám ott fenn! Látod az én szívem minden mozdulásait, látod, mint és mit érez az!... Ó, nem - nem kárhoztatod te azt, te, aki magad is szeretet vagy! Káromol a téged, aki azt hiszi, hogy te az emberek szívét érzékennyé alkottad a tiszta szerelemre, és annak mozdulásain kegyetlenkednél, és annak élését tiltanád. Szidalom ez, iszonyú szidalom ellened, te csupa jóság! - Légy bírája te az én szeretetemnek. Őrizz a tévelyedéstől és botlástól! Tiszta minden szívverés, mellyel én őtet szeretem, üres minden salakjaitól a testiségnek! Légy segítője, légy vezérje tiszta szeretetemnek - ó, az erőtelen, a vigyázatlan ártatlanság oly közel van az eleséshez!... Te tartsd fenn karomat, ha rogyni akarok. Az ő szívébe is fuvallj tiszta érzéseket, és tartsd meg azokat állandóan... Isten! Isten! mindenek felett, add boldog végét szeretetemnek...
|
||||
XLV
FANNI BÁRÓ L.-NÉHEZ
|
||||
Az ember az embernek legfőbb ellensége... Nincs oly tiszta öröm, melyet keserűvé nem tesznek. Mint a pók az édes gyümölcsöt, megmásszák undok lábaikkal, és csúf mérgeikkel béköpik... Eredjen bár hajlandóság nálad, és légy bizonyos, hogy egy idegen, egy ellenséges ábrázat közibe hág szívednek, és azt széjjelmarcongja. Ó, miért van az a kegyetlen részvétel az emberek között mások szíve állapotja eránt! Sokat ábrándoztam én ezen, édes barátném! és soha ki nem találhattam valóságos okát!
|
||||
Ha két szerető szív egymáshoz közelít, és esméretségük melegebb társalkodássá általváltozik, ezer asszonyi ajakak hirdetik, bírálják és ócsárolják szívednek csendes indulásait... ezer cirkálók szemfüleskednek minden mozdulásaid körül, és irgalmatlanul bánnak veled a szeretetlenek!... Oly csuda látomány lett-é a szeretet, hogy az ily zendülést okoz?... Oly ritka, oly természetlen dolog-é az, hogy az ember szeressen?... Oly mód nélkül hibás tett-é az, ha szeretsz, hogy arról mint híres gonosztételről csevegjen az egész környék?... Oly kevés bajjal rakta-é őket meg az ég, hogy a magokén feljül a másokét is még magokra vállalják?... Tudja isten, édes jó barátném! de azt látom, hogy énrólam és T-airól mindenütt beszélnek... Uh! micsoda szemeket vetnek reám! Micsoda intézeteket gondolnak! micsoda hazugságokat terjesztenek rólunk, oly iszonyú hazugságokat, amelyekhez nincs más mit hasonlítsak, hanem az ő könnyenhivőségeket... Mely mohón kapnak rajta, ha jó nevemet letapodhatják?... Mely gonosz, kártékony örömmel adja a hazugságot egy fecsegő által a másnak!... Ó, szívem! talán nem is méltó az emberek között élni, ha ennyi jelenségét tapasztaljuk rossz-szívűségeknek!... Rosszabb lettem-é én azáltal, hogy érzékeny vagyok egy férjfiúnak érdemei eránt, akit ők nekem alattomban mind irigylenek, és sok locska leányka magának, sok sopánkodó anya leányának kívánná!... Többet ne erről! mert hidd el, a betűt alig látom könnyeim miatt, melyeket nem tartóztathatok az igazságtalanság meggondolása mellett, melyet méltatlanul szenvedek... Beállott, be! a szenvedések ideje; a rövid és kedves örömeket itt az idő, hogy hosszú és keserves gyötrelmek kövessék! - Semmi az! őérte szenvedem, és ez a gondolat legyen minden vigasztalásom...
|
||||
Mint élsz te, szerelmes barátném? Mint vannak kicsinyeid?... Rólatok sokat gondolkozom, és megvallom, sokat beszélek. Tudom én, hogy magadat fedezed; nem is árulom én el titkodat, de hogy ne örüljek azon, ha velem együtt más is szán, elrejtett módon ne beszéljem el történetedet - tégy velem, amit akarsz, azt nem tagadom.
|
||||
Keresztülutazott e napokban itt nálunk gróf É-né, és hozzánk beszállott. Örömmel fogadtuk ezt a minden tekintetben érdemes dámát... és még ma is itt mulat kérésünkre. Azon kevés személyek közé, akik első látásokra elragadnak, ezt is beírom... Nem az a megalázó felfuvalkodottság, amelybe sokan nagy rangjokat helyheztetik, nem is az a még jobban lenyomó és megalázó leereszkedés, mely a tisztes alacsonyságnak inkább fáj, mint a kevély megvetés, nem az az erőszakos és természet ellen való viselet, az a csömöröltető gyermekeskedés - nem! mindezt benne nem találod. Mely nyájas magatartása, hozzá vonszó, mert szívétől veszi eredetét. Okos és méltóságos minden külseje, érett és természetes minden szava... fél óra alatt tele voltam hozzá tisztelettel... Erántam is benne némely hajlandóságot tapasztaltam. Örömest látszott velem lenni, és én úgy hozzá szoktam kis idő alatt, mintha régtűl fogva esmértem volna. Tartalék nélkül beszéltem mindent, amire szívem késztetett. Ebben a helyheztetésben, nem tudom micsoda alkalmatossággal, kiszaladt számból - a te történeted is. A barátság és szánakozás elevenen festette velem érdemed és attól oly igen különböző állapotod. Sokszor nedves lett szeme a grófnénak, és mivel nem neveztelek, nagy bajban voltam véle, míg megtagadhattam tőle, hogy nevezzelek.
|
||||
„Ha titok (úgymond sokszor ez a nagy lélek), és annak is kell neki maradni, én nem kénszerítem a kisasszonyt, hogy elárulja barátnéját. De ha szereti őtet - talán használna neki ezen kis hűségtelenségével... Nem csupa újságkívánás, amiért kérdezőskedem! én segíthetek, és örömest segítenék! - gondolja meg ezt, lelkem! és ha meggyőződik felőle, hogy nem sérti meg a barátságot, akkor bízzon meg titkában...”
|
||||
Meg nem tudom magamat állítani... Megtörjem-é szavamat? avagy eleresszem ezen alkalmatosságot, mely talán soha többé vissza nem jő? Szabad bánására bízzam-é a grófnénak, amit te csak az én kebelembe rejtettél? Te futsz, te elrejtezel, és én - felfedezzelek, megpirítsalak?... Ha ő talán csak csupa - nem! nem mondom ki ezt a szidalmat ezen igazán tiszteletet érdemlő dámárul! - nem él ő vissza a mi titkunkkal!... Kérjem-é engedelmedet, melyet bizonyos vagyok, hogy gyenge és kényes érzésedtűl meg nem nyerek... vagy engedelmed ellen erőltesselek arra, hogy boldog légy - és legalább avval is kevesítsem hibámat, hogy engedelmed ellen nem vétettem... Ezen zavarban szívemet választom vezérnek, ezen kötelességek csatájában ő a legbizonyosabb bíró... hogy az nem erős, azt tudod - de hogy nem rossz, azt is esméred... ha tehát elárullak, gyengeségbűl esik, de tudom, azt is el fogod hinni, hogy azt csak jó szívbűl cselekedtem.
|
||||
XLVI
FANNI BÁRÓ L.-NÉHEZ
|
||||
Bár bűnös legyek - elszenvedem haragodat, csak te boldog légy. Megtörtem szavamat! - elárultalak. Esmérted te gróf É-nét, és mégis hallgattál. Esmér ő téged, szeret és szán... Kocsija, melyet éretted küld, viszi ezen levélkémet. T-ai pedig felvállalta éretted a követséget. Látni kívánunk mindnyájan, de senki oly szívszakadva nem vár, mint
|
||||
Fannid
|
||||
XLVII
GRÓF É.-NÉ BÁRÓ L.-NÉHEZ
|
||||
Kedves báróném!
|
||||
Miért kellett ily szörnyű elszánásra vetemedni? - miért nem esmért engemet jobban, és miért nem bízta meg azt, aki nem csupán csak társalkodását kedvellette egykor, de mint barátnéját is szerette?... Én szekeremet küldöm, és kérem, ne tagadja meg tőlem ide általjönni s vélem egyenesen és minden tartalék nélkül jövendő állapotjának meghatározásáról értekezni, és meghinni igaz barátságomat, mellyel vagyok
|
||||
tökéletes barátnéja
Grófné É.
|
||||
XLVIII
FANNI BÁRÓ L.-NÉHEZ B...-RA
|
||||
R-CRÚL, 17. FEBR.
|
||||
Elmentél, és itt hagytál engem, egyetlen barátném! - elvesztettem benned meghittemet, tanítónémat - Mindenemet!... Nem panaszkodom! Kevésbbé kellene téged szeretnem, ha a magam gyönyörűségét a te boldogságodnak áldozatul vinni nem tudnám. Légy boldog! - én szenvedni fogok... Nem kérem barátságodat! Aki úgy szeret, mint te, nem tud elfelejtkezni. Retteghetnék, mert a nagyvilág tolongó vígsági között könnyen elrepül a távollévők csendes emlékezete; de te tudsz szeretni - azért tudom, hogy megtartom szívedet...
|
||||
Ó, kedvesem! nem tudod te, mely nagy szükségem lesz nekem távollétedben is vigasztalásodra... A szeretetnek zavar nélkül való aranyórái elmúltak, a szerelem kínjai várnak... A kárt örülő hír megrútítva és hazug nagyításaival megbővítve vitte esméretségemet atyám elejébe... Tudod, mely hallatlan jelenés e tájon kettőnek tiszta szerelme, tudod, mely tele vannak előítélettel azok eránt, akik szeretnek, mert a szerelem náluk vad tűz - és a házasság haszonvadászó alku, amaz nagy gonosztétel, ez szabados, illendő mód... Képzeld innen atyám felindulását! Itt termett, és kegyetlen szemrevetéseket tett. Egyedül voltam szobámban, hová ebéd után bejött...
|
||||
Ráncos szemöldökkel, melyeken komor szemrehányás feküdt, szembe fogván engem, azt kérdé sebesen:
|
||||
„Ki az a T-ai? he...”
|
||||
„Az atyja kapitány - ennél a háznál kedvelik.”
|
||||
„Te is, ugye?”
|
||||
Lesütöttem szemeim.
|
||||
„He - hallottam szép híred... Nézd el őtet. Alamusz macska nagyot ugrik, egeret fog... Az tudtam, hogy vizet sem tud zavarni... Szerelmeskedni! várj rá! - Szedd öszve magad, mert velem eljössz.”
|
||||
„Amint parancsolja uram, atyám.”
|
||||
„Úgyis! - itt nekem nem maradsz... Hát mi ember már ő? Ingyenélő, kóborló, se kenyere, se háza... Majd bizony! most pelyhesedik, máris a szoknyák után futos. Már abból mi lesz... Azt se tudja az ember, micsoda, kicsoda? - Ej, - virgács neki, nem szerető...”
|
||||
„Nem oly alacsony ő, mint gondolja uram atyám!”
|
||||
„No - s hadd halljuk hát? Hol fekszik a jószága? neme? hát hol a famíliája? Nem hallottam én se hírét, se nyomát... Nem oly alacsony? hát mi hát, micsoda tisztséget visel, hogy holnap számra csak a bálok után jár... Nekem nem maradsz egy szempillantásig is... Készülj!”
|
||||
Reám csapta az ajtót, és én... ó, barátném! elfogyott a könny szemeimből... a csak az apró bajok enyhítése, az iszonyú gyötrelemnek az a boldogsága sincs, hogy sírni tudna... Szívem öszveszorult, és mozdulatlanná lettem.
|
||||
Bejött Teréz, látta nagy zavarodásomat. Ekkor nyakába estem, zokogó szóval köszöntem szívességeiket, melyeket ennél az elfelejthetetlen háznál vettem.
|
||||
„Nem mégy oda egy tapodtat is! Hol az öreg? -” (Itt belépett T-ai.) „Tudja-é, T-ai? Elmegy Fanni, nem akarja itt hagyni tovább az öreg...”
|
||||
Elhalványodott, és ajaki reszkettek.
|
||||
„Menjünk mindnyájan, essünk az öregre, itt hagyja, ha csak két hétig is. Mit csináljunk itt mi magunk? Abból bizony semmi sem lesz.”
|
||||
Elfutott... Szegény Józsi! most láttam, mennyire szeret. Szólni sem tudott, mint a kő, merően úgy állott, és a legszörnyűbb fájdalom festette magát egész arculatján.
|
||||
„Istenem! - felkiáltott - ily véletlen, ily hamar. Lehetetlen! én nem élhetek nálad nélkül...”
|
||||
„No ne szomorkodjatok! - berohant Teréz. - Rávettük már az öreget. Itt marad Fanni még két hétig...”
|
||||
Tehát még egy kis időt - még két hetet, csak két hetet leszek véle. Mint a halálra kárhoztatottnak azok a kegyetlen napjai, melyeket bírái irgalmatlan szánakozással halála előtt engednek, oly két hét ez... Mit nyerek vele? azután csakugyan elválunk... Nem ütik a kést egyszerre szívembe, csak lassan összveszorongatják, öszvekínozzák... Ez is irgalmasság - nem panaszolkodom - ó, de ha ezek elmúlnak, ezek az igen kevés, igen rövid napok, akkor örökre - örökre elválunk! Istenem! Azért voltam-é kevés ideig boldog, hogy örökre boldogtalan legyek?
|
||||
XLIX
UGYANAHHOZ
|
||||
Fenyegető veszedelme elválásunknak felvert bátor szunnyadozásunkból... Eddig, mint a boldog gyermekek, nem is gondoltuk lehetőségét annak, hogy elválasszon bennünket valamely történet. Minden gondjainkat eloszlatta egy látás, egy tekintet... e boldog jelenvaló nem is engedte sejdítenünk a lehető boldogtalan jövendőt... Ez a merész gondatlanság elenyészett; irtóztató ábrázatjai a következő időknek elszéjjesztették szép álmainkat. Látjuk, bizonyosan látjuk mindketten azt a szerencsétlen kéntelenséget, hogy egymást elhagyjuk... Könny és siralommá változott a mosolygás, a tréfa gyötrelemmé... Nem lehetünk együtt soká! minden estve ezzel a gondolattal fekszem le: Egy nappal kevesebb a kirendelt idő, melyben véle lehetsz. És álmatlan töltöm jajjal és zokogással az éjjelt.
|
||||
Messze-messze van T-ai elrendelésétől, és most sírással panaszolta, hogy atyja a tábori életre szánta. Kedves remények, melyekkel magamat kecsegtettem, és amelyeket könnyen hivő szerelmem oly mohón elfogadott, nem, ó, nem látom én soha teljesedéseket!
|
||||
Ó, mely kevéssel megelégednék én! egy csendes telek, melynek termése mezei asztalomnak szolgálna, egy alacsony házacska, amely engem és őt befedné, elég volna nékem, csak ővele élhetnék. Minek nekem bőség, aki pazarolni nem tudok; minek fény és cifra, aki az előtt mindig futottam!... Másként akarja az ég! így, amint ő van, rendes állapot és jövedelem nélkül, sohasem reménylhetjük szüléink megegyezéseket...
|
||||
Azt mondja ő: hogy az ő atyja oly jó! hogy őtet szereti; fogja őtet kérni megegyezéséért, és ha azt megnyeri, azután az enyimektől is fogja azt kinyerni igyekezni...
|
||||
Ó, hiszem én, hogy ő engem szeret... de mégis borzasztó érzelések fojtogatják mellyemet. Úgy látszik az a nap, amely minket elválaszt, mint amely el fog választani életemtől, Barátném! örökké boldogtalan lesz.
|
||||
Fannid.
|
||||
L
UGYANAZ UGYANAHHOZ
|
||||
HAZULRÓL 17. FEBR.
|
||||
Sirass engem, szerelmes barátném! az én örömeim letemettettek. Itt vagyok, egyedül, elhagyatva, magam kínzásimnak és siralmimnak kitéve...
|
||||
Ó, az estve, az éjjel, mely elválásunk reggelét megelőzte, mint a haldoklók bús éjjele, rettenetes volt. Az a nyájas ház, amelyben a barátságos szívesség, a szokás és a boldogság otthonivá tettek, amelynek ölében éltem egyedül boldog napokat, mint szomorított most! Minden szeglet, minden házieszköz kedves emlékezeteket ébresztett fel. Mindeniket által kívántam volna ölelni - sokra közülök reáborultam, s keservesen sírtam felettek.
|
||||
A cseléd, amely annyira szeretett, és minden kívánságimat szememből eltalálta - ha rám nézett, szomorú lett, nehezen vesztett el - és ez az együgyű, egyenes szeretet nehéz könnyeket nyomott ki szememből. Itt engem minden szeretett - ott majd minden kínoz és gyötör...
|
||||
Ővele féltem öszvetalálkozni. Ő is magát előlem elrejtette. A hóval beterített kertben bolyongott, magánkívül és közel a kétségbeeséshez. Bezárkóztam, és vigasztalás nélkül ágyamban fetrengettem; a sok siralomtól kiveresült szemeimből a könnyek kiapadtak.
|
||||
Így ért az estve. Besetétedett már, én bús merevedésemben így feküdtem, amidőn kopogás esett ajtómon, és T-ai megszólalt; szava, mely elgyengült, és olyan volt, mint a hosszas betegségből felkölté, áthasította szívemet. Felnyitottam az ajtót, belépett, némán dűlt egy székre, és keservesen zokogott. A gyertyánál, melyet éppen behoztak, egymást meglátván, mindketten visszahökkentünk. Halvány orcája, a sírástúl felpüffedt szemei, egész formája szánakozást indított... Én kezemet törtem, és magamon kívül voltam.
|
||||
„Ne gyötörd magad, egyetlenem! - elkezdé, és vigasztalást akart adni, ő aki maga is anélkül szűkölködött. - Irgalmas az ég, boldoggá teszi szerelmünket... Légy - hozzám - hív!”
|
||||
Nyakára borultam, egymás könnyei közé elegyedtek könnyeink, és tőle elszakadni nem tudtam...
|
||||
Miért - ó, miért nem halhatok itt meg! Itt a te öleléseid között... Erőtlen lettem, minden tetemem elesett. Torkomat, mint a fojtó méreg, elállotta; mellyem elszorult, és a levegő után kapdostam... egyszerre minden eltűnt előlem, és magamról semmit sem tudtam.
|
||||
Egy ágyon eszméltem fel, melyet körülállott ez a kedves háznép, és éleszgetett. T-ai mint a megtestesült kétségbeesés öszvekócsolt karokkal ágyam lábánál állott...
|
||||
„Fanni! az Istenért, jöjj magadhoz. Ne engedd magad annyira elragadni a fájdalomtól...” így kiáltozott Teréz - és kiküldte T-ait, akit többé látnom nem engedtek ezek a kegyetlen szánakozók... Végre az erőtlenség elszunnyasztott. Zavartak voltak álmaim, magamat láttam árnyékká változva, halotti köntösben, néha T-ait öleléseim alól elhúzni tetszettek irtóztató képek és félrevonult ábrázatok - minden szempillantásban felrezzentem.
|
||||
A reggel - ez a keservek reggele, elérkezett. Sűrű, temérdek köd nyomta a földet, a lehelet nehéz volt, mint a fojtogató fájdalom lehelete. Gyászolt még a természet is két szerető szív elszakadásán. Ó, reggel! illettél te ezen elválás napjához.
|
||||
Magamon kívül voltam, és így érkeztem meg anyám házánál, ahol minden szem, amely reám nézett, csúfolódó volt, vagy - annak látszott. Leszállni a kocsiról alig tudtam, annyira el voltam erőtlenedve.
|
||||
„Nézd a megszomorodott lelket! Nem szégyenled annyira kimutatni azt, amit titkolnod kellene. A kedves bánt, ugye? szép vagy -”. Ily köszöntésekkel fogadott az anyám, és gúnyoló nevetése testvéreimnek követte.
|
||||
Tántorogva, lerogyó lépésekkel mentem szobámba, és betegségemet alig tudtam elhitetni vélek. Még midőn ágyamban feküdtem is, és fejem égett, érverésem iszonyú volt, akkor is dörgő szóval anyám - ó, ez az igen kemény anyám - felettem szemrehányásokat mondott, és meg nem kéméllett.
|
||||
Távozzatok, távozzatok tőlem, édes képzeletek, amelyek csak azért jelentek meg emlékezetemben oly kedves, oly bájoló színben, hogy szívemet emésszétek. Ó, édes csendes kis szobácskám, első és forró szeretetemnek temploma! mely elevenen állasz most is képzelődésem előtt. Az a tükör, mely alatt asztalkám állott, az az ablak, amelyen a majorba volt a kinézés, és mely mellett annyit varrogattam, és ő mellettem állott - és amelynél én oly sokszor boldog voltam... az a kanapé, amelyen vele sok órákat töltöttem - mindezek előttem állnak. Ki nem tudom vetni fejemből ezeket a képeit rövid boldogságomnak, és csak annál jobban, annál világosabban látom jelenvaló boldogtalanságomat! Sirass engem, szerelmes barátném! az én örömeim eltemettettek.
|
||||
LI
|
||||
Derül a kikelet. Elevenség és élet terjed mindenfelé tőle. Énbennem az éltető erő napról napra fogy. Elestek tetemeim, szegény szívemet durva héj borította be... Mint repdesett másszor tavasz eljöttére! A legelső fecske, mely mellettem elcsapongott, a legelső gólya, mely a levegőben evezett, édes andalodásba hozott... A pacsirta fennyen járó csavargó éneke örömhírmondó volt. A rózsabimbó, a kikirics, melyet legelőször megláttam, örvendező kiáltásra fakasztott. Most megrezzent a fecske, a gólya képzelődésem félrevezeti, és a messzeség, elválás, elreppentés képeit támasztja fel bennem. A pacsirta halálos éneket dalol. A kikirics és a rózsabimbó (így sóhajtok) talán a jövő tavaszkor síromon nyílik. - Hová lettél, gazdag képzelődésem! amely akkor is gyönyörködtető valál, midőn édes szomorúsággal árnyékoztál be! Kiapadott-e szép folyamatod? - vagy ki zavarta meg tiszta kristályodat? - A tavaszi fellegek, melyeket a magasság üregében a szellő rengett, bús árnyékot hánynak a csírádzó mezőre, és széjjelszaladoznak zöld tábláján... Mint ezek, egy pillantatban úgy múlik el az én életem is. A múlandóság szomorú képei követnek itt, ahol lábam alatt, fejem felett s körültem ezer élet ered, és minden új életre felkel.
|
||||
LII
|
||||
Nem találom őtet sehol... Reggel, midőn egész éjjel vele voltam, vele múlattam, és szinte az erőtlenedésig vele tépelődtem, szememet felnyitom, és őtet sehol sem találom.
|
||||
LIII
|
||||
Hiába! nincs más gondolatom csak Ő... Bocsáss meg, szánakozó Isten! midőn téged imádlak, midőn hozzád felnyögni akarok egy kis enyhülésért, csak egy percenésnyi szabadulásért - akkor is közbelép az ő ábrázatja, és elragadja, csak magának, egyedül csak magának minden érzésimet... Hová, hová visz ez a dühös indulat? Mikor két-három órát egy helyben mozdulhatatlanul ültem, forró képzelődésem az elmúlt örömöket minden apró környülállásaival festette, ő előttem áll, egészen úgy, mint volt, minden mozdulata, minden fordulása szemem előtt van - azonban nekem úgy tetszik, mintha csak a más szobában volna, én felugrom, utána indulok - és azután látom, hogy magamat megcsaltam, és sírok megcsalattatásomon - mikor így emésztem magam, ó, akkor látom, hogy így - nem soká viszem...
|
||||
LIV
|
||||
Bezárom számat, és nem panaszkodom. Ne tudja más, hogy én oly szerencsétlen vagyok. A legalacsonyabb parasztleány bír atyjának szívével, éntőlem az is el van ragadva. Hallgatni tudó papiros! te egyedül zárd magadba könnyeimet, melyek reád hullnak atyám keménységéért... Mit vétettem én, hogy az ő szeretetét elvesztettem? Rossz néven veszi, hogy szomorkodom, és minden órában kifacsarja könnyeimet... Szilaj és kényeztetett testvéreim gúnyoló győzedelmeskedéssel tapodják fájdalmimat, és ő azt - jóvá nem hagyja, de elszenvedi... Kíméletlen anyám! gyönyörködik keserétésemen, és - Istenem! ő tódítja keserveimet... Ha fejemet mellyemre vonja a fájdalom - őtet - őtet hányják szememre. Ha gyengülésem az ágyba szegesz - szerelem betegének csúfolnak!... Ó, annak a betege vagyok, az igaz, de annak a halottja is leszek... Ez a gyenge kéz, a szerelem, a koporsóhoz vezet, és megszabadít kínzásaitoktól...
|
||||
LV
BÁRÓ L.-NÉHEZ, B.-RA
|
||||
HAZULRÚL 17. MÁR.
|
||||
Előre láttam, előre érzettem, hogy így történik. Nem fojthatom magamba, kipanaszlom, ki kell panaszolnom szégyenvallásomat; megöl, ha magamba zárom!... Nem hagytak békét, míg ki nem vonszoltak csendes magánosságomból, amelyben legalább kínjaimon legeltem meghasadt szívemet. Kirángattak az emberek közé, és még gyógyíthatatlanabbá tették sebemet.
|
||||
A szomszéd városkába bementek, hogy unalmokat rövidítsék. Házallottunk egész délután, én is vélek csavarogtam. Tudod, mennyi itt a nemesház, mindenikhez be kellett egy kicsinyt kukkanni. ***-né, innepnap lévén, öszvehívta a fél várost, és vacsorát adott, minket is megtartóztatott. Én nem akartam okot adni gonosz örömöknek, hogy ne hizlalják magokat szomorúságomon, öszveszedtem erőmet, hogy azt palástoljam, hol eggyel, hol mással beszéltem... Hideg és hátráló volt mindeniknek viselete.
|
||||
Esméred **-nét, aki oly híres ájtatosságárúl. Itt volt ő is két gyáva leányival. Őbeléjek is belebotlottam. Édes asszonyanyjok lakodalmi köntöse volt rájuk szabva, és mint a karóba húzottak mozdulni sem mertek, mert minden szempillantásban várhatták édes asszonyanyjok jobbító komor tekintetét. Alig kezdek vélek egy-két szót szólani, láttam, integet a tisztes matróna - én azt nem értettem, és azok zavarodva voltak, s még merőebben tartották magokat. Tovább szólok - és észrevehetőképpen láttam, hogy intése azt jelenti, hogy tőlem távozzanak!... Megütődtem rajta, és feltettem magamban, hogy abban nem hagyom a beszélgetést. Folytattam tehát, és még annál inkább igyekeztem őket belevezetni a csevegésbe, melyet oly örömest tettek volna, ha nem féltek volna a komor tekintetektől... Egyszerre mint a felbosszontott fúria, felugrék édes asszonyanyjok székéről, felénk rohan, és mindkét leányát, akik nagy figyelemmel hallgattak, két anyai taszítással elkergeti mellőlem... Megzavarodtam. Nem tudtam, mit gondoljak, és nem érthettem el, mit akart jelenteni ez a gorombaság!... De midőn az egész frekvencia ábrázatjain olvastam a sokféle indulatokat, láttam sok sápító anyának jóváhagyó szájfacsarását, soknak kárt örülő örömét, némelynek üres fején a bámészkodást - ekkor kezdett a dolog bántani, ekkor kezdtem látni, mit akart jelenteni az a történet... Mintha kést forgattak volna szívemben. Nem tűrhettem, és kimentem, elrejtettem magamat, és keserves könnyeit sírtam a megsértett ártatlanságnak.
|
||||
„Itt, ládd-é, haszna esméretségednek? Gaz leány! egész házam csúfjára vagy... Szegény ártatlan testvéreidnek is szerencséjeket öszverontod. Ládd, szaladnak előled az emberek. Bújj el, szemtelen! bújj el! ne is mutasd magad többé az emberek előtt...”
|
||||
Így öntötte reám szitkait az anyám, aki utánam jött, és magánkívül volt a harag miatt. Minden szó általjárta szívemet, mintha kettémetszették volna... Ezt a gyalázatot értem, és még én élek. Mint a dögletes nyavalyában kínlódótúl, úgy futnak-é már énelőlem? Mint a ragadó méreg, olyan-é az én társalkodásom? Mint erkölcstelent, úgy mutassanak-é engem az anyák leányaiknak, engem - aki a jobb nevelés példája voltam?... Ez a szégyenvallás lerontja, tudom, még kevés hátralévő erőmet. Legyen bár! mint vőlegénynek, úgy megyek a halál angyalának elejébe. Háladással és öleléssel fogadom el ezt a szabadítót. Nem! nem az a rettentő váz ez, mint ahogy őtet nekünk festik; egy szép és kedves ifjú, aki barátságosan általvezet innen a keservek közül a nyugodalomra. -
|
||||
Miért hallgatsz, egykori barátném! hát csakugyan igaz az, hogy a szerencsétlennek nincs barátja. Nálad is igaz az? Ládd, édesem, T-ai sem ír. Mióta elváltunk, nem felelt. Hát ő is? - ő is? - lehetetlen! - Csak egy szót, nyugodalmamra kénszerítlek, írj csak egy szót róla és rólad.
|
||||
LVI
|
||||
Ha én az övé lehetnék! - Istenem! elérem-é én valaha azt a boldogságot? Ne kísértsetek hasztalan vágyódások!... Ő az enyim! a legszebb, a legtökéletesebb ifjú az enyém! Egy tisztes, érdemes férjfi az én férjem... Ne nyögj, tündérképektől elámított szív! ez a borzadás, amely hátamot általfutja, ez a jövendölő sejdítés, hogy őt - örökre elvesztetted...
|
||||
LVII
|
||||
Mindennapi estvéli fohászkodásom lett ez: bár ne érném a holnapot. Ez a gondolat kísér ágyamba, és reggel, midőn felébredek, szomorkodom azon, hogy fohászkodásom meg nem hallgattatott... Jól van! az én órám még el nem érkezett. Mire vagyok én itt? A sírverem oly híves, oly csendes, oly megnyugtató. A földben a gyötrelmek mind elmúlnak! Mikor a fű megnevekedik sírhalmomon, melynek ölébe én elrejteztem, és azt a szél lengeti, ott - vége lesz gyötrelmimnek!
|
||||
LVIII
|
||||
Körültem minden elváltozott. Hiába éled a fiatalos. Hiába sarjaz a rét; nékem nem kékülnek többé a domború hegyek, nékem nem csereg a patak, nem virít a rózsabokor... Nem lehelnek ezek többé nyugtatást ebbe a széjjelmorzsolt szívbe, nem folynak belőlök többé örömek... Ó, ártatlan édes örömek. Mikor a természet kebelében feküdtem, mikor azokat hörpölve szívtam jóltévő poharából - édes örömek, odavagytok! Kedves helyem ezután a temetőkert... Ott, ahol a bodza boltos gallyaival egy sírhalmot árnyékoz, ott ülök most legörömestebb, és szívszakadva kívánnék oda leszállani, ahol gyökere eltűn.
|
||||
LIX
|
||||
Nem zúgolódom! az én mértékem még meg nem tölt. A keserű pohár még ki nincs ürítve... Nem! ne múljon az el én tőlem! Legyen meg a te akaratod!
|
||||
LX
|
||||
Elfelejteni!... Lehet-é elfelejteni?... Miért nem tudok én elfelejteni?
|
||||
LXI
|
||||
Itt - szívem mellett, itt rágja egy féreg... Érzem, mint mardossa azt... A halált én magammal hordom! - Szárazak szemeim, mint a mező az aszály idején! Orcám sárga, mint az érett kalász. Érlelődöm én is a betakarításra. Lehullott testem, mint a megszedett szőlőtő. Közel van a lemetszés ideje. Légyen meg a te akaratod...
|
||||
LXII
|
||||
Miért költöttek fel álmomból? Oly csendesen aludtam, és szunnyadozásomban a legszebb álmok lézengettek előttem. Ó miért vertek fel?... De mi az, hogy tollamat nem foghatom’ Miért nem volt ez a jó álom megnyugtató? miért reszketek?... Azt mondják, hogy egész éjjel a forróhideg kínzott, és én - oly jól aludtam; hogy tépelődtem, és vigyázóim kezéből kiragadtam magamat - és én mégis oly jól aludtam... Az én oszlatásom közelget...
|
||||
LXIII
|
||||
Utoljára teszem reád, titkaim meghittje, sorvadó kezeimet - és csak azért, hogy véle szóljak... Egyetlenem! midőn ezek a jegyzelékek kezeidbe jutnak, akkor már engem a híves föld takar... Bepecsételve hagyom neked azokat a könnyeket, amelyeket ide hullattam, ezeket a gyötrelmeket, melyeket ide kiöntöttem... és néked hagyom azokat. Érted szenvedtem azokat... Nem szemrevetésül mondom azt! sírom szélérűl mondom, hogy örömest szenvedtem... Azzal a gondolattal szállok le csendességem boltjába, hogy hív voltál... és ha az nem voltál - én megbocsátok... Ott, ahová én megyek, nincs haragtartás! Ott majd öszvetalálkozunk, és ott majd - bátran szerethetünk.
|
||||
@@ -0,0 +1,657 @@
|
||||
|
||||
LÁZÁR ERVIN
|
||||
|
||||
SZEGÉNY DZSONI ÉS ÁRNIKA
|
||||
|
||||
|
||||
TARTALOM
|
||||
ELSŐ FEJEZET
|
||||
amelyben egy mese írására szövetkezünk,
és a főszereplőket is megismerjük
|
||||
MÁSODIK FEJEZET
|
||||
amelyben szegény Dzsoni, a világ legszabadabb
embere a Százarcú Boszorkával viaskodik
|
||||
HARMADIK FEJEZET
|
||||
amelyben szegény Dzsoni lába is meg szíve is nagyot nyilallik
|
||||
NEGYEDIK FEJEZET
|
||||
amelyben egy gonosz varázslat történik, és sajnos egy
icipicit szegény Dzsoni szeretete is megrendül
|
||||
ÖTÖDIK FEJEZET
|
||||
amelyben Ipiapacsról, a hírhedett rablóról kiderül,
hogy szerencsére nagyszerű gömbérzéke van
|
||||
HATODIK FEJEZET
|
||||
amelyben Rézbányai Győző többször is megsértődik,
de aztán túljárnak az eszén
|
||||
HETEDIK FEJEZET
|
||||
amelyben a tizenkét nagyon testvérrel találkozunk,
és Árnika jól leteremti őket
|
||||
NYOLCADIK ÉS EGYBEN UTOLSÓ FEJEZET
|
||||
amelyben minden jóra fordul, és a Százarcú Boszorka
százegyedik arcát is megismerjük
|
||||
|
||||
|
||||
ELSŐ FEJEZET
|
||||
amelyben egy mese írására szövetkezünk, és a főszereplőket is megismerjük
|
||||
- Írjál nekem egy mesét.
|
||||
- Miről?
|
||||
- A kacsakirályról meg a kacsa-királykisasszonyról.
|
||||
- Két kacsáról?
|
||||
- Igazából nem kacsák ám!
|
||||
- Hanem?
|
||||
- Valódi király meg valódi királykisasszony. Csak a gonosz boszorkány elvarázsolta őket.
|
||||
- Miért varázsolta el őket?
|
||||
- A szegény Dzsoni miatt.
|
||||
- Ez a szegény Dzsoni egy angol?
|
||||
- Dehogy angol! A szegény Dzsoni az a szegény Dzsoni, és kész. Nincsen neki semmije, vándorol a világban, és fütyörészik.
|
||||
- És miért kellett e miatt a szegény Dzsoni miatt elvarázsolni a királyt meg a királykisasszonyt?
|
||||
- Mert a gonosz boszorkány nem akarja, hogy a szegény Dzsoni feleségül vegye Árnikát.
|
||||
- Ki az az Árnika?
|
||||
- Hát a királykisasszony, ki volna más!
|
||||
- Ja, tudom már! Árnika királykisasszony, aki olyan kedves volt, hogy a mosolyától megszelídültek a farkasok meg a medvék; még a szélvihar is elcsendesedett, ha Árnika elmosolyodott. Szerette is mindenki Östör király lányát.
|
||||
- Milyen király?
|
||||
- Östör. Nem úgy hívják Árnika apját?
|
||||
- Dehogynem. Persze hogy Östör királynak hívják.
|
||||
Hegyen innen, völgyön túl, völgyön innen, hegyen túl volt egy kerek tó.
|
||||
A kerek tó mellett királyi kastély, harminchat tornyú, háromszáz ablakos. Ebben a kastélyban lakott Östör király meg a lánya, Árnika. Nagyon igazságos ember volt Östör király. Azt büntette, akit kellett, és azt jutalmazta, aki megérdemelte. De legeslegvilágosabban abból látszik, hogy milyen jó király volt, hogy dühösen soha nem parancsolt senkinek semmit. Ha fölmérgesítették - és ez a királyokkal is elég gyakran megesik -, behúzódott a trónterembe, és azt mondta:
|
||||
- Most akármit mondok, ne törődjetek vele, haj, de mérges vagyok, legjobb, ha nem is kerültök a szemem elé, kutya teremtette, mert hátrakötöm a sarkatokat! Tűnjetek el, és számoljatok ezerig, s akkor nézzétek meg, hogy mérges vagyok-e még.
|
||||
Na, takarodott is mindenki a trónteremből, a lábuk se érte a kopott perzsaszőnyeget! Az udvari főszámolnok meg odakint a várudvaron szép tempósan elszámolt ezerig. Akkor bekukkantottak Östör királyhoz, többnyire bátran tehették, mert addigra elpárolgott a mérge. Ha mégsem, akkor elordította magát, amikor meglátta, hogy kukkantgatnak rá:
|
||||
- Takarodjatok, kutyák! - Ilyenkor aztán az udvari főszámolnok még ezerig elszámolt. A király legtöbbször már nyolcszáznyolcvannyolcnál kijött a trónteremből, és azt mondta:
|
||||
- Ne haragudjatok, ha azt mondtam volna, hogy kutya teremtette meg kutyák, de kutya mérges voltam.
|
||||
De az ilyen kétezres, vagyis hogy ezernyolcszáznyolcvannyolcas haragok fehérholló-ritkák voltak, mert bölcs ember volt Östör király, hamar elszállt a haragja.
|
||||
- Hova szállt Östör király haragja?
|
||||
- Haragországba.
|
||||
- Ott laknak a haragok?
|
||||
- Ott. És lesik, hogy valakinek a szívébe szállhassanak. És ha már ott vannak, akkor reszkethet, vörösödhet, puffadhat, ordíthat szegény ember, amíg meg nem pukkad.
|
||||
- Vagy amíg vissza nem száll a haragja Haragországba.
|
||||
- Úgy is van. Az a jó, ha idejében visszaszáll.
|
||||
- És ha valaki egyszer Haragországba téved?
|
||||
- Hát annak ezer jaj és kín és keserv.
|
||||
- Miért, jó harag nincs?
|
||||
- Dehogyisnem, de még mennyire, hogy van!
|
||||
- Östör királynak jók voltak a haragjai vagy rosszak?
|
||||
- Volt neki ilyen is meg olyan is. De most éppen egy jó haragját akartam elmondani.
|
||||
Egyetlenegyszer történt csak meg, hogy szegény udvari főszámolnoknak kiszáradt a szája a sok számolástól. Ötezerig kellett számolnia. De ez igazán érthető. Ami akkor történt, azon más is fölmérgesedett volna, nemcsak Östör király. Ugyanis egy szép napon beállított a várudvarra két lovag. Csillogott-villogott a sisakjuk, zörgött-börgött az aranyozott páncéljuk, dobolt, kapált, prüszkölt alattuk a két paripa. A nagy csörömpölésre, dobolásra, nyihogásra a palota apraja-nagyja kicsődült az udvarra. Még Östör király meg Árnika is.
|
||||
- Hát ti? - kérdezte a király.
|
||||
- Üdvözöljük felségedet, a királyok legnagyobbikát - mondták a lovagok. - És Árnika királykisasszonyt is üdvözöljük, a világ legeslegszebb leányát.
|
||||
- Nem is vagyok a világon a legeslegszebb - suttogta az apjának Árnika.
|
||||
- Nem baj - mondta a király -, egyszer majd lesz valaki, akinek a legeslegszebb leszel. - Azzal a lovagokhoz fordult. - Mit akartok?
|
||||
- Felséges király - mondták a lovagok -, a lányodat kérjük feleségül. De tudjuk, hogy csak egyikünk felesége lehet, ezért úgy határoztunk, hogy itt az udvaron életre-halálra megvívunk, s amelyikünk élve marad, azé legyen Árnika.
|
||||
Örvendezett az udvari népség, na, egy jó kis csetepatét láthatunk. A két lovag már rántotta is a kardját. Na de korai volt az örvendezés is meg a “kard ki! kard ki!” is.
|
||||
- Állj! - mondta a király. - Nehogy összeverekedjetek itt nekem!
|
||||
Leeresztették a lovagok a kardjukat, néztek a királyra.
|
||||
- Mi az, talán nem akarod hozzánk adni a lányodat?
|
||||
- Nem én döntöm azt el - mondta a király -, hogy kihez megy a lányom feleségül.
|
||||
- Hát ki?
|
||||
- A lányom. Ahhoz megy, akit megszeret. Meg aki őt megszereti. Hiába kaszaboljátok halálra egymást, ha a lányom nem szereti meg a győztest. Ha meg a vesztest szeretné meg, arra még rágondolni is rossz. Inkább hozzá se kezdjetek.
|
||||
- Azt akarod mondani, hogy a lányodnak nem kell a győztes?
|
||||
- Amit akartam, megmondtam - mondta a király -, a lányom ahhoz megy feleségül, akit megszeret.
|
||||
- És ha egy jöttmentet szeret meg? - kérdezték a lovagok. - Egy szegény földönfutót, egy nincstelent, egy senkiházit?
|
||||
A király arcán már kezdtek gyűlni a piros foltok; láthatta, aki ismerte, hogy azonnal dühbe gurul.
|
||||
- Akkor egy jöttmenthez, egy szegény földönfutóhoz, egy nincstelenhez, egy senkiházihoz megy feleségül - mondta a szokásosnál kissé hangosabban a király.
|
||||
- Ez nem királyi gondolkozás - mondták gőgösen a lovagok.
|
||||
A király most már ordított:
|
||||
- Nem királyi, emberi! Börtönbe velük, lefejezni mind a kettőt!
|
||||
Az udvari főszámolnok már el is kezdte: egy, kettő, három... A király meg berontott a trónterembe, annak is a legeslegeldugottabb sarkába, ott dühöngött, dúlt-fúlt, bizony harag szállt a szívébe.
|
||||
A lovagok meg ijedten összenéztek.
|
||||
- Minket most lefejeztek?
|
||||
- Dehogy fejezünk, csak meneküljetek, ahogy a lovatok lába bírja - mondta a főudvarnagy.
|
||||
Az udvari főszámolnok már háromszázharmincháromnál tartott.
|
||||
A két lovag köd előtte, köd utána, a főszámolnok meg ezerhez ért. Bekukkantottak a kukkantók, de a király még akkor is olyan mérges volt, hogy hozzájuk vágta a koronáját. Csak ötezernél csillapodott le. Akkor aztán kijött a trónteremből, és azt mondta:
|
||||
- Mintha azt parancsoltam volna mérgemben, hogy fejezzétek le őket. Remélem...
|
||||
- Persze, felséges királyom - mondta a főudvarnagy - egy ujjal se nyúltunk hozzájuk. Hadd fussanak, amerre látnak.
|
||||
- Na, hála istennek! - nyugodott meg a király. - Két ilyen gőgös fajankót. Majd épp ilyenekhez adom a lányomat. - És a lányára nézett. - Igaz, Árnika?
|
||||
Árnika az apjára mosolygott, és azt mondta:
|
||||
- Köszönöm, édesapám.
|
||||
- Mert ugye Árnika a szegény Dzsonit fogja megszeretni?
|
||||
- Én is azt hiszem.
|
||||
- És mikor jön már a szegény Dzsoni?
|
||||
- Már jön, már itt van egy közeli erdőben.
|
||||
|
||||
MÁSODIK FEJEZET
|
||||
amelyben szegény Dzsoni, a világ legszabadabb
embere a Százarcú Boszorkával viaskodik
|
||||
Ott ballagott szegény Dzsoni egy nagy kerek erdő közepén. Fütyörészett. Hol szomorúan, hol meg vidáman. Már attól függően, hogy milyen kedve volt. “Én vagyok a világon a legszegényebb - gondolta, és egy szomorkás dallamba kezdett. Tényleg, a rajtavalón meg egy vándorboton és a bicskáján kívül nem volt semmije. - De hiszen a világon a leggazdagabb is én vagyok” - gondolta, és azon nyomban trillázni és bukfencezni kezdett a füttye. És valóban, ő volt a világon a leggazdagabb, hiszen az övé volt az erdő, a kék ég, a madarak, az út menti gizgazok; az övé volt az egész nagy tágasság, széles e világ az övé volt. Aztán még jobban nekividámodott a füttye, mert az jutott eszébe: “De hiszen a világ legszabadabb embere is én vagyok. Arra megyek, amerre kedvem tartja; ott hányok bukfencet, ahol akarok; senki parancsára nem vagyok kénytelen ugrabugrálni; hej, én vagyok a világ legszabadabb embere!” Aztán megint lekonyult egy kicsit a kedve, megszomorkásodott a füttyszava, mert az jutott eszébe, hogy ő a világon a legnagyobb rab, mert hiszen a szabadsága rabja ő, se barátja, se kedvese, se egy tenyérnyi földdarab, ahol boldogan hajtaná álomra a fejét, és azt mondhatná, otthon vagyok. Hát így fütyörészett, vándorolt, gondolkodott a nagy kerek ég alatt, a nagy kerek erdőben a szegény Dzsoni, és akkor még sejtelme sem volt arról, hogy besétált a mesénkbe, meg arról sem volt sejtelme, hogy a Százarcú Boszorka területére is besétált. Ha tudta volna, biztosan fejvesztetten menekül, reméljük persze, hogy nem a mese miatt, sokkal inkább a Százarcú Boszorka miatt, akinél gonoszabbat, fortélyosabbat hetedhét országon nem lehet találni.
|
||||
- Miért hívták Százarcú Boszorkának?
|
||||
- Mert százféle alakban tudott megjelenni. Kutya vagy denevér képében, még darázs is tudott lenni, ha akart. És az emberi alakokat is úgy váltogatta, mint más a zokniját. Ha akarta, szép volt, ha akarta, csúnya, ha akarta, fiatal vagy éppenséggel öreg.
|
||||
- Boszorkánynak lenni ugye nem jó?
|
||||
- Miért?
|
||||
- Mindenkinek bajt meg bánatot kell okozni. Az nagyon rossz lehet.
|
||||
A Százarcú Boszorka szomorúan gunnyasztott a háza kapujában. Egyre csak az járt a fejében, hogy egykettőre lejár a hét esztendő. Mert minden boszorkánynak hétévenként rabszolgájává kell tennie egy embert. De nem ám erőszakkal. Fondorlattal. Úgy, hogy az ember maga is belemenjen az alkuba. Csak akkor érvényes. A Százarcú Boszorkának meg alig volt már hátra egy esztendeje a hétből, és senki sem akadt addig a horgára, mert a környékbeliek széles ívben elkerülték a nagy kerek erdőt - éppen őmiatta, a Százarcú Boszorka miatt -, idegen meg még véletlenül sem tévedt arra, hiszen a nagy kerek erdő majdnemhogy a világ végén volt. Ezért szomorkodott, búslakodott a Százarcú: “Jaj, mi lesz velem - gondolta -, ha elhagy a varázserőm?” Na de figyelj csak! Felcsillant ám a Százarcú Boszorka szeme. Fütyörészést hallott. “Akármi legyek, ha ezen az erdei úton nem közeledik valaki - mondta magában. Nem is tévedett, mert szegény Dzsoni közeledett ott az erdei úton. Hej, megörült a Százarcú. - Itt jön az én emberem” - gondolta. Fogta magát, vénséges vén, mankós, botos, beteg anyókává változott. Szegény Dzsoni éppen odaérkezett a háza elé.
|
||||
- Jaj, szép fiam, de jó, hogy erre jársz - mondta a Százarcú -, legyél segítségére egy szegény, beteg öregasszonynak.
|
||||
- Miben segíthetek, öreganyám? - kérdezte szegény Dzsoni.
|
||||
- Nagyon beteg vagyok, alig bírom már magam - álnokoskodott a Százarcú -, arra kérlek, állj a szolgálatomba.
|
||||
- Hát, öreganyám - vakarta a fejét szegény Dzsoni -, segítek magának szívesen, amit csak akar, de a szolgálatába nem állok. Ha nem tudná, én vagyok a világ legszabadabb embere, nem állok hát senki szolgálatába.
|
||||
Hej, elsápadt ám a Százarcú, az ördög vinné el, épp a világ legszabadabb emberének kell erre kódorognia! “Na de akárki vagy, úgyis a szolgálatomba állsz” - mormogta.
|
||||
- Ó, nem hosszú időről van szó - sápítozta -, csak három napról. Három apró napocskáról. Meglátod, úgy elszáll a három nap, hogy észre sem veszed.
|
||||
- Nem - rázta a fejét szegény Dzsoni -, egy fél percre se állok senki szolgálatába.
|
||||
- Pedig nem akármilyen bért fizetnék - próbálkozott tovább a Százarcú.
|
||||
Szegény Dzsoni kíváncsi lett.
|
||||
- Milyen bért fizetnél?
|
||||
- Gyere, nézd meg.
|
||||
Odavezette a kamraajtóhoz, kinyitotta. Akkora fényesség tódult ki a kamrából, hogy szegény Dzsoni önkéntelenül a szeme elé kapta a kezét. Tele volt a kamra kincsekkel. Aranypénz, igazgyöngy, ezüsttál, drágakő. Szikrázott, fénylett a sok kincs. Ravaszul pislogott a Százarcú szegény Dzsonira.
|
||||
- Ez mind a tied - mondta. - Csak három napot kell érte szolgálnod.
|
||||
Na és mit gondolsz, mit mondott erre a világ legszabadabb embere?
|
||||
- Mi az ördögöt csinálnék én ezzel a sok kacattal? - Ezt mondta.
|
||||
A Százarcú alig tudta palástolni pulykamérgét.
|
||||
- Ez neked kacat, te félküllős, te lüttyő, te dinnye! Válogatott kincs ez, nem kacat! Azt a kacska-macska farkát! A világ leggazdagabb királya is táncot ropna örömében, ha ez a kincstárában lehetne... Na... háromnapi szolgálatért mind a tiéd.
|
||||
Szegény Dzsoni rázta a fejét.
|
||||
- És mit kezdenék én ennyi kinccsel? Azon kezdem, hogy el se bírnám. Ha meg elbírnám is, a nyelvem lógna a cipekedéstől. A fene se cipekedik.
|
||||
- Jaj, de ostoba vagy! - mondta a Százarcú. - Veszel magadnak lovat, kocsit, arra rakod a kincset. Magad is kocsin utazol, nem kell gyalogolnod.
|
||||
- Először is - mondta szegény Dzsoni - szeretek gyalogolni. Másodszor, ha kocsim, lovam lenne, emészthetne a gond, hogy a lovaknak mindig legyen enni-innivalójuk, a kocsival is törődni kéne, új kerék, új lőcs, ajaj, más nem is hiányozna nekem! Harmadszor meg ott vannak a rablók, őriztethetném tőlük a kincset, kocsit, lovat. Haha, még fütyörészni is elfelejtenék. Edd meg a kincsedet, öreganyám!
|
||||
- Jaj, de élhetetlen vagy, nem viszed te semmire! - mondta a boszorkány. - Még hogy gond a kocsival meg a lóval! Hát majd szolgákat fogadsz. A rablók ellen meg építesz egy várat. Kitelik ebből a pénzből. Jó vastag falú várat, semmilyen rabló nem tud oda betörni.
|
||||
- Aztán kuksoljak örökké a várban, mi? Mint egy penészvirág. Hogy ne tudjak egy jóízűt csavarogni, mert mindig az járna a fejemben, hogy jaj, a váramba nem csapott-e be a ménkű, jaj, a váram így meg jaj, a váram úgy. Nem kell a kincsed, öreganyám. De nagyon szívesen segítek neked saját jószántamból. Mondd meg, miben segíthetek.
|
||||
Dúlt-fúlt magában a Boszorka, úgy tett, mintha nem hallotta volna, hogy szegény Dzsoni felajánlotta a segítségét.
|
||||
- Dolgod is alig lenne a három nap alatt - hadarta. - Csak mindennap egy almát kellene leszedned arról a fáról.
|
||||
Ott állt az udvaron egy almafa, alacsonyka, csököttke, és éppen három alma volt rajta. Egy gyerek is könnyen elérhette volna a földről mind a hármat.
|
||||
- Na hát, ez igazán semmiség - mondta szegény Dzsoni -, leveszem én neked ingyen mind a hármat.
|
||||
Azzal már lépett is az almafa felé.
|
||||
A Boszorkány meg elhajított mankót, botot, úgy fölpattant, mint akit a darázs csípett meg.
|
||||
- Jaj, hozzá ne nyúlj!
|
||||
Szegény Dzsoni gyanakodva nézett rá.
|
||||
- De fürge lettél egyszerre, te szegény, beteg öregasszony. Miben sántikálsz te?
|
||||
Na persze hogy ugrált a Százarcú Boszorka. Mert gondolhatod, nem akármilyen almafa volt az. Azok a szerencsétlenek, akik a boszorkány szolgálatába álltak, még nevetgéreztek is magukban, hogy ilyen semmiségért egy rakás kincset kapnak. Hiszen egy kisgyerek is könnyedén le tudja szakítani azt a három almát. Le, persze hogy le, az elsőt. Mert azt már egyikük se tudta, hogy másnap, amikor a második almát kell leszedni, az almafa olyan magasra nő, hogy ember legyen a talpán, aki reggeltől délig föl tud mászni az almáért, és déltől estélig vissza is ér vele. A harmadik napról nem is beszélve. Mert harmadnapra már olyan magasra nő a fa, hogy akkor se lehetne egy nap alatt lehozni az almát, ha szárnya nőne az embernek. Akkor aztán előáll a Százarcú Boszorkány, és azt mondja: “Nemhogy kincseket nem kapsz, de még a szabadságod is az enyém. Enyém vagy szőröstül-bőröstül, mert nem teljesítetted a feltételeket!” Úgy ám. És mit tehetne szegény ember, hiszen maga vállalta a szolgálatot.
|
||||
- De hiszen a szegény Dzsoni nem vállalta.
|
||||
- Hallottad, hogy nem.
|
||||
- Nem is lett szőröstül-bőröstül a boszorkányé.
|
||||
- Egy körömfeketényit se lett a boszorkányé.
|
||||
- Jól tette, hogy nem kellett neki a kincs, igaz?
|
||||
- Nagyon úgy látszik.
|
||||
- És hogyha te tévedtél volna oda a nagy kerek erdőbe a Százarcú Boszorkához, neked se kellett volna a kincs?
|
||||
- Hát tudod, nekem biztos nem lett volna olyan egyszerű. Nekem eszembe jutott volna, hogy ezért a tömérdek kincsért mennyi mindent tudnék venni.
|
||||
- Például mit?
|
||||
- Például neked járóbabát, egy nagy házat az erdő meg a tó közelében, sok ruhát neked is meg a mamának is, bevakoltathatnánk a nagypapa házát, meg a kerítést is megcsináltathatnánk.
|
||||
- Nem látod, hogy szegény Dzsoni egy picit sem gondolkodott? Azt mondta, hogy nem.
|
||||
- Könnyű a szegény Dzsoninak. Ő a világ legszabadabb embere. Nincsen neki senkije, akinek járóbabát akarna venni meg ruhát, és semmilyen háznak a kerítését nem akarja megcsináltatni.
|
||||
- De ha vállalod, akkor szőröstül-bőröstül a boszorkányé leszel.
|
||||
- Ez benne a feneség. Sajnos.
|
||||
- Tudod mit?
|
||||
- Mit?
|
||||
- Az utolsó pillanatban valamit észrevennél, nem tetszene neked, és nem vállalnád. Jó?
|
||||
- Jó. Üsse kő, nem vállalom!
|
||||
- Na látod! Inkább sose legyen járóbabám. Ugye, a szegény Dzsoni is úgy otthagyta a Boszorkányt, mint a pinty.
|
||||
|
||||
HARMADIK FEJEZET
|
||||
amelyben szegény Dzsoni lába is meg szíve is nagyot nyilallik
|
||||
Bizony úgy otthagyta szegény Dzsoni a Boszorkát, mint a pinty. Annyit se mondott: fapapucs. Még az is meglegyintette, igaz, csak úgy alig-alig formán, hogy könnyen lehet, hogy most ő egy boszorkánnyal találkozott. Szedte is a lábát, sietett, minél messzebb akart kerülni a háztól.
|
||||
A Százarcú Boszorkányt azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy ukmukfukk futni hagyja az áldozatát. Először is ki kellett dühöngenie magát, hát ripsz-ropsz, vihar képében végigszáguldozta az erdőt, tépte a fákat, ríkatta a füveket, jól megtépázta szegény Dzsonit is. “A fene ebbe az időbe!” - mormogta szegény Dzsoni, de azért csak ment, szedte a lábát, látott ő már ennél kutyább időt is. A boszorkány is kiviharta magát: “Na, elő a jobbik eszemmel - gondolta magában -, amíg ki nem ér ez a semmirekellő a területemről.” Ki is fundálta rögtön, mit kell tennie. Megrázta magát, és egy hatalmas, csimbókos szőrű farkassá változott. Megcsattogtatta fogát, és egy olyan remekbe sikerült farkasordítást vágott ki, hogy megreszketett bele az erdő.
|
||||
“Hűha, jönnek a farkasok!” - gondolta szegény Dzsoni, és uccu neki, vesd el magad, futásnak eredt. De a farkasüvöltés egyre csak ott hangzott a nyomában, olykor-olykor még a vadállat lihegését is hallotta. Na, ennek a fele se tréfa, futott, ahogy a lába bírta. Erre várt csak a vén boszorkány, ripsz-ropsz fatuskóvá változott, éppen a szegény Dzsoni lába elé. Hopp, szegény Dzsoni akkorát esett a fatuskóban, hogy még a föld is megdöndült alatta. És sajnos reccsent is valami. “A lábam!” - sóhajtott szegény Dzsoni. Bizony eltörött a lába. Föl akart tápászkodni, de nem tudott. Sajgott, nyilallott, recsegett a lába. A Százarcú meg visszaváltozott öregasszonnyá, sietve igazgatta a haját. “No, most - gondolta - odamegyek, azt mondom neki, hogy majd én meggyógyítom. Visszatámogatom a házamba, s onnan már őkelme nem jön ki többé. Vagy ne hívjanak akkor Százarcú Boszorkának!” Nagyon sietett a boszorka, mert látta, hogy szegény Dzsoni éppen a területe határán fekszik. Olyanképpen, hogy a törött lába még benn van, de a törzse, feje, keze már kint. Ott pedig nem volt hatalma a Százarcúnak. Sietett hát, hogy visszacsalogassa szegény Dzsonit a területére. Ha másképp nem megy, hát visszavonszolja. Igen ám, de mire megigazgatta a haját, lesimítgatta a ruháját, odanéz szegény Dzsonira, látja ám, hogy ott guggol szegény Dzsoni mellett egy lány. “Azt a kacska-macska farkát - morogta dühösen -, most mitévő legyek?”
|
||||
- Jaj, te szegény, hiszen te eltörted a lábad - mondta a lány.
|
||||
Szegény Dzsoni annyira meglepődött, hogy még a törött lábáról is megfeledkezett, hirtelen fölült, és ezer szerencséje, mert ezzel a mozdulattal kívül került a Százarcú Boszorka területén.
|
||||
- Hát te, hát te meg ki vagy? - dadogta. Azért dadogott, mert ő ilyen szép lányt még életében nem látott. Vagyis hogy nem is annyira a szépség... inkább ilyen kedves lányt nem látott még soha életében... vagyis hogy szép is meg kedves is... ajaj... nagyot nyilallott szegény Dzsoni törött lába, meg a szíve is nagyot nyilallott.
|
||||
A lány meg föltámogatta szépen, és elindult vele hazafelé.
|
||||
- Csak támaszkodj rám bátran - mondta.
|
||||
- Ej - csóválta a fejét szegény Dzsoni -, egy ilyen nagy behemót ember, hiszen összeroskadsz a súlyomtól.
|
||||
- Dehogy roskadok - mondta a lány -, gyere csak. Nagyon fáj a lábad?
|
||||
- Az is fáj eléggé - mondta szegény Dzsoni -, de sokkal rosszabb, hogy valami igen szúrja a hátam.
|
||||
- Érdekes - mondta a lány -, az enyémet is szúrja valami.
|
||||
Persze hogy szúrta. A Százarcú Boszorka vasvillatekintete, az szúrta a hátukat.
|
||||
- Na, megálljatok csak! Azt a kacska-macska farkát! Majd adok én nektek! - mormogta a Százarcú tehetetlen dühében.
|
||||
- Ugye a lány, aki segít szegény Dzsoninak, az Árnika?
|
||||
- Persze. Éppen gombát szedett az erdőben, és meglátta, hogy egy ember zsuppsz, elesik, és nem is tud fölkelni. Odaszaladt hát, és segített.
|
||||
- És már megszerették egymást?
|
||||
- Azt hiszem, igen. Mert mind a kettőnek nagyon bizsergett a szíve. Hallhattad, a szegény Dzsonié nyilallott is.
|
||||
- Az emberek, ugye, hamar megszeretik egymást?
|
||||
- Hát ki így, ki úgy. De nem az a fontos, hogy gyorsan vagy lassan, hanem az a fontos, hogy a szeretet igazi-e.
|
||||
- Van nem igazi szeretet is?
|
||||
- Az nincs. Csak olyan van, hogy két ember azt hiszi, szereti egymást, pedig dehogy.
|
||||
- De Árnika meg szegény Dzsoni nem “pedig dehogy”, ugye?
|
||||
- Majd kiderül.
|
||||
- Miből?
|
||||
- A cselekedeteikből.
|
||||
- Most mit cselekednek?
|
||||
Árnika hazavitte szegény Dzsonit a harminchat tornyú várba, sínbe tette a lábát - mert nagyon ügyes királykisasszony volt ám -, megmosdatta, megetette, és olyan vidám volt, amilyen még soha. Össze is súgott a várbeli népség: “Nocsak, mi történt a mi Árnikánkkal, milyen jókedvűen jön-megy, mióta itt ez a törött lábú?” Maga Árnika is csodálkozott: “Nocsak, mi történt velem, de vidáman jövök-megyek, mióta itt ez a törött lábú?” Östör király meg csak mosolygott, mert ő aztán tudta ám, mitől jön-megy vidáman Árnika. Bizony Árnika beleszeretett szegény Dzsoniba.
|
||||
Szegény Dzsoni meg nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Azt hihetné az ember, a törött lába miatt. Pedig törődött is ő a törött lábával! A szíve miatt nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Mert a szíve úgy ugrándozott, ficánkolt, mint egy jókedvű kecskegida. Ha Árnika a közelében volt, azért, ha meg elment valahová, azért, hogy mikor jön már vissza. A szíve azt szerette volna, hogy Árnika mindig szegény Dzsoni ágya szélén üljön.
|
||||
“Még csak ez hiányzik! - korholta gidabakugrásokkal szökellő szívét szegény Dzsoni. - Elfelejtetted, hogy én vagyok a világ legszabadabb embere?! Máma itt, holnap ott, nem érted, fütyülök mindenkire!” Na de a szívének aztán beszélhetett! A szíve csak kalimpált boldogan. Akár akarta szegény Dzsoni, akár nem, be kellett látnia, hogy beleszeretett Árnikába. Árnika nélkül most már fakó lenne a világ, ellenségesek az erdők, szomorkásak a vándorlások, és a nagy kék égbolt is olyan lenne Árnika nélkül, mint egy jéghideg üvegbura. “Vége a szabadságodnak, Dzsoni!” - nyögte szegény Dzsoni.
|
||||
- Azért vége a szabadságának, mert beleszeretett Árnikába?
|
||||
- Igen, szegény Dzsoni úgy gondolja.
|
||||
- És miért vége a szabadságának?
|
||||
- Mert most már nem kódoroghat a vakvilágban, most már törődnie kell Árnikával. Felelősséggel tartozik érte.
|
||||
- Miért? Ha kedve támad szegény Dzsoninak a vakvilágban kódorogni, Árnika biztos elengedi.
|
||||
- Én is azt hiszem, hogy el. De gondold meg, egyszer szegény Dzsoninak éppen kódorogni lenne kedve, Árnika meg megbetegedne. Akkor aztán otthon kéne maradnia, hogy Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse.
|
||||
- De ha Árnika megbetegedne, akkor már szegény Dzsoninak nem kódorogni volna kedve, hanem arra, hogy otthon maradjon, és Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse. Nem igaz?
|
||||
- Mondasz valamit.
|
||||
- Na látod. Akkor szegény Dzsoni most is a világ legszabadabb embere.
|
||||
- Várjunk egy kicsit, majd talán rájön ő is.
|
||||
Amikor meggyógyult szegény Dzsoni lába, nagy boldogan táncolt egyet a szoba közepén. Megköszönte Árnikának, hogy meggyógyította, aztán elpirult, és azt mondta:
|
||||
- Árnika, szeretnék valamit mondani.
|
||||
Árnika is elpirult, a cipője orrát bámulta.
|
||||
- Szeretlek - mondta szegény Dzsoni.
|
||||
- Én is téged - mondta Árnika.
|
||||
Megölelték, megcsókolták egymást, és kézen fogva szaladtak Östör király elé.
|
||||
Östör király meg sem várta, hogy megszólaljanak. Mosolyogva mondta:
|
||||
- Tudom, mit akartok. Össze akartok házasodni. Áldásom rátok, gyermekeim. De van egy kérésem. Elhiszem, hogy szeretitek egymást, de akkor még inkább elhiszem, ha a szerelmetek az idő próbáját is kiállja. Te, Dzsoni, menjél el vándorolni, és egy fél év múlva, ha még akkor is szereted Árnikát, és feleségül akarod venni, gyere vissza. Te meg, Árnika, várjál rá, s ha fél év múlva visszajön, és még mindig a felesége akarsz lenni, csapunk akkora lakodalmat, hogy a felhőkig ér a vigasság. Jó lesz-e így?
|
||||
Szomorkodtak persze, de azért beleegyeztek.
|
||||
|
||||
NEGYEDIK FEJEZET
|
||||
amelyben egy gonosz varázslat történik, és sajnos egy
icipicit szegény Dzsoni szeretete is megrendül
|
||||
Szegény Dzsoni nekikezdett vándorolni, Árnika meg nekikezdett várni. De az a vándorlás nem ízlett ám szegény Dzsoninak. Nem fütyörészett se vidáman, se szomorúan, egyre csak az járt a fejében, hogy Árnika, Árnika, Árnika.
|
||||
Árnikának is nagyon lassan teltek a napok, egyre csak a naptárt leste, de olyan lassan múltak azok a fránya napok, mintha félnének a naplementétől. Lassan-lassan azért telegetett az idő. A hatodik hónap vége felé már nem is bírta Árnika, azt mondta Östör királynak:
|
||||
- Gyere, édesapám, menjünk el Dzsoni elé.
|
||||
- De hiszen nem is telt le még a hat hónap.
|
||||
- Hátha eltéveszti, hátha korábban jön - mondta Árnika reménykedve.
|
||||
Így aztán elindultak a kastély felé vezető úton, elmentek jó messzire, nézték, hátha föltűnik a távolban egy kicsi kis pont, nő, nődögél, s egyszer csak előttük áll szegény Dzsoni. Arra persze nagyon vigyáztak, nehogy a Százarcú Boszorka területére lépjenek - mert tudták, abból nagy baj származhatna.
|
||||
Szegény Dzsoni azonban nem jött, Árnikának bizony már egy-egy könnye is kipottyant.
|
||||
- Biztosan elfelejtett - mondta.
|
||||
- Ugyan már - korholta Östör király -, hiszen még nem járt le a hat hónap. Minek sírdogálsz!
|
||||
Aztán eljött az a nap is. Árnikával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Felvette a legszebbik ruháját, s mentek Östör királlyal szegény Dzsoni elé. De most az egyszer nem voltak olyan elővigyázatosak, mint máskor, a nagy várakozásban, örömre készülődésben észre sem vették, hogy átlépték a Százarcú Boszorka területének határát.
|
||||
- Most már jönnie kell Dzsoninak - mondta Árnika, és abban a pillanatban megzörrent mellettük egy bokor, s eléjük pattant a Százarcú Boszorka.
|
||||
- Szegény Dzsonit várjátok, mi? - vihogta. - De abból aztán nem esztek! Szegény Dzsoni az enyém lesz. Azt a kacska-macska farkát, változzatok azon nyomban kacsává!
|
||||
Sistergett valami, dörrent valami, reccsent valami, és hopp, két kacsa tipegett a Százarcú Boszorka lába előtt. Árnika meg Östör király. Bizony, kacsa lett belőlük.
|
||||
Hát most mi lesz? Tipegtek gyorsan hazafelé, bukdácsoló kacsaléptekkel, nyomukban a Százarcú Boszorka sivító, gurgulázó, győzedelmes nevetése.
|
||||
Hazaért Östör király meg Árnika, s ott aztán hápoghattak a csodálkozástól. Mert a harminchat tornyú, háromszáz ablakos kastélyuk helyén egy kidőlt-bedőlt falú kacsaól rogyadozott, az udvari népségnek nyoma sem volt... hacsak... persze a kerek tavon egy kacsaraj úszkált, hápogott, lubickolt. Az volt az udvari népség. Mindenkiből kacsa lett.
|
||||
- Na, most aztán jól nézünk ki - mondta Östör király. - Én lettem a kacsakirály, te meg a kacsa-királykisasszony.
|
||||
- Ne félj - mondta neki Árnika -, majd szegény Dzsoni megszabadít bennünket.
|
||||
Azzal beletoccsant a kerek tóba, szomorúan úszott egy kört, a többi kacsa meg nagyokat bókolt előtte, mert így kacsaformában is látszott rajta, hogy ő Árnika, a kacsa-királykisasszony.
|
||||
- Szegény Dzsoni meg tudja őket szabadítani?
|
||||
- Remélem.
|
||||
- De amikor nincs neki varázsereje? Akkor hogyan szabadítja meg őket?
|
||||
- A szeretetével. Ha nagyon szereti Árnikát, akkor meg tudja őket szabadítani.
|
||||
- A szeretet olyan, mint a varázslat?
|
||||
- Olyan.
|
||||
- De csak a mesében, igaz?
|
||||
- Nem. Nemcsak a mesében. A valóságban is olyan.
|
||||
Szegény Dzsoni eközben szaporázta a lépteit. “Ejhaj - énekelte boldogan -, lejárt a hat hónap, enyém vagy, Árnikám!” - szedte a lábát, ahogy csak bírta. Beért a nagy kerek erdőbe, a Százarcú Boszorka területére. “Na, most már egykettőre ott vagyok - gondolta. Közben nagyon megszomjazott. - Csak lesz itt valahol egy forrás vagy egy ház, ahol egy pohár vizet kérhetek.” Alighogy ez átvillant a fején, egy útkanyarulat mögött egy gyönyörű házikót pillantott meg. Csillogott-villogott a ház, pálmák meg eukaliptuszok nőttek az udvarán, s az udvar közepén egy kristálytiszta vizű szökőkút muzsikált. “Na, itt kérek egy ital vizet” - gondolta szegény Dzsoni. Megállt a kapu előtt, bekiabált:
|
||||
- Halló, van itthon valaki?
|
||||
Kinyílt a ház ajtaja, és egy olyan szépséges szép leány lépett ki rajta, hogy tátva maradt szegény Dzsoni szája az ámulattól. Mosolygott a szépséges leány, amilyen kedvesen csak tudott.
|
||||
- Mit parancsolsz, vándorlegény? - kérdezte.
|
||||
- Nagyon megszomjaztam - dadogta szegény Dzsoni, és a szemét nem tudta levenni a csodaszép lányról.
|
||||
- Kerülj beljebb, ülj le nálam - mondta a lány.
|
||||
Szegény Dzsoni leült egy fonott karosszékbe, a lány finomabbnál finomabb jégbe hűtött szörpöket adott neki, pecsenyét rakott eléje, hófehér kenyeret.
|
||||
- De jó, hogy betévedtél hozzám - mondta a csodaszép lány.
|
||||
- Miért? - kérdezte szegény Dzsoni.
|
||||
- Ismerlek ám régóta - mondta a lány -, te vagy a szegény Dzsoni.
|
||||
- Honnan ismersz?
|
||||
- Láttalak, amikor Östör király udvarában voltál. És... és... ugye nem haragszol, ha megmondom?
|
||||
- Mit?
|
||||
- Hogy első látásra nagyon beléd szerettem - mondta lesütött szemmel a lány.
|
||||
- Sajnálom, te szép lány - mondta szegény Dzsoni -, de én Östör király leányának, Árnikának vagyok a vőlegénye. Éppen hozzá igyekszem.
|
||||
- Én meg téged sajnállak, szegény Dzsoni - mondta a lány -, mert mialatt te távol voltál, Árnika úgy elfelejtett téged, hogy jobban se kell.
|
||||
- Nem igaz - mondta ijedten szegény Dzsoni.
|
||||
- De igaz bizony! Férjhez is ment közben egy királyfihoz. Úgy elfelejtett téged, hogy azt se tudja már, hogy a világon vagy.
|
||||
Fehér lett szegény Dzsoni, mint a fal, ijedten verdesett a szíve a mellében.
|
||||
- Nem hiszem - mondta.
|
||||
- Hát ha nem hiszed, győződj meg róla saját szemeddel. Még a kastélyukat is lebontatták, elköltöztek a kerek tó mellől, hogy sose találj rájuk.
|
||||
Szegény Dzsoni úgy ült a fonott karosszék ölében, mint egy megrokkant öregember; olyan nehéz lett minden tagja, hogy úgy érezte, soha többé nem tud megmozdulni.
|
||||
- De hiszen hazudik neki ez a lány! Egy szava se igaz.
|
||||
- Persze hogy hazudik.
|
||||
- Mert ő... ő a Százarcú Boszorka?
|
||||
- Persze.
|
||||
- Ne hagyd, hogy tőrbe csalja!
|
||||
- Én nem tehetek semmit, szegény Dzsoninak kell kivágnia magát a bajból.
|
||||
- És kivágja?
|
||||
- Majd meglátjuk.
|
||||
Felcsillant a szeme a csodaszép lánynak, azaz a Százarcú Boszorkának. “Most az enyém leszel szőröstül-bőröstül - gondolta -, nem menekülhetsz! Azt a kacska-macska farkát!”
|
||||
- Ne törődj Árnikával - mondta cirógató hangon -, maradj itt velem. Hívebb feleséged leszek akárkinél. Meglátod, boldog leszel itt.
|
||||
Szegény Dzsoni nézte, nézte a lányt, már-már nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de akkor megjelent előtte Árnika ártatlan-szép arca, és Dzsoni visszarántotta a kezét.
|
||||
- Nem igaz - kiáltotta -, Árnika nem hagyhatott el engem!
|
||||
Fölugrott, ámultan látta, hogy a csodaszép lány szeméből gonoszság sugárzik feléje, de nem sokat törődött vele, már futott is. A Százarcú meg megint vihar képét öltötte, csapkodtak a mennykövek, fütyölt a szél. “Na tessék - gondolta rohanás közben szegény Dzsoni -, ugyanannak a boszorkánynak a keze közé kerültem, akinek a múltkor. Jaj, majdnem elhittem neki, hogy elhagyott Árnika, jaj, de balgatag vagyok!” És futott, ahogy a lába bírta. A Boszorka megint próbálkozott a farkasordítással meg a tuskó trükkel is, de most Dzsoni résen volt, átugrotta a tuskót, és egykettőre kiért a Százarcú Boszorka területéről.
|
||||
Na de mit lát? Eltűnt a palota. A kerek tó partján csak egy kacsaól szomorkodik, a vízben meg kacsák lubickolnak. De most már eszébe sem jutott szegény Dzsoninak, hogy a boszorkány mégis igazat mondhatott, tudta jól, hogy itt valami varázslat történt. “Ha a világ végéig kell gyalogolnom - gondolta -, akkor is megkeresem az én Árnikámat!”
|
||||
Leült nagy búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül, látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal, hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, megsimogatta, és azt mondta:
|
||||
- Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat?
|
||||
Abban a szempillantásban, ahogy ezt kimondta, megdöndült a föld, morajlás futott végig a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették. Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte, visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja, csak akkor szállt el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltott.
|
||||
- Jaj, Dzsoni - kiáltotta -, Dzsoni, mi van veled?!
|
||||
Mert bizony nagy furcsaság történt. Abban a szempillantásban, amikor az elvarázsolt emberek visszanyerték régi formájukat, szegény Dzsoniból kacsa lett.
|
||||
Ámultak-bámultak, szomorkodtak. Ejnye, azt a nemjóját, valami hiba van a kréta körül! Összedugták a fejüket az udvari főokosok és alokosok, még az udvari főbuták és albuták is összedugták a fejüket megtanácskozni, hogy most aztán mitévők legyenek. De nem tudtak kisütni semmit. Csak annyit tudtak, hogy szegény Dzsoni eljött, megszabadította őket a varázslattól, de ennek fejében ő maga kacsává változott. De ezzel bizony nem sokra megyünk, hiszen ezt tudjuk mi is.
|
||||
Sírt szegény Árnika, mint a záporeső, simogatta a kacsát, és azt találta mondani:
|
||||
- Ezen az áron én nem akarok ember lenni. Inkább maradjak kacsa, csak szegény Dzsoni lehessen ember.
|
||||
Hát abban a szempillantásban megvalósult, amit kívánt. Szegény Dzsoniból ember lett, Árnikából meg kacsa.
|
||||
- Hogyisne! - kiáltott szegény Dzsoni. - Hiszen én vagyok a hibás. Én legyek a kacsa, és Árnika az ember!
|
||||
Ahogy kimondta, már meg is valósult. Dzsoni lett a kacsa, Árnika az ember. Kapkodta a fejét az udvari népség, hát ez meg micsoda? Micsoda átkozott varázslat ez?
|
||||
- Úgy látszik, valami hibát követtünk el - mondta szomorúan Östör király.
|
||||
- Én követtem el a hibát - mondta szegény Dzsoni. - Mert egy pillanatig hittem a boszorkánynak. Már-már beleegyeztem, hogy ott maradok nála, azt képzeltem ostoba fejjel, hogy Árnika elhagyott engem. Egy icipicikét megrendült a szeretetem. Megérdemlem hát a sorsomat, maradjak most már örökre kacsa.
|
||||
- Azt már nem! - mondta Árnika. - Inkább én legyek kacsa örökre.
|
||||
- Ugyan már - mondta a főudvarmester -, nem kell úgy nekikeseredni. Egyik nap te leszel a kacsa, és szegény Dzsoni az ember, másnap meg fordítva. Eléldegélhettek így a világ végéig is.
|
||||
- De ha Dzsoni kacsa, akkor én is kacsa akarok lenni - mondta Árnika. - Egyforma akarok lenni vele.
|
||||
Súgtak-búgtak az udvari népek, de mindhiába, nem jutott eszükbe semmi okos.
|
||||
- És ha szegény Dzsoni egy pillanatig sem hitt volna a szép lány képébe bújt boszorkának, akkor most nem kellene egyiküknek se kacsának lenni?
|
||||
- Akkor nem.
|
||||
- Nem is lehet rajtuk segíteni?
|
||||
- Nem tudom.
|
||||
- Tudod mit? Menjenek el a Hétfejű Tündérhez, és kérjék meg, hogy űzze el róluk a varázst. A Hétfejű Tündér biztosan megteszi, mert ő a világ legjóságosabb tündére. Nem igaz?
|
||||
- De nem tudják ám, hogy hol lakik a Hétfejű Tündér.
|
||||
- Hát keressék!
|
||||
|
||||
ÖTÖDIK FEJEZET
|
||||
amelyben Ipiapacsról, a hírhedett rablóról kiderül,
hogy szerencsére nagyszerű gömbérzéke van
|
||||
Szerencsére volt az udvari népség között egy öregasszony, aki tudott a Hétfejű Tündérről.
|
||||
- Tudod mit - mondta Árnikának -, menjetek el a Hétfejű Tündérhez. Ha senki más, akkor ő tud segíteni rajtatok.
|
||||
- Hol lakik? - kérdezte Árnika.
|
||||
- Azt bizony nem tudom - mondta az öregasszony.
|
||||
- Nem baj, majd megtaláljuk - mondta Dzsoni -, ha a világ másik végén lakik, akkor is megtaláljuk.
|
||||
Nem sokat teketóriáztak, elbúcsúztak Östör királytól, el a főudvarmestertől, el az udvari főszámolnoktól, a királyi udvar aprajától-nagyjától, s elindultak.
|
||||
- Az a jó, hogy éjjel-nappal tudunk menni - mondta Árnika.
|
||||
- Már hogy tudnánk éjjel-nappal - csodálkozott szegény Dzsoni -, aludni is kell valamikor.
|
||||
- Ó, hát abban nem lesz hiba - mondta Árnika. - Reggeltől estig én leszek ember, te meg kacsa. A hónom alá csaplak és viszlek. Alhatsz közben, amennyit csak akarsz. Este meg cserélünk, te csapsz a hónod alá, s viszel reggelig. Akkor meg én alszom. Így aztán egy percig sem kell vesztegetnünk az időt. Meglátod, hamar megtaláljuk a Hétfejű Tündért.
|
||||
Nagyon boldog volt szegény Dzsoni, hogy milyen okos menyasszonya van. S mivel éppen beesteledett, Dzsoni lett az ember, Árnika a kacsa, szegény Dzsoni a hóna alá csapta Árnikát, és elindult. Persze volt ám annyi esze, hogy a Százarcú Boszorka nagy kerek erdejét messzire elkerülje.
|
||||
Hét nap, hét éjjel mentek szakadatlan, s egy árva lélekkel sem találkoztak.
|
||||
- Mit gondolsz, Árnika, jó felé megyünk? - aggodalmaskodott szegény Dzsoni.
|
||||
- Ne félj, Dzsoni - mondta Árnika -, ha nagyon akarjuk, megtaláljuk a Hétfejű Tündért.
|
||||
- Nagyon akarják, ugye?
|
||||
- Igen.
|
||||
- És ha valaki valamit nagyon akar, azt tényleg meg tudja csinálni?
|
||||
- Azt hiszem.
|
||||
- Nem vagy benne biztos?
|
||||
- Hát nem is tudom... abban vagyok csak biztos, hogy nagyon kell akarni.
|
||||
Egy folyóparton mentek éppen - nappal volt, így Árnika vitte Dzsonit -, s nagy messze megláttak egy birkanyájat.
|
||||
- Nicsak, ott egy birkanyáj - mondta Árnika -, akkor ott pásztornak is kell lennie, s talán útba tud igazítani bennünket.
|
||||
Megtalálták a pásztort, egy fa hűsében heverészett.
|
||||
- Hétfejű Tündérről még nem hallottam - rázta a fejét a pásztor -, de különben is azt tanácsolom neked, kislányom, hogy ne menj erre tovább, ha kedves az életed.
|
||||
- Miért? - kérdezte Árnika.
|
||||
- Mert ezen a tájon garázdálkodik Ipiapacs, a hírhedett rabló - mondta a juhász. - Elrabolja a kacsádat, meg téged is elrabol. Jobb lesz, ha visszafordulsz.
|
||||
- Márpedig, kedves bátyám - mondta Árnika -, én nem fordulhatok vissza. Akkor se, ha száz Ipiapacs garázdálkodik is a környéken.
|
||||
Azzal már ment is tovább.
|
||||
- Bátor lány vagy, bátor - mormogta a juhász -, csak rá ne fizess.
|
||||
Úgy tetszett, bátran lépeget Árnika a kacsával - aki persze, jól tudjuk, nem volt más, mint szegény Dzsoni -, de azért a szíve közepén ott homálylott egy picinyke félelem: ej, csak ne találkozzon azzal az Ipiapaccsal, azzal a hírhedett rablóval.
|
||||
De bizony alig gyalogolt fél mesebeli mérföldet, megzörrent ám mögötte egy bokor, ijedten megpördült Árnika, jaj, ki az, hát egy marcona, bajszos ember ugrott elő a bokor mögül.
|
||||
- Pénzt vagy életet! - mondta vérfagyasztó hangon.
|
||||
- Jaj, istenem, kedves Ipiapacs, te hírhedett rabló - mondta Árnika, mert persze, rögtön tudta, kivel van dolga -, kegyelmezz, nincs nekem egy megveszekedett vasam se!
|
||||
- De kacsád van - mondta Ipiapacs. - Akkor kacsát vagy életet!
|
||||
Már lépett is, hogy elvegye a kacsát Árnikától.
|
||||
- Akkor inkább az életem - mondta nagy elhatározással Árnika, és a háta mögé dugta szegény Dzsonit.
|
||||
Ipiapacs, a hírhedett rabló hahotázni kezdett.
|
||||
- Velem akarsz te ellenkezni - hahotázott -, ha rád fújok, elszállsz, mint a pitypang bóbitája.
|
||||
- Árnika - suttogta szegény Dzsoni -, változzunk át.
|
||||
S Árnika már mondta is:
|
||||
- Legyek én a kacsa, s szegény Dzsoni az ember. - S hopp, már úgy is volt.
|
||||
Ipiapacs, a hírhedett rabló kinyújtotta a kezét Árnika felé, már-már megragadta, amikor legnagyobb ámulatára a gyenge lányka helyett egy jól megtermett, izmos fiatalember állt vele szemben. Na, gondolhatod, leesett az álla. De azért elordította magát:
|
||||
- Ide a kacsát!
|
||||
Mire szegény Dzsoni két akkora pofont adott Ipiapacsnak, a hírhedett rablónak, hogy fölkiáltott tőle:
|
||||
- Nagybőgő! - ugyanis nagybőgőnek nézte az eget. “Ennek fele sem tréfa!” - gondolta, és futásnak eredt. De tisztes távolságból visszakiáltott: - Ezt még megkeserülöd! Összeszedem a bandámat, és úgy ellátjuk a bajodat, hogy arról kódulsz!
|
||||
Szedte a lábát szegény Dzsoni, néha még futott is.
|
||||
- Amíg ki nem érünk Ipiapacs területéről, addig most már végig én maradok az ember, és te a kacsa - mondta Árnikának - én azért talán jobban el tudok velük bánni.
|
||||
Pedig dehogy tudott velük elbánni! Estefelé már hallotta a hujjogatást, füttyögetést, ágrecsegést - jött a rablóbanda.
|
||||
- Ott van! - kiáltott Ipiapacs. - Elejbe!
|
||||
Körülfogták szegény Dzsonit, s hiába küzdött emberül, nem bírt a tizenhárom rablóval. Összekötözték, elcipelték a tanyájukra, és bedobták egy nagy vasketrecbe a kacsájával együtt. Örömtáncot roptak a ketrec körül, és azt mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló:
|
||||
- Most aztán itt heverhetsz reggelig. Addig kitalálunk neked valami jó kis büntetést.
|
||||
- És reggelire kacsapecsenyét eszünk - tette hozzá az alvezér.
|
||||
Elcsendesedtek a rablók, aludni tértek. Csak szegény Dzsoninak nem jött álom a szemére; jaj, hát ez lesz az életük vége, a rablók végeznek velük! Nem aludt Árnika se, de szerencsére kesergés helyett úgy járt az esze kereke, mint a motolla.
|
||||
- Te Dzsoni - suttogta.
|
||||
- Tessék?
|
||||
- Megszökünk.
|
||||
- Ebből az erős vasketrecből? Ugyan már! - legyintett Dzsoni.
|
||||
De Árnika tudta már, mit kell csinálni. Fogta magát, kibújt a rácson. Könnyen megtehette, hiszen kacsa volt. S akkor már szegény Dzsoni is megértette. Ó, de okos vagy te, Árnika! Elmondta a varázsszót, Árnika emberré változott, Dzsoni meg kacsává. Nem volt egyéb dolga Dzsoninak, mint kibújni a rácson. S már mehettek is.
|
||||
- Látod, Dzsoni - mondta Árnika -, minden rosszban van valami jó.
|
||||
- Tényleg minden rosszban van valami jó?
|
||||
- Azt szokták mondani.
|
||||
- Most igen vagy nem?
|
||||
- Sok rossz van, amiben van valami jó, de van fenékig rossz is.
|
||||
- Ha például elvágom az ujjam, abban mi a jó?
|
||||
- Abban az a jó, hogy megtanulod, hogy a késsel óvatosan kell bánni, és azt is megtudod, mi a fájdalom.
|
||||
- És abban, hogy a Vincze Jenő bácsi meghalt, abban mi a jó?
|
||||
- Abban semmi. Az fenékig rossz.
|
||||
Újra szegény Dzsoni változott emberré, és sietett, ahogy a lába bírta. De hajnaltájt észrevették ám a rablók, hogy üres a ketrec, nosza, futásnak eredtek, üldözőbe vették szegény Dzsonit. S bizony délfelé már ott voltak a nyomában, egykettőre utolérték. Éppen egy dinnyeföld közepén járt szegény Dzsoni, s mivel okosabb nem jutott eszébe, a dinnyékkel kezdte hajigálni Ipiapacsot és bandáját. Na és lássál csodát, a rablók olyan ügyesen kapták el a dinnyéket, hogy egy se törött össze, fejjel, lábbal könnyedén szelídítették meg a röpködő dinnyéket, akár a legjobb futballisták a pályán a labdát. Ámulva nézte őket szegény Dzsoni, a rablók meg biztatták:
|
||||
- Dobálj még, ez nagyon jó játék!
|
||||
- Nahát - mondta szegény Dzsoni -, hogy nektek micsoda csudálatos gömbérzéketek van!
|
||||
- Micsodánk? - kérdezte Ipiapacs, a hírhedett rabló.
|
||||
- Gömbérzéketek - ismételte meg szegény Dzsoni -, belőletek egy nagyszerű futballcsapat válna.
|
||||
Csak néztek a rablók. Futball? Az micsoda?
|
||||
Szegény Dzsoni nagy hirtelen összeeszkábált egy rongylabdát, s megtanította a rablókat a futball szabályaira.
|
||||
- Mi az, hogy kézzel nem szabad a labdához érni - harciaskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló -, nekem mindent szabad!
|
||||
- Lehet, hogy különben mindent szabad - magyarázta neki szegény Dzsoni -, de a futballban kézzel érni a labdához tilos, mert szabadrúgás jár érte.
|
||||
Végre aztán Ipiapacs is megértette, hogy nincs játék szabályok nélkül, beletörődött, hogy ő sem érhet kézzel a labdához. Játék közben meg már nem is bánta, mert rájött, hogy olyan ügyesen bánik a labdával lábbal, hogy jobban se kell. Belemelegedtek a rablók a játékba, játszottak boldogan. Nem csoda, hogy boldogok voltak, még soha életükben nem játszottak, most ismerték meg a játék örömét. Jó sokára fáradtak bele, akkor aztán Ipiapacs intett.
|
||||
- Na ebből nem élünk meg - mondta -, most veled végzünk, és irány rabolni, fosztogatni, betörni, útonállni!
|
||||
- Hogyhogy nem éltek meg ebből?! De mennyire, hogy megéltek - mondta szegény Dzsoni.
|
||||
- Miből? Ebből a játékból? - hitetlenkedett Ipiapacs.
|
||||
- Ebből hát. Hiszen olyan jól játszotok, hogy a világ bármelyik csapatát le tudjátok győzni.
|
||||
- Na, de mire megyünk vele - akadékoskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló -, győzünk, győzünk, de miből élünk?
|
||||
- Fényesen megéltek belőle - mondta szegény Dzsoni. - Sok pénzt kaptok a játékotokért.
|
||||
- Hiszi a piszi - mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló.
|
||||
Szegény Dzsoni azonban nem hagyta annyiban, addig magyarázott nekik, amíg kapiskálni nem kezdték a rablók, hogy igaza van.
|
||||
- Csak borotválkozzatok meg, mosakodjatok, öltözzetek rendesebb ruhába - mondta nekik szegény Dzsoni. - A többit majd én intézem.
|
||||
Klakkba-frakkba vágták magukat a rablók, s bevonultak szegény Dzsonival a legközelebbi városba.
|
||||
- Ez az én futballcsapatom - mondta a városiaknak szegény Dzsoni -, bármelyik csapatotokat legyőzi.
|
||||
- Nocsak, nocsak - mosolyogtak a városiak -, nem tudod, hogy a mi városunk csapata a Világhírű SC? Egy tucat gólt rúgnak ezeknek a kutyaütőknek.
|
||||
- Na, fogadjunk ezer aranyban, hogy legyőzzük őket - mondta szegény Dzsoni.
|
||||
- Fogadjunk - mondták a városiak.
|
||||
- Jaj - suttogta Árnika -, honnan veszel ezer aranyat, ha kikapnak Ipiapacsék?
|
||||
- Ne félj semmit - mondta szegény Dzsoni -, olyan ügyesek ezek, mint az ördögök.
|
||||
- De nincsenek edzésben - akadékoskodott Árnika.
|
||||
- Még hogy ők nincsenek edzésben - mosolygott szegény Dzsoni -, hiszen őket kergette hét ország pandúrja. Futottak annyit, hogy többet se kell. Rövid távon is meg hosszú távon is. Majd meglátod, hogy bírják a futást.
|
||||
Másnap délutánra tűzték ki a mérkőzést. Tömve volt a stadion, ember ember hátán. Kifutott a Világhírű SC, düllesztették a mellüket a fiúk, na, most ők úgy nyernek itt ezer aranyat, mint a sicc. Kifutottak Ipiapacsék is. A főpandúrkapitány is ott ült a lelátón, összehúzott szemmel nézte Ipiapacsot.
|
||||
- Ez a középcsatár nekem valahonnan nagyon ismerős - mondta az alpandúrkapitánynak.
|
||||
- Nekem is - mondta az alpandúrkapitány.
|
||||
Megkezdődött a mérkőzés. Na, még olyat nem látott a Világhírű SC! A rablók nem ismertek elveszett labdát, száguldoztak, mint a gyorsvonat. Ipiapacs, a nagy hírű rabló olyan cseleket mutatott be, hogy tátva maradt a nézők szája.
|
||||
Kilenc nullra győztek Ipiapacsék. Ipiapacs, a hírhedett rabló egymaga öt gólt rúgott. A mérkőzés után Ipiapacs markába számolták az ezer aranyat. Hinni sem akart a szemének.
|
||||
- A legsikeresebb rablásunk se hozott ennyi pénzt - suttogta boldogan szegény Dzsoninak. - A fene se lesz rabló ezután!
|
||||
Így lett Ipiapacsból, a hírhedett rablóból Ipiapacs, a hírhedett középcsatár.
|
||||
- Mondd csak, hogy is hívnak téged? - kérdezte szegény Dzsonit.
|
||||
- Szegény Dzsoninak - mondta szegény Dzsoni.
|
||||
- Nagyszerű - örvendett Ipiapacs, a hírhedett középcsatár -, hálából rólad nevezzük el a csapatunkat. Mától fogva mi vagyunk a Szegény Dzsoni SC.
|
||||
És úgy is lett. Majd ha megtanulsz olvasni, és végigböngészed a régi, megsárgult újságokat, megtalálod bennük, hogy a Szegény Dzsoni SC a világ minden futballcsapatát könnyedén legyőzte, megnyerték az Európa-kupát, a Világ-kupát, az Óperenciás-kupát, és a Kupa-kupát is megnyerték.
|
||||
- Ha ezek az Ipiapacsék ilyen jól tudtak futballozni, akkor miért lettek rablók? Miért nem futballoztak kezdettől fogva?
|
||||
- Mert nem tudták magukról, hogy tudnak futballozni. Szegény Dzsoni vette észre, hogy milyen ügyesek. Ő segített rajtuk.
|
||||
- Az emberek nem tudják magukról, hogy miben ügyesek?
|
||||
- Nagyon sokszor nem tudják. Mással foglalkoznak, mint amihez tehetségük van.
|
||||
- Pedig mindenkinek van valamihez tehetsége?
|
||||
- Igen. Mindenkinek.
|
||||
- Ez biztos?
|
||||
- Egészen biztos.
|
||||
- Nekem például mihez van tehetségem?
|
||||
- Majd ha megnősz, kiderül.
|
||||
- És most semmi tehetségem nem derül ki?
|
||||
- De igen. Nagyon jókat tudsz kérdezni.
|
||||
- Most akkor azt kérdezem, hogy megtalálják-e végre Árnikáék a Hétfejű Tündért?
|
||||
- Ha akarod, megtalálhatják, de akkor vége lesz a mesének.
|
||||
- Még egy kicsit ne legyen vége, jó?
|
||||
- Én is úgy gondoltam. Mert még találkoznak a Rézbányai Győzővel.
|
||||
- Ki az a Rézbányai Győző?
|
||||
- Egy alacsony, köpcös, szemüveges ember. Egy nagy, virágos rét közepén lakik, s azt lesi, hogy végre arra jöjjön egy ember, de az emberek nagy ívben elkerülik Rézbányai Győzőt.
|
||||
- Miért, gonosz ember az a Rézbányai Győző?
|
||||
- Egy picurkát se. Csak éppen mindenért megsértődik.
|
||||
|
||||
HATODIK FEJEZET
|
||||
amelyben Rézbányai Győző többször is megsértődik,
de aztán túljárnak az eszén
|
||||
Vidáman mendegélt szegény Dzsoni, és vidám volt a hóna alatt Árnika is. Boldogok voltak, hogy ilyen szépen elrendezték Ipiapacs, a hírhedett rabló meg a bandája sorsát.
|
||||
- Egyre szebb tájra érünk - mondta szegény Dzsoni -, most már biztos, hogy közel lakik a Hétfejű Tündér.
|
||||
- Bizony, bizony - bólogatott Árnika -, nézd ezt a szép virágos rétet.
|
||||
Olyan szép volt az a rét, hogy boldogság volt rajta menni. Bókoltak, illatoztak körülöttük a virágok, smaragdzöld gyíkok cikkantak a fű közt.
|
||||
- Csodálom, hogy egy ember se jár erre - mondta szegény Dzsoni -, pedig itt aztán jókedvre derülnének, megtelnének a virágok illatával.
|
||||
Ebben a pillanatban egy borzas, fekete üstök emelkedett ki a fű közül, egy fekete keretes szemüveg, a fekete keretes szemüveg mögött fekete keretes, búbánatos tekintet.
|
||||
- És én? - mondta a borzas üstökű. - Én nem vagyok neked ember?
|
||||
- Ne haragudj - mondta szegény Dzsoni -, nem vettelek észre.
|
||||
A borzas üstökű fájdalmasan feljajintott.
|
||||
- Dehogynem vettél észre! Láttál már messziről. Csak nem akartál velem találkozni. El akartál kerülni!
|
||||
És hopp, fölcsillant egy nagy krokodilkönny a borzas üstökű szemében.
|
||||
Szegény Dzsoni csak tátogott-hápogott.
|
||||
- Dehogy akartalak elkerülni, hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy.
|
||||
- Még ez is - sírt fel a borzas üstökű -, azt hazudod, hogy nem tudod, ki vagyok. Hogy nem tudod, hogy én vagyok Rézbányai Győző, akit mindenki nagy ívben elkerül.
|
||||
Mondhatott szegény Dzsoni, amit akart, Rézbányai Győző csak brummogott-kummogott, lehajtotta a borzos, busa fejét, úgy meg volt sértődve, hogy még!
|
||||
Vigasztalgatta Dzsoni egy óráig, vigasztalta két óráig, de semmi. Rézbányai Győzőt ugyan vigasztalgathatta. Rézbányai Győző vigasztalan volt.
|
||||
Persze hogy elunta Dzsoni a vigasztalgatást. Félrehúzódott, odasúgta Árnikának:
|
||||
- Hagyjuk itt ezt a Rézbányai Győzőt, csak az időt vesztegetjük vele. Sohasem érünk a Hétfejű Tündérhez.
|
||||
- Ejnye, Dzsoni, hát ennyi türelmed sincs - korholta Árnika -, nem hagyhatjuk itt sértődötten, fájó szívvel, búskomoran, bánatosan, nekikeseredetten. Vigasztaljuk meg.
|
||||
De napestig nem sikerült megvigasztalni Rézbányai Győzőt. “Na, talán reggelre elszáll belőle a sértődés” - gondolta szegény Dzsoni, és lefeküdtek aludni.
|
||||
Felkelt reggel a nap, nagyon vidáman kelt, az egész világ vidámabb lett tőle. “Talán Rézbányai Győző is vidáman ébred” - gondolta szegény Dzsoni, de ebből is látszik, hogy rosszul ismerte Rézbányai Győzőt. Mert alighogy kinyitotta a szemét Rézbányai Győző, az ujja, mint egy dárda, szegény Dzsonira szegeződött.
|
||||
- Itt akartál hagyni, mi, el akartál iszkolni - panaszkodott Rézbányai Győző, és aznapra is úgy megsértődött, hogy hiába vigasztalta szegény Dzsoni napestig.
|
||||
S ez így ment nap nap után, szegény Dzsoni tehetetlen volt. “Sohasem jutunk el a Hétfejű Tündérhez!” - sóhajtozott magában. A haja is őszülni kezdett, egy ősz szál, két ősz szál, Rézbányai Győző meg sértődötten kuporgott, guborgott.
|
||||
- Jaj, mitévők legyünk? - kérdezte szegény Dzsoni Árnikát. Rézbányai Győző fölkapta a fejét.
|
||||
- Aha - mondta -, te szívesebben beszélgetsz a kacsáddal, mint velem! Tudtam, tudtam, kutyába se veszel engem, azaz kacsába se veszel.
|
||||
És megint megsértődött egy teljes napra.
|
||||
Egy éjszaka aztán Árnika súgott valamit szegény Dzsoninak.
|
||||
- Gondolod, hogy az segít? - kérdezte elgyötörten szegény Dzsoni.
|
||||
- Reménykedjünk - fohászkodott Árnika.
|
||||
Másnap reggel aztán Rézbányai Győző kinyitotta a szemét, összefutottak a ráncok a homlokán - na, most min is sértődjek meg? - gondolkozott, de szegény Dzsoni megelőzte.
|
||||
- Aha - mondta szegény Dzsoni -, görbén nézel rám! Unod már, hogy itt vagyok a kacsámmal, alig várod, hogy elmenjünk.
|
||||
Sértődötten nézett Rézbányai Győzőre.
|
||||
Na, szegény Rézbányai Győző, ilyen kacifántos helyzetben sem volt még soha. Megelőzték a sértődésben.
|
||||
- De igazán - magyarázta -, ne haragudj, Dzsoni, én nagyon örülök, hogy itt vagy, annak is nagyon örülök, hogy a kacsád itt van, én igazán nem néztem rád görbén.
|
||||
- Dehogynem - mondta szegény Dzsoni -, ne magyarázz! Látom rajtad, hogy utálsz minket.
|
||||
Összeroppant ám szegény Rézbányai Győző! Ilyen rettenet még nem érte. Nem ő sértődött meg, hanem rá sértődött meg valaki. Ajaj! Kapkodta a fejét szegény Rézbányai Győző, vigasztalta szegény Dzsonit, nem értette, mi történt.
|
||||
- Most aztán jól túljárt az eszén szegény Dzsoni Rézbányai Győzőnek.
|
||||
- Túl bizony.
|
||||
- Nekünk is van olyan ismerősünk, aki szíre-szóra megsértődik?
|
||||
- Van bizony.
|
||||
- És miért sértődik meg szíre-szóra?
|
||||
- Mert azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Hogy csak neki lehet bánata, hogy csak ő kerülhet nehéz helyzetbe, csak ő, ő, ő. Hogy másnak is lehet valami baja, az eszébe sem jut.
|
||||
- De most majd megtanulja Rézbányai Győző, igaz?
|
||||
- Meg bizony.
|
||||
- De szegény Dzsoni ugye nem igazán sértődött meg?
|
||||
- Persze hogy nem. Csak oktató célzattal sértődött meg.
|
||||
- Te is szoktál oktató céllal megsértődni?
|
||||
- Igen.
|
||||
- És igazából?
|
||||
- Sajnos úgy is.
|
||||
- Akkor te is azt hiszed, hogy te vagy a világ közepe?
|
||||
- Persze, van úgy, hogy azt hiszem. De ne felejtsd el, hogy van igazi sértés is.
|
||||
- Az igazi sértéstől szabad megsértődni?
|
||||
- Attól igen.
|
||||
- Akkor nem gondolod azt, hogy te vagy a világ közepe?
|
||||
- Akkor nem.
|
||||
- Én se vagyok a világ közepe?
|
||||
- Te se.
|
||||
- Akkor ki a világ közepe?
|
||||
- Senki... azazhogy mindenki.
|
||||
Addig-addig rimánkodott Rézbányai Győző, amíg végre Dzsoni nagy kegyesen megbocsátott neki.
|
||||
- Na jól van, Győző, nem haragszom - mondta, s nagy sietve, nehogy közben ideje jusson Rézbányai Győzőnek a megsértődésre, elmondta neki a történetüket, hogy őket elvarázsolta a Százarcú Boszorka, és a Hétfejű Tündért keresik.
|
||||
- Hát miért nem mondtátok azonnal! - rikkantott Rézbányai Győző.
|
||||
- Hogy mondtuk volna, amikor állandóan sértődötten kuporogtál, guborogtál, mint egy rossz pulykakakas.
|
||||
- Igaz, igaz - csóválta a fejét Rézbányai Győző -, ne haragudjatok. Pedig látjátok, én még azt is tudom, hol lakik a Hétfejű Tündér.
|
||||
- Hol? - dobbant meg szegény Dzsoni szíve.
|
||||
Rézbányai Győző a messziségbe mutatott.
|
||||
- Látod ott a látóhatár szélén azt a fazsindelyes palotát?
|
||||
- Igen, mintha lenne ott valami épületféle.
|
||||
- Na, az ott Ajahtan Kutarbani király palotája. Mögötte kezdődik Csodaország. Ott lakik a Hétfejű Tündér.
|
||||
- Köszönjük, kedves Rézbányai Győző! Látod, milyen kedves, okos ember vagy te, ha éppen nem vagy megsértődve.
|
||||
- Azt mondod, hogy kedves meg okos ember vagyok?
|
||||
- Azt, mert így igaz. Persze csak akkor, ha nem vagy megsértődve.
|
||||
- De amikor engem nagy ívben elkerülnek az emberek! Ha már elmentek a Hétfejű Tündérhez, kérjétek meg, hogy segítsen rajtam.
|
||||
- Nem kell ahhoz Hétfejű Tündér - mondta szegény Dzsoni. - Csak az kell hozzá, hogy ne sértődj meg minduntalan. Ha valaki szomorúan néz rád, ne az orrod húzd fel, hanem kérdezd meg, mi baja. Talán még segíteni is tudsz rajta.
|
||||
- Én? Segíteni?
|
||||
- Persze, hiszen rajtunk is segítettél.
|
||||
Ámulva nézett rájuk Rézbányai Győző, a fekete keretes tekintetéből fénylő tekintet lett. Hosszasan integetett szegény Dzsoni meg Árnika után, aztán kiabálni kezdett:
|
||||
- Emberek! Emberek! Gyertek a rétemre.
|
||||
Az emberek eleinte gyanakodtak; naná, hogy megsértődhess valakire - gondolták magukban, de aztán csak-csak közelebb merészkedtek, s amikor látták, hogy Rézbányai Győző nem sértődik meg, nagy boldogan beszélgetni kezdtek vele. Rézbányai Győző is nagy boldogan beszélgetett, még vicceket is mesélt.
|
||||
- Nahát, hogy te milyen kedves ember vagy - mondták neki az emberek.
|
||||
És még Árnika és Dzsoni is hallotta, ahogy Rézbányai Győző boldogan kiabál:
|
||||
- Nahát, hogy én milyen kedves ember vagyok! - ezt kiabálta Rézbányai Győző.
|
||||
|
||||
HETEDIK FEJEZET
|
||||
amelyben a tizenkét nagyon testvérrel találkozunk, és Árnika jól leteremti őket
|
||||
Szegény Dzsoninak meg repesett örömében a szíve. Attól is, hogy Rézbányai Győző jókedvűen kiabál, meg attól is, hogy most már egykettőre Csodaországba érnek, a Hétfejű Tündér színe elé.
|
||||
- De ha Csodaország felé mennek, akkor még találkozni kell nekik a tizenkét testvérrel.
|
||||
- Milyen tizenkét testvérrel?
|
||||
- Te mondtad egyszer, hogy Csodaország mellett lakik tizenkét testvér.
|
||||
- Én mondtam?
|
||||
- Persze, hát nem emlékszel?! Akik olyan nagyon testvérek!
|
||||
- Ja, akik nagyon testvérek. Tudom már. Hát persze hogy találkoznak velük.
|
||||
Félúton járhattak Rézbányai Győző virágos rétje és Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája között, amikor megláttak egy torzonborz, zsúpfedeles házikót.
|
||||
- Nagyon megszomjaztam - mondta Árnika -, kérjünk itt egy pohár vizet.
|
||||
Bement szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a tizenegy ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől, ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták.
|
||||
- Az ostoba! A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! - kiabálták.
|
||||
- Mi az, megbolondultatok? - nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni.
|
||||
- Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a kétbalkezes a lábára ejtette a fát.
|
||||
- Kicsoda?
|
||||
- Hát a tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba.
|
||||
- Honnan tudjátok? - kérdezte szegény Dzsoni.
|
||||
- Hát te nem tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt, küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton.
|
||||
- Éppen te beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te lóbelű! Minek zabálsz annyit?!
|
||||
- Neked csak ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat.
|
||||
Már-már hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a tekintete a tizenegy testvéren. Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a hajcihőzést, nekikezdtek nyögni.
|
||||
- Hű, de nehéz! - mondták.
|
||||
- Jaj, de nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej, ez a féleszű, a fenének cipel ilyen nehezet!
|
||||
Nyögött, nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se kellett.
|
||||
- Most meg mi bajotok? - kérdezte szegény Dzsoni.
|
||||
- Most hozza hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk. Azt, amelyiket az előbb a lábára ejtett... Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az isten!
|
||||
És ekkor megszólalt szegény Dzsoni hóna alatt Árnika:
|
||||
- Szégyelljétek magatokat.
|
||||
Fölkapták ám a fejüket a testvérek.
|
||||
- Ezt meg ki mondta? A kacsád?
|
||||
- Tud beszélni a kacsád?
|
||||
- Tulajdonképpen nem kacsa. Királykisasszony - mondta szegény Dzsoni.
|
||||
- Ugyan már! Nem hisszük - mondták a testvérek, és közben nagyokat nyögtek, meg tapogatták a vállukat fájdalmas arccal. Úgy látszik, a tizenkettedik testvér nagyban cipelte a fát.
|
||||
- Könnyen bebizonyíthatom - mondta szegény Dzsoni. - Legyek én a kacsa, s Árnika az ember!
|
||||
S hopp, ott állt Árnika a testvérek előtt, hóna alatt a kacsa.
|
||||
Kerekre nyílt a szeme a tizenegy testvérnek.
|
||||
- Hű, de szép lány vagy! - mondták, pedig Árnika igencsak haragosan nézett rájuk.
|
||||
- És melyikőtöknek kell mondani, hogy változzatok át? - kérdezte az egyik testvér, s közben mind a tizenegyen megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a tizenkettedik testvér letette a fát, megállt pihenni.
|
||||
- Mindig annak kell mondani, amelyikünk az ember - válaszolt Árnika.
|
||||
- S nem félsz, hogy egyszer az ott a hónod alatt, ha ő lesz ember, elhajít, s úgy otthagy, hogy azt se mondja, fapapucs? Aztán maradhatsz örökre kacsa.
|
||||
- Na látjátok, ez a ti bajotok! - mondta haragosan Árnika.
|
||||
- Tényleg igaz, hogyha egyikük akarta volna, örökre kacsa marad a másik?
|
||||
- Igen.
|
||||
- Ez nekem eszembe se jutott.
|
||||
- Nagy szerencse, hogy nem jutott eszedbe.
|
||||
- És Árnikának meg szegény Dzsoninak?
|
||||
- Gondolhatod. Őnekik aztán az eszük ágába se!
|
||||
- De ezeknek a testvéreknek, látod, hogy az eszük ágába jutott.
|
||||
- Hát éppen azért kínlódnak, mert ilyen srófra jár az eszük.
|
||||
- Ha nem ilyen srófra járna az eszük, akkor most mind a tizenegyen elmennének segíteni annak a testvérüknek, aki a fát hozza, igaz? És akkor nem kellene nekik nyögni meg nyavalyogni, könnyebb volna mind a tizenkettejüknek.
|
||||
- Na látod! Éppen ezt akarja mondani nekik Árnika is.
|
||||
- Ha mi ketten ilyen nagyon testvérek lennénk, hogy ami az egyikünknek fáj, az fájna a másikunknak is, az jó lenne vagy rossz?
|
||||
- Én azt gondolom, hogy mi ilyen nagyon testvérek vagyunk. Legalábbis, ami neked fáj, az fáj nekem is.
|
||||
- De én úgy gondolom, hogy a hasra esésem is fájna neked, kék foltok lennének tőle a hasadon meg a térdeden.
|
||||
- Szerinted jó lenne vagy rossz?
|
||||
- Akkor én biztos nagyon óvatosan futkároznék, hogy hasra ne essek, nehogy neked fájjon.
|
||||
- Nagyon kedves tőled.
|
||||
- Te meg kevesebbet cigarettáznál, igaz, mert én is köhögnék különben reggelenként a cigarettázásodtól.
|
||||
- Azt hiszem, inkább egészen leszoknék a cigarettáról.
|
||||
- Akkor az nem is lenne olyan rossz. Vigyáznánk magunkra is meg egymásra is. Mondja meg a testvéreknek Árnika, hogy vigyázzanak egymásra, jó?
|
||||
- Már mondja is.
|
||||
- Ó, ti balgatagok - mondta Árnika -, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok!
|
||||
- Na éppen! Örökké egymásért fogunk majd ugrálni - mormogtak a testvérek.
|
||||
- De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek - mondta nekik Árnika. - Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne, hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.
|
||||
- Tényleg - mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Árnikára. - Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!
|
||||
És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát.
|
||||
Nosza, ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni.
|
||||
Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:
|
||||
- Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?
|
||||
- Én sírok - mondta a tizenkettedik testvér -, de örömömben.
|
||||
|
||||
NYOLCADIK ÉS EGYBEN UTOLSÓ FEJEZET
|
||||
amelyben minden jóra fordul, és a Százarcú Boszorka
százegyedik arcát is megismerjük
|
||||
Örült szegény Dzsoni is, örült Árnika is. Hogyne örültek volna, hiszen tizenkettővel szaporodtak a földön a boldog emberek. S akkor már egykettőre ott voltak Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája előtt. Ajahtan Kutarbani kinézett az ablakon, rájuk mosolygott, integetett.
|
||||
- Vár már benneteket a Hétfejű Tündér! - kiabálta boldogan.
|
||||
- Hát tudja, hogy jövünk?
|
||||
- De tudja ám.
|
||||
S akkor távoli, szép muzsika csendült föl, s azt vették észre, hogy ott állnak a Hétfejű Tündér előtt. Jóságosan nézett rájuk, mosolygott.
|
||||
- Beszéljetek csak, mit szeretnétek? - kérdezte.
|
||||
- Azt szeretnénk... azért jöttünk - dadogta megilletődve szegény Dzsoni. - Egyformák szeretnénk lenni, akár kacsák, akár emberek, ahogy akarod... ahogy megérdemeljük... segíts rajtunk.
|
||||
A Hétfejű Tündér nem szólt semmit, csak mosolygott, s akkor szegény Dzsoni csodálkozva vette észre, hogy valakinek fogja a kezét. Árnika kezét fogta, mert emberek voltak akkor már mind a ketten. Összeölelkeztek, s annyira örültek egymásnak, ahogy csak két olyan ember tud, aki nagyon, de nagyon szereti egymást. A Hétfejű Tündér mosolya beszivárgott a szívükbe, s tudták, hogy soha többé semmiféle rontás nem fog rajtuk.
|
||||
- Megköszönték a Hétfejű Tündérnek, hogy segített?
|
||||
- Persze hogy megköszönték.
|
||||
- És ugye most sietnek haza Östör királyhoz, hogy Östör király is boldog legyen.
|
||||
Sietett hazafelé Árnika és szegény Dzsoni, földerült a szíve mindenkinek, aki látta őket, mert szépek voltak és boldogok.
|
||||
Egy estét a tizenkét testvérnél töltöttek, egyet Rézbányai Győző vidámságtól hangos virágos rétjén, a harmadik este pedig megnézték a városban Ipiapacsot, a hírhedett középcsatárt és csapatát, amint éppen egy nagy mérkőzésen elnyerték az Óperenciás-kupát. S a negyedik este már meg is látták a kerek tó partján álló palota harminchat tornyát.
|
||||
- És a Százarcú Boszorkával mi lesz?
|
||||
- Miért, mi legyen vele?
|
||||
- Igazából vannak boszorkányok?
|
||||
- Nincsenek.
|
||||
- De ebben a mesében van.
|
||||
- Te mondtad, hogy legyen benne, nem én találtam ki.
|
||||
- De most már azt akarom, hogy ne legyen benne.
|
||||
- Úgyis elveszti a varázserejét, mert éppen ma jár le a hét év. Tudod.
|
||||
- Nem sikerült neki a szolgálatába fogadnia senkit?
|
||||
- Nem.
|
||||
- És most mit csinál?
|
||||
A Százarcú Boszorka a háza előtt jajongott, jajveszékelt.
|
||||
- Jaj, jaj, elvesztem a varázserőm! Már egy órám sincsen, jaj, lejár a hatalmam! Most segíts meg, ördögök öreganyja, csak most az egyszer! Küldj valakit erre, kergess valakit erre, sodorj valakit erre!
|
||||
Csitt! Mi az? Léptek közelednek. Jön valaki!
|
||||
- Ó, ördögök öreganyja, köszönöm, köszönöm, hogy meghallgattál! - repesett a Százarcú, de lehorgadt ám nyomban a kedve, amikor meglátta, hogy kik jönnek. Mert Árnika és szegény Dzsoni jött a Százarcú Boszorka háza felé. Áradt belőlük a Hétfejű Tündér jóságos fénye; tudta a Százarcú, hogy e fölött a két ember fölött bizony nincsen hatalma.
|
||||
- Te, te szegény Dzsoni - mondta dühösen -, te vagy mindennek az elrontója! Hogy az ördög vinné el azt az átkozott szabadságodat! Te, te világ legszabadabb embere.
|
||||
- Mit átkozódik, öreganyám? - mondta neki szegény Dzsoni. - Nem unja állandóan rémítgetni az embereket, nem unja a sok gonoszságot, ármányt, kétszínűséget, hepciáskodást, kackiáskodást, üvöltözést, süvöltözést? Soha nem jutott eszébe, hogy meg is szerethetne végre valakit, sohasem jutott eszébe, hogy végre segítsen valakin?
|
||||
- Ó, te ostoba, jószívű ember, te érzelemmel megvert! Tudod te, milyen öröm rémült arcokba bámulni? Tudod te, milyen érzés viharként cibálni az erdőt? Farkasként ordítani, füstként gomolyogni? Mit tudsz te?!
|
||||
- Lárifári - mondta szegény Dzsoni -, szerette már magát valaki?
|
||||
- Nem - mondta Százarcú.
|
||||
- S maga szeretett már valakit?
|
||||
- Nem - mondta a Százarcú.
|
||||
- Na látja! Akkor fogalma sincs, mennyivel többet ér az mindenféle seprűnyélen röpködésnél.
|
||||
- Komolyan mondod?
|
||||
- De még mennyire, hogy komolyan. Itt az utolsó alkalom, öt perc múlva úgyis elveszti a varázserejét. Adja vissza azoknak a szegény embereknek a szabadságát, akiket a galád kincseivel tőrbe csalt, és akkor talán még lehet magából rendes ember.
|
||||
- Na jó, nem bánom - mondta ijedten a Százarcú. - Azt a kacska-macska farkát, nyerjétek vissza a szabadságotokat!
|
||||
És hopp, a pincéjéből elősorjáztak az emberek, akiket valaha is tőrbe csalt és rabul ejtett. Hunyorogtak a fényességben, sápadt bőrüket cirógatta a nap.
|
||||
- Köszönjük, szegény Dzsoni - mondták. - Ezt meg itt most agyonverjük - rontottak a Százarcú Boszorkának.
|
||||
- Jaj, kedves Dzsoni - mondta a Százarcú -, ne engedj bántani!
|
||||
- Persze hogy nem engedlek, gyere csak ide a hátam mögé - mondta szegény Dzsoni, és intett az embereknek, hogy ne bántsák a boszorkát.
|
||||
A Százarcú Boszorka mellében pedig megpattant valami, mintha egy vaspánt törött volna le a szívéről, és valami melegséget is érzett odabent, valami soha nem tapasztalt, valami csodálatosat, a Százarcú Boszorka nem tudta megállni, titokban megsimogatta szegény Dzsoni karját. És abban a pillanatban elszállt a varázsereje, egyszerű, fekete fejkendős öregasszony lett belőle.
|
||||
- Ugye nem küldtök el, ugye veletek maradhatok? - kérdezte reménykedve.
|
||||
- Persze, mamika - mondta neki Árnika -, velünk maradhat.
|
||||
- Mit gondolsz, ha a Százarcúnak nem múlt volna el amúgy is a varázsereje, akkor is hajlandó lett volna rendes öregasszony lenni?
|
||||
- Fogas kérdés. Könnyen lehet, hogy nem.
|
||||
- Akkor ez az átváltozás csak kényszer volt. Nem volt az igazi.
|
||||
- Hát azt nem tudom. Én csak annyit tudok neked mondani, hogy egyszer később, amikor a Százarcú a kis Dzsonit ringatta...
|
||||
- Született Árnikának meg szegény Dzsoninak kisfia?
|
||||
- Persze. Szóval a kis Dzsonit ringatta a térdén, és azt mondta neki: “Tudod, kis Dzsoni, seprűnyélen lovagolni is jó volt, denevérként röpködni is jó volt, viharként száguldani se volt kutya, de hogy te ilyen bizalommal meg szeretettel mosolyogsz rám, azt semmiért nem adnám!”
|
||||
- Tiszta szívből mondta?
|
||||
- Azt hiszem, igen.
|
||||
- És akkor most vége is a mesének, igaz?
|
||||
- Igen.
|
||||
- Ebben a mesében minden jóra fordult.
|
||||
- Miért, baj?
|
||||
- Dehogyis. Éppen az a jó benne... A valóságban is minden jóra fordul?
|
||||
- A valóságban? Nem. Sajnos nem.
|
||||
- Akkor ez egy nem igaz mese volt?
|
||||
- Dehogynem. Azt jelenti, hogy mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden.
|
||||
- Én is nagyon-nagyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.
|
||||
|
||||
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
@@ -0,0 +1,743 @@
|
||||
|
||||
Moličre
|
||||
Tartuffe
|
||||
|
||||
Fordította: Vas István
|
||||
|
||||
|
||||
SZEMÉLYEK
|
||||
PERNELLE ASSZONY, Orgon anyja
ORGON, Elmira férje
ELMIRA, Orgon felesége
DAMIS, Orgon fia
MARIANE, Orgon lánya, Valér szerelme
VALÉR, Mariane szerelme
CLÉANTE, Orgon sógora
TARTUFFE, álszent
DORINE, Mariane komornája
LOJÁLIS ÚR, törvényszolga
RENDŐRHADNAGY
FLIPOTE, Pernelle asszony szolgálója
|
||||
Történik Párizsban, Orgon házában
|
||||
|
||||
|
||||
ELSŐ FELVONÁS
|
||||
ELSŐ JELENET
|
||||
Pernelle asszony és Flipote, szolgálója, Elmira, Mariane, Dorine, Damis és Cléante
|
||||
PERNELLE ASSZONY Gyerünk, Flipote, gyerünk, csak szabadulni tőlük!
|
||||
ELMIRA Már annyira siet, hogy követni se győzzük.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Hagyd ezt, menyem, maradj, ne is kísérj tovább,
Nekem nem kellenek e ceremóniák.
|
||||
ELMIRA Nem teszünk egyebet, csak ami kötelesség.
De hova megy, anyám, miért ez a sietség?
|
||||
PERNELLE ASSZONY Mert ami itt folyik, már nem is nézhetem.
Törődtök is vele, hogy mi tetszik nekem!
Nincs ínyemre sehogy ez az itteni élet,
S úgyis csak falra hányt borsó, amit beszélek.
Itt szájas mindegyik, nektek semmi se szent,
Még egy cigánytanyán, ott is nagyobb a rend.
|
||||
DORINE Ha…
|
||||
PERNELLE ASSZONY Higgye el, szívem, hogy ez sehol se járja:
Még a komorna is pimasz és jár a szája,
Mindenbe beleszól és véleménye van.
|
||||
DAMIS De…
|
||||
PERNELLE ASSZONY Te egyszerűen ostoba vagy, fiam.
Ezt én, a nagyanyád mondom neked, s apádnak
Megmondtam százszor is, hogy milyen mákvirág vagy,
Minél nagyobb leszel, csak annál léhütőbb
S nem teszel egyebet, csak keseríted őt.
|
||||
MARIANE Azt hiszem…
|
||||
PERNELLE ASSZONY Istenem! A húga, az a jámbor!
Mint egy kis barika, olyan szelídnek látszol.
Lassú víz partot most - azt mondják, és tudom,
Titkon csúf dolgokat is művelsz, angyalom.
|
||||
ELMIRA Anyám…
|
||||
PERNELLE ASSZONY Kedves menyem, ne vedd zokon, de kérlek,
Merőben helytelen egész viselkedésed:
Neked kellene jó példát mutatnod itt,
Míg édesanyjuk élt, jobb dolguk volt nekik.
Lányom, te tékozolsz, s ezért nagyon haragszom,
Hogy éppúgy öltözöl, akár egy hercegasszony.
Ha másnak nem akar az asszony tetszeni,
Csak férjének - nem is kell ennyi dísz neki.
|
||||
CLÉANTE De mégis, asszonyom…
|
||||
PERNELLE ASSZONY Maga Elmira bátyja,
Tisztelem, szeretem magát, uram, de látja,
Lennék csak a fiam, Elmira ura - hát
A házamból bizony kitiltanám magát,
Mintsem szüntelenül hallgassam iszonyattal,
Hogy az életről ön miféle elveket vall.
Túl őszinte vagyok? Ez a természetem:
Az van a nyelvemen, ami a szívemen.
|
||||
DAMIS Kedves Tartuffe ura boldog hát bizonyára…
|
||||
PERNELLE ASSZONY Az jó ember, lehet adni az ő szavára
És én nem tűrhetem - mert elönt a harag -,
Hogy megtámadják őt az ilyen szamarak.
|
||||
DAMIS Egy álszent törtető döntse el, mit hibáztam?
Eltűrjem zsarnoki, új hatalmát a házban,
S hogy szórakozni is csupán azzal lehet,
Amit ez a kegyes nagyúr megengedett?
|
||||
DORINE Mióta elveit itt hirdeti közöttünk,
Nem tehetünk olyat, hogy főbűnbe ne essünk.
Mindent bírál ez a buzgó erkölcsbíró.
|
||||
PERNELLE ASSZONY És amit megbírál, az bírálnivaló.
Az ég felé vezet, rajongnotok kell érte,
S a fiam dolga, hogy ezt nálatok elérje.
|
||||
DAMIS Nem látja, nagyanyám, hogy nincs olyan apa,
Ki engem erre rákényszerít valaha?
Szívem ellen való, hogy másképpen beszéljek,
És bármit is csinál, engem elönt a méreg.
E lúdtalppal, tudom, össze nem férhetek
S előre látom a rossz fejleményeket.
|
||||
DORINE Hát annyi már igaz, én botrányt látok ebben,
Hogy nálunk urat játszik egy ismeretlen.
Nem volt cipője sem, mint koldus jött ide,
Öt dénárt ha megért egész öltözete,
De nálunk jól haladt, s most olyan gőz dagasztja,
Hogy mindent megítél s azt hiszi, ő a gazda.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Úgy segítsen az ég, minden jobb volna itt,
Ha követnék az ő jámbor parancsait!
|
||||
DORINE Úgy látszik, asszonyom, hogy benne szentet lát már,
De lélegzete sem egyéb képmutatásnál.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Látom, van nyelve!
|
||||
DORINE Jó kezes nélkül, bizony
A szolgájában és őbenne sem bizom.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Azt magam sem tudom, az a Lőrinc miféle,
De jó ember az úr - én kezeskedem érte.
Rá maguk is csupán azért haragszanak,
Mert szemükbe ő vágja az igazat.
Egyetlen célja van: az, hogy a bűnt letörje.
Az isten érdeke - csak az lebeg előtte.
|
||||
DORINE Igen, és az miért van, hogy egy ideje
A lábát senki sem teheti ide be?
Ha egy vendég akad, istent megharagítja?
Zúg a fejünk - olyan nagy lármát csap miatta.
Bevallom, efelől megvan a nézetem: (Elmirára mutat)
Madame-ot őrzi csak ilyen féltékenyen.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Gondolja meg magát, mielőtt így beszélne!
Nem csupán ő dühös a vendégeskedésre:
Vendégeik nyomán az a zenebona,
A kapujuk előtt álló hintók sora.
A hemzsegő, zajos, hancúrozó lakájhad -
A szomszédok között ennek rossz híre támad.
Én elhiszem, hogy ez ártatlan valami,
De ha pletyka is, nem öröm hallani.
|
||||
CLÉANTE Ki gátolhatja meg az ilyen szóbeszédet?
Bizony, nem is tudom, mivé lenne az élet,
Ha a mindennapos, buta pletykák miatt
Kiutasitanók a jó barátokat?
S ha képes valaki az ilyen csúf dologra,
Azt hiszi, a világ száját ezzel befogja?
A rágalomra nincs semmilyen gyógyszer itt:
Hát bolond, aki a pletykára hederít.
Igyekezzünk tehát okosan élni s tisztán,
S ne törődjünk vele, hogy mit fecseg a hitvány.
|
||||
DORINE Talán Daphné meg a kis férje az, aki
Akkor boldog, ha ránk rosszat tud mondani?
Akiken a világ legtöbb okkal nevethet,
Megrágalmazni mást éppen azok sietnek.
Az ilyen lesben áll s lecsap, ha valahol
Udvarlást, mégolyan parányit szimatol,
Gyönyörrel hordja szét híreit a világba
S persze úgy színezi, ahogyan ő kívánja.
Azt hiszik, ha a más dolgát kiszínezik,
Az igazolja majd a maguk tetteit,
S azt remélik, hogy e látszat-hasonlatosság
Fényében a maguk ügyét tisztára mossák,
Vagy azt, hogy legalább megosztja valaki
A közbotránkozást, mely őket terheli.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Másról van szó! Minek is ide ennyi célzás?
Mindenki tudja, hogy Orante élete példás:
Az ég a gondja csak, s mondják az emberek,
Hogy elítéli azt, ami itt végbemegy.
|
||||
DORINE Ez már igen! Remek a példa: szűzies hölgy,
Igaz, bármit csinál, csupa szigoru erkölcs.
De buzgalmát csak az öregkor hozta meg.
Erényes, de miért? Mert nem kell senkinek.
Ameddig férfiszív még meghódolt előtte,
Élvezte azt, ami a női báj előnye.
Mióta látja, hogy szeme már nem ragyog,
Elhagyta azt, ami előbb őt hagyta ott,
S az égi bölcseség pompázatos ruhája
Elhasznált bájait szépen bebugyolálja.
Mindig ez a kacér nők nagy fordulata,
Ha megérzik, hogy a sok szép kaland oda.
Egyedül, komoran és kielégítetlen
Gyógyszert keresnek és az erény az egyetlen.
Ismerjük már e jó asszonyok szigorát,
Mely mindent rosszall és semmit meg nem bocsát,
Fennhéjázón a más életét elitéli,
Mert nem az irgalom - az irigység vezérli
És nem tűrheti el, ha más még élvezi
Azt, amit a kora megtiltott már neki.
|
||||
PERNELLE ASSZONY (Elmirához) Látom, e locsogás tetszik az én menyemnek,
És ez a nőszemély megszólalni sem enged.
Vagy mára a garast ő tette le? Na nézd!
De nem hallgatom el én sem a magamét.
Én mondom, a fiam bölcsebbet soha nem tett,
Mint hogy megnyerte ezt a buzgóhitü embert,
Kit szükség idején küldött ide az ég,
Helyrehozni a ház megtévedt szellemét.
Rá kell hallgatnotok, mert ő vezet az üdvhöz:
Csak üldöznivaló lehet az, amit üldöz.
A sok látogatás, társalgás, bál, zene
Mind a sátán ravasz eszköze, ötlete.
Jámbor szavak soha nem hangzanak e házban,
Mindig léháskodás, tréfa és dalolás van.
Pletykálkodás, kaján beszéd, rosszmájúság
Horgára kerül itt szomszéd és jó barát.
A józan is, ha ezt hallja és látja, kába,
S belebolondul a szalón zürzavarába.
Százféle semmiség és mindenki locsog.
A multkoriban egy doktor jól mondta, hogy
A Bábel tornya ez, épp olyan kúsza, tarka:
Mindenki gagyarász s nincs se füle, se farka,
S hogy megmondjam, mire is említette ezt… (Cléante-ra mutat)
No, nézd csak, ez az úr! Hát nem rajtam nevet?
A bolondok közé menjen és ott nevessen,
De ne… (Elmirához) Agyő, menyem, nincs többé egy szavam sem.
Felét se mondtam el, amit… No, lesheted,
Hogy mikor lépem át megint küszöbödet! (Pofonvágja Flipote-ot)
Gyerünk! Mit tátod itt a szádat? Meg se hallasz?
Én nyissam ki talán a füledet, te mamlasz?
Gyerünk, ólommadár!
|
||||
MÁSODIK JELENET
|
||||
Cléante, Dorine
|
||||
CLÉANTE Kísérni sem merem,
Félek, hogy kint megint veszekszik majd velem.
Jó öregasszony és…
|
||||
DORINE Csak attól Isten óvja,
Hogy meghallja, hogyan szokott beszélni róla!
Akkor ő mondaná, hogy maga az „öreg”,
S nem tűrné, hogy ez a szó őt illesse meg.
|
||||
CLÉANTE Hogy összevész velünk egy puszta semmiségen?
Ez a Tartuffe-je már megszéditi egészen.
|
||||
DORINE Meglátja majd, hogy az anyán túltett fia.
S akkor lesz igazán csodálkozni oka.
A forrongásokat bölcsességgel kiállta
S készen állt mindig a király szolgálatára.
De amióta így Tartuffe-ért odavan,
Csúnyán megváltozott: buta, gyámoltalan.
Testvérnek nevezi, s nem drágább a családja,
Sem anyja, hitvese, sem saját fia, lánya.
Már senki másra, csak rá bízza titkait,
Az pedig okosan megszabja tetteit.
Becézi, öleli, gyöngédség fogja őt el.
És úgy bánik vele, akár egy szeretővel.
Az asztalnál is ő kapja a főhelyet,
S akkor örül az úr, ha eszik hat helyett.
Jó falatokat itt már nem kap senki úgyse,
S ha felböfög, az úr így szól: „Isten segítse!”
Szóval, bolondja lett, Tartuffe a hős neki,
Mindig idézi őt, mindig dicsőíti,
Csodatétel neki minden köznapi tette,
És ha Tartuffe beszél, minden szó szent előtte.
Az pedig persze jó bolondját ismeri
S úgy elszédíti őt, hogy az már mesteri:
Álszentséggel egész vagyont szed ki belőle
S mindannyiunknak ő lett a bírája, őre.
De nemcsak ő, hanem az a csibész lakáj,
Az is jön és nekünk erkölcsöt prédikál,
Vadul leckéztet és szabadon szertehányhat
Rúzst és szépségtapaszt, kenőcsöt, pántlikákat.
Az imakönyvben is talált egy keszkenőt
Multkor s dühöngve széttépte szemünk előtt
S azt mondta, iszonyú vétek így összehozni
A szentséget meg azt, ami sátáni holmi.
|
||||
HARMADIK JELENET
|
||||
Elmira, Mariane, Damis, Cléante, Dorine
|
||||
ELMIRA (Cléante-hoz) No, szerencsédre nem voltál a kapunál:
Nem hallottad, amit anyósom prédikál.
Már megjött az uram, de nem vett észre, láttam,
Én fölmegyek tehát s megvárom a szobámban.
|
||||
CLÉANTE Én, mivel sietek, itt lent várom meg őt,
Épp csak üdvözlöm és elmegyek mielőbb.
|
||||
DAMIS Bácsi, említse meg a húgom esküvőjét.
Tartuffe, azt gyanitom, az akadálya főképp.
Halogatni apám ezért volt kénytelen,
De maga tudja, hogy milyen fontos nekem.
Egy érzés hevíti húgomat és Valért,
S engem, s az ő húgát - bácsi, ugye megért?
És ha úgy…
|
||||
DORINE Már jön.
|
||||
NEGYEDIK JELENET
|
||||
Orgon, Cléante, Dorine
|
||||
ORGON Ó! Jó napot, sógorom.
|
||||
CLÉANTE Én megyek, s te hazatérsz… örülök nagyon.
Most már nem kellemes vidéken lenni, persze.
|
||||
ORGON Dorine… (Cléante-hoz) Sógor, ugye, megbocsátasz egy percre.
Csak amíg magamat megnyugtatom kicsit
És megtudakolom, nagyobb baj nincs-e itt. (Dorine-hoz)
Minden jól ment e két napon, míg odajártam?
Mi történt itthon és hogy vannak általában?
|
||||
DORINE Tegnapelőtt az úrnőt nagy láz verte le
S egész különösen fájt estig a feje.
|
||||
ORGON És Tartuffe?
|
||||
DORINE Tartuffe? Ó, nincs semmi baja, megvan.
Csak hízik és dagad, az arca majd kicsattan.
|
||||
ORGON Szegény!
|
||||
DORINE Asszonyomat elfogta a csömör
És este nem tudott kóstolni semmiből,
Mert fejfájása még akkor is úgy gyötörte.
|
||||
ORGON És Tartuffe?
|
||||
DORINE Közben ott vacsorázott előtte.
Volt vagdalt ürücomb, amelyből egy felet
S még áhitatosan két foglyot megevett.
|
||||
ORGON Szegény!
|
||||
DORINE És éjszaka ott vergődött az ágyon,
Egy pillanatra sem jött a szemére álom,
Mert a hideglelés nem hagyta, mi pedig
Virrasztottunk vele ágyánál reggelig.
|
||||
ORGON És Tartuffe?
|
||||
DORINE Kellemes kis álmosságot érzett,
S aludni ment, mihelyt a vacsorával végzett.
Már várta jó meleg paplana, vánkosa,
És reggelig aludt, akárcsak a duda.
|
||||
ORGON Szegény!
|
||||
DORINE Reggel felé hallgatott érveinkre
S az érvágásnak is magát alávetette.
A megkönnyebbülés be is következett.
|
||||
ORGON Tartuffe?
|
||||
DORINE Lesújtani készült a bűnöket.
Felébredt, lelke új bátorságot merített,
S hogy pótolja a vért, melyet úrnőm veszített,
Négy kupa bort ivott a reggelihez ő.
|
||||
ORGON Szegény!
|
||||
DORINE Jól vannak így mindketten - ez a fő.
Megyek jelenteni úrnőmnek, aki várja,
Hogy az úr mennyire érdeklődött iránta.
|
||||
ÖTÖDIK JELENET
|
||||
Orgon, Cléante
|
||||
CLÉANTE Gúnyt űz belőled ez. a lány, s orrod előtt.
A szándékom nem az, öcsém, hogy mérgelődj,
De be kell vallanom, igaza volt, ha gúnyolt:
Akárhogy forgatod, hallatlan ez a hóbort.
Lehet-e, mondd, hogy egy férfi bűvöljön el,
Hogy minden egyebet így végképp feledel?
Te voltál, aki a nyomorból kiemelted.
És most…
|
||||
ORGON Hallgass! Nem is tudom, hogy mit feleljek.
Hiszem nem ismered, csak úgy rágalmazod.
|
||||
CLÉANTE Jól van, nem ismerem, hadd legyen igazad,
De akárki ez az ember, akármiféle…
|
||||
ORGON Ha ismernéd, te is rajonganál csak érte
S a te bámulatod sem ismerne határt.
Mert olyan ember ez… olyan… ember, nahát.
Aki őt követi, mélységes béke várja
S az egész világ nem egyéb neki: trágya.
Napról napra, ahogy követem, más leszek,
Már nem köt semmihez vonzalom, szeretet.
Tőle tanultam azt, hogy még ha itt előttem
Halna meg anyám, gyermekem, feleségem,
Nem törődnék vele még ennyit se, nem én!
|
||||
CLÉANTE Ez aztán emberi érzés, uramöcsém!
|
||||
ORGON Ahogy megláttam őt - ha úgy állna előtted,
Úgy éreznéd te is, hogy meg kell őt szeretned.
Eljött naponta a templomba jámborul
S láttam - mellettem állt - térdre hogyan borul.
Őt nézte az egész gyülekezet azonnal,
Mert úgy imádkozott, olyan nagy buzgalommal,
Hol sóhajtott, hol a két karját tárta szét
És csókolgatta a templom kövezetét.
Ha indultam, előbb a kapuhoz kiment és
Ott nyujtotta felém a szenteltvíz-medencét.
Inasa, aki őt mindenben követi,
Tudtomra adta, hogy semmije sincs neki.
Segítettem, de őt elfogta a szerénység
S visszakínálta az adomány fele részét.
„A fele is elég - azt mondta -, ennyi sok,
Szánalmára uram, én méltatlan vagyok.”
S amikor látta, hogy nem veszem vissza mégsem,
A szegények között szétosztotta előttem.
És végül is az ég házamba hozta őt,
Azóta van, hogy a sorsunk is kedvezőbb.
Ő mindenre figyel s főleg a feleségem
Érdekli őt az én jó hírem érdekében.
Mindig megmondja, hogy ki vetett rá szemet:
Soha nem én vagyok, ő a féltékenyebb.
El sem hinnéd, hová ragadja őt a szent hév,
Egy apróság miatt látnád csak töredelmét!
Kis semmiségeket bűnné nagyítva lát,
A multkoriban is vádolta önmagát,
Hogy térden állva és imába elmerülve
Bolhát fogott magán - s haragjában megölte.
|
||||
CLÉANTE A fenébe, öcsém! Bolond vagy, azt hiszem,
Vagy lehet, hogy csupán tréfát űzöl velem?
Mi értelme lehet ennek a fecsegésnek?
|
||||
ORGON Szabadgondolkodást szimatolok belőled,
Igen, az vagy, szabadgondolkodó, makacs,
Egyszer bajba kerülsz: ezerszer óvtalak,
Hogy ez a szabados beszéd semmire sem jó.
|
||||
CLÉANTE Igen, mind így beszél, aki hozzád hasonló
Legyen csak a világ, mint ők, világtalan.
Szabadgondolkodó, akinek szeme van,
És aki nem leli kedvét a külszinükben, semmi se szent,
Annak semmi se szent, az már nekik hitetlen.
Akármit is beszélsz, én meg nem ijedek,
Kimondom, és az ég ismeri szívemet.
Nem leszek rabja az álszent komédiáknak:
Vannak áljámborak, éppúgy, mint színre bátrak,
S mint ahogy látjuk a becsület mezején,
Aki zajt csap, nem ő az igazi legény,
S a szentek, akiket én magam is követnék,
Nem ábrázatukon hordják azt ami szentség.
Neked egykutya, hogy ami szivedre hat,
Képmutatás-e vagy igazi áhitat?
Vallás, vakbuzgalom, szemedben, ugye, mindegy?
Egyazon tisztelet arcot s maszkot megillet?
Őszinteség s ravasz tettetés egyremegy?
A tényt és a látszatot te összekevered?
Te a személy helyett az árnnyal is beéred?
Aranypénznek veszed az ócska, hamis érmet?
Sajnos legtöbbnyire furcsák az emberek,
Sosem követik a helyes természetet.
A józan észt, bizony, ők túl szűknek találják
És jellemük szerint lépik át a határát.
Azt rontják el, ami igazán nemes itt,
Azzal, hogy sürgetik és túlzásba viszik.
De öcsém, ezt csak úgy mellesleg megjegyeztem.
|
||||
ORGON Híres tudós lehetsz, már biztos vagyok ebben.
Az egész tudományt magadban tárolod,
Csak te vagy okos és felvilágosodott,
Cato* s orákulum vagy a mi századunkban,
S melletted az egész világ buta, tudatlan.
|
||||
CLÉANTE Híres tudós, igaz, nem vagyok, sógorom,
S nem az vagyok, ki a tudományt tárolom.
Egyet tudok - egész tudományom csak ennyi:
Tudom, mi az igaz, s tudom, hogy mi a talmi.
S mert dicsőbb hősöket sehol sem ismerek,
Mint az alázatos, igazi szenteket,
S mert szebb és nemesebb dolog nincs a világon,
Mint ha az igazi vallás buzgalma lángol -
Előttem épp azért semmi sem undokabb,
Mint e szenteskedő, jól színlelt áhitat,
Mint e szélhámosok, mint e piaci szentek,
Szentségtörés, csalás, amit ezek müvelnek,
És mindazt, ami szent az embereknek itt,
Ők kiaknázzák és a hasznát élvezik,
És lelküknek, amely mindig érdeket hajhász,
Csak mesterség a hit és árucikk a vallás,
Mert a szemforgatás, a mohó, szemfüles
Vallásosság nekik rangot s hitelt szerez,
S bár égi útakon szárnyalnak ők rajongva,
Mire vadásznak? az evilági vagyonra.
Ott lángol az ilyen mindennap a misén
S lemondást prédikál az udvar közepén,
Szent rajongásait összeköti a bünével,
Haragos, hirtelen, becstelen, bosszút érlel.
S ha tönkreteszi azt, ki útban áll neki,
Az Isten érdekét, csak azt emlegeti,
S éppen azért olyan veszélyes a haragja,
Mert tisztelnünk kell azt, amivel eltakarja,
S dühe akármilyen alantas is lehet,
Fölszentelt a hurok, melyet nyakunkba vet.
Elég példány akad álszent, hazug fajából,
De felismerhető, ki a szívbéli jámbor.
Itt a szemed előtt, öcsém, elég akad
A mi korunkban is, aki példát mutat.
Csak Aristont tekintsd, vagy ott van Periander,
Oronte, Alcidamas, Polydore és Clitander,
E rangot senki sem vitatja tőlük el,
De egy sem kérkedik az erényeivel.
Ezekben nem találsz semmi nagyképűséget,
Az ő áhítatuk emberi, tisztességes.
Nem olyan gőgösek, hogy gáncsoskodjanak,
És nem gyanús nekik minden kis mozzanat.
Másokra hagyva a fennkölt szavak dagályát,
Tetteinket csupán a tetteik birálják.
Álarcban is a bűnt annak látják, ami,
Viszont másokról is tudnak jót mondani.
Egyben sincs intrika, a cselszövést nem érti,
Egy az erénye, hogy a jó életet éli.
Mert ezek soha nem a bűnöst üldözik,
Gyűlöletük csak a bűnre vonatkozik,
S nem hajszolják soha azt, ami égi érdek,
Olyan buzgón, hogy az nem érdeke az égnek.
Ez a viselkedés, látod, tetszik nekem,
S ha példa kell nekünk, öcsém, csak ez legyen.
Akit te úgy szeretsz, az nem efféle ember:
Dicséred a hitét s tudom, hogy jóhiszemmel,
De elkápráztatott a látszat, azt hiszem.
|
||||
ORGON Befejezted-e már, kedves bátyám?
|
||||
CLÉANTE Igen.
|
||||
ORGON Volt szerencsém. (Indulni akar)
|
||||
CLÉANTE Öcsém, csak még egy szóra, kérlek.
Hagyjuk ezt. Becsületszavadra megigérted
Valérnak, úgye, hogy csak ő lehet a vőd?
|
||||
ORGON Úgy van.
Sőt már ki is tűzted az esküvőt.
|
||||
ORGON Igaz.
|
||||
CLÉANTE Mondd meg tehát, hogy akkor mért halasztod?
|
||||
ORGON Nem tudom.
|
||||
CLÉANTE Vagy talán meggondoltad a dolgot?
|
||||
ORGON Talán.
|
||||
CLÉANTE Egyszóval a szavadat megszeged?
|
||||
ORGON Azt nem mondom.
|
||||
CLÉANTE Hiszem olyan ok nem lehet,
Hogy meg ne tedd, ha már Valérnak megígérted.
|
||||
ORGON Attól függ.
|
||||
CLÉANTE De minek ez a sok kertelésed?
Igen vagy nem? Valér általam kérdezi.
|
||||
ORGON Hála istennek!
|
||||
CLÉANTE És mit mondhatok neki?
|
||||
ORGON Azt, ami jólesik.
|
||||
CLÉANTE Tudnom kell végre, értsd meg,
Hogy mit szándékozol tenni.
|
||||
ORGON Ami az égnek
Tetszeni fog.
|
||||
CLÉANTE Beszélj őszintén, ki vele:
Valérnak szavadat adtad - betartod-e?
|
||||
ORGON Agyő!
|
||||
CLÉANTE (egyedül) Valérnak ez rosszabb, mintha felelne.
Elmondom neki, hogy veszélyben a szerelme.
|
||||
|
||||
MÁSODIK FELVONÁS
|
||||
ELSŐ JELENET
|
||||
Orgon, Mariane
|
||||
ORGON Te, Mariane!
|
||||
MARIANE Igen!
|
||||
ORGON Beszélnem kell veled.
Titokban.
|
||||
MARIANE Mit keres?
|
||||
ORGON (betekint egy kis szobába) Csak körülkémlelek,
Hogy bizonyos legyek, senki sem hallgatózik,
Mert ez a kis hely épp leselkedni való itt.
No jó, nincs semmi baj. Mariane, gyermekem,
Te szelíd vagy, tudom, és szót fogadsz nekem,
Épp ezért mindig is kedves voltál szivemnek.
|
||||
MARIANE Ezt a szeretetet hogy is hálálhatom meg?
|
||||
ORGON Kislányom, jól beszélsz, s meghálálod hamar,
Ha mindig azt teszed, amit apád akar.
|
||||
MARIANE Ó, higgye el, apám, gondom csak erre céloz.
|
||||
ORGON Helyes, nagyon helyes. És mit szólsz Tartuffe úrhoz?
|
||||
MARIANE Hogy én?
|
||||
ORGON Te. S jól vigyázz, mit felelsz, Mariane.
|
||||
MARIANE Azt mondom róla csak, amit apám kiván.
|
||||
Dorine halkan belép, és észrevétlenül megáll Orgon mögött
|
||||
ORGON Ez már okos beszéd. Szóld róla azt, ha kérdem,
Hogy ragyog rajta a magasabbrendű érdem,
Hogy már is meghatott és előre örül
A szíved is, hogy őt választom férjedül.
No hát?
|
||||
MARIANE (meglepetten visszahőköl)
No hát?
|
||||
ORGON Mi az?
|
||||
MARIANE Tessék?
|
||||
ORGON Nos?
|
||||
MARIANE Lehetetlen!
|
||||
ORGON Hogyan?
|
||||
MARIANE Mit mond, apám, kit kéne megneveznem,
Mint aki meghatott és akinek örül
A szívem, hogy apám őt adja férjemül?
|
||||
ORGON Tartuffe-öt.
|
||||
MARIANE De apám, esküszöm, hogy nem úgy van.
Miért akarja, hogy ilyen nagyot hazudjam?
|
||||
ORGON De én azt akarom, hogy ez igaz legyen,
Neked pedig elég, ha így tetszik nekem.
|
||||
MARIANE Azt akarja, apám…
|
||||
ORGON Igenis, azt kivánom,
Hogy násszal kösse őt magához a családom.
Döntöttem: te leszel Tartuffe úr hitvese.
S ha kivánod…
|
||||
MÁSODIK JELENET
|
||||
Dorine, Orgon, Mariane
|
||||
ORGON (megpillantja Dorine-t) Maga meg hogy kerül ide?
Ugye nem tud erőt venni kíváncsiságán,
Azért lopózik itt minket kilesni, drágám?
|
||||
DORINE Igazán nem tudom, hogy ez a furcsa nász
Valami kósza hír vagy csak találgatás,
De ha ilyesmiről beszéltek, csak nevettem:
Az ilyen házasság azt mondtam, lehetetlen.
|
||||
ORGON Hogyan? Hát annyira hihetetlen?
|
||||
DORINE Igen,
Sőt annyira, uram, hogy önnek sem hiszem.
|
||||
ORGON Van módom arra, hogy magával elhitessem.
|
||||
DORINE Csak tréfát űz velünk, uram, nem hisszük úgysem.
|
||||
ORGON Majd elválik hamar, igaz-e, tréfa-e.
|
||||
DORINE Mesebeszéd!
|
||||
ORGON Vigyázz, lányom, ez nem mese.
|
||||
DORINE Ugyan, ne higgyen el ilyet apjaurának.
Ez tréfa csak.
|
||||
ORGON De nem.
|
||||
DORINE Akármit is csinálhat,
Nem hiszünk önnek.
|
||||
ORGON Úgy? Akkor dühös leszek!
|
||||
DORINE Jó! Elhisszük, de ez csak annál rémesebb.
Hát az úr, akinek arcán a bölcsesség ül
S ilyen széles szakállt növesztett rajta díszül,
Lehet-e annyira bolond…
|
||||
ORGON Sok, ami sok!
Túl bizalmas kegyed, csak annyit mondhatok,
Tudja meg, angyalom, hogy ez már tarthatatlan.
|
||||
DORINE Semmi harag, uram, beszéljünk csak nyugodtan.
Így megtréfálni a világot mire jó?
Az ön lánya nem egy vak bigottnak való,
Annak pedig akad fontosabb hivatása.
De önt miféle ok bírhatta rá e nászra?
Mi oka lehetett, hogy ön, pénzzel tele
Egy koldus vőt keres…
|
||||
ORGON Csitt! Nincsen semmije,
De megérdemli, hogy éppen ezért dicsérjék.
Szegény, igaz, de ez becsületes szegénység.
Őt minden rang fölé éppen az emeli,
Hogy hagyta jámboran magát kifosztani,
Mert soha nem ügyelt a világi vagyonra,
Örök dolgok felé irányult csak a gondja.
De rendbejön megint, ha segitek neki
S elvesztett vagyonát még visszanyerheti.
Ősei birtokát majd végül visszaváltja,
Mert nemesember ő, és régi a családja.
|
||||
DORINE Ezt ő mondja, de nem hiszem, hogy összevág
A jámborsággal ez a földi hiuság.
Akinek célja, hogy a szentséget keresse,
Az nem a névre, sem a származásra büszke,
Mert az alázatos, igazi áhitat
Nem tűrheti el az ilyen becsvágyakat.
Mire jó ez a gőg?… De ez a téma sérti:
Jó, hagyjuk a nemest, lássuk, milyen a férfi.
Intézheti-e úgy, hacsak nem kénytelen,
Hogy ilyen lány olyan férj birtoka legyen?
Nem riad vissza, ha a folytatásra gondol?
Mi következhetik ilyen lakodalomból?
A lány erénye az, amely kockán forog,
Ha nászra kényszerül, s ízlése háborog.
Az, hogy jó feleség legyen s erényben éljen,
Nemcsak az asszonyon múlik, hanem a férjen,
S kiknek szarvára a világ ujjal mutat,
Ők rontják el maguk az asszonyaikat.
Hűnek maradni egy bizonyos fajta férjhez,
Ne tagadja, uram, tudjuk, milyen nehéz ez,
S ki gyermekére egy rossz férjet kényszerít,
Az magára veszi a lánya vétkeit.
Gondolja meg, milyen veszélyt hozhat a terve!
|
||||
ORGON Majd maga megtanít, mit kell tennem - na, persze.
|
||||
DORINE No, csak tanulja meg, jobbat nem is tehet.
|
||||
ORGON Ne hallgasd, lányom, az üres beszédeket.
Tudom mi kell neked, apád vagyok, enyém vagy.
Igaz, hogy már odaigértelek Valérnak,
De kártyázni szeret, az a hibája van,
És valószínű, hogy kissé vallástalan,
Úgy vettem észre, hogy nemigen jár misére.
|
||||
DORINE Hát nem is jár azért, hogy más szemmel kisérje,
Mint aki épp csupán külszinért megy el.
|
||||
ORGON Amit maga beszél, engem nem érdekel.
A másik kitünő viszonyban van az éggel,
És hidd el, ez a kincs nagy gazdagsággal ér fel.
Minden óhajodat betölti ez a nász,
Csupa gyönyör lesz és mennyei mulatás.
Kettesben élsz vele, hű lángban egybekelve,
Akárcsak két gyerek vagy két valódi gerle.
Egy rossz szó, annyi sem esik majd köztetek,
S amivé akarod, majd azzá teheted.
|
||||
DORINE Csak bolonddá teszi, szó sem lehet egyébről.
|
||||
ORGON Ez micsoda beszéd?
|
||||
DORINE Lerí a külsejéről,
És akármit beszél, uram, tönkreteszik
Az ő hajlamai lánya erényeit.
|
||||
ORGON Ne szóljon közbe, már nem bírom türelemmel.
Ne üsse bele az orrát, ahova nem kell.
|
||||
DORINE Ha beszélek, csak a javát nézem, uram.
|
||||
Mindig akkor szól közbe, mikor Orgon a lányához fordul
|
||||
ORGON Hallgasson, kár ezért a gondért: hasztalan.
|
||||
DORINE Ne szeretnők csak úgy…
|
||||
ORGON Hát minek is szeretnek?
|
||||
DORINE Szeretem akkor is, ha nem tetszik kegyednek.
|
||||
ORGON Elég!
|
||||
DORINE Drága nekem az úr becsülete.
S nem tűröm el, hogy közgúnynak kitegye.
|
||||
ORGON Elhallgatsz végre már?
|
||||
DORINE Lelkiismeretére
Venné-e, hogy ilyen legyen a lánya férje?
|
||||
ORGON Elhallgatsz végre, te kígyó, ki pimaszul…
|
||||
DORINE Ó, milyen jámbor és mégis dühbe gurul!
|
||||
ORGON Mert elönt az epe e zöldség hallatára.
Értsd meg, azt akarom, hogy hallgass valahára.
|
||||
DORINE Többé nem szólok egy szót se… de gondolok!
|
||||
ORGON Gondolj, amit akarsz, de teszek róla, hogy
Elhallgass, vagy… Elég. (Lányához fordul)
Hidd el, ezt az egészet
Elég alaposan megfontoltam.
|
||||
DORINE (félre) De szétvet
A düh. (Elhallgat, amint Orgon feléje fordul)
|
||||
ORGON Divatfi nem volt, ez igaz, soha,
Tartuffe mégis olyan…
|
||||
DORINE (félre) Igazi csúf pofa!
|
||||
ORGON Hogy ha a külseje nem is vonzana mindjárt,
Egyéb értékei… (Megáll Dorine előtt, összefonja karját, úgy nézi)
|
||||
DORINE (félre) Na, ez a kicsi jól járt!
Ha én lennék az ő helyén, engem bizony
Férfi nem venne el, ha én nem akarom,
S ha nászt ülnék vele, hát ráébredne másnap,
Hogy mi a módja az asszonyok bosszujának.
|
||||
ORGON (Dorine-hoz) Hát semmibe se vesz, maga haszontalan?
|
||||
DORINE De mi baja, uram? Magához nincs szavam.
|
||||
ORGON Akkor hát mit csinál?
|
||||
DORINE Beszélgetek magamban.
|
||||
ORGON (félre) Ideje már, hogy e pimasznak megmutassam,
Ha visszakézzel egy jó pofont lekenek…
|
||||
Pofonra emeli kezét, úgy folytatja, de Dorine, valahányszor Orgon ránéz, elnémul
|
||||
Kislányom, ez a terv csak tetszhetik neked.
Akit én emlitek, hidd el, jövendő férjed… (Dorine-hoz)
Most miért nem beszél?
|
||||
DORINE Mert nincsen mit beszéljek.
|
||||
ORGON No, csak egy szót.
|
||||
DORINE De nincs kedvem egy szóra sem.
|
||||
ORGON Hát nem felel?
|
||||
DORINE De, majd ha elment az eszem.
|
||||
ORGON Lányom, most végre már mutass szép engedelmet,
Hogy választásomat megadón helyeseljed.
|
||||
DORINE (elszalad) Hát ilyen férj nekem nem kellene soha,
|
||||
Orgon pofon akarja vágni, de nem sikerül
|
||||
ORGON Melletted ez a lány, hidd el, kész nyavalya.
Akivel egy fedél alatt meglenni vétek.
Képtelen is vagyok folytatni a beszédet.
Hallgatni sem birom szemtelen szavait:
Megyek - a levegőn tán megnyugszom kicsit.
|
||||
HARMADIK JELENET
|
||||
Dorine, Mariane
|
||||
DORINE Elvesztette talán a hangját? Ezt nem értem!
A kisasszony helyett is nekem kell beszélnem?
Végighallgatja hát az ilyen esztelen
Tervet s nincs ellene egyetlen szava sem?
|
||||
MARIANE De mikor ő az úr - apámnak mit feleljek?
|
||||
DORINE Ami kivédi az efféle veszedelmet.
|
||||
MARIANE De mit?
|
||||
DORINE Azt, hogy nem a más szívével szeret,
S nem mehet nászra az apa a lány helyett.
Magáért készül az egész, nem pedig érte,
Magának, nem neki, kell hogy tessék a férje,
S ha szemében ez a Tartuffe lenyűgöző,
Tartuffe-höz ne maga - menjen csak férjhez ő.
|
||||
MARIANE De fölöttünk olyan nagy az apai kényszer -
Nincs, aki ellene megszólalni merészel.
|
||||
DORINE De, kisasszony, Valér megkérte a kezét:
Az a kérdés tehát, hogy szereti-e még.
|
||||
MARIANE Dorine, miket beszélsz? Ez szerelmemre sértés.
Igazságtalan és fölösleges e kérdés.
Előtted százszor is kitártam szívemet
S szerelmem lángoló hűségét ismered.
|
||||
DORINE Nem tudhatom, szíve beszélt vagy csak a szája,
Férjéül - mondja meg - igazán őt kívánja?
|
||||
MARIANE Nem szép tőled, hogy így kételkedel, Dorine:
Túlontúl láthatók az én érzelmeim.
|
||||
DORINE Szóval szereti még?
|
||||
MARIANE Szeretem, holtomiglan.
|
||||
DORINE S minden jel arra vall, ugye, hogy ő is így van?
|
||||
MARIANE Azt hiszem.
|
||||
DORINE És ugye, vágyódnak hevesen,
Hogy férj és feleség legyenek?
|
||||
MARIANE Ó, igen.
|
||||
DORINE S a másik esküvőt milyennek is találja?
|
||||
MARIANE Ha kényszerítenek, kész vagyok a halálra.
|
||||
DORINE Ez már igen! S nekem eszembe sem jutott:
Csak meg kell halnia, s elmúlnak a bajok.
Ez már aztán csodás gyógyszer! Elönt a méreg.
Hallani sem birok ilyen buta beszédet.
|
||||
MARIANE Ó, istenem, milyen rosszkedvű vagy, Dorine!
Nem is sajnálkozol más ember bajain.
|
||||
DORINE Nem is sajnálom azt aki ilyen butuska,
A legkisebb veszély azonnal megpuhítja.
|
||||
MARIANE De hát mit is akarsz? Tudod, hogy nem merem.
|
||||
DORINE Pedig erős szivet kiván a szerelem.
|
||||
MARIANE Nem elég-e, Dorine, hogy hű maradt szerelmem,
S nem Valér dolga, hogy apámtól megszerezzen?
|
||||
DORINE S ha apja konok és rögeszmés, bogara
E Tartuffe, akinek bolondja - annyira,
Hogy szavát megszegi, ígéretét nem állja
S magát nem adja - ez talán Valér hibája?
|
||||
MARIANE Szóval legyek merész, mondjak nyiltan nem-et,
Magam válasszak és kitárjam. szívemet?
Bárhogy szeretem őt, visszatart mégis engem
Női szemérmem és gyermeki engedelmem.
Mit akarsz? A világ lássa szerelmemet…
|
||||
DORINE Semmit sem akarok. Látom már, mit szeret.
Legyen, kisasszony, a Tartuffe úré. Megértem.
Nincs értelme, hogy én e frigyről lebeszéljem.
Küzdjek a vágyai ellen? Nincs rá okom:
Meglátja, sok előnyt hoz e lakodalom.
Tartuffe úr! Ó, nem is akármiféle gólya
Költötte! Tartuffe úr! Vegye csak fontolóra,
Nem tucatférfiú, nem átlagember ez:
Boldog lehet a nő, aki a párja lesz.
Glória ül fején, és mindenütt csodálják
Nemes eredetét, személye szép arányát.
Arca virágzik és piroslik a füle:
Ez lesz a férje - hát legyen boldog vele.
|
||||
MARIANE Ó, ég…
|
||||
DORINE Nincs semmi baj! Meglátja, hogy feléled,
Ha hitvese lehet ilyen gyönyörű férjnek.
|
||||
MARIANE Kérlek, hagyd abba már! Csak bosszantasz te is!
Hogy védekezhetem e nász ellen? Segíts!
Megadom magamat - mondd meg, hogy mit csináljak?
|
||||
DORINE Nem, nem, hisz tudja: szót kell fogadni a lánynak,
Még ha az apja egy majomhoz adja is.
Gyönyörű sorsa lesz - miért panaszkodik?
Postakocsin a kisvárosba viszi férje,
A komák, nénikék és bácsikák körébe.
A finom társaság várja, a helybeli,
S a kisasszony az ő fényüket emeli.
Először a birónénál mutatkozik be,
A jegyzőnéhez is mehet első vizitre,
Majd leültetik a faragott pamlagon.
Sőt farsang idején lesz tán rá alkalom
S láthat bált, zenekart, márminthogy két dudával.
Bolhacirkuszba is elmehet férjeurával,
Ha ugyan engedi…
|
||||
MARIANE Dorine, sirba viszel!
Inkább tanácsot adj, hogyan kerüljem el.
|
||||
DORINE Szolgálója vagyok.
|
||||
MARIANE Hát nem ismersz kegyelmet?
|
||||
DORINE Nem, jöjjön létre csak, hiszen ez kell kegyednek.
|
||||
MARIANE No, édesem!
|
||||
DORINE De nem.
|
||||
MARIANE Ismered szívemet…
|
||||
DORINE Magának ő való: Tartuffe - hát kapja meg!
|
||||
MARIANE Csak tebenned, Dorine, tudtam megbízni mindig,
Tedd meg…
|
||||
DORINE Nem. Jó lesz így, ha megtartüffösítik.
|
||||
MARIANE No jó! Látom, neked minden bajom kevés.
Hát menj. Majd megsegít a kétségbeesés.
Majd ahhoz fordulok, ha magamra maradtam,
S olyan gyógyszert kapok, mely, tudom, csalhatatlan.
|
||||
El akar menni
|
||||
DORINE Kisasszony! Nem vagyok dühös! Ne menjen el!
Hiába no, magát mégis sajnálni kell.
|
||||
MARIANE Mondom neked, ha még tovább is így gyötörnek,
Nem marad más kiút: el kell hagynom e földet.
|
||||
DORINE Minek bánkódik? Egy kis ésszel többet ér.
Ne féljen, segítek. De itt jön már Valér.
|
||||
NEGYEDIK JELENET
|
||||
Valér, Mariane, Dorine
|
||||
VALÉR Most mondták el nekem a hírt - nem gyanitottam.
Kisasszony, nagyszerű hír ez, tagadhatatlan.
|
||||
MARIANE Milyen hír?
|
||||
VALÉR Igaz-e, hogy Tartuffe elveszi?
|
||||
MARIANE Hát annyi bizonyos, apám ezt tervezi.
|
||||
VALÉR Kisasszony! Apja hát…
|
||||
MARIANE Igen, most másra készül
S imént közölte, hogy hozzá ad feleségül.
|
||||
VALÉR Komolyan mondja ezt?
|
||||
MARIANE Komolyan, igazán:
E nászhoz makacsul ragaszkodik apám.
|
||||
VALÉR És kisasszony, maga? Szívében hogy határoz?
|
||||
MARIANE Nem tudom.
|
||||
VALÉR Ez igen derék, gyönyörü válasz.
Nem tudja hát?
|
||||
MARIANE Nem.
|
||||
VALÉR Nem?
|
||||
MARIANE És mit gondol maga?
|
||||
VALÉR Én? Én azt gondolom, szót kell fogadnia.
|
||||
MARIANE Ezt gondolja?
|
||||
VALÉR Igen.
|
||||
MARIANE Igazán?
|
||||
VALÉR És miért ne?
Dicső ajánlat ez, legyen csak ő a férje.
|
||||
MARIANE Úgy? Jó! Ez a tanács, uram, tetszik nekem.
|
||||
VALÉR És követnie is könnyű lesz, azt hiszem.
|
||||
MARIANE A tanácsot maga sem adta nehezebben.
|
||||
VALÉR Azért adtam csupán, hogy a kedvét keressem.
|
||||
MARIANE S én azért követem, hogy örüljön neki.
|
||||
DORINE (egészen hátrahúzódik) No kíváncsi vagyok, ebből mi sülne ki.
|
||||
VALÉR Ez hát a szerelem? Vagy az egész csalás volt,
És…
|
||||
MARIANE Beszéljünk, uram, inkább valami másról.
Nyíltan megmondta ön, hogy azt fogadjam el,
Akit most férjemül az apám kiszemel,
Nekem meg eltökélt tervem, hogy így csinálok,
Hisz maga adta az üdvözitő tanácsot.
|
||||
VALÉR Miért említ ilyen átlátszó indokot?
Tudom, hogy maga már régen határozott,
S most e haszontalan ürüggyel visszaélve
Bizonyos jogcimet érez a szószegésre.
|
||||
MARIANE Ez szép beszéd.
|
||||
VALÉR Igen, s szivében sohasem
Vonzotta még felém igazi szerelem.
|
||||
MARIANE No, igen, van joga, hogy ezt szememre vesse.
|
||||
VALÉR Igen, van rá jogom, és lelkem megsebezve
Megelőzi magát tervében, úgy lehet;
Tudom, hová vigyem kezemet s szívemet.
|
||||
MARIANE Ó, nem kételkedem, s a láng, melyet az érdem
Felszít…
|
||||
VALÉR Az érdemet ne is említse, kérem,
Hisz megmutatta, hogy kevés az érdemem.
Más nő jobb lesz talán, abban reménykedem:
Tudok egyet, aki, ha innen visszalépek,
Tán elfelejteti ezt a nagy veszteséget.
|
||||
MARIANE Nem is nagy veszteség, könnyen pótolja más.
Megvigasztalja majd magát a változás.
|
||||
VALÉR Igyekszem, higgye el: ha hiába remélünk,
Nemcsak megcsalt szivünk - szenved a büszkeségünk,
És legfőbb gondja, hogy kárpótolja magát,
Ha nem is sikerül, színleljük legalább,
Különben pipogyák s gyávák vagyunk - olyan nagy
Hiba szeretni azt, aki bennünket elhagy.
|
||||
MARIANE Ez igazán nemes, nagylelkű érzelem.
|
||||
VALÉR Mindenki tudja ezt és egyetért velem.
Vagy azt kívánja, hogy őrizzem a szerelmet
És mindörökre csak maga után epedjek?
Elnézzem, hogy maga más karjába borul,
És szenvedjen szívem gyógyíthatatlanul?
|
||||
MARIANE Ellenkezőleg, én már csupán azt kivánom,
Hogy essék túl hamar a gyógyszer-házasságon.
|
||||
VALÉR Ezt kívánja?
|
||||
MARIANE Igen.
|
||||
VALÉR Sértett már eleget:
Kisasszony, indulok, hogy kedvére tegyek.
(Egy lépést tesz, mintha megindulna, de mindig újra visszatér)
|
||||
MARIANE Helyes.
|
||||
VALÉR (visszajön) De tudja meg, hogy maga volt a hűtlen.
Maga, aki miatt végsőkre kényszerültem.
|
||||
MARIANE Úgy van.
|
||||
VALÉR S csak a maga példáján tervezem
Ezt a lépésemet.
|
||||
MARIANE Nem baj, csak meglegyen.
|
||||
VALÉR (indul kifelé) Meglesz, nyugodt lehet, a kedvére cselekszem.
|
||||
MARIANE Jó lesz.
|
||||
VALÉR (megint visszajön) És sohasem látjuk egymást mi ketten.
|
||||
MARIANE Sok szerencsét!
|
||||
VALÉR (elindul, az ajtónál visszafordul)
Mi az?
|
||||
MARIANE Tessék?
|
||||
VALÉR Ki szólt? Maga?
|
||||
MARIANE Én? Álmodik.
|
||||
VALÉR No jó, akkor megyek haza.
Agyő, kisasszonyom! (Lassan elindul)
|
||||
MARIANE Agyő, uram.
|
||||
DORINE (Mariane-hoz) Úgy érzem,
Hogy elment az eszük ebben a kedvtelésben.
Csak hagytam magukat, hadd pöröljenek itt,
Azt vártam, hogy talán kisütnek valamit!
Hó, Valér úr!
|
||||
Megragadja Valér karját, Valér pedig úgy tesz, mintha nagyban vonakodnék
|
||||
VALÉR Dorine, engedj utamra, kérlek.
|
||||
DORINE Jöjjön csak vissza hát.
|
||||
VALÉR Nem, nem, elönt a méreg.
Ne beszélj rá, hiszen ő, ő akarta ezt.
|
||||
DORINE Várjon.
|
||||
VALÉR Hiába, már ez elvégeztetett.
|
||||
DORINE Ó!
|
||||
MARIANE (félre) Nem bír látni sem, elűzi a személyem,
Jobb lesz, ha kimegyek, hogy maradni ne féljen.
|
||||
DORINE (elengedi Valért, és Mariane-hoz szalad)
Most ez kezdi! Hová fut?
|
||||
MARIANE Hagyj!
|
||||
DORINE Nem engedem.
|
||||
MARIANE Dorine, hiába már, nem tartasz vissza, nem.
|
||||
VALÉR (félre) Kész büntetés neki, ha látnia kell engem:
Úgy látszik, többet ér, ha bajából kimentem.
|
||||
DORINE (elengedi Mariane-t és Valérhoz szalad)
Maga kezdi megint? No szép! Ördög vigye!
Már ne évődjenek - csak jöjjenek ide.
(Megfogja és egymás felé húzza őket)
|
||||
VALÉR (Dorine-hoz) De mondd hát mit akarsz?
|
||||
MARIANE (Dorine-hoz) Mért hívtál vissza onnan?
|
||||
DORINE Hogy kibéküljenek, s magukat összehozzam. (Valérhoz)
Mért veszekszik vele? Mért ilyen esztelen?
|
||||
VALÉR Hát nem hallottad-e, hogyan beszélt velem?
|
||||
DORINE (Mariane-hoz) S maga bolond-e, hogy így elfogta a méreg?
|
||||
MARIANE Magad is tanuja voltál, mennyire sértett.
|
||||
DORINE (Valérhoz) Mind a ketten buták. Elhihetik nekem:
Nincsen más gondja, mint hogy magáé legyen. (Mariane-hoz)
Csak magát szereti, s esküszöm életemre,
Hogy boldog volna, ha a maga férje lenne.
|
||||
MARIANE (Valérhoz) Igen? S akkor ilyen tanácsot minek ad?
|
||||
VALÉR Igen? S hogy kérheti ebben tanácsomat?
|
||||
DORINE Mind a kettő bolond. No, kezet ide szépen. (Valérhoz)
Előbb maga.
|
||||
VALÉR (Dorine-nak nyújtja kezét)
Minek?
|
||||
DORINE (Mariane-hoz) Most maga, kéz a kézben.
|
||||
MARIANE (szintén kezét nyújtja)
És mindez mire jó?
|
||||
DORINE Csak gyorsan, jöjjenek.
Nem is tudják maguk, milyen szerelmesek.
|
||||
VALÉR (Mariane felé fordul)
De ha nyújtja, miért tesz úgy, mint aki szenved?
Miért nézi ilyen gyűlölködve az embert?
|
||||
Mariane Valér felé fordul, és kissé elmosolyodik
|
||||
DORINE Mind bolond az, aki szerelmes, mondhatom.
|
||||
VALÉR (Mariane-hoz) De mondhatja-e, hogy panaszra nincs okom?
És vallja be, ugye, magától nem a legszebb,
Hogy csak akkor örül, ha engem megsebezhet?
|
||||
MARIANE S van-e hálátlanabb, mint maga, mondja hát…
|
||||
DORINE Hagyjuk máskorra ezt az egész nagy vitát,
S inkább gondoljanak a kényszer-esküvőre.
|
||||
MARIANE Mondd meg hát, mit tegyünk, hogy védjük ki előre?
Megteszünk ellene mindent, amit lehet.
Apja hadd szője a bolondos terveket,
A kisasszony pedig szavát fogadva szépen
Megnyugszik szeliden az apai szeszélyben.
Ha szorul a hurok, csak így nyerhet időt,
És elhúzhatja ezt az undok esküvőt.
Ha időt nyerhetünk, már meg van nyerve minden,
Még betegséget is lehet színlelni könnyen,
Hirtelen támad, és megvan a haladék,
Vagy rossz előjelet lát, az is már elég,
Beleütközik egy váratlan gyászmenetbe,
Iszappal álmodik vagy tükrét töri össze.
De a fődolog az, hogy másnak s neki sem
Lehet neje, ha nem mondja ki, hogy igen.
De csak úgy érhetünk célt - jó, ha megjegyezzük -
Ha addig senki sem látja magukat együtt. (Valérhoz)
Menjen, s barátai fáradjanak tovább
Azért, hogy Orgon úr betartsa a szavát.
Mi pedig sógora szavát vetjük a latba,
S mostohaanyja is ügyünket támogatja.
Isten vele.
|
||||
VALÉR (Mariane-hoz) Tehát kezdődik a csata,
De bevallom, csak egy reményem van: maga.
|
||||
MARIANE (Valérhoz) Akármit is akar apám, azt megigérem,
Hogy Valéré leszek, vagy pedig senkié sem.
|
||||
VALÉR Milyen boldog vagyok! És újra merhetek…
|
||||
DORINE Fecsegni tudnak a bolond szerelmesek…
Mondom, gyerünk.
|
||||
VALÉR (lép egyet, aztán visszafordul)
De még…
|
||||
DORINE Csak eszébe ne jusson! (Válluknál fogva kitolja őket)
Jobb, hogyha arra megy, erre meg a kisasszony.
|
||||
|
||||
HARMADIK FELVONÁS
|
||||
ELSŐ JELENET
|
||||
Damis, Dorine
|
||||
DAMIS Mennykő csapjon belém, itt, ezen a helyen,
Legyen zsivány, bitang, gazember a nevem,
Ha bármely hatalom, tekintély visszatarthat:
Nem nézek semmire s fejjel megyek a falnak.
|
||||
DORINE Kérem, fékezze meg e dühös szenvedélyt:
Erről apjaura éppen csak hogy beszélt.
Az ember csak beszél, de nem mindig cselekszik,
Gyakran hosszú az út a szándéktól a tettig.
|
||||
DAMIS Meg kell gátolnom e csirkefogó cselét.
Meg nem köszöni, ha én mondom, hogy elég.
|
||||
DORINE Csak nyugalom! Sem őt, sem az urat ne bánja:
Hadd beszéljen velük az úrfi mostohája.
Valahogy van neki Tartuffe-nél hitele
És Tartuffe mindig is előzékeny vele.
Talán még eped is az úrnőért szivében -
Az volna nagyszerű! Uram, csak ezt megérjem!
Épp most hivatta őt madame s kikérdezi
E házasság felől, hogy mik a tervei,
Megtudja, mit akar s közli vele előre,
Milyen kínos zavar származhatik belőle,
Ha tovább érleli ilyen szándékait.
Inasa mondja, hogy épp most imádkozik,
De azt is mondja, hogy lejön már nemsokára.
Én maradok, maga menjen, kérem, ne várja.
|
||||
DAMIS Nem megyek, érdekel ez az egész dolog.
|
||||
DORINE Nem, jobb, ha egyedül leszek.
|
||||
DAMIS Megnémulok.
|
||||
DORINE Tudjuk, milyen maga: felelne mindenáron,
S ez biztos módja, hogy saját ügyének ártson.
Menjen.
|
||||
DAMIS Hadd lássam őt: majd mérséklem magam.
|
||||
DORINE Jön már, menjen hamar, maga haszontalan.
|
||||
Damis egy kis fülkébe rejtőzik a szín hátterében
|
||||
MÁSODIK JELENET
|
||||
Tartuffe, Lőrinc, Dorine
|
||||
TARTUFFE (észreveszi Dorine-t)
Lőrinc, rakd vissza az ostort és a szőrcsuhámat.
Reméljük, hogy az ég malasztja rád kiárad.
Ha keresnek, megyek a rabokhoz, mai
Kis adományomat köztük szétosztani.
|
||||
DORINE (félre) Micsoda hencegés, szenvelgés, hiu érdem!
|
||||
TARTUFFE Mi tetszik?
|
||||
DORINE Csak az…
|
||||
TARTUFFE (egy zsebkendőt húz elő zsebéből)
Ó, istenem, arra kérem,
Még mielőtt beszél, e keszkenőt vegye…
|
||||
DORINE Hogy?
|
||||
TARTUFFE Nézni sem birom a keblét: födje be.
A megbotránkozást az eféle okozza,
Ettől gerjedhetünk vétkes gondolatokra.
|
||||
DORINE Csak ennyi kell, s az úr már kísértésbe jön?
És minden hús iránt ilyen fogékony ön?
Igazán nem tudom, milyen láz támad önben,
Bevallom, nálam ez nem megy ennyire könnyen.
Ön, uram, teljesen pőrén állhatna itt
S én veszélytelenül nézhetném tagjait.
|
||||
TARTUFFE Ha énvelem beszél, beszéljen jámborabban,
Vagy itthagyom magát ebben a pillanatban.
|
||||
DORINE Nem, én leszek, aki magát nyugton hagyom,
Egy-két szót kell csupán az úrnak mondanom.
Asszonyom idejön most mindjárt s arra kéri,
Kegyeskedjék vele valamit megbeszélni.
|
||||
TARTUFFE Ó, boldogan.
|
||||
DORINE (félre) Milyen szelíd lett hirtelen!
Sejtettem eddig is, de most már elhiszem.
|
||||
TARTUFFE Jön nemsokára?
|
||||
DORINE Sőt azonnal ideérhet.
Megyek - jobb lesz talán, ha kettesben beszélnek.
|
||||
HARMADIK JELENET
|
||||
Elmira, Tartuffe
|
||||
TARTUFFE Ó, bárcsak, asszonyom, megőrizné az ég
Az ön lelkének és testének erejét
S áldja meg életét úgy, ahogyan kivánja
Isten híveinek alázatos paránya.
|
||||
ELMIRA Lekötelez, uram, e jámbor óhaja.
De tán kényelmesebb, ha leülünk oda.
|
||||
TARTUFFE (Leül) Bajából, asszonyom, meggyógyult már egészen?
|
||||
ELMIRA (Leül) Igen, elmúlt a láz, többé nyomát sem érzem.
|
||||
TARTUFFE Az én imám, tudom, annyit nem érdemel,
Hogy ezt a nagy kegyet én értem volna el,
De ahány ájtatos imám felszállt az égbe,
Nem volt más tárgya, csak az ön felépülése.
|
||||
ELMIRA Az én jólétemért túl nagy e buzgalom.
|
||||
TARTUFFE Nem, nem lehet elég drágának tartanom:
Áldoznám szívesen a magamét is érte.
|
||||
ELMIRA Túlzás már, higgye el, e keresztényisége,
S jóságáért, uram, hálás vagyok nagyon.
|
||||
TARTUFFE Sokkal több az, amit érdemel, asszonyom.
|
||||
ELMIRA Beszélni akarok, önnel, uram, titokban.
Jó, hogy most e helyen tárgyalhatunk nyugodtan.
|
||||
TARTUFFE Az én lelkemre is nagy boldogság derül,
Hogy együtt lehetünk, kettesben, egyedül.
Imámban mindig is rajongva esedeztem
Ilyen alkalomért, de megtagadta isten.
|
||||
Damis nem mutatkozik, de kinyitja annak a fülkének ajtaját, ahová visszavonult, hogy a beszélgetést kihallgassa
|
||||
ELMIRA Amit én akarok, nyílt, őszinte beszéd,
És kérem, tárja fel nekem egész szivét.
|
||||
TARTUFFE És én is, éppen e legfőbb kegyért esengek,
Hogy egész lelkemet megmutathassam önnek.
S végül elhiggye, hogy ha én űztem is el
A sok látogatót, kit bája érdekel -
Mégsem a gyűlölet hajtott asszonyom ellen,
De messzire ragadt túlbuzgó szenvedelmem
S egy tiszta hevület, mely…
|
||||
ELMIRA Én is úgy hiszem,
Hogy üdvösségemért aggódik szüntelen.
|
||||
TARTUFFE (megszorítja Elmira ujjai hegyét)
Ó, persze, asszonyom, s ez a hév néha tombol.
|
||||
ELMIRA Jaj! De miért szorít?
|
||||
TARTUFFE Csupán túlbuzgalomból.
Fájdalmat önnek én ne okozzak sosem.
Inkább én… (Kezét Elmira térdére teszi)
|
||||
ELMIRA Mit keres a keze térdemen?
|
||||
TARTUFFE Csak ruháját fogom: úgy omlik ez a kelme.
|
||||
ELMIRA Jaj, csiklandós vagyok: kérem, már ne emelje.
(Elhúzza székét, Tartuffe közeledik a magáéval)
|
||||
TARTUFFE (Elmira mellkendőjét babrálja)
E csipke, istenem, de szép, milyen csoda!
Nem dolgoztak ilyen finoman még soha.
Korunk méltán lehet az ilyesmire büszke.
|
||||
ELMIRA Ez igaz, de talán térjünk a mi ügyünkre.
Azt hallom, az uram megszegi a szavát
S magához adja a lányát. Igaz-e hát?
|
||||
TARTUFFE Én is hallottam ezt, de hadd valljam be önnek:
E boldogság nem az, amiért én esengek.
Asszonyom, tudja meg, én másban bámulom
Azt a bájt, vonzerőt, mely minden óhajom.
|
||||
ELMIRA Ön nem vágyódhatik, tudom, földi dologra.
|
||||
TARTUFFE Ne higgye, nincs az én szívem kőből faragva.
|
||||
ELMIRA De azt hiszem, csupán az ég felé eseng,
S vágyait semmi sem vonzhatja idelent.
|
||||
TARTUFFE Szerelmünk, amely az örök szépségre gerjed.
Nem tiltja a múló széphez vonzó szerelmet.
Érzékeinket is könnyen ragadja meg
Az isten műve, a tökéletes remek.
A legszebb nőkben is az ég visszfénye csábít.
De önben tárja fel legtitkosabb csodáit
És arcára olyan szépséget vetitett.
Mely elbűvöli a szemeket s szíveket,
S ha önre néztem, a halandó, földi bájban
A természet örök teremtőjét csodáltam.
Saját ábrázatát mintázta meg az ég
A képben, mely után szivem epedve ég.
Féltem előbb, hogy ez a vágy mely titkon égve
Keletezett, talán a sátán tőrvetése,
S úgy döntöttem, hogy önt többé nem láthatom,
Mert üdvösségemet gátolja, asszonyom.
De, ó, elbűvölő szépség, most már megértem,
Hogy vétkes nem lehet ez az én szenvedélyem,
És mert e szenvedély erényes is lehet,
Ezután átadom hevének szívemet.
Bevallom, asszonyom, tudom, milyen merészség
Önnek ajánlani szivemnek hevülését,
De vágyam csak az ön jósága kegyeit
Reméli, nem saját értékében bizik.
Nyugalmamat az ön itéletére bízom,
Mert öntől függ csupán az üdvöm vagy a kínom,
Igen, én teljesen önre bízom magam:
Boldog legyek-e vagy végképp boldogtalan.
|
||||
ELMIRA Szép, gáláns vallomás hangzott el itt előttem,
De be kell vallanom, egy kissé meglepődtem.
Úgy érzem, nem elég erős az ön szive.
Nem illenék kicsit bölcsebbnek lennie?
Ön vallásos, uram, ezt mindenki beszéli.
|
||||
TARTUFFE S aki vallásos, az nem lehet soha férfi?
Ha meglátom az ön mennyei bájait,
Szívem behódol és már nem okoskodik.
Furcsának tűnhetik, tudom, ez a beszédem -
Végre is, asszonyom, nem vagyok angyal én sem.
S ha mégis sértené önt ez a vallomás,
Szépsége az oka, tudja meg, semmi más.
Amint rám ragyogott emberfölötti fénye,
Egész belsőmet az ön rabjául igézte.
Páratlan, isteni, édes tekintete -
Lázongó szívemet azzal igázta le.
A böjtök, az imák, a könnyek mindhiába:
Minden vágyam csak az ön bájait imádta.
Elárult százszor is szemem és sóhajom,
De most már szóval is be kellett vallanom.
Ha lelke könyörül és nem hallgatja zordul,
Amit alázatos, hű rabszolgája koldul,
Ha majd nem vonja el tőlem vigaszait
És semmiségemig tán leereszkedik -
Akkor, ó, asszonyom, édes világcsodája,
Hódolatomat is páratlannak találja.
Énvelem nem forog kockán jó hírneve,
Meglátja, semmitől sincs oka félnie.
A nők bálványai, a gáláns udvaronchad,
A hiú hódítók, kik hencegve zajongnak
És dobra verik az asszonyok kegyeit,
Ha sikert érnek el, rögtön kifecsegik.
Az ilyen kérkedő nem marad hű szavához
És meggyalázza az oltárt, hol szíve áldoz.
De aki, mint magam, eltitkolt tűzzel ég,
Csak arra bízza rá hirét s becsületét:
Amivel tartozunk saját jó hírnevünknek,
Az a gond kötelez titoktartásra minket,
S a szerelmet, amely félelem nélküli,
És a botránytalan gyönyört itt megleli.
|
||||
ELMIRA Csak hallgatom, uram, s e szónoki szavakban
Lelkét feltárta itt napnál világosabban.
Mondja, mi lesz, ha nincs kedvemre e beszéd
S férjemnek mondom el egész gáláns hevét?
E hirtelen kitört, szerelmes szenvedélye
Nagy barátságukat nem is érintené-e?
|
||||
TARTUFFE Túl könyörületes ön ehhez, asszonyom,
S vakmerőségemért majd megbocsát, tudom.
Nézzen tükrébe és akkor rögtön megérti,
Hogy vak én sem vagyok, s hogy hús és vér a férfi.
Emberi gyöngeség ez, ne itélje meg
Határt nem ismerő, vad szenvedélyemet.
|
||||
ELMIRA Az ilyesmit talán mások másképp csinálnák -
Az én tapintatom nem kedveli a lármát.
Uramnak az egész ügyet nem említem,
De valamit viszont ön is megtesz nekem:
Elintézi nekünk - de nem kertelve, csalva -
Hogy meglegyen Valér s Mariane lakodalma,
S lemond igaztalan hatalmáról, amely
Csak addig van, amíg más javát veszi el
És…
|
||||
NEGYEDIK JELENET
|
||||
Damis, Elmira, Tartuffe
|
||||
DAMIS (kilép a kis szobából, ahol elrejtőzött)
Nem, anyám, nem, ez nem maradhat titokban.
Mindent hallottam itt, napnál világosabban.
Tán a jóságos ég működött közre itt,
Hogy tönkretegyem egy áruló cseleit,
És hogy az ég maga rajtam át bosszút álljon
E pimaszságon és ilyen képmutatáson,
S apám ismerje meg a gazembert, aki
Magának mer, anyám, szerelmet vallani.
|
||||
ELMIRA Nem. Damis, jobb, ha a bölcsebb úton megindul,
És bocsánatomat megérdemli ezentúl.
Megígértem - miért hazudtolna meg itt?
Nincsen kedvemre, ha botrány keletkezik.
Egy asszony csak nevet e buta semmiségre:
Ilyesmivel minek foglalkozzék a férje?
|
||||
DAMIS Ha ezt akarja, van rá oka, gondolom,
S hogy én másképp tegyek, nekem is van okom.
Képtelen gondolat, rossz tréfa, hogy kiméljem,
Hiszen már eddig is hányszor maradt fölényben
Ez a gőgös pimasz, ez az álszent bigott,
Köztünk már épp elég zűrzavart okozott.
Apámat ez a gaz kormányozgatja régen
S diadalt ült Valér szerelmén s az enyémen.
Elég e szemtelen aljasságból, elég,
Könnyű fegyvert adott ellene most az ég.
E jó alkalomért adós vagyok az égnek,
S nem azért adta, hogy ezzel végül ne éljek.
Megérdemlem, hogy az ég újra elvegye,
Ha nem tudok mihez kezdeni sem vele.
|
||||
ELMIRA Damis…
|
||||
DAMIS Nem, hagyja ezt, kell hogy szavamat álljam.
A lelkem hirtelen repes diadalában.
Úgysem téríthet el, kár is beszélni még,
Most már kiélvezem a bosszu örömét.
Nem töprengek sokat, véget vetek az ügynek,
És csak örülhetünk mindnyájan, hogy ez így lett.
|
||||
ÖTÖDIK JELENET
|
||||
Orgon, Damis, Tartuffe, Elmira
|
||||
DAMIS Ó, jó, hogy jön, apám, éppen egy friss ügyet
Tárgyalunk, mely nagyon meglepi, úgy lehet.
Jóságát ez az úr szép áron visszaváltja,
Gyöngédségeiért, apám, ez hát a hála.
Most elárulta, hogy mennyire szereti
Apámat s mire tör: megbecsteleníti.
Anyámnak vakmerő szívvel, bűnös hevében
Szerelmet vallott, és én közben tetten értem.
Anyám tapintatos, a szíve túl szelid,
S a titkot tartja, ha csak őrajta mulik,
De én nem falazok ilyen pimasz csalásnak
S hallgatni annyi, mint megsérteni apámat.
|
||||
ELMIRA Igen, én nem tudom, e sok hiú beszéd
Miért zavarja meg egy férj nyugodt eszét.
Mert nem ilyesmitől függ a mi büszkeségünk,
Csak azt kell tudni, hogy ellene mivel éljünk.
Én így vélekedem, s ha rám hallgat, Damis,
Hallgatott volna az ilyenről maga is.
|
||||
HATODIK JELENET
|
||||
Orgon, Damis, Tartuffe
|
||||
ORGON Hát lehetséges ez? Mit hallok? Ó, nagy isten!
|
||||
TARTUFFE Ó, testvérem igen, a bűnöm feneketlen,
Igen, bűnös vagyok, nyomorult, zaklatott,
Aljas gonosztevők között a legnagyobb,
Minden pillanatom új bűn, mocsokban élek,
Lelkemet ellepik gennyes, rothadt fekélyek.
Látom már, hogy az ég e pillanatra várt
S rajtam bűneimért kitölti bosszuját.
Érhet akármilyen gaztettek vádja engem,
Nincs bennem gőg, amely unszol, hogy védekezzem.
Mindezt csak higgye el, vértezze fel dühét,
Mint bűnöst űzzön el, nem is kérdem, miért.
Bármilyen büntetést, szégyent kell elviselnem,
Biztos hogy többet is régen megérdemeltem.
|
||||
ORGON (fiához) Gazember, áruló! Bemocskolnád sötét
Rágalmakkal szelíd erényét, hírnevét?
|
||||
DAMIS Hát megtéveszti e színlelt jóság, az álnok,
Szemforgató erény?
|
||||
ORGON Hallgass, te lepra, átok!
|
||||
TARTUFFE Hadd beszéljen, az ön vádja alaptalan:
Jobban teszi, ha hisz az ő szavaiban.
Miért gondolkozik rám nézve kedvezően?
Tudja-e végre is, hogy mi telik ki tőlem?
Testvérem, ön talán a látszatból itél?
Az megtéveszti: nem vagyok jobb senkinél.
Ne induljon ki ön jámbor külalakomból:
Sajnos, nem az vagyok, akinek bárki gondol
Erényes férfinak tart az egész világ.
S nincs bennem semmi, csak csalás meg bujáság.
(Damis felé fordul)
Beszéljen csak, fiam, nevezzen árulónak,
Aljasnak, gaznak és orgyilkosnak, csalónak,
Vagy szólítson, ha tud, gyűlöltebb neveken,
Megérdemlem, tudom, nem is ellenkezem,
Ezt a gyalázatot kész vagyok tűrni térden:
A bűnöm annyi, hogy illik hozzá e szégyen.
|
||||
ORGON Ó, testvérem, elég. (Fiához) Nem esik meg szived.
Te gazember?
|
||||
DAMIS Apám, ilyesmit elhihet?
|
||||
ORGON Fogd be a szád, bitang! (Tartuffe-höz) Ó álljon fel, fivérem! (Fiához)
Akasztófavirág!
|
||||
DAMIS Apám!
|
||||
ORGON Hallgass!
|
||||
DAMIS De én nem…
|
||||
ORGON Merészelj még egy szót… nyakad kitekerem.
|
||||
TARTUFFE Testvér, az istenért, megálljon, türelem!
Inkább szenvedjek én a legszörnyűbb kinokban.
Mint egy hajszála is meggörbüljön miattam.
|
||||
ORGON (fiához) Hálátlan!
|
||||
TARTUFFE Hagyja hát! Inkább két térden itt
Kérem bocsánatát…
|
||||
ORGON (maga is letérdel, és átöleli Tartuffe-öt)
Mi ez? Hogy rám pirít! (Fiához)
Milyen jó! Látod-e, pimasz?
|
||||
DAMIS Hát…
|
||||
ORGON Csönd!
|
||||
DAMIS De…
|
||||
ORGON Csöndet!
Tudom, mi az, ami megnyugodni nem enged.
Mind gyűlölitek őt, s látom, mi kellene:
Asszony, gyerek, cseléd összefog ellene
És mindent latbavet, együtt sző képtelen cselt.
Elűzni tőlem a mélyen vallásos embert.
De tudd meg, kárba vész e meddő buzgalom.
Mert bármibe kerül, én itt marasztalom,
Megtartom Mariane meg az ő esküvőjét
S így töröm össze majd e ház családi gőgjét.
|
||||
DAMIS Hát kényszeríti, hogy elfogadja kezét?
|
||||
ORGON Sőt, hogy dühöngjetek, meglesz ma este még.
Jó eszköz arra, hogy végre megmagyarázzam,
Mi a szófogadás, és ki az úr a házban.
No, gazfickó, amit mondtál, vond vissza hát,
Lába elé borulsz s kéred bocsánatát.
|
||||
DAMIS Én? E pimasz előtt, aki csupa ravaszság…
|
||||
ORGON Tovább makacskodol, koldus, rágalmazod hát?
Botot! (Tartuffe-höz) Engedjen el! Egy botot akarok! (Fiához)
Itt nincs többé helyed - azonnal takarodj!
Visszatérni ne merj, a színedet se lássam!
|
||||
DAMIS Jó, indulok, de…
|
||||
ORGON Nincs mit keresned e házban.
Kitagadlak, bitang, rögtön hordd el magad,
Nem kapsz semmit, csupán apai átkomat.
|
||||
HETEDIK JELENET
|
||||
Orgon, Tartuffe
|
||||
ORGON Hogy egy szent emberen ilyesmit elkövessen!
|
||||
TARTUFFE (félre) E szenvedésemet bocsásd meg neki, Isten! (Orgonhoz)
Ha tudná, hogy nekem mekkora kínt okoz,
Hogy testvérem előtt rágalmaz a gonosz…
|
||||
ORGON Szörnyű!
|
||||
TARTUFFE Hálátlanak mind, és e gondolatra
Lesujtott lelkemet a kín majd széthasítja…
Borzasztó fájdalom… Szívem úgy elszorul,
Hogy bele is halok… Tűrnöm kell szótlanul.
|
||||
ORGON (könnyezve rohan az ajtóhoz, amerre fiát kiűzte)
Miért is kíméltelek? Már sajnálom… Gazember!
Miért nem ütöttelek agyon, itt, két kezemmel? (Tartuffe-höz)
Testvér, csak nyugalom, üljön le újra hát.
|
||||
TARTUFFE Inkább zárjuk le ezt a sok gonosz vitát.
Látom, hogy itt milyen komoly zavart okoztam.
Fivérem, azt hiszem, ideje, hogy bucsúzzam.
|
||||
ORGON Hogyan? Tréfál velem?
|
||||
TARTUFFE Gyűlölnek, s figyelem,
Hogy izgatják az ön gyanúját ellenem.
|
||||
ORGON És vádjaik talán helyet kapnak szivemben?
|
||||
TARTUFFE Nem hagyják abba majd, hagy üldözzenek engem,
S a vádat, amelyet ezúttal elvetett,
Meghallgatja talán máskor, legközelebb.
|
||||
ORGON Nem, fivérem, soha.
|
||||
TARTUFFE Ó, fivérem, egy asszony
Tud módot arra, hogy férje lelkére hasson.
|
||||
ORGON Nem, nem.
|
||||
TARTUFFE Gyorsan megyek. Ha már nem leszek itt,
Tán kikerülhetem haragjuk nyilait.
|
||||
ORGON Nem, nem, maradjon itt, nem élem túl, ha elhagy.
|
||||
TARTUFFE Jó, maradok, habár e tűrés kínja túl nagy.
De ha akarja, hát…
|
||||
ORGON Ó!
|
||||
TARTUFFE Jó, nincs több szavam.
De legalább tudom, mihez tartsam magam.
Kényes a becsület, kötelez a barátság,
Hogy elkerüljük a pletykát s a gyanu árnyát,
Kerülöm hitvesét, és vele ön se lát…
|
||||
ORGON Nem, találkozzanak, beszélhet a világ.
Csak örülök, ha az embereket dühítjük,
S inkább azt akarom, mutatkozzanak együtt,
Sőt még mással fogom őket dühíteni:
Ön lesz örökösöm, de az egyedüli.
Nem is halogatom, nyélbeütöm azonnal
S megajándékozom önt egész vagyonommal.
Egy hű és jó barát, akit vőül veszek,
Nem kedvesebb-e, mint asszony, szülő, gyerek?
Nos, elfogadja-e, amit önnek kínálok?
|
||||
TARTUFFE Isten akarata - ez az, amit kívánok.
|
||||
ORGON Szegény! Intézzük el írásban az ügyet.
Hogy megpukkadjanak sorban az irigyek.
|
||||
|
||||
NEGYEDIK FELVONÁS
|
||||
ELSŐ JELENET
|
||||
Cléante, Tartuffe
|
||||
CLÉANTE Ez a botrány, igen, a várost körbejárta
S elhiheti nekem, hogy nem az ön javára.
Kapóra jön, uram, hogy éppen itt lelem:
A véleményemet elmondom röviden.
Hagyjuk mindazt, amit ekörül magyaráznak,
Feltételezem azt, ami legjobb magának.
Damis volt a hibás - no jó, elfogadom,
És az, amivel önt vádolja, rágalom.
De keresztény-e az, aki meg nem bocsátja
A sértést s eltüri, hogy győzzön bosszuvágya?
Lelkére veszi-e, hogy viszályuk miatt
Fiának az apa rögtön ajtót mutat?
Megmondom nyiltan is, eljárását nem értem,
Botránykő ez a tény az emberek szemében.
Ha rám hallgat, ez a botrány lecsillapul -
Az istenért, csak a húrt ne feszítse túl,
Csak áldozza fel az égnek jogos haragját
S gyorsan békítse ki a fiút meg az apját.
|
||||
TARTUFFE Ha rajtam múlna ez, megtenném boldogan,
Bennem nincs semmi düh, elhiheti, uram,
Megbocsátok neki, nem is itélem őt el,
És megsegíteném szántszándékkal s erővel.
De isten érdeke, sajnos, mást követel,
És ha ő hazatér, nekem távozni kell.
Tette után, amely példátlan, hihetetlen,
Botrány az volna, ha találkoznánk mi ketten.
Még isten tudja, mit gondolna a világ,
Tán azt, hogy én űzök ravasz politikát,
Azt hinnék, magamat mégis bünösnek érzem
S innen ered egész irgalmat-tettetésem,
Hogy aggaszt vádolóm, azért tartom közel,
S rábírom arra, hogy végül némuljon el.
|
||||
CLÉANTE Csupa szép kifogás, de ezekkel mit érek?
Úgy gondolom, ezek nem természetes érvek.
Nem bölcs ember, akit Isten érdeke bánt:
A bűnöst sujtani nincsen szüksége ránk.
Ön hát elébevág az Isten bosszujának:
Gondolja meg, az ég parancsa a bocsánat,
És ha az ég magas parancsát tölti be,
Emberi szóval itt nem kell törődnie.
Az a meggondolás, hogy itt-ott mit hihetnek,
Lehet-e gátja egy jámbor cselekedetnek?
Nem, nem, tegyünk, amit az ég parancsa mond,
Azontúl minek is izgatná bármi gond?
|
||||
TARTUFFE Uram, hallotta, hogy megbocsát neki szívem,
Ezzel tehát az ég parancsát teljesítem.
De vele éljek a mai botrány után?
Ó, nem, uram, ilyet az Isten sem kíván.
|
||||
CLÉANTE S azt kívánja-e, hogy ön szívesen fogadja,
Amit kitervel a fiú szeszélyes apja,
S öné legyen ez a jogtalan adomány -
Vagyona? Nem, ilyet az Isten nem kíván.
|
||||
TARTUFFE Úgysem hiheti el az, aki ismer engem,
Hogy az én érdekem is közrejátszik ebben.
Énnekem semmiség a föld minden java
És hamis fénye nem kápráztat el soha.
Nos, hajlandó vagyok el is fogadni végül
Az adományt, melyet Orgon úr adni készül.
De csak azért, uram, mert félni van okom,
Hogy rossz kezekbe jut különben e vagyon,
Olyanra jut, aki ha benne részesülne,
Mire fordítaná? Valamely gonosz ügyre,
S nem szolgálná vele, mint én teszem, az ég
Dicsőségét, sem, az emberek érdekét.
|
||||
CLÉANTE Én nem hiszem, uram, hogy így félnie kelljen.
Finoman érvel a jogos örökös ellen!
Nem kellene magát ezzel zaklatnia:
Övé a vagyon is, meg a kockázata,
S jobb, ha ő visszaél vele, mintha az úrra
Száll az a vád, hogy őt örökéből kitúrta.
Csodálkozom, mi is az oka, hogy nyugodt
Lélekkel tűrte el ezt az ajánlatot.
Vagy tán az igazi vallás ad arra módot,
Hogy kell kifosztani a törvényes utódot?
Ha úgy érzi, az ég szava hogy így legyen
S nem is férhet meg ön Damisszal egy helyen -
Nem volna szebb - hisz így kívánja jog és illem
Ha tisztességesen visszavonulna innen,
Mintsem eltűri, hogy egy őrült akarat
A család gyermekét elűzze ön miatt?
Mást kíván, higgye el, a jóság és szerénység,
Uram…
|
||||
TARTUFFE Kérem, uram, bocsásson meg, de fél négy,
Vár a szent hivatás, egy vallásos dolog,
Bocsásson meg tehát, ha rögtön indulok.
|
||||
CLÉANTE (egyedül) Nahát!
|
||||
MÁSODIK JELENET
|
||||
Elmira, Mariane, Dorine, Cléante
|
||||
DORINE (Cléante-hoz) Ó jaj, uram, tegyen valamit érte,
Mert szörnyű kínokat szenved most el szegényke.
Úgy döntött apja, hogy még ma, éjfél előtt
Eljegyzi, s e parancs kétségbeejti őt.
Mindjárt itt lesz az úr. Hát fogjunk össze, kérem.
Erővel, ésszel, és ingassuk meg hitében,
Hogy hagyja abba már borzasztó terveit.
|
||||
HARMADIK JELENET
|
||||
Orgon, Elmira, Mariane, Cléante, Dorine
|
||||
ORGON Haha! No jó, hogy épp így összegyűltek itt. (Mariane-hoz)
Itt van az okirat, mely örömödre szolgál.
Hogy benne mi lehet, előtted nem titok már.
|
||||
MARIANE (letérdel) Apám, az égre, mely tudja, hogy szenvedek,
S mindenre, ami még apámnak szent lehet:
Oldja fel apai jogát egy percre s engem
Hadd ne némítson el gyermeki engedelmem,
Ne hallja meg az ég, hogy tör fel panaszom,
Mert lesújt, amivel apámnak tartozom,
S ne kívánja, hogy az élet, melyet apámtól
Kaptam, apám miatt boldogtalanra váljon.
Ha tönkreteszi már édes reményemet
És nem engedi, hogy szerelmemé legyek,
Legalább ne legyek - így kérem, látja, térden -
Azé, akit csupán utálni tudok, érzem,
S ne használja, apám, hatalmát arra, hogy
Még szerencsétlenebb legyek, mint most vagyok.
|
||||
ORGON (érzi, hogy ellágyul, félre)
Csak keményen, szívem, csak nem szánni, kímélni.
|
||||
MARIANE Én nem bánom, apám, bárhogyan is becézi.
Egész nagy vagyonát adja már most neki,
Sőt az enyémmel is még megnövelheti,
Én beleegyezem boldogan, csak szeresse,
De a személyemet ne adja neki, ezt ne.
Jobb lesz egy szigorú kolostorban nekem,
Zord falai között múljék el életem.
|
||||
ORGON Szép eset, mondhatom! Csak azért lesz apáca,
Mert szíve lángjait elfojtja a papája.
Állj fel! Mennél nagyobb fájdalom ez neked,
Annál nagyobbra nő a mennyben érdemed:
Érzékeidet e házasság csak gyötörje
És ne jajgasd tele a fejemet előre.
|
||||
DORINE Hogyan?
|
||||
ORGON Hallgasson ott! Kérdezte valaki?
Maga ne merjen itt bármit is mondani!
|
||||
CLÉANTE Ha tán meghallgatod, van néhány jó tanácsom.
|
||||
ORGON A te tanácsaid legjobbak a világon,
Mindegyik alapos, mindnek van veleje,
De ha megengeded - most nem élek vele.
|
||||
ELMIRA (férjéhez) Csak nézem, hallgatom, és eláll a szavam,
Csodálatom maga iránt határtalan,
Mert ilyen elvakult férfi nem is lehet,
Hogy el ne higgye ezt a mai esetet.
|
||||
ORGON Szolgálatára, de nekem elég a látszat,
Mert az a gaz fiam, tudom, kedves magának.
Nem akarta, ugye, leleplezni a csinyt,
Mit ő eszelt ki a szegény ellen megint?
Túl nyugodt volt maga ahhoz, hogy elhihessem:
Ó, sokkal hevesebb volna ilyen esetben.
|
||||
ELMIRA Egy vallomás olyan nagy esemény nekünk,
Hogy rögtön riadót fujjon becsületünk?
Hát azonnal kiüt a rossz hír foltja rajtunk,
Ha nem lángol szemünk, nem átkozódik ajkunk?
Az ilyen vallomást én csak kinevetem
És bevallom, hogy a botrányt nem szeretem.
Én híve vagyok a szelídebb bölcsességnek,
És nem kedvelem azt a vad erkölcsiséget,
Melynek fog és köröm legelső fegyvere
És embertársait azzal leplezi le.
Mihez is kezdenék eféle bölcsességgel?
Nekem nem az ilyen pokoli zord erény kell.
Az elutasítás, ha csöndes és hideg,
Visszataszít az is egy tolakvó szivet.
|
||||
ORGON Ismerem az ügyet, és amit mondtam, állom.
|
||||
ELMIRA Én meg e különös gyarlóságát csodálom.
De akkor is ilyen hitetlen volna, ha
Fülével hallja, hogy mégsem volt igaza?
|
||||
ORGON Hallom?
|
||||
ELMIRA Igen.
|
||||
ORGON Mese.
|
||||
ELMIRA S ha tudok arra módot,
Hogy lássa maga is, mennyire becsapódott?
|
||||
ORGON Tréfál.
|
||||
ELMIRA Az istenért, feleljen legalább!
Ne higgye el, csak azt, amit a szeme lát.
Tegyük fel, hogy maga jól elrejtőzik, aztán
Kettőnk jelenetét hallja és látja tisztán -
Mondogatná-e, hogy Tartuffe kegyes, derék?
|
||||
ORGON Azt mondanám… No de semmit se mondanék,
Ez lehetetlen.
|
||||
ELMIRA Úgy? Tehát megmarad ebben,
S szándéka, hogy tovább is hazugnak nevezzen?
Ha csak tréfából is, de megkövetelem,
Hogy azonnal és itt tanúskodjék nekem.
|
||||
ORGON No jó, szaván fogom. Már magam is kiváncsi
Vagyok, mit tervez és tud-e szavának állni.
|
||||
ELMIRA (Dorine-hoz) Hívja le.
|
||||
DORINE (Elmirához) De ravasz, és fortélyos eszű,
És tőrbe csalni őt nem olyan egyszerű.
|
||||
ELMIRA (Dorine-hoz) A szerelem saját ábrándjainak rabja
És az önszeretet önmagát is becsapja.
Csak küldje le ide. (Cléante-hoz és Mariane-hoz)
Ti pedig menjetek.
|
||||
NEGYEDIK JELENET
|
||||
Elmira, Orgon
|
||||
ELMIRA Itt az asztal alatt keressünk jó helyet.
|
||||
ORGON Hogyhogy?
|
||||
ELMIRA Csak bujjon el s maradjon észrevétlen.
|
||||
ORGON Asztal alá? Miért?
|
||||
ELMIRA Bízza rám, arra kérem:
Legyen enyém a terv, maga pedig figyel.
Mondom, bujjon alá, és jól rejtőzzön el,
Senki ne hallja és ne lássa, jól vigyázzon.
|
||||
ORGON Nagy szívesség, amit megteszek, úgy találom,
De kíváncsi vagyok, ezt hogyan oldja meg.
|
||||
ELMIRA Tán nem ítéli el viselkedésemet. (Férjéhez, aki az asztal alá bújt)
Egy kissé különös tárgyról kell majd beszélnem:
Megbotránkoznia nem szabad semmiképpen.
Engedje meg nekem, hadd szóljak szabadon:
Amint igértem is, meggyőzni akarom.
Most majd megindulok az édesebb irányban,
Hogy e képmutató lélek maszkját lerántsam,
Szerelme vakmerő vágyait biztatom,
Hadd lássa, hogy ez a kedvező alkalom.
Magának játszom én és hogy őt tőrbe csaljam,
Mintha vágyaira bennem is volna hajlam,
Abbahagyom, amint magának megfelel,
És maga szabja meg, hogy meddig menjek el.
Maga szabjon határt eszeveszett hevének,
Ha majd úgy látja, hogy az ügy éppen megérett,
Hogy kímélje nejét és ne tűrjön tovább,
Csak amig végre már nem csalja önmagát.
A maga érdeke, maga az úr a házban
És… Siessen, jön is. Ne tűnjék fel, vigyázzon.
|
||||
ÖTÖDIK JELENET
|
||||
Tartuffe, Elmira, Orgon (az asztal alatt)
|
||||
TARTUFFE Itt vagyok, asszonyom, ez volt az óhaja.
|
||||
ELMIRA Igen. Nagy titkokat kell meghallania.
Az ajtót csukja be, mielőtt belekezdek
És nézzen jól körül: félek, valaki meglep.
|
||||
Tartuffe becsukja az ajtót, és visszajön
|
||||
Egyikünk sem akar még egy olyan ügyet,
Mint mi az előbb halálra rémitett.
De ki gondolta, hogy ilyen meglepetések
Várnak? Féltettem önt, mikor Damis belépett.
De láthatta ön is, hogy mindenekelőtt
Önt védtem és hogyan csillapítottam őt,
Csak épp az nem jutott eszembe zavaromban,
Hogy az egész ügyet szemébe letagadjam.
De égnek hála, jól végződött az eset
És ennél biztosabb ügyünk nem is lehet,
Mert szent híre elől a vihar messze hátrált
S nem tűri ön körül férjem a gyanu árnyát.
A rágalommal úgy dacol az én uram,
Hogy parancsa: legyünk csak kettesben vigan,
Ezért megtehetem, hogy önnel e szobában
Kettesben maradok - meg lehet tenni bátran,
S csupán ezért merem feltárni szívemet -
Az ön tüze nyomán máris lángot vetett.
|
||||
TARTUFFE Nehéz megértenem e vallomása nyelvét -
Más stílusban beszélt, asszonyom, nem is oly rég.
|
||||
ELMIRA Ha e kosár miatt ilyen dühös lehet,
Még rosszul ismeri a női szíveket,
S nem tudja, mit jelent a nőknél ez a kezdet,
Mikor csupán ilyen szelíden védekeznek.
E percekben, uram, harcot vív idebenn
Szemérmünk s ellene a gyöngéd érzelem.
A győztes szerelem mellett szólnak az érvek,
De még bevallani feszeng a szégyenérzet,
Védekezünk előbb, de kiolvasható
Szemünkből az a jel, hogy nyert a hódító,
Már csak becsületünk mond ellene a vágynak
S az elutasítás fél-ígéretbe bágyad.
Túl nyílt e vallomás - talán úgy véli ön -
S hogy szemérmünket is kissé lebecsülöm,
De ha kimondtam ezt, habozva és zavartan:
Hát mi bírt volna rá, hogy Damist visszatartsam?
Vagy olyan szeliden hallgattam volna-e
Végig mindazt, amit felajánlott szive,
S fogadtam volna-e úgy, ahogy maga látta,
Ha szívem nem felel szive ajánlatára?
S ha kényszeríteni akartam ezután,
Hogy vesse el a nászt, melyet férjem kiván -
Tudhatta volna, hogy e kérés mit jelentsen,
S csupán maga miatt történt, önérdekemben,
Mert kezdtem félni, hogy a tervezett kötés
Szivét megosztja s nem marad nekem egész.
|
||||
TARTUFFE Ó, asszonyom, gyönyör nekem s csodálva hallom
Szólalni szavait ezen a drága ajkon,
Érzékeimbe ez a méz árasztja szét
Egy édes, soha nem izlelt öröm izét.
Fő igyekezetem csak az, hogy tessem önnek,
S hogy szerelmes belém, ez boldogság szivemnek,
De megbocsát, ha e szív alig hiszi el
Szerencséjét s kicsit még kételkedni mer.
Szánhatta szavait tisztes szándékú tőrnek,
Hogy így gátolja meg készülő esküvőmet,
És ha beszélhetek magával szabadon:
Édes szavaiban addig nem bízhatom,
Amíg egy kis kegye, mely után úgy esengek,
Nem biztosítja azt, amit most kijelentett,
S belém nem ülteti azt a szilárd hitet,
Hogy hozzám jó lesz és hogy igazán szeret.
|
||||
ELMIRA (köhög, hogy férjét figyelmeztesse)
Hogyan? Ön hát olyan gyorsan akar haladni
S egy gyöngéd szíven itt már diadalt aratni?
Az édes vallomás kínzó szégyene még
Itt dúl szívemben, és ez önnek nem, elég?
És nem nyugtatja meg már semmi más, csak az, ha
Szívem végső kegyét azonnal leszakasztja?
|
||||
TARTUFFE Érdemtelen remény rendszerint ingatag
És nem nyugtatja meg a szó a vágyakat.
Kétkedni könnyű a hirtelen fényü sorsban
S nem hisszük el, amíg nem élvezzük ki gyorsan.
Tudom, hogy mennyire nem érdemlem kegyét
S kétkedve bámulom rohamom sikerét,
És, asszonyom, egy szót sem hiszek el szívének,
Amíg szerelmemet nem győzik meg a tények.
|
||||
ELMIRA A szerelme milyen zsarnoki! Remegek.
Mért ejti különös zavarba lelkemet?
A szíveken hogyan tombol dühös hatalma.
S amire vágyik, azt nagy erővel akarja.
Nem védekezhetik ön ellen senki sem -
Hát már lélegzeni sem hagy időt nekem?
És illik-e ilyen szigorral, vakmerően,
Ami után eped - így követelni tőlem,
És kihasználni a legvégső kegyekig,
Ha észreveszi, hogy mennyire szeretik?
|
||||
TARTUFFE De ha imádatom nem esik rosszul önnek,
Miért vonakodik, hogy jelét adja ennek?
|
||||
ELMIRA S az ég, amelyről ön annyit beszélt nekem
Mit szól hozzá az ég, ha beleegyezem?
|
||||
TARTUFFE Ha gondot már csupán az ég okoz magának.
Könnyen elháritom utunkból ezt a gátat,
És nem kell, hogy szivét az ég ijessze meg.
|
||||
ELMIRA Pedig ilyesmivel hányszor rémítenek!
|
||||
TARTUFFE E lelkifurdalás, asszonyom, kész nevetség -
Csitításának én a művésze lehetnék.
Igaz, hogy tiltva van egynémely élvezet,
De alkudozni az Istennel is lehet,
Mert fontos tudomány s a szükséglet hatása
A lelkiismeret kellő kitágítása.
És igazolja majd legrosszabb tetteit
A cél szentsége és a buzgó, tiszta hit.
Én e titkokra majd lassanként kitanítom,
Csak bízza rám magát ezen a kényes úton.
Töltse be vágyamat s ne féljen, asszonyom:
Én felelek ezért, s a bűnt elvállalom.
|
||||
Elmira hangosan köhög
|
||||
Ön erősen köhög.
|
||||
ELMIRA Bizony, kínszenvedés ez.
|
||||
TARTUFFE És mit szól, asszonyom, egy kis édesgyökérhez?
|
||||
ELMIRA Makacs hülés, ilyet nem éreztem soha -
S tán nincs is szer, ami most meggyógyítana.
|
||||
TARTUFFE Ez borzasztó lehet.
|
||||
ELMIRA Igen, elmondhatatlan.
|
||||
TARTUFFE Szóval aggályait oszlassa el nyugodtan:
Itt mély titok marad minden, ezt higgye el,
Márpedig bűn csak az, aminek híre kel.
A botrány, asszonyom, csak az kiált az égre.
S ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke.
|
||||
ELMIRA (megint köhög és kopog az asztalon)
Látom, engedni kell, ha kínos is nekem:
Amit tőlem kiván, rendben van, megteszem,
Mert ennél kevesebb nem volna elég úgysem,
Hogy egy bizonyos úr szavamnak végre higgyen.
Igen, rettenetes, hogy így áll a dolog -
Nem hittem volna, hogy még idáig jutok,
De kényszerítenek, hogy még tovább haladjak
S mondhatok bármit is, hitetlenek maradnak.
Az úr mást követel, meggyőzőbb tanukat,
Hogy kedvére tegyek, elszánom magamat.
Ha megadásomért mégis haragszik Isten,
Haragja arra száll, akiért bűnbe estem,
Az nem lehet, hogy a vétek enyém legyen.
|
||||
TARTUFFE Vállalom, asszonyom, s persze hogy semmi sem…
|
||||
ELMIRA Azt ajtót nyissa ki s nézze meg, arra kérem,
Hogy kint a folyosón… nem jár-e ott a férjem.
|
||||
TARTUFFE Fölösleges - miért pazarol rá időt?
Már régen vezetem orránál fogva őt,
Dicsőség neki az, mikor kettesben érhet,
S elértem nála, hogy nem hisz saját szemének.
|
||||
ELMIRA Azért csak menjen, és, kérem, jól nézze meg
És vigyázzon, nehogy itt meglephessenek.
|
||||
HATODIK JELENET
|
||||
Orgon, Elvira
|
||||
ORGON (előbújik az asztal alól) Undorító alak, bevallom hát magának,
Odavagyok, nem is tudom, hogy mit csináljak.
|
||||
ELMIRA Hogyan? Hát már kibújt? Nem, ez nem tréfa itt,
Bujjon csak vissza és még várjon egy kicsit,
Hogy biztos legyen és látszattal be ne érje
S ne bízza rá magát gyanúra, feltevésre.
|
||||
ORGON A pokol fenekén sincs ennél gonoszabb.
|
||||
ELMIRA Vigyázzon! Túl hamar hinnie nem szabad.
Győződjék meg s csak úgy ítéljen, arra kérem.
Türelem, türelem - túl gyorsan ne ítéljen.
(Orgon elé áll, hogy eltakarja)
|
||||
HETEDIK JELENET
|
||||
Tartuffe, Elmira, Orgon
|
||||
TARTUFFE (nem látja meg Orgont) Itt minden összevág javamra, asszonyom:
Megnéztem a lakást és megnyugtathatom,
Hogy senki sincs közel, és lelkem elbüvölten…
|
||||
Miközben Tartuffe kitárt karral előrelép, hogy megölelje Elmirát, az hátralép, és Tartuffe észreveszi Orgont
|
||||
ORGON (előlép) Hohó! A szerelem ennyire tombol önben?
Hogy elragadja önt e mohó szenvedély!
Ó, ó, a szent! Nekem már hiába beszél!
Ilyen könnyen esik bűnbe? Na, szép bitangság,
Nőül venni a lányt s elcsábítani anyját!
Azt hittem, nem igaz, s egész idő alatt
Vártam csak, hogy mikor jön a jó fordulat.
De kívánhatok-e még több bizonyítékot?
Nem, többre nem vagyok kiváncsi, épp elég volt.
|
||||
ELMIRA (Tartuffe-höz) Nem volt kedvem szerint, hogy önnel így tegyek
S nem tettem volna, ha nem kényszerítenek.
|
||||
TARTUFFE (Orgonhoz) Hogyan? Hát elhiszi…?
|
||||
ORGON Hagyja ezt abba, kérem.
Ki a házamból és már ne sokat beszéljen.
|
||||
TARTUFFE Úgy volt, hogy…
|
||||
ORGON Ezzel itt már nem megy semmire
S nem változtat azon, hogy el kell mennie.
|
||||
TARTUFFE Maga megy! Azt hiszi, hogy maga itt a gazda?
Nem, enyém ez a ház, mert maga nekem adta,
S majd megmutatom én, hogy hiába akar
Belémkötni pimasz cselfogásaival,
S hogy majd megbüntetem ezt a csalást, e vétket
S tudni fogom, hogyan bosszuljam meg a sértett
Eget, s keservesen meg fogja bánni, hogy
Így bánt velem s az én házamból most kidob.
|
||||
NYOLCADIK JELENET
|
||||
Elmira, Orgon
|
||||
ELMIRA Nem értem, mit jelent az egész, mire mondta…
|
||||
ORGON Nagyon zavart vagyok, s nincs okom vigalomra.
|
||||
ELMIRA Miért?
|
||||
ORGON Látom, milyen nagy volt az én hibám.
És nagy gondot okoz nekem az adomány.
|
||||
ELMIRA Az adomány…
|
||||
ORGON Igen, ez megtörtént valóban.
De van egy másik ok, hogy amiatt aggódjam.
|
||||
ELMIRA Mi az?
|
||||
ORGON Megtudja majd. Megyek s megnézem én,
Hogy fent van-e az a kazetta a helyén.
|
||||
|
||||
ÖTÖDIK FELVONÁS
|
||||
ELSŐ JELENET
|
||||
Orgon, Cléante
|
||||
CLÉANTE Hová szaladsz?
|
||||
ORGON Nem is tudom - jaj, hihetetlen!
|
||||
CLÉANTE Én azt tanácsolom, fontoljuk meg mi ketten,
Hogy mit tegyünk, ha már így fordult az eset.
|
||||
ORGON Ez a kazetta, ez még veszélyes lehet:
Nekem a legnagyobb gondot most ez okozza.
|
||||
CLÉANTE De mi is hát ez a titokzatos kazetta?
|
||||
ORGON Argas barátomé e kazetta - szegény
Titokban bízta rám még annak idején,
Amikor menekült, az én kezembe adta,
Tudom, iratait rejti ez a kazetta,
S ettől függ élete és minden birtoka.
|
||||
CLÉANTE Hogyan bízhattad ezt Tartuffe gondjaira?
|
||||
ORGON Lelkiismereti kérdés volt ez valóban:
Elmondtam titkomat, megbíztam árulómban,
És elhittem neki, rábírt érveivel,
Hogy az iratokat jobb, ha ő rejti el,
Mert így, ha kutatatás indul meg a dologban,
Találok kiutat s tagadhatok nyugodtan -
S azzal nyugtatta meg lelkiismeretemet,
Hogy így valótlanul is megesküdhetek.
|
||||
CLÉANTE Barátom, rosszul állsz, és elbillen a mérleg,
Mert nézetem szerint - ha ugyan jól ítélek -
Az adománylevél s az elárult titok
Olyan könnyelműség, mely most hurokba fog.
Ha e két zálogot az ő kezébe tetted,
Ezzel már nagy előnyt biztositott fölötted
S akkor nem volt okos dolog, hogy így kitedd:
Van az ilyesmire más mód is, szelidebb.
|
||||
ORGON Hát ilyen megható áhitat köntösében
Gonosz és kétszínű sziv rejtőzhetik? Szégyen!
S én befogadtam őt, koldus volt, nincstelen:
De több áhítatos alak nem kell nekem.
Ha rájuk gondolok, dühömben forr a vérem,
S már jöhet ezután, ott ütöm, ahol érem.
|
||||
CLÉANTE No lám! Túlzol megint és szélsőségesen,
Nem tudsz mértékletes maradni semmiben.
A józan ész sosem vág össze a tiéddel,
S egy pillanat alatt másik végletbe érsz el.
Megérted a hibát és tévedésedet,
Színlelt áhítat, látod, hová vezet.
No de hát, szabad-e hibád mérlegre téve
Belebotlani egy még nagyobb tévedésbe,
S egy pimasz naplopó után ítélni meg
Az igazán derék és őszinte szivet?
Azért mert rászedett egy szemtelen gazember
Sivár erkölccsel és dagályos intelemmel,
Hirtelen azt hiszed, hogy mindenki ilyen,
S igazi áhitat sehol meg nem terem?
Csak az istentelen élhet ily logikával.
Ne téveszd össze az erényt a látszatával,
Fontold meg jól, ki az, akit tisztelni kell,
De a mértékedet ne veszítsd ebben el,
A csalásra ne nézz rajongó tisztelettel
S azért az igazi buzgalmat, azt se vesd el.
S ha már természeted, hogy végletbe esel,
Még mindig jobb, öcsém, ha emígy vétkezel.
|
||||
MÁSODIK JELENET
|
||||
Damis, Orgon, Cléante
|
||||
DAMIS Apám! Igaz-e, hogy e gaz megfenyegette,
S ami jót tett vele apám, már elfeledte,
S többet is mert ez a rongy felfuvalkodott,
S kezébe tőrt apám nagy jósága adott?
|
||||
ORGON Igen, így van, fiam, s kínom már tűrhetetlen.
|
||||
DAMIS Apám, csak bízza rám: a két fülét lemetszem.
Aljas pimasz, de nem kell megijednie:
Csak egy csapás elég, s már végeztem vele.
Én elintézem őt, agyoncsapom, levágom.
|
||||
CLÉANTE Kissé fiatalos megoldás ez, barátom.
Jobb lesz indulatát lecsillapítani:
Korunk a rend kora, és nem jár jól, aki
Erőszakoskodik és megsérti a törvényt.
|
||||
HARMADIK JELENET
|
||||
Pernelle asszony, Mariane, Elmira, Dorine, Damis, Orgon, Cléante
|
||||
PERNELLE ASSZONY Milyen rettenetes titkok ezek? Mi történt?
|
||||
ORGON Én voltam tanuja, itt kétség nem lehet.
Látja, jóságomért ez hát a köszönet.
Buzgón befogadok egy embert nyomorában.
Jobban saját öcsém, az sem élhetne nálam,
Jótéteményemet naponta élvezi,
Lányomat s pénzemet odaadom neki,
Ő pedig azalatt, sötét terveit szőve,
A gazember pimasz szemet mer vetni nőmre,
S aljas merénylete neki még nem elég,
Rám szegzi most saját jótettem fegyverét,
Amit tőlem kapott, most azzal tönkretenne,
Ostoba jó szivem hoz romlást a fejemre,
Birtokomból elűz és letaszítana
Oda, ahonnan én húztam ki valaha.
|
||||
DORINE Szegény!
|
||||
PERNELLE ASSZONY Nem, fiam, én nem hihetem sehogy sem,
Hogy része van neki egy rossz cselekedetben.
|
||||
ORGON Hogy?
|
||||
PERNELLE ASSZONY A jámborakat irígység környezi.
|
||||
ORGON Tessék? Mit mond, anyám? Hogy kell ezt érteni?
|
||||
PERNELLE ASSZONY Különös életet élnek itt a tiéid,
S tudod, hogy őt milyen gyűlölettel kisérik.
|
||||
ORGON Mit változtat ezen, anyám, a gyűlölet?
|
||||
PERNELLE ASSZONY Gyerekkorodban is arra neveltelek,
Hogy a bűnösök az erényt sosem dicsérték:
Vesznek az irigyek, nem vész el az irigység.
|
||||
ORGON S az egésznek anyám, ehhez itt mi köze?
|
||||
PERNELLE ASSZONY Amit róla ezek mondanak, mind mese.
|
||||
ORGON De mondtam már, anyám, láttam saját szememmel.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Nem is tudod, milyen gonosz az irigy ember.
|
||||
ORGON Megpukkadok, anyám. Nem mondom eleget?
Én magam láttam a bűnös merényletet.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Mindig ontják ezek a rossz nyelvek a mérget,
A földön senki sincs, akit ők megkimélnek.
|
||||
ORGON Ez a beszéd, anyám, mondhatom, esztelen.
Láttam - és tanu rá a saját két szemem.
Láttam, láttam - hogyan mondjam már, hogy megértse?
Talán századszor is ordítsam a fülébe?
|
||||
PERNELLE ASSZONY A látszat, istenem, gyakran tévútra visz.
S hányszor csalódhatik az ember szeme is!
|
||||
ORGON Megőrülök.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Bizony, a hamis gyanu árnya
Nagyon gyakran a jót is rosszra magyarázza.
|
||||
ORGON Szóval, ha kedve van a feleségemet
Ölelni - irgalom ez tőle?
|
||||
PERNELLE ASSZONY Nem lehet
Vádolni valakit, csak ha komoly okod van,
Várhattál volna, míg biztos vagy a dologban.
|
||||
ORGON Az ördögit! Tehát amíg biztos vagyok?
Úgy gondolja, amíg megvártam volna, hogy
Szemem előtt… Nem is tudom már, mit beszélek.
|
||||
PERNELLE ASSZONY Hiszen tudod, milyen rajongó, tiszta lélek.
Nem megy fejembe, nem, olyat nem hihetek,
Hogy megtette, amit most ráfognak ezek.
|
||||
ORGON Ha más gyötörne így, tudnám, hogyan beszéljek,
De inkább hallgatok - úgy elöntött a méreg.
|
||||
DORINE (Orgonhoz) Csak visszakapta a magáét - ez szabály;
Nem akart hinni s most hitelre nem talál.
|
||||
CLÉANTE Hány perc vész kárba e mihaszna semmiségre,
És legfőbb ideje már intézkedni végre.
Ha Tartuffe fenyeget, nem kis veszedelem.
|
||||
DAMIS Hogyan? Lehet-e hát, hogy ilyen szemtelen!
|
||||
ELMIRA Nem tudom hinni, hogy ez így mehetne végbe:
Túlontúl feltűnő hálátlan cselszövése.
|
||||
CLÉANTE (Orgonhoz) Csak ne bízz ebben: a módot majd megleli,
Hogy a pör ellened sikerüljön neki.
Kevesebb okkal is vitt már gonosz hinárba
Ártatlanokat a cselszövők intrikája.
Ismétlem, ha tudod, hogy ez a fegyvere,
Nem-lett volna szabad így elbánnod vele.
|
||||
ORGON Igaz, de mit tegyek? Az áruló gazember
Itt úgy viselkedett, hogy nem birtam dühömmel.
|
||||
CLÉANTE Most az volna talán legokosabb, ha mi
Tudnánk közöttetek békét teremteni.
|
||||
ELMIRA Ha tudom, hogy ez a fegyver van a kezében,
Ilyen nagy zűrzavart nem keltek semmiképpen.
Hisz én…
|
||||
ORGON (Dorine-hoz, megpillantva a belépő Lojális urat)
Ki ez az úr? Menjen, kérdezze meg,
Most aztán szívesen látok vendégeket!
|
||||
NEGYEDIK JELENET
|
||||
Lojális úr, Pernelle asszony, Orgon, Damis, Mariane, Dorine, Elmira, Cléante
|
||||
LOJÁLIS ÚR (Dorine-hoz, a szín hátterében)
Kedves nővérem, én csak beszélni szeretnék
Az úrral.
|
||||
DORINE Ó igen, de épp most sok a vendég,
S nem hiszem, hogy az úr fogad még valakit.
|
||||
LOJÁLIS ÚR Nem azért keresem, hogy tán zavarjak itt,
Nem lesz az én ügyem az úrnak kellemetlen,
Végül meglátja majd, örül, hogy idejöttem.
|
||||
DORINE Neve?
|
||||
LOJÁLIS ÚR Csak mondja azt, hogy ő küldött ide,
Tartuffe úr, de az ügy az úrnak érdeke.
|
||||
DORINE (Orgonhoz) Egy finom modorú ember Tartuffe nevében,
S azt hangoztatja, hogy az úrnak érdekében,
S hogy majd örül az úr.
|
||||
CLÉANTE (Orgonhoz) Meg kell tudni hamar,
Ki ez az ember és miért jött, mit akar.
|
||||
ORGON (Cléante-hoz) Békíteni akar - tán azért jött ide.
Igazán nem tudom, milyen legyek vele.
|
||||
CLÉANTE Kérlek, haragodat ne áruld el neki,
S ha akar, szívesen engedd békíteni.
|
||||
LOJÁLIS ÚR (Orgonhoz) Üdvözlöm önt, uram. Az ég bosszúja érje
Az ellenségeit, önt meg kegye kisérje.
|
||||
ORGON (Cléante-hoz) Mondtam, ugye? Milyen szelíden kezd bele!
Majd meglátod, hogy ez a békülés jele.
|
||||
LOJÁLIS ÚR Az ön háza, uram, becses az én szememben,
Atyjaurának is már szolgája lehettem.
|
||||
ORGON Bocsásson meg, uram, de röstellem nagyon,
Hogy nem ismerem önt és nevét sem tudom.
|
||||
LOJÁLIS ÚR Lojális a nevem, normandiai, kérem,
Főporkoláb vagyok, e tisztséget elértem,
Mert negyven éve már, hogy az ég így kegyel,
És hivatalomat dicsően látom el.
Engedje meg, uram, mert azért zavarom csak,
Hogy egy rendeletet a házon végrehajtsak…
|
||||
ORGON Hogy ön azért…
|
||||
LOJÁLIS ÚR Uram, csak semmi izgalom:
Egy kis fölszólítás, ez a hivatalom,
Kilakoltatni önt s övéit s persze minden
Ingóságot, bútort elszállíttatni innen.
Jogerős rendelet és haladéktalan…
|
||||
ORGON Én, innen el?
|
||||
LOJÁLIS ÚR Igen, ha úgy tetszik, uram.
Hiszen most már e ház, ezt tudjuk mind a ketten,
A jó Tartuffe úré, megfellebbezhetetlen.
Az ön javainak ura s gazdája ő
Egy szerződés szerint, mely nálam lelhető,
S nyugodjék meg, uram, szabályos és hibátlan.
|
||||
DAMIS (Lojális úrhoz) Csak bámulok - ilyen pimaszt még sose láttam.
|
||||
LOJÁLIS ÚR (Damishoz) Uram, én önnel itt tárgyalni sem tudok,
De látom, ez az úr megfontolt és nyugodt. (Orgonra mutat)
Mert jámbor ember ő, tudja, hogy mi a dolga:
S biztos, hogy soha a törvénnyel nem dacolna.
|
||||
ORGON De…
|
||||
LOJÁLIS ÚR Jól tudom, uram, hogy egy millió miatt
Sem türne lázadást vagy villongásokat
S mint hű alattvaló és tisztességes ember
Elszenvedi, amit a törvény szava rendel.
|
||||
DAMIS Főporkoláb uram, nem gondolja-e, hogy
Fekete zubbonya ingerli e botot?
|
||||
LOJÁLIS ÚR (Orgonhoz) Küldje el a fiút, vagy megteszem, amit kell:
Sajnálatomra egy jegyzőkönyvet veszek fel,
S elmarasztalom önt haladéktalanul.
|
||||
DORINE (félre) Illojális nagyon ez a Lojális úr!
|
||||
LOJÁLIS ÚR A jó embereken én mindig meghatódom
S e megbizást nem is vállalnám semmi módon,
Ha nem azért, hogy így örömet okozok
Önnek, s én járok el ügyében, nem azok,
Kik nem néznek ilyen nagy tisztelettel önre -
Eljárásuk bizony egy kissé durva lenne.
|
||||
ORGON Rosszabb lehet-e, mint hogy az embereket
Házukból kiteszi?
|
||||
LOJÁLIS ÚR Kap időt eleget.
Mert holnapig, hogy ön jóságomat belássa,
Haladékot adok a kilakoltatásra.
Persze, az éjszakát, azt itt kell töltenem:
Nem lesz itt senki más, csak én s tíz emberem.
De lefekvés előtt - ez formaság, szabályzat -
Átadja nekem minden kulcsát a háznak.
Lesz gondom arra, hogy itt csend és rend legyen,
S ne zavarja az ön nyugalmát senki sem.
Reggelre azután kell persze itt ügyesség:
Az utolsó szegig - és csak sietni tessék.
Ne féljen, itt marad tíz erős emberem,
Önnek segíteni, hogy minden kint legyen.
Ilyen szivélyesen ki intézné e dolgot?
És minthogy önnel én ilyen kegyet gyakorlok,
Viszontszolgálatul csak azt kérem, uram,
Hadd működhessem itt én is zavartalan.
|
||||
ORGON (félre) Abból, amim maradt, itt helyben és azonnal
Megfizetném a száz legszebb Lajos-arannyal
Azt az élvezetet, hogy úgy vágjam pofon
Ezt a rongy alakot, ahogyan csak tudom.
|
||||
CLÉANTE (halkan Orgonhoz) Csak ártanál vele.
|
||||
DAMIS Úgy felháborít engem,
Hogy máris viszketést érzek a tenyeremben.
|
||||
DORINE Az ön háta olyan jó szélesre szabott,
Kedves Lojális úr - illenék rá a bot.
|
||||
LOJÁLIS ÚR A pimaszságait, szivem, könnyen letörném,
Mert asszonyokra is vonatkozik a törvény.
|
||||
CLÉANTE (Lojális úrhoz) Fejezzük is be már, beszéltünk eleget,
Kérjük az iratot, azután elmehet.
|
||||
LOJÁLIS ÚR Viszontlátásra! A jóságos Isten óvja!
|
||||
ORGON Csapjon be mennyköve beléd és megbizódba!
|
||||
ÖTÖDIK JELENET
|
||||
Orgon, Cléante, Mariane, Elmira, Pernelle asszony, Dorine, Damis
|
||||
ORGON Most láthatja, anyám, hogy igazam van-e:
Elég bizonyíték az ügy kifejlete.
Nos, világos-e már a többi árulása?
|
||||
PERNELLE ASSZONY Úgy vagyok, mint aki égből potyog a sárba.
|
||||
DORINE (Orgonhoz) Kár panaszkodnia, kár őt csepülnie,
Ha szent szándékait így teljesíti be.
A szeretetben ő olyan tökélyre tett szert,
Tudja, hogy a vagyon kísérti meg az embert!
És tiszta irgalom, ha ettől fosztja meg:
Szeme előtt csupán az ön üdve lebeg.
|
||||
ORGON Hallgasson - mindig ezt kell mondanom magának.
|
||||
CLÉANTE (Orgonhoz) A baj ellen milyen orvosságot találhat?
|
||||
ELMIRA Ha közhírré teszi rút merényleteit,
A szerződést ezek érvénytelenitik
S hálátlansága oly mélységesen sötét lesz,
Hogy nem juthat el a gaztett élvezetéhez.
|
||||
HATODIK JELENET
|
||||
Valér, Orgon, Cléante, Elmira, Mariane stb.
|
||||
VALÉR Bocsánat, Orgon úr, meg kell zavarnom itt,
De a fenyegető veszély rákényszerít.
Egy barátom, aki örül, ha megkímélhet,
És tudja, hogy mi fűz önhöz, miféle érdek,
Megszegte esküjét, s azon melegiben
Egy nagy, hivatalos titkot közölt velem,
S üzenete nyomán rögtön idesiettem,
Hogy értesítsem és rögtön szökni segítsem.
A gazember, aki sokáig csalta önt,
Fejedelmünk elé kihallgatásra ment.
Ott megvádolta önt és bűnjelként adott át
Uralkodónknak egy irattal telt kazettát,
S előadta, hogy ön tudva rejtette itt
Egy fölségáruló titkos papírjait.
Nem tudom pontosan, mi vétke önnek ebben,
De parancs iratott az ön személye ellen,
Sőt még Tartuffe maga is engedélyt kapott,
Hogy elkisérheti a rendőrhadnagyot.
|
||||
CLÉANTE Nézd csak, az áruló fegyvert szerez jogának,
Hogy örökölje a házat s vagyont utánad.
|
||||
ORGON Az ember igazán förtelmes bestia!
|
||||
VALÉR Most a kis haladék is végzetes hiba,
Hintóm s kapuban: jöjjön, fő a sietség,
S itt van ezer arany, a költségekre: tessék.
Ne veszítsünk időt: a villám fenyeget,
Csapásai elől más kiút nem lehet.
Arról gondoskodom, hogy biztos helyre érjen,
És míg célba nem ér, én végig elkisérem.
|
||||
ORGON Ez a gondoskodás hogy lekötelezett!
Most nincsen rá idő, hogy megköszönjem ezt,
De tán megérem, és az ég megsegít abban,
Hogy hű szolgálatát még viszonozni tudjam,
Isten veletek és vigyázat…
|
||||
CLÉANTE Gyorsan el!
Igyekszünk majd, öcsém, megtenni, ami kell.
|
||||
HETEDIK JELENET
|
||||
Rendőrhadnagy, Tartuffe, Valér, Orgon, Elmira, Mariane stb.
|
||||
TARTUFFE (megállítja Orgont) Lassan, uram, minek szaladni?
Csak nyugodtan:
Megpihenhet hamar egy jó, közeli lyukban.
Letartóztatjuk, és e percben már fogoly.
|
||||
ORGON Áruló, ezzel a fogással búcsúzol?
Így sikerült, bitang, utadból félretenned?
Ez hát a teteje az egész förtelemnek?
|
||||
TARTUFFE E rágalmaival, uram, hiába sért;
Én mindent el tudok szenvedni Istenért.
|
||||
CLÉANTE Azt meg kell adni, hogy ehhez nagy türelem kell.
|
||||
DAMIS Isten nevével is játszik ez a gazember!
|
||||
TARTUFFE Szándékomat dühük sem másíthatja meg,
De bátran megteszem kötelességemet.
|
||||
MARIANE Mondhatom, igazán dicsőségére válik,
Hogy miért jött s milyen megbizatással áll itt.
|
||||
TARTUFFE Dicsőség bármilyen megbízás, amelyet
Az a hatalom ad, melytől ez is ered.
|
||||
ORGON S arra emlékszel-e, te hálátlan gazember,
Hogy honnan húztalak ki irgalmas kezemmel?
|
||||
TARTUFFE No, igen, jól tudom, mennyire segített,
De a trón érdeke áll mindenek felett,
Ez kívánja, e szent függés, jogos erőszak,
Hogy most minden egyéb hálát szivembe fojtsak,
Jó barátot, szülőt, feleséget, s ha kell,
Magamat is velük áldozom érte fel.
|
||||
ELMIRA Csaló!
|
||||
DORINE Ehhez hogy ért: amit mindenki tisztel,
Köpenynek szabja ki s beburkolózik ezzel.
|
||||
CLÉANTE S ha ilyen tiszta és nem néz önérdeket,
Ez a nagy buzgalom, mellyel itt kérkedett,
Miért várt vele, míg Orgon úr tetten érte,
Hogyan tört titkosan neje becsületére?
Eszébe sem jutott őt följelenteni
Addig, amíg magát ő nem kergette ki!
Nem azért említem, hogy szándékát ne állja,
Az adományt, melyet imént hagyott magára,
De ha a bűne ez és így bánik vele,
Az ajándékba ön miért is ment bele?
|
||||
TARTUFFE (a hadnagyhoz) Uram, túl sok idő vész el a nyelvelésben -
Hát végrehajtani a parancsot ne késsen.
|
||||
RENDŐRHADNAGY Igen, már túl soká időztünk e helyen:
Jókor szólt közbe, hogy amit kell, megtegyem.
És majd kisérem önt, s ön azonnal elindul
A börtönbe, amely lakhelye lesz ezentúl.
|
||||
TARTUFFE Én, uram?
|
||||
RENDŐRHADNAGY Igen, ön.
|
||||
TARTUFFE Börtönbe? Hogy lehet?
|
||||
RENDŐRHADNAGY E kérdésére nem magának felelek. (Orgonhoz)
A veszélyből, uram, térjen magához újra.
Uralkodónkat a hazugság undorítja,
Szeme az emberi szivekbe lát bele,
S nem téveszti meg a csalók müvészete.
Helyes itélete, finom, nagyszerű lelke
Az élet menetét mindig jól megfigyelte,
Mindig megfékezi nagy indulatait,
Soha szilárd esze végletbe nem esik.
Megadja az igaz jámbor fénykoszorúját,
De nem lesz soha e buzgalma elvakultság,
S bárhogy tiszteli a szentet, az igazit,
Az álszentektől ő éppúgy undorodik.
Ez sem elég ravasz ahhoz, hogy őt becsapja,
Mert nem szedheti rá, semmi ördögi csapda.
Tiszta és átható szemének sugara
Belehatolt e szív aljas zugaiba.
Önt vádolta be ő, de saját maga végre
E tett folytán jutott a bíróság kezére,
Egy hirhedett csaló, kit a fejedelem
Régóta keres, mindig más neveken,
Oly sok terheli őt, annyi fekete bűne,
Hogy egész kötetek telnének ki belőle,
Uralkodónk, kit a csalás visszataszít,
Gyűlölte gonosz hálátlanságait,
Most még e legnagyobb szörnytettét is kivárta,
S engem csupán azért adott szolgálatára,
Hogy lássuk csak, mit is mer még a szemtelen,
És leleplezzük itt, ön előtt, hirtelen.
És elrendelte, hogy ami írást e gaznak
Ön kiszolgáltatott, most tőle elkobozzák,
S hatalma a kötést érvényteleníti,
Mellyel ön javait átengedte neki,
Végül az ön bűnét, melybe titkon, barátja
Szökésekor esett, ezennel megbocsátja,
Ezzel hálálja még azt az odaadást,
Mellyel ön valaha az ő pártjára állt,
És így mutatja meg, hogy jó szíve a bajban
Megjutalmazza azt, ki jól szolgálta hajdan.
Hogy nem felejti el soha az érdemet,
S emlékezete nem a rosszat őrzi meg.
|
||||
DORINE Áldott legyen az ég!
|
||||
PERNELLE ASSZONY Szivemről kő esett le.
|
||||
ELMIRA Szerencsés fordulat!
|
||||
MARIANE Hát ezt ugyan ki hitte?
|
||||
ORGON (Tartuffe-höz, akit a rendőrhadnagy magával visz)
Látod, te áruló…
|
||||
CLÉANTE Öcsém, fékezd magad,
Méltatlanságait átvenni nem szabad.
E nyomorultat itt rossz sorsa már elérte,
Ne bántsd: rábízhatod lelkiismeretére,
Kívánjuk neki, hogy találjon rá szive
Az emberi erény jó ösvényeire,
Javítsa életét és bűnét meggyülölje,
S a nagy fejedelem ne sujtsa őt a földre,
Te pedig magad trónja elé veted
S hálát adsz, hogy ilyen szelíden bánt veled.
|
||||
ORGON Jól mondod ezt, igen: menjünk hát mind eléje,
S hálás szivünk az ő kegyes szivét dicsérje.
És ha leróttuk ezt az első tartozást,
Sorra kerítjük a következőt, a nászt:
Megünnepelni, hogy ők ketten egybekelnek,
S Valérban az igaz és nagylelkű szerelmet.
|
||||
|
||||
|
||||
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
@@ -0,0 +1,328 @@
|
||||
|
||||
SZOPHOKLÉSZ
|
||||
ANTIGONÉ
|
||||
|
||||
FORDÍTOTTA
|
||||
TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE
|
||||
|
||||
|
||||
SZEMÉLYEK
|
||||
|
||||
ANTIGONÉ
|
||||
ISZMÉNÉ
|
||||
A THÉBAI VÉNEK KARA
|
||||
KREÓN
|
||||
ŐR
|
||||
HAIMÓN
|
||||
TEIRESZIÁSZ
|
||||
HÍRNÖK
|
||||
EURÜDIKÉ
|
||||
MÁSODIK HÍRNÖK
|
||||
|
||||
Történik Thébaiban, a királyi palota előtt
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
Antigoné és Iszméné
|
||||
ANTIGONÉ Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem,
Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után
Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?
Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,
Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.
Most is mi az, mit városszerte hall a nép,
Kihirdetésre mily királyi szó került?
Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még,
Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?
|
||||
ISZMÉNÉ Hozzám szeretteink felől, Antigoné,
Se jó, se rossz hír nem jutott azóta, hogy
Két testvér két testvérünket vesztettük el,
Kik egy napon s egymás kezétől estek el.
Ma éjjel Argosz harci népe elvonult
S azóta semmit sem tudok, mi engemet
Boldoggá tenne vagy mélyebbre sújtana.
|
||||
ANTIGONÉ Mindjárt gondoltam, épp azért hívattalak
Kapun kivűlre, hogy szavam ne hallja más.
|
||||
ISZMÉNÉ Mi az? Mi nyugtalanság van szavad mögött?
|
||||
ANTIGONÉ Hát nem megvonta két testvér közül Kreón
A másiktól, mi egyiknek kijárt, a sírt?
Eteoklészt, mint mondják, jog s törvény szerint
A föld göröngyével takarta el, hogy őt
Az alvilágiak közt várja tisztelet.
De Polüneikészt, mert elhullt vesztett ügyért,
Ilyen parancs fut szét a város népe közt,
Hogy eltemetni, sem siratni nem szabad,
Hagyják, heverjen ott megkönnyezetlenül,
A dögmadár kívánatos zsákmányaként.
A jó Kreón ilyen parancsot osztogat
Neked s nekem - nekem! ki kell ezt mondanom! -
S mindjárt jön is, hogy kik még nem tudják talán,
Azok saját szájából hallják meg s vegyék
A tiltó szót szivükre, mert ki megszegi,
Nyilvánosan fogják azt megkövezni majd.
Ez így van, és most megmutathatod, ki vagy,
Derék ősökhöz méltó, vagy hitvány utód.
|
||||
ISZMÉNÉ Szerencsétlen leány, ha így van ez, magam
- Kötök vagy oldok - rajta mit változtatok?
|
||||
ANTIGONÉ Gondold meg ezt: velem tartasz, segítesz-e?
|
||||
ISZMÉNÉ Terved hová vezet, milyen veszélybe mégy?
|
||||
ANTIGONÉ A drága testet két kezeddel bírod-e?
|
||||
ISZMÉNÉ Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?
|
||||
ANTIGONÉ Testvéremet s testvéredet, ha nem követsz,
De senki áruláson engemet nem ér.
|
||||
ISZMÉNÉ Irtózatos, ha egyszer tiltja ezt Kreón!
|
||||
ANTIGONÉ Attól, mi engem illet, ő sem zárhat el.
|
||||
ISZMÉNÉ Ó, jaj, testvérem, emlékezz reá, atyánk
Mily megvetetten pusztult el, mikor maga
Kutatta fel saját förtelmes tetteit,
S látván kiszúrta két szemét saját keze.
A hitves és szülő - e két név egy személy -
Kötélen végzi szégyennel telt életét.
A harmadik csapás: két testvér egy napon
Öngyilkos indulattal pusztulásba ront,
S közös halált egymás kezén szenvednek el.
Ketten maradtunk meg csupán, gondold csak át,
Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn
A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd.
Meg kell hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.
Imámmal én az alvilági lelkeket
Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot,
Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így.
De ennél többre őrület gondolni is.
|
||||
ANTIGONÉ Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még
Jössz is magad, segítséged nem kell nekem.
Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom
Temetni ha ezt teszem, meghalni szép.
Mint kedves akkor kedvesemmel fekszem ott
A jámbor bűn után, hiszen sokkal tovább,
Mint itt fenn, kell az Alvilágban tetszenem.
Mert ott lenn fekszem majd örökre. Ám ha te
Inkább szegülsz az istenekkel szembe, menj!
|
||||
ISZMÉNÉ Én semmit ellenükre nem teszek, hanem
A város ellen tenni sincs erőm elég.
|
||||
ANTIGONÉ Te tégy, ahogy jónak látod, de én megyek
És édes testvérem fölé sírt hantolok.
|
||||
ISZMÉNÉ Ó, én szerencsétlen, téged hogy féltelek!
|
||||
ANTIGONÉ Értem ne aggódj, intézd csak tensorsodat!
|
||||
ISZMÉNÉ Csak el ne áruld tettedet majd senkinek,
Tartsd jól titokban, én is szintúgy titkolom.
|
||||
ANTIGONÉ Eh mit, beszélj csak, még jobban gyűlöllek én,
Ha hallgatsz, mint ha mindenütt kikürtölöd.
|
||||
ISZMÉNÉ Hideg fut át, s tebenned ég a szenvedély.
|
||||
ANTIGONÉ De tetszem így is, kiknek illik tetszenem.
|
||||
ISZMÉNÉ Ha célhoz érsz. De vágyad el nem érheted.
|
||||
ANTIGONÉ Ha nem bírom, ráérek abbahagyni még.
|
||||
ISZMÉNÉ A lehetetlent célba venni sem való.
|
||||
ANTIGONÉ Ha így beszélsz, meg kell gyűlölnöm tégedet,
S halott testvérünk is méltán gyűlölni fog.
Hagyj engem, dőre elhatározásomért
Szenvedjem el, mi vár reám; nem szenvedek
Semmit, mi elcsúfítsa szép halálomat.
|
||||
ISZMÉNÉ Menj hát, ha tetszik, ámde tudd, hogy esztelen,
Ha mégy s mégis szeretnek hű szeretteid.
|
||||
Iszméné a palotába megy, Antigoné oldalt távozik.
|
||||
A kar bevonul
|
||||
KAR Fénylő Héliosz, ily szépen
Hétkapujú Thébai felett
Nem ragyogott soha még sugarad,
Föltüntél valahára s arany
Napra nyitod szemedet,
Dirké forrása fölé lépsz,
És a fehérpajzsú harcost,
Aki Argoszból jött fegyveresen,
Megeresztve a zablát,
Futni te kényszeríted.
Polüneikész hozta hazánkra őt,
Féltékeny dühe vitte rá,
Vijjogva,
Akárcsak a földre lecsapva a sas,
A szárnya: a pajzsa, mintha fehér
Hó fedne be mindent,
Fegyver rengeteg és
Lófark leng a sok sisakon.
Meg-megállt palotánk felett
- Gyilkos dárdasor áll körben
Szegezve a város hét torkának -
Hogy vérünk habzsolja a csőre,
S bástyáink koszorúját
A szurokfáklyák tüze által
Héphaisztosz foglalja el.
Igy hullámzik a háta körül
Arész vad lármája, amíg
Felgyürkőzik a harcra a sárkány.
Mert a dicsekvő nyelvet Zeusz
Gyűlöli és meglátva, hogy ők
Mint rohanó árvíz közelednek,
És büszkén csörrent az arany,
Ő arra vetette tüzét,
Ki éppen a célnál
Győzelmi dalára fakadni akart már.
Villámérten a földre zuhant épp az, ki kezében
Égő fáklyát vitt, őrült szándékkal, a harc
Részegeként
Ránk fújni a gyűlölet viharát.
Ez a sors volt mérve reá,
Másokat másként sujtott porba Arész, a hatalmas,
Aki mindig az első.
Hét vezérük a hét kapunál
Ugyanannyi vezér által leterítve fegyvereikkel
Zeusznak adóztak mint diadalmi jellel,
Csak két nyomorult nem,
Kit egy atya nemzett, egy anya szült,
S egymás ellen győzni rohantak,
Két testvér a közös halálba.
De megjött végre a Győzelem istennője,
A harcszekerekben gazdag Thébaiba Niké,
Most már itt az idő
A harcok után hosszú feledésre,
S hogy az istenek szentélyeihez
Éjjeli táncban menjünk mind s Thébaiban a hangos
Dionüszosz legyen úrrá.
Hanem itt jön már az új király,
Kreón, Menoikeusz fia,
Új isteni szándék tette királlyá.
Jön már, de mit forgat agyában,
Hogy a véneknek ezt a tanácsát
Összehivatta magához,
Elküldve a hírnököt értünk?
|
||||
Az utolsó sorok közben lép a színpadra Kreón, kíséretével
|
||||
KREÓN Jó férfiak, nagy megrázkódtatás után
A várost újra talpra állni engedik
Az istenek. S én szolgát küldtem értetek,
Hogy hozzám jöjjetek, de csak ti, senki más,
Mivel tudom, míg Láiosz trónszéke állt,
Ti tiszteltétek őt, utána Oidipuszt,
S bár elbukott, hüségesek maradtatok,
Tanácsotokkal támogatva két fiát.
De most, hogy íme ők a kettős sors alatt,
De egy napon s egymásra törve estek el,
Szégyenletes sebbel, mit testvérkéz ütött,
Az elbukottakról a vérrokon jogán
Rám szállt minden hatalmuk és enyém a trón.
De egy-egy emberről bizony mindig nehéz
Kitudni, lelkében mi gondolat lakik,
Míg nem mutatja meg törvény s uralkodás.
Ki egy egész város felett uralkodik,
S nem tart ki, bár az elhatározása jó,
Ha nyelvére a rettegés fékét veti,
Mindig hitványnak tartottam s tartom ma is.
És azt, ki bármi jó barátot többre tart
Saját hazájánál, becsülni nem tudom.
Mert én, a mindent látó Zeusz legyen a tanum,
Nem hallgatok, ha látom, hogy leselkedik
Romlás a polgárokra üdv helyett, s aki
A város ellenségének mutatkozik,
Az én barátom nem lehet, mivel tudom,
A város ment meg minket is; hajója míg
Békén halad, barátunk lesz, amennyi kell.
Hazánkat ily elvekkel én naggyá teszem,
S ezekkel egy tőről szakadt parancsom is,
Mit most az Oidipusz fiakra hirdetek,
Ezért a városért harcolt Eteoklész,
Ezért forgatva dárdáját esett is el,
S én végtisztességét megadni rendelem,
Mint illik és a hős halottaknak kijár.
De Polüneikészt, bár egy test, egy vér vele,
Mivel hazája és az ősi istenek
Ellen hozott hadat; míg számkivetve volt,
S vár fokára lángot vetni készen állt
S a testvér vérét inni s űzni mint rabot,
Hát városszerte meghirdetni rendelem,
Hogy eltemetni s megsiratni sem szabad.
De hagyni kell, heverjen ott a pőre test,
Kutyák s a dögmadár undok zsákmányaként.
Igy tartom én helyesnek, s míg én itt vagyok,
A jók jutalma bűnös kézre nem kerül,
S ki jó szívvel van városunk: hazánk iránt,
Azt életében s holtában megtisztelem.
|
||||
KARVEZETŐ Tetszésed ez, Kreón, Menoikeusz gyermeke,
Különbséget teszel hű s pártütő között,
Különben is csak rajtad áll itéletet
Az élők és holtak felett kimondani.
|
||||
KREÓN Vigyázzatok ti rá, hogy teljesüljön is.
|
||||
KARVEZETŐ Ilyen teherhez ifjabb vállakat keress.
|
||||
KREÓN A holttest mellé rendeltem már őröket.
|
||||
KARVEZETŐ Mitőlünk akkor mily szolgálatot kívánsz?
|
||||
KREÓN Hogy engedetlenséget meg ne tűrjetek.
|
||||
KARVEZETŐ Biztos halálba menni senki sem bolond.
|
||||
KREÓN Az várna rá, mégis, hol nyerni van remény,
Saját vesztébe is rohan sok vakmerő.
|
||||
Az őr fellép
|
||||
ŐR Uram, nem mondhatom, hogy fürgék lábaim,
S a nagy futástól hagy ki tán lélekzetem,
Sőt meg-megállni, késztetett a gondolat,
S már-már azon voltam, hogy visszafordulok.
Mert megszólalt a lélek bennem, s szólt imígy:
Szerencsétlen, hová? Mi büntetés elé?
Majd: nem sietsz? Ha mástól tudja meg Kreón,
Haragja téged akkor is csak megtalál.
Ezen tűnődtem, meglassítva lépteim,
És így a távolság is hosszúra nyúlt.
De végül is győzött az; hogy eljövök,
S elmondom, bármilyen kevés, amit tudok,
Számomra is még megmaradt az egy remény,
Hogy semmi más nem érhet, csak mi végzetem.
|
||||
KREÓN Mi baj, hogy így elveszted bátorságodat?
|
||||
ŐR Először hadd mondjam, mi rám vonatkozik:
A tettes nem vagyok s nem is láttam, ki volt,
Ezért büntetni engemet nem is jogos.
|
||||
KREÓN Mily kertelés ez? Körben jár a tett körül
A szó: de annyi látszik, hogy nem jót hozol.
|
||||
ŐR Félelmetes tett hírét hozni is nehéz.
|
||||
KREÓN Most sem beszélsz, hogy aztán elhordhasd magad?
|
||||
ŐR Beszélek én; a holttestet, ki, nem tudom,
Imént homokkal hintve; szent szokás szerint
Megtéve mindent, eltemette s elszökött.
|
||||
KREÓN Mit mondasz? Férfi hát akadt ily vakmerő?
|
||||
ŐR Azt nem tudom. Nem láttam ott ásónyomot,
S nincs ott lapáttal félredobva földgöröngy,
Száraz s kemény a föld, kerék sem vágta be,
A tettes nem hagyott árulkodó jelet.
Kinek reggel kellett őrséget állnia,
Mutatta mint baljóslatú csodát nekünk,
Nem rejti hant, csak vékony rétegben homok,
Ugy látszik, volt, ki ezt megvonni tőle félt,
De annak legkisebb nyomát se láttuk ott,
Hogy tán vadak vonszolták volna vagy kutyák.
Egymást okoltuk, elhangzott sok durva szó,
S ha verte volna egyik őr a másikat,
Nem tudta volna meggátolni senki sem.
A másikat bűnösnek tartja mindegyik,
De nem vállalja senki, hogy tud biztosat,
Inkább a forróvaspróbát kiállani
S esküt letenni kész s tűzön menni át,
Hogy ő se tette és hogy arról sem tudott,
Hogy más akarta vagy megtette volna ezt.
De végül is, hogy semmi nyom sem vitt tovább,
Olyan félelmes szót mondott ki egyikünk,
Hogy földig húzta mindnyájunk fejét a gond,
Ám jobb tanácsot adni s ellentmondani
Ki sem tudott, s az volt e szó, hogy nem lehet
Titkolni már, s meg kell neked jelentenünk.
Győzött e vélemény; kockát vetünk, s a sors
A hírnök kétes tisztességét rótta rám.
Kelletlenül jövök s nem kellek senkinek,
Hisz azt, ki rossz hírt hoz, nem kedvelik sehol.
|
||||
KARVEZETŐ Kezdettől fogva sejtem én, uram király,
Hogy istenek kezére kell ismerni itt.
|
||||
KREÓN Ne szólj tovább, nehogy magadra vond dühöm,
És vénségedre balgának találjalak!
Hisz tűrhetetlen szóbeszéd, amit beszélsz,
Hogy oly halottal istenek törődjenek.
Talán meg is tiszteljék még mint jótevőt?
Hogy eltemessék azt, ki oszlopcsarnokuk
S a szentély szobrait jött el felgyújtani,
A földjüket s törvényüket tiporni el?
Vagy istenek jutalmaznák a bűnöket?
Nem, nincs ez így, hanem régóta vannak itt
Oly férfiak, kik ellenem lázítanak,
Titkon rázzák fejük s nem hajtották nyakuk
Törvényeim jármába engedelmesen.
Azok voltak, már látom én világosan,
Kik ezt megtenni felbéreltek másokat.
Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb
Gonosz, miatta városok pusztultak el,
S miatta lettek emberek földönfutók,
Aljas tettekre ez tanít, a lelkeket
Mikéntha megcserélné, jót gonoszra vált,
Az embereknek megmutatja, hogy legyen
Minden lépés istentől elrugaszkodott.
Hanem kiket pénzvágyuk erre vitt, tudom,
Jön még idő, hogy meglakolnak tettükért.
Addig, ha még ugyan Zeuszé a tisztelet,
Jegyezd meg jól, amit mondok s vedd eskünek:
Ha azt, ki végbe vitte ezt a temetést,
Meg nem találod és elém nem hurcolod,
Nemcsak halállal vár reád az Alvilág.
De míg kivallod, élve megfeszítelek
Mindőtöket, s akkor fogjátok tudni mind,
Hogy honnan várhatjátok el jutalmatok,
S hogy mindenhol még nyerni sem kivánatos.
Gaztett jutalma, még megláthatod te is,
Ritkán vezet haszonra, ám több kárt okoz.
|
||||
ŐR Engedsz beszélni, vagy forduljak s menjek el?
|
||||
KREÓN Hát nem tudod, hogy fáj nekem minden szavad?
|
||||
ŐR Füledbe vagy lelkedbe mart inkább e szó?
|
||||
KREÓN Mit méricskéled, hol s hogyan fáj bánatom?
|
||||
ŐR A tettes bántja lelkedet meg, én füled.
|
||||
KREÓN Világra is fecsegni jöttél csak talán.
|
||||
ŐR De annyi szent: a gaztettet megtenni nem.
|
||||
KREÓN Képes vagy rá, pénzért eladva lelkedet.
|
||||
ŐR Haj, baj,
Kitől itéletet remélsz, itél balul.
|
||||
KREÓN Játsszál a szóval, ám ha nem kerítitek
Elő a tettest, elmondhatjátok ti is:
A kapzsiság csak bajt okoz, ha balkezes.
|
||||
Kreón a palotába megy
|
||||
ŐR A legjobb volna megtalálni, csakhogy az
Szerencse dolga, hogy meg tudjuk fogni őt.
Biztos csak egy: nem láttok többet engem itt,
Hiszen reményemen felül történt az is,
Ha most innét az istenek kimentenek.
|
||||
Az őr oldalt távozik
|
||||
KAR Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Ő az, ki a szürke
Tengeren átkel,
A téli viharban
Örvénylő habokon,
S Gaiát, a magasztos istennőt,
Zaklatja a meg megújulót
Évről évre az imbolygó ekevassal,
Fölszántva lovával a földet.
Szárnyas madarak könnyűszívű
Népére, az erdő vadjaira
Készíti a hurkot,
A sósvizü tengerben lakozó
Halakat hálóval fogja meg
A férfi, ki ésszel él.
Szolgáivá tette okos leleménnyel
A hegyek meg a rétek állatait,
A lobogóhajú paripának és a bikának
Nyakába vetette igáját.
És a beszédet és a széllel
Versenyző gondolatot meg a törvényt
Tanulja, a városrendezőt,
Lakhatatlan szirteken
Tűző nap forró sugarát s a fagyot
Kikerülni ügyes, mindenben ügyes,
Ha akármi jön, ám a haláltól
Nem tud menekülni,
De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.
Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.
Ki a földnek törvényeket ad,
Jogot, mit az isteni eskü véd,
Az a városban az első; de hazátlan,
Akinek jó, ami nem szép.
Tűzhelyemnél nincs helye,
Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik.
|
||||
Az őr jön, Antigonét vezetve
|
||||
KARVEZETŐ Mit látok? Nem, nem hihetem.
De ha látja szemem, hogyan
Mondjam: e leány nem Antigoné?
Boldogtalan,
A boldogtalan Oidipusz leánya,
Mi ez itt? Csak nem szegted meg a törvényt,
A királyi parancsot balgatagon,
S ezek itt fogtak s idehoztak?
|
||||
ŐR Ím, itt e lány, a tettet ő követte el,
A sírnál tetten értük. Ám hol van Kreón?
|
||||
KARVEZETŐ Kilép a házból s éppen jókor van újra itt.
|
||||
Kreón kilép a palotából. Néhány szolga kíséri
|
||||
KREÓN Mi az? Mi fordulat kivánja jöttömet?
|
||||
ŐR Uram király, ember ne esküdjék soha,
Szavára cáfol új tapasztalás. Magam
Most hajtogattam csak, hogy többé nem jövök
Feléd se, mert mint bősz vihar törtél reám.
A meglepő, a cseppet sem remélt öröm
Minden gyönyörnél többet ér, és így esett,
Hogy esküm ellenére itt vagyok megint,
A lányt vezetve. Akkor fogtam éppen el,
Hogy rendezgette még a sírt. E küldetést
Nem kocka rótta rám: magam fedtem fel őt.
Most itt a lány, én átadom, király itélj
Felette, mint akarsz, de én szabad vagyok,
S nincs már jogod reám kiszabni büntetést.
|
||||
KREÓN Látom, hozod, de hol s hogyan találtad őt?
|
||||
ŐR Mit mondjak még? A férfit ez temette el.
|
||||
KREÓN Amit mondasz, való? Nincs benne tévedés?
|
||||
ŐR Magam láttam, hogy eltemette azt, akit
Te eltemetni tiltasz. Ez se nyílt beszéd?
|
||||
KREÓN S hogy lested meg, hogy tudtad tetten érni őt?
|
||||
ŐR Elmondok én mindent, ahogy történt. Kemény
Szavadtól megrémítve mentem innen el,
Mentünk a port a hulláról lesöpreni,
S az oszló holttetem pőrén maradt megint.
Majd szél iránt ültünk a szikla oldalán,
Hogy átható bűzét ne hozza ránk a szél,
S virrasztottunk s egymásra szórtuk szitkaink,
Hogy mostan egyikünk se hagyja el magát.
Soká tartott ez így, mindaddig; míg a nap
Fényes korongja nem delelt fejünk felett
S a hőség égetett. De akkor hirtelen
A földtől égig örvénylő porforgatag
Viharzik át a síkon, megcsufolva fák
Lombját az erdőn, megtelik minden vele,
A föld, az ég, be kellett hunyni két szemünk.
Az isten küldte és soká tartott e vész,
S hogy elmúlt, ott állt már a lány; keservesen
Panaszkodott; mint vijjogó madár, mikor
Fészkén fiókáit meg nem leli.
A puszta testet megpillantva, így a lány
Hangosan feljajdult s nehéz, nagy átkokat
Mondott a kézre, mely meg merte tenni azt.
S kezében hozva gyorsan új homokcsomót,
Magasra tartva szépmivű bronz korsaját,
A hármas áldozattal vette őt körül.
Előre léptünk, látva ezt, s megfogtuk őt,
Mint szép, de félelmet nem ismerő vadat,
Úgy olvastuk fejére ezt s a hajnali
Tettet, de semmit nem próbált tagadni sem.
Nekem pedig bánat s öröm keverve jut:
Kimásztam én a bajból és ez jól esik,
De rosszul, bajba vinni azt, kit kedvelünk.
Ám semmi nem lehet, magamnak fontosabb,
Mint az, hogy én épen megmentsem bőrömet.
|
||||
KREÓN (Antigonéhoz) S te állsz csak itt fejed lehajtva, szólj te már,
Elvállalod, hogy megtetted, vagy cáfolod?
|
||||
ANTIGONÉ Elvállalom s tagadni nem fogom soha.
|
||||
KREÓN (az őrhöz) Hordd el magad, mehetsz, amerre épp akarsz,
Te már a súlyos vád alól felmentve vagy.
|
||||
Az őr távozik. - Antigonéhoz
|
||||
De szólj te, csak beszédedet rövidre fogd:
Tudtad, hogy ezt megtenni megtiltottam én?
|
||||
ANTIGONÉ Tudtam, hiszen hirdették úton-útfélen.
|
||||
KREÓN S mégis törvényemet meg merted szegni te?
|
||||
ANTIGONÉ Hiszen nem Zeusz volt az; ki így rendelkezett,
S az alvilági istenek között lakó
Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket.
Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő
Lehet, mely engem istenek nem változó
Íratlan törvényét áthágni kényszerít.
Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az,
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.
Az istenek ne mérjenek rám büntetést:
Embertől nem félek, bármily tervet kohol.
Azt rég tudom, hogy meghalok, még akkor is,
Ha tőled nem hallom, s ha tán idő előtt
Halok meg, én még avval is csak nyerhetek.
Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam,
Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?
Azért hogy ily sors vár rám, nem panaszkodom,
De hogyha az, kit szült az én anyám, halott,
És tűrnöm kell, hogy nincs, ki eltemesse őt,
Az fájna nékem, ámde ez cseppet se fáj.
S ha úgy hiszed te, hogy lépésem balgaság,
Csak balga ér e balgaságon engemet.
|
||||
KARVEZETŐ Érdes beszédű apja érdes lánya ez,
Már látom én, a baj se hajlította meg.
|
||||
KREÓN Még megtudod, kiben kemény az indulat,
Legkönnyebben bukik, s a vas, habár erős,
S imént kohó tüzében izzott, láthatod,
Ridegségében legkönnyebben eltörik.
A zabla is kicsiny; s tudom, megfékezi
Szilaj lovak vadságát. Az nem is való,
Hogy fennhéjázva szóljon az, ki szolga csak.
E lány a gőgösséget úgy tanulta ki,
Hogy városunk törvényén tette túl magát;
Gőgjének az már második próbája volt,
Hogy bűnös tett után büszkén nevetni tud,
Ő lenne férfi és nem lennék férfi én,
Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül.
Testvérem lánya bár, a Zeusz-oltár körül
Minden rokon között legkedvesebb rokon,
A legrosszabb halált el nem kerülheti,
Hugával együtt, mert én ezt is vádolom,
A temetés tervéről biztosan tudott.
Hívjátok őt is, ott benn láttam én imént
S feltűnt zavart és réveteg tekintete.
A lélek gyakran, mint a tolvaj tetten ért
Bűntársa, sötét tervek árulója lesz.
Gyűlölni mégis azt tudom legjobban én,
Ki, hogyha tetten érik, nagyra van vele.
|
||||
ANTIGONÉ Kezedre adtak s meghalok - többet kívánsz?
|
||||
KREÓN Nem én, ha ez meglesz, mindent elértem én.
|
||||
ANTIGONÉ Mit vársz tehát? Amint nekem minden szavad
Terhemre van, s míg élek csak, terhemre lesz,
Mit én még mondhatok, neked sem tetszik az.
Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek,
Mint avval, hogy testvérem eltemettem én.
Itt is dicsérnének szivük szerint ezek,
Ha félelem nem volna nyelvükön lakat.
A zsarnokság viszont könnyebben boldogul,
Amit csak kedve tartja, mondhat és tehet.
|
||||
KREÓN Te látod így, Kadmosz népében senki más.
|
||||
ANTIGONÉ Látják ezek, de ajkuk tetszésedre les.
|
||||
KREÓN S te nem szégyelled, hogy másként gondolkodol?
|
||||
ANTIGONÉ Testvérért gyászt viselni szégyen nem lehet.
|
||||
KREÓN Hát nem testvér az is, ki szembeszállt vele?
|
||||
ANTIGONÉ Édes testvérem, egy anyánk volt, egy apánk.
|
||||
KREÓN Iránta hát miért vagy kegyelettelen?
|
||||
ANTIGONÉ Nem vádolhatna evvel az, ki sírbaszállt.
|
||||
KREÓN Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?
|
||||
ANTIGONÉ Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt.
|
||||
KREÓN Hazánk feldúlni jött ez, védelmezte az.
|
||||
ANTIGONÉ De mégis, Hádész egy törvény szerint itél.
|
||||
KREÓN Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.
|
||||
ANTIGONÉ Ki tudja, hátha ott lent ez tisztán marad?
|
||||
KREÓN Az ellenségből holtában se lesz barát.
|
||||
ANTIGONÉ Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.
|
||||
KREÓN Menj hát utánuk és őket szeresd alant,
De míg én élek, nem lesz asszony itt az úr.
|
||||
Iszméné kilép a palotából
|
||||
KAR Immár a testvérét szerető
Iszméné a kapun kilép,
Szemöldöke felhője borul piros
Arcára sötéten
S könny gördül végig a kedves arcon.
|
||||
KREÓN (Iszménéhez) Szólj hát, ki mint kígyó csúsztál házamba be,
S titkon szívtad vérem s nem vettem észre sem,
Hogy trónom két megrontóját táplálom én,
Szólj hát, a temetésen résztvettél te is,
Vagy hogy nem is tudtad, megesküszöl reá?
|
||||
ISZMÉNÉ Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy
Szándék vezet s a büntetést is vállalom.
|
||||
ANTIGONÉ Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem
Jöttél velem s én nem közösködtem veled!
|
||||
ISZMÉNÉ De most, hogy bajba jutsz, nem restelek veled
Hajózni egy hajón a szenvedés felé.
|
||||
ANTIGONÉ Ki tette volt, tanú reá az Alvilág.
De az, ki csak szóval szeret, nem kell nekem.
|
||||
ISZMÉNÉ Ne tedd velem, hogy meg ne halhassak veled,
Halott testvérünket megengesztelve így.
|
||||
ANTIGONÉ Kezed nem osztozott a tettben, most se kérj
Közös halált. Elég, ha meghalok magam.
|
||||
ISZMÉNÉ De nélküled maradva élnem is mit ér?
|
||||
ANTIGONÉ Kérdezd Kreónt, adtál szavára eddig is.
|
||||
ISZMÉNÉ Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.
|
||||
ANTIGONÉ Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.
|
||||
ISZMÉNÉ Mégis mit tudnék most kedvedre tenni még?
|
||||
ANTIGONÉ Mentsd meg magad! Nem nézem én irigyen ezt.
|
||||
ISZMÉNÉ Ó, jaj nekem, hát sorsodat nem oszthatom?
|
||||
ANTIGONÉ Én meghalok s te azt választottad, hogy élj.
|
||||
ISZMÉNÉ Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.
|
||||
ANTIGONÉ Te itt ezekre, én azokra gondolok.
|
||||
ISZMÉNÉ No látod, bennem s benned egy a tévedés.
|
||||
ANTIGONÉ Vigasztalódj. Te élsz, de bennem rég halott
A szív: halottaimnak tartozom vele.
|
||||
KREÓN Eszét veszté e két leány szemlátomást,
Egyik csak most, a másik már mióta él.
|
||||
ISZMÉNÉ Ne várd király, hogy az, kit ennyi bánat ért,
A józan észt meg tudta mindig tartani.
|
||||
KREÓN Te elvesztetted s önként vállalnád a bajt.
|
||||
ISZMÉNÉ Magányos életem mit ér őnélküle?
|
||||
KREÓN Őróla már ne is beszélj: nem létezik.
|
||||
ISZMÉNÉ Csak nem ölöd meg tenfiad menyasszonyát?
|
||||
KREÓN Kivüle is van föld, amely szántásra vár.
|
||||
ISZMÉNÉ De nem, kit ő is úgy szeretne, más leány.
|
||||
ANTIGONÉ Ó, kedves Haimón, tégedet gyaláz atyád.
|
||||
KREÓN Rossz nő az én fiamnak nem lesz hitvese.
Érted s szerelmedért túlsok beszéd ez is.
|
||||
ISZMÉNÉ Hát mátkájától megfosztod saját fiad?
|
||||
KREÓN A kettejük frigyét Hádész oldozza fel.
|
||||
ISZMÉNÉ Ugy döntöttél, látom, hogy meg kell halnia.
|
||||
KREÓN Úgy látom én is. (A szolgákhoz) Mit haboztok, szolganép?
Fogjátok és vigyétek. Mind a két leányt
Szorosra fogva kell őriznetek, mivel
A bátrak is megfutni készek, látva, hogy
Már életükhöz ér az üldöző halál.
|
||||
A két leányt elvezetik
|
||||
KAR Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás,
Mert akiknek isten rázta meg palotáját,
Nemzedékről nemzedékre kúszik házukban a romlás,
Mint hullám a tengeren,
Hogyha thrák szelek zavarják
S felkavarják, végigfutva rajta, a mélységeket,
Mély örvényből hömpölygetve
Sós és szennyes áradást,
S zúg a szélcsapkodta, hullámverte partok sóhaja.
Ősidőkből száll a Labdakidák házára szemünk előtt
Holt apákról, kik nem menthették fel ivadékukat,
Szenvedésre szenvedés, így mérte rá valamely isten
És nincsen feloldozás.
Most a legvégső gyökérre,
Mely még Oidipusz házának új derűs tavaszt igért,
Vérszomjas sarlót emelnek
Alvilági istenek,
Tőlük jött e lélekrontó, észt megbontó őrület.
Hol van Zeusz, te szent erőddel
Megmérkőzni büszke férfi?
Mert a mindent ellankasztó álom sem bénítja meg.
Hónapok szünetlenül
Jönnek, mennek, ám időtlen
Olümposzi ragyogásban
Vagy nem vénülő király.
Tegnapon s a holnapon
És a messze eljövendőn
Egy a törvény: nincs halandó,
Ki az életet baj nélkül éli végig, bárhol él.
Messze jár a jó reménység,
Embernek gyakorta áldás,
Ámde gyakran könnyelmű vágyakkal hálójába csal,
S addig észre sem veszik,
Mig parázsra lép a lábuk.
Aki mondta, bölcsen mondta,
S mint igaz szó szállt reánk,
Hogy a rosszat érzi jónak
Az, kinek lelkét az isten
Űzi pusztulás felé,
Ámde baj nélkül csak kurta perceket fog élni az.
|
||||
Jön Haimón
|
||||
De jön épp Haimón, gyermekeid
Közt a legifjabb. Hallotta talán már
Mátkája, Antigoné
Sorsát s a kijátszott
Szerelmet siratja el ő is?
|
||||
KREÓN (a karhoz) Minden jósnál jobban megtudjuk ezt hamar,
(Haimónhoz) Fiam, csak nem haraggal jössz atyád elé,
Választottadra mért itéletem miatt?
Ha bármit is kell tennem, hű fiam maradsz?
|
||||
HAIMÓN Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém
S tanácsaid követni mindig kész vagyok.
Mert nincs szerelmi frigy; mit többre tartanék,
Mint azt, hogy életem vezesd jóságosan.
|
||||
KREÓN Igy is kell mindig érezned, fiam, s apád
Szándékát minden másnál többre tartanod,
Azért imádkoznak méltán a férfiak,
Hogy engedelmes gyermeket neveljenek,
Ki szembenéz ellenfelükkel s tiszteli
Atyjának jóbarátait sajátjaként.
De az, ki engedetlen gyermeket nevel,
Csak bajt idéz saját fejére, s evvel is
Ellenfelének gúnykacajra nyújt okot.
Ó, gyermekem, ne add el józanságodat
Asszony szerelméért, de vésd eszedbe jól,
Hogy még az ölelése is fagyot lehel,
Ha rossz asszonnyal osztottad meg ágyadat.
A legnagyobb sebet gonosz barát üti.
Köpj hát utána s küldd mint ellenségedet
Hádészba ezt a lányt, keressen férjet ott.
Kezem között bizonyság arra van, hogy ő
Ellenszegült, egész városban egymaga.
A nép hazugságon ne fogjon engemet,
Inkább haljon meg ő. Zeuszt, törzse istenét
Hívhatja már. Ha tűröm azt, hogy egy rokon
A rendet bontsa, mit mer az, ki távol áll?
Ki helyt tud állni férfimódra otthon is,
Igazságosnak az s csak az mutatkozik
A város életében is. Megbízom én
Az oly parancsnokban, ki szót fogadni tud,
Ha kormány mellé rendelik, s vihar ha jő,
Bátran kitart helyén és rendületlenül.
Törvényt ki sérti s méghozzá szándékosan,
Vagy azt gondolja, hogy parancsolhat nekünk,
Az én helyeslésemmel nem találkozik,
Akit királlyá tett a nép, követni kell
Minden szavát, legyen jogos vagy jogtalan.
Mert fejetlenségnél nincs nagyobb veszély,
A városok pusztulnak, házak általa
Dőlnek romokba, és baráti fegyverek
Kicsorbulnak. De hogyha elvállalt a nép
Fegyelmező hatalmat, az megmentheti,
Ezért meg kell a város rendjét védeni,
S hogy asszonykéz megbontsa, hagyni nem szabad,
Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak,
De asszony rabjának ne mondjanak soha!
|
||||
KARVEZETŐ Nekünk, ha meg nem lopta értelmünk a kor,
Tetszett minden szavad, bölcsen beszélsz, király.
|
||||
HAIMÓN Atyám, az emberész az istentől való,
S ennél nagyobb kincset képzelni sem tudok.
Hogy tán beszédedben hibát találok én,
Nem mondhatom s nem is szeretném mondani.
De felmerülhet másban is jó gondolat.
S nekem talán előnyöm az, hogy láthatom,
Mit is cselekszik és miket beszél a nép.
Mivel tekintetedtől fél a nép fia,
Nem mondja, mit te nem szeretsz meghallani.
De én homályban élek és kihallgatom,
Hogyan siratja már a város ezt a lányt,
Ki bár a legjobb minden asszonyok között,
Dicső tettéért rútul kell meghalnia.
Hisz édes testvérét temette el, mikor
Véres csatában elbukott, s nem hagyta, hogy
Szétmarcangolja dögmadár s falánk ebek.
Ily tettéért arany jutalmat érdemel -
Mondják a némaságot meg-megtörve már.
Atyám, kisérje jó szerencse lépteid,
Ennél nincsen számomra semmi fontosabb.
Fiúnak atyja boldogságánál van-é
Nagyobb öröm, s ennek, ha boldogul fia?
Csak bár egyetlen elvedről tennél le már
Hogy más okos beszédét meg se hallgatod,
Mert az, ki mindig csak saját eszére ad,
S úgy véli, másnak nyelve sincs és lelke sincs,
Üres fejűnek gyakran az mutatkozik,
Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud,
És semmi húrt meg nem feszít túlságosan.
Megláthatod, ha jő a téli áradás,
A hajlékony fa el nem veszti ágait,
A másik nem hajlik s tövestül pusztul el.
Vagy nézz vihartól vert hajót, a túl erős
Deszkázat el nem enged, ez fordítja fel,
S úgy imbolyog a pusztulás felé.
Engedj a jó tanácsnak és másíts a szón.
Ha véleményemet, habár ifjabb vagyok,
Elmondanom szabad: legjobbnak tartanám,
Ha már mindentudónak születne meg
Az ember, ám ha nincsen így, mert nincsen így,
Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.
|
||||
KARVEZETŐ Uram király; mindketten jól beszéltetek,
Hallgass reá s ő is hallgatni fog reád.
|
||||
KREÓN Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen
Ifjú legénykétől tanulni bármit is?
|
||||
HAIMÓN Semmit, mi helytelen. Ha ifjú is vagyok,
Korom ne nézd, inkább a szót magát tekintsd.
|
||||
KREÓN A rendbontók ügyében mersz emelni szót?
|
||||
HAIMÓN Gonosztevők mellé evvel sem álltam én.
|
||||
KREÓN Gonosztevőnek nem mutatkozott e lány?
|
||||
HAIMÓN A nép a városban nem ezt rebesgeti.
|
||||
KREÓN Talán a nép határoz abban, mit tegyek?
|
||||
HAIMÓN Hogy ez mily éretlen beszéd, nem látod át?
|
||||
KREÓN E föld királya más, vagy én uralkodom?
|
||||
HAIMÓN Nem város az, mi egy ember tulajdona.
|
||||
KREÓN Kié a város? Nem királya birtoka?
|
||||
HAIMÓN Ám akkor légy király a puszta föld felett.
|
||||
KREÓN Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.
|
||||
HAIMÓN Akkor te nő vagy, mert én csak rád gondolok.
|
||||
KREÓN Gonosz fiú, atyáddal perbe szállni mersz?
|
||||
HAIMÓN Mert látnom kell, hogy jogtalanságot teszel.
|
||||
KREÓN Tekintélyem megóvni volna jogtalan?
|
||||
HAIMÓN Az istenek tekintélyét sérted vele!
|
||||
KREÓN Gyalázatos beszéd, a nő hálózta be!
|
||||
HAIMÓN De én gonosztett hálójába nem jutok.
|
||||
KREÓN Hiszen minden szavad csak őérette van.
|
||||
HAIMÓN Érted s értem s a síri istenek miatt.
|
||||
KREÓN Asszony bolondja, csak nekem ne hízelegj!
|
||||
HAIMÓN Te csak beszélsz s mást meghallgatni sem kivánsz?
|
||||
KREÓN Nem éred el, hogy éljen s hitvesed legyen.
|
||||
HAIMÓN Mást is megöl halála, hogyha meghal ő.
|
||||
KREÓN Még fenyegetni mersz te engem, szemtelen?
|
||||
HAIMÓN Ennek nem szemtelenség ellentmondani.
|
||||
KREÓN Ebből is sírva fogsz kijózanodni még.
|
||||
HAIMÓN Apám ne volnál, mondanám, hogy nincs eszed.
|
||||
KREÓN Igen? Hát, esküszöm, te nem soká örülsz,
Hogy így gyalázhatsz engemet büntetlenül.
(A szolgákhoz)
Hozzátok hát az undok nőszemélyt ide,
Haljon meg itt mindjárt a vőlegény előtt!
|
||||
HAIMÓN Nem, nem, ne képzeld, hogy szemem láttára fog
Meghalni ő! Hanem szemed se látja már
Az én arcom többé, keress barátokat,
Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet. (El)
|
||||
KARVEZETŐ: Fiad vad indulatban ment el, ó király.
S az ő korában ez veszélyes is lehet.
|
||||
KREÓN Tehet s gondolhat már emberfelettit is,
A két leány sorsát nem változtatja meg.
|
||||
KARVEZETŐ Hát mind a két leánynak meg kell halnia?
|
||||
KREÓN Az ártatlannak nem, valóban jól beszélsz.
|
||||
KARVEZETŐ S milyen halálra szántad azt a másikat?
|
||||
KREÓN Embernemjárta pusztaságba elviszem,
És ott a szirtodúba zárom élve őt,
S melléje ételt éppen annyit tétetek,
Hogy városunk a vér bünétől ment legyen,
Ott kérje Hádészt - mert az istenek közül
Csak őt szolgálta - hogy megmentse életét,
S ha nem, hát megtanulja végre, hogy milyen
Hiába volt mindig Hádészt szolgálnia. (El)
|
||||
KAR Erósz, te legyőzhetetlen,
Erósz, ki a zsákmányodnak esel,
Ki a lányka szelíd arcán
Lelsz pihenőt,
Bejárod a tengereket s a paraszti tanyákat,
És meg nem menekülhet előled
Isten se, halandó sem, s az eszét vesztette el az, kit elérsz.
Igazszívű embereket te
A bűn gyalázatába viszel,
Te most e családban a békét
Megzavarod,
Hogy győzzön a vágy, mit a lány szeme kelt, szerelmet igérve,
S az örök törvény trónjára felüljön,
Igy játszik, mert nincs ki legyőzze, az isteni Aphrodité.
De már magam is áthágom a törvényt,
Mikor ezt látom, mert nem tudom
Feltartani többé könnyeimet,
Látván, hogy a minden élő közös
Nászágya felé megy Antigoné.
|
||||
Az utolsó sorok közben Antigonét elővezetik a palotából
|
||||
ANTIGONÉ Lássatok engem, ó hazám polgárai,
Hogy indulok én ez utolsó
Utamra, utószor
Látva a nap fényét,
S aztán soha többé. Az egy közös úr,
Hádész engem élve hajt
Akherón partja felé.
Menyegzőt nem értem én,
És nekem nem zeng a nászdal,
Engemet eljegyzett Akherón.
|
||||
KAR De mégis dicsőséggel koszorúsan
Indulsz a halotti sötét felé,
Mert nem sorvasztott a nehéz kór,
S kard nem ütött rajtad sebet,
A saját törvényed visz s a halandók
Közt egyedül mégy élve az Alvilágba.
|
||||
ANTIGONÉ Hallottam, hogy pusztult a szegény
Fríg Niobé,
Szipülosz magas ormán,
Kit a durva kemény kőszikla, akár
A borostyán nőtt körül,
S beszéli a hír,
A hó meg a záporeső veri egyre,
Míg maga is megolvad,
S szomorú szempillája alól a könny a nyakára özönlik.
Őhozzá hasonlóvá tesz engem a sors.
|
||||
KAR Márpedig ő istennő: isteni sarj,
És mi emberek vagyunk.
Nagy szó az, hogy az elmúlásban
Isteni sorsból ad részt neked
Életed és azután a halálod.
|
||||
ANTIGONÉ Még gúnyolnak is engemet, ó, halljátok, istenek!
Megvárnád legalább, amíg
Eltűnök s ne szemembe mondd!
Ó hazám, kincses hazám
Polgárai, férfiak!
Ó jaj,
Diké forrásai, Thébai
Ligetében szép szekerek,
Legyetek ti tanúk,
Hogy nincsen, ki megsirasson, és milyen hallatlan új
Törvény kényszerít a szörnyű sírbörtönbe engemet!
Én, én nyomorult,
Kit az élők kivetettek,
S nem fogadnak be a holtak.
|
||||
KAR Bátorságod messze ment,
Diké büszke orma ellen
Mertél törni, gyermekem,
S most atyád sorsában osztozol.
|
||||
ANTIGONÉ Ahhoz nyúlsz, ami legjobban fáj énnekem:
Balsorsa atyámnak,
Mindnyájunk, a dicső
Labdakidák
Súlyos végzete.
Ó jaj,
Átkozott nászágya anyámnak,
Melyben önfiát ölelte,
Az én szegény apámat,
S én, nyomorult, én lettem a gyermekük.
Átok alatt, nászból kimaradva, megyek magam is ma közéjük,
Ő jaj, nyomorult
Nászra találtál, testvérem, apám,
S engem sújtasz még a halálon túl is.
|
||||
KAR Szép a jámbor kegyelet.
Ám kinek hatalma van,
Nem tűri, hogy ellentmondjanak.
Te magad vállaltad a halált.
|
||||
ANTIGONÉ Barát se kisér, nászdal se kisér,
Nyomorultul hurcolnak el, vár ez az út,
És nekem szegénynek már a nap szentséges fényét
Látnom sem szabad soha,
S nincs barátaim között, halálomon ki könnyet ejt.
|
||||
Kreón visszajön
|
||||
KREÓN Mit gondoltok, ha meg lehetne váltani
Halált a jajgatással, véget érne-e?
Még mindig nem vittétek el? Beboltozott
Sírbarlangjába téve, mint parancsolom,
Hagyjátok ott magára s haljon meg, ha kell,
Vagy éljen bár és ülje titkos lakziját.
Mert vérbűnt érte én magamra nem veszek,
De nem tűröm, hogy egy nap süssön rám s reá.
|
||||
ANTIGONÉ Ó sírom, nászszobám, te föld odvába vájt
Örök tanyám, immár elindulok feléd,
S szeretteim felé, mert Perszephassza már
Legtöbbjüket halott népébe vette fel.
Közéjük most utolsónak megyek magam,
Pedig lett volna még az élethez jogom.
Megyek tehát s számomra egy remény maradt:
Hogy kedvesen fogadnak ott apám s anyám,
S kedves testvérem, kedvesen fogadsz te is,
Hiszen mikor meghaltatok, saját kezem
Megmosdatott s adott rátok halotti díszt,
S a sír fölött áldoztam is, Polüneikész,
Azt is, mit szenvedek, teérted szenvedem,
Bár az, ki józan, csak helyesli tettemet.
Hiszen lett volna bár a gyermekem halott,
Vagy volna férjemé az oszló holttetem,
A várossal talán nem szállok szembe én.
Miféle törvény kényszerít ezt mondanom?
Hiszen férjem helyett másik férjem lehet,
S ha elvesztettem, más férjemtől gyermekem,
De hogyha Hádész rejti már apám s anyám,
Már nem születhet testvérem többé soha.
Ez volt a törvény, mely mindenki más fölé
Téged helyez, de bűnnek tartja ezt Kreón,
Testvérem, s vakmerő gonosznak engemet.
Most megragad kezemnél fogva s elszakít
Az élettől, mely nászt igért, már nem fogok
Hitvest ölelni és táplálni gyermeket,
Kifosztva mindenből, baráttalan megyek
Tovább s bár élek még, a holtak odva vár.
Az istenek melyik törvényét hágtam át?
Hogy nézzek már az istenekre én, szegény?
Szövetségest ugyan kiben remélhetek,
Ha így jutalmazták meg jámborságomat?
Ha mégis istenek szemében így helyes,
A szenvedésben ismerem fel vétkemet.
Ha meg nem én, de itt ezek vétkeztek, úgy
Csak azt szenvedjék, mit rám mértek jogtalan!
|
||||
KARVEZETŐ Még most is a lányt az előbbi vihar
Sodorja magával.
|
||||
KREÓN Megbánják azok ezt, hiszem,
Akik elhurcolni haboznak őt!
|
||||
KARVEZETŐ Jaj, már a halál közeledtét
Jelenti e szó.
|
||||
KREÓN Egy szóval sem hitegethetlek,
Hogy tán e leány sorsa egyéb lenne.
|
||||
ANTIGONÉ Thébai földje, atyáim
Városa, ősi istenek,
Visznek már, nincs haladék.
Lássátok, Thébai fejedelmei,
A királylány, az utolsó
Mit szenved és milyen emberek
Büntetik istenes életéért.
|
||||
KAR Tűrte a szépalakú Danaé is,
Hogy az ércajtó elzárja előle az égi fényt,
Mint sírkamra, de titkos nászszoba lett a szobája,
És királyi származás volt ő is, mint te, gyermekem,
Hű sáfárra bízta rá Zeusz magzatát aranyzuhatag.
A sors hatalma félelmes hatalom,
Sem kincs, sem Arész,
Sem a bástyatorony, sem a tengerverte hajók
Meg nem menthetnek előle.
Megtört haragos vadsága Drüasz fiának,
Édónok felett ki király volt, ámde kicsinylő
Szóval káromlá Dionüszoszt, s sziklabörtön rabja lett.
Vértől csöpög így s iszonyattól az elvakultság,
Megtanulta saját példáján, amikor
Istent mert illetni gonosz nyelvével,
S istennel telt asszonyokat,
Meg a fáklya tüzét le akarta
Inteni, és a szelíd fuvolát szerető múzsákat.
Kék szirtek közelében, ahol két tenger
Mossa a Boszporosz partjait meg a thrák
Szalmüdésszoszt, istenük, Árész,
Phineusz két fiát
Látja kegyetlen sebben,
Megvakítva gonoszszivű mostoha által,
S üres árka szemüknek égre kiált,
Mert kiszúrja kegyetlen
Kéz s a hegyes vetélő.
Sorvadnak, gyászolva saját sorsukat, anyjuk
Sorsát, mert szégyenre születtek,
Bár az Erekhtheidák
Ősi családja a törzsük,
S anyjuk távoli barlangban
Nőtt fel, játszótársai vad viharok,
Boreász hegyeken száguldó lánya,
Isteni származás maga is, de mégis,
Őt is utolérték az örök Moirák, leányom.
|
||||
Antigonét a kardal közben elvezetik. Jön Teiresziasz, a vak jós; egy gyermek vezeti
|
||||
TEIRESZIASZ Ó, városunk előkelői, egy uton
Ketten jövünk, egy szempár lát kettőnk helyett,
Vak ember útját is szolgája szabja meg.
|
||||
KREÓN Mi hír, vén Teiresziasz; mi újságot hozol?
|
||||
TEIRESZIASZ Elmondom én, csak megbecsüld a jós szavát.
|
||||
KREÓN Hát nem rád hallgattam talán a multban is?
|
||||
TEIRESZIASZ Ennek köszönöd, ha jól kormányozod hajónk.
|
||||
KREÓN Elismerem, bár én szenvedtem érte meg.
|
||||
TEIRESZIASZ Légy most is észnél, mert beretvaélen állsz.
|
||||
KREÓN Mi baj? Hideg fut át, ha szád szólásra nyílt!
|
||||
TEIRESZIASZ Majd megtudod, ha végighallgatod szavam:
Ülvén a megszokott madárleső helyen,
Ahol minden madár felettem elrepül,
Egyszerre ritka hang ütötte meg fülem,
Vad hangzavar, vijjognak izgatott rajok,
Véres karommal megy madár ellen madár,
Meghallom én is zúgó szárnycsapásukat.
Elrémülök s mindjárt az oltárhoz megyek,
Tüzében új jelet keresve, ám a füst
Közül Héphaisztosz lángja nem ragyog ki most,
A combok zsírja csak hamúban olvadoz,
Fröcskölve sistereg, magasra felcsapó
Epét szétszóró a tűz, a forró zsír alatt
A combokon már-már a hús is szétfolyik.
E gyermek itt mindenről tájékoztatott,
Igy tudtam meg, hogy kárbament az áldozat,
Mert engem ő vezet, mindenki mást meg én.
A város ezt a bajt miattad szenvedi,
Mert avval vannak telve mind a szent helyek,
Hogy dögmadár s ebek zsákmánya lett szegény,
Ki elbukott a harcban, Oidipusz fia.
Ezért nem kell oltárainkon áldozat
Az isteneknek, és a tűz hiába ég,
S nekünk már jót sem jelent, madár ha zúg,
Mert ember vérével lakott jól mindegyik.
Gondold meg ezt, fiam, hisz ember vagy te is,
És nincs ember, ki még nem tévedett soha,
De tévedett bár, sorsa nem reménytelen,
Ha bajba jutva nem makacskodik tovább,
S hibáját jóvá tenni jó tanácsra hajt.
Az önhittség nyomán csak balsiker terem.
A holtat hagyd nyugodni már s többé ne bántsd,
Ki úgyis meghalt, azt minek megölni még?
Csak érdekedben mondom ezt, hallgass reám,
A jó tanácsot meghallgatni jóra visz.
|
||||
KREÓN Te vén ember, te, mint a célt a céllövők,
Mind célba vesztek engemet, próbát teszel
Rajtam te is mesterségeddel! Rég tudom,
Megalkudott fejem fölött e sok kufár.
Szárdész borostyánkövén kalmárkodjatok,
Ha minden áron nyerni kell, és India
Aranyhegyén, de eltemetni őt soha
Nem fogja senki, akkor sem, ha szent sasok
Jönnének őt Zeusz trónjához ragadni fel.
Hogy átkot hozna ránk, attól se félek én,
S temetni nem hagyom, s olyat se képzelek,
Hogy istenekre emberről szállhatna szenny.
De sok hatalmas ember elbukott, öreg,
Csúfos bukással, mert abból hasznot remélt,
Hogy szép szavakba rejti csúf szándékait.
|
||||
TEIRESZIASZ Hajh!
Ki van, ki tudja még az emberek között -
|
||||
KREÓN No mondd ki csak, mi közhelyet tudsz már megint?
|
||||
TEIRESZIASZ Hogy legnagyobb kincsünk a bölcs megfontolás.
|
||||
KREÓN S meggondolatlanságnál nincs nagyobb hiba.
|
||||
TEIRESZIASZ És tűröd mégis azt, hogy ellepett e kór.
|
||||
KREÓN A jósnak nem kívánok ellentmondani.
|
||||
TEIRESZIASZ Mi mást teszel, ha azt mondod: hazudtam én?
|
||||
KREÓN A pénzt szerette mindig mindenütt a jós.
|
||||
TEIRESZIASZ S a zsarnokok gyalázaton nyerészkedők.
|
||||
KREÓN Nem tudnád, hogy királyodat szidalmazod?
|
||||
TEIRESZIASZ Tudom, hisz jóslatom szerint lettél király.
|
||||
KREÓN Jósolni bölcs, de gazság kedvelője vagy.
|
||||
TEIRESZIASZ Te kényszerítesz titkomat kimondani!
|
||||
KREÓN No hát beszélj, éppen csak hogy hasznot ne várj.
|
||||
TEIRESZIASZ Hogy ebből tőled várhatnék, nem gondolom.
|
||||
KREÓN Mert engem meg nem vesztegethet semmi szó.
|
||||
TEIRESZIASZ Figyelj tehát minden szavamra: nem soká
Fog körbejárni pályáján a napszekér,
S te adni fogsz az ágyékodból származó
Fiakból egyet váltságul halottakért,
Mert mélybe lökted azt, ki fennjárhatna még,
Az élő lelket sírverembe zártad el,
S ki alvilági istenekhez tartozik,
A holtat eltemetni meg nem engeded.
Pedig nincs már hozzá jogod s az égiek
Világához sem tartozik: te ellenük
Támadsz. Erinüszek leselkednek reád,
Az istenek küldték ki őket ellened,
Saját bűnöd szerint mérnek rád büntetést.
Figyelj tehát szavamra és itélj magad,
Pénzért beszélek-é? Mert házad csakhamar
A férfiak s a nők sírása tölti be.
Mert minden városban bosszújuk kelt zavart.
Hol embert marcangolhat szét a vad s az eb,
S a szárnyas dögmadár hoz átkozott szagot
A rét felől a szent városfalak közé.
Te ingerelsz fel és én mint jó céllövő
Szived felé irányítok nyilat s tudom,
Bizton talál, s te elfutnál, de nincs hová.
(Kísérőjéhez)
Most gyermekem, vezess már engemet haza,
Ez meg dühét ifjabbakon próbálja ki,
S szoktassa csendesebb beszédhez ajkait,
És józanabb legyen, mint most mutatkozik.
|
||||
Teiresziaszt a gyermek elvezeti
|
||||
KARVEZETŐ Elment, uram, s itt hagyta szörnyű jóslatát,
Pedig, habár sötét hajunk fehérre vált,
Nem emlékszünk egyetlenegy esetre sem,
Hogy jóslatával ő hazugságban maradt.
|
||||
KREÓN Én is tudom, s ez megzavarja lelkemet.
Engedni oly nehéz, de mégis súlyosabb,
Ha ellenáll az ember és romlásba jut.
|
||||
KARVEZETŐ Most légy okos, Kreón, Menoikeusz gyermeke.
|
||||
KREÓN Mit kell hát tenni? Szólj, és én rád hallgatok.
|
||||
KARVEZETŐ Eredj s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.
|
||||
KREÓN Engedjek ebben is, valóban azt hiszed?
|
||||
KARVEZETŐ Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.
|
||||
KREÓN Ó, jaj nekem, szivemnek ellenére van,
De hát a végzet ellen nem harcolhatok.
|
||||
KARVEZETŐ Ne bizd ezt másra, menj hát és tedd meg magad.
|
||||
KREÓN Ha így van, hát gyerünk,
(Szolgáihoz)
Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.
|
||||
Kreón szolgáival együtt távozik
|
||||
KAR Soknevű isten, Kadmosz dicső unokája,
A mennydörgő Zeusz gyermeke,
Te őrzöd a híres Ikariát,
Oltalmad alatt áll
Démétér sík földje, Eleuszisz,
Mely felvesz mindenkit ölébe,
Bakkhosz, Thébaiban, a bakkhánsnők
Anyavárosában lakozol,
Iszménosz hűs habjai mellett,
S hol a sárkányfogvetemény kinőtt.
Kétfejű szikla, az is rád várakozik,
Lángnyelv villózik alatta,
Barlangjából nimfák jönnek elő,
Meg a Kasztalia forrás.
Nüsza borostyánnal benőtt
Halmai küldenek el hozzánk,
Meg a part, mely a dús fürtöt neveli
S eljössz megtekinteni
Halhatatlan hangokon
Ünneplő Thébai tereit.
Mert megbecsülöd
Minden városok felett
Villámsujtotta anyáddal,
Most is, hogy e város
S benne a nép iszonyú kórságra jutott,
Jöjj a magas Parnasszoszon át vagy a zúgó
Tengeren át s hozz tisztulást mireánk.
Tüzet lehelő
Csillagok karát vezeted,
Az éjszaka hangjaira
Te figyelsz, Zeusz gyermeke,
Jöjj te közénk szolgálóiddal, urunk,
Kik téged az éjszaka mámorában,
Pásztorukat, táncolnak egyre körül.
|
||||
Hírnök jön
|
||||
HÍRNÖK Kik lakjátok Kadmosz s Amphión városát,
Higgyétek el, míg él az ember, semmi sincs,
Miért dicsérnem vagy kárhoztatnom lehet.
Szerencse, semmi más, emel s lesujt megint,
Akár a balsorsba jutsz; akár jól megy sorod,
S ki mondaná előre, hogy mi vár reá?
Kreónt irigyelhettem volna még imént,
Az ellenségtől megmentette városunk,
S Kadmosz földjén s egész vidékén lett király,
Családja is virult: nemes, szép gyermekek.
S most mindent elveszít. Hiszen ki nem talál
Az életben többé gyönyört, úgy gondolom,
Nem élő ember az, csak élő holttetem.
Hiába raktad házad kincsekkel tele,
Hiába vagy király, ha már örülni sem
Tudsz semminek. Ha érte boldogságodat
Kell adni, minden más a füst árnyéka csak.
|
||||
KARVEZETŐ Királyainkról mily rossz hírt hozol megint?
|
||||
HÍRNÖK Meghalt s ezért okolni élőket lehet.
|
||||
KARVEZETŐ Kit öltek meg? S ki ölte meg? Beszélj, beszélj!
|
||||
HÍRNÖK Haimón halott. Önvére volt a gyilkosa.
|
||||
KARVEZETŐ Hogyan? Rokonkezek talán? Saját keze?
|
||||
HÍRNÖK Atyját ítélve el, megölte önmagát.
|
||||
KARVEZETŐ Ó jós, a jóslatod hamar beteljesült.
|
||||
HÍRNÖK S ti adjatok tanácsot, hogy most mit tegyünk.
|
||||
Eurüdiké cselédeivel kilép a palotából
|
||||
KARVEZETŐ Ott látom jönni a szegény Eurüdikét,
Kreónnak hitvesét. Hallotta már a hírt,
Vagy véletlen vezette erre lépteit?
|
||||
EURÜDIKÉ Ó, polgárok, hallom, rólam beszéltetek.
Alig léptem ki még, hogy Pallasz templomát
Keressem fel s könyörgésen részt vegyek,
Ajtót nyitok s a záron tartom még kezem,
És akkor baljós hang ütötte meg fülem:
Házunkat ért csapásról szóltatok megint.
Cselédeim karjába félve roskadok:
Miről beszéltetek, mondjátok meg nekem,
Akármi van, megszoktam már a szenvedést.
|
||||
HÍRNÖK Királynőm, én ott voltam és el is fogok
Beszélni mindent, úgy, ahogy van, szó szerint.
Hogy enyhíthetné sorsodat szép szó, utóbb
Hazugságban maradva? Jobb a nyílt beszéd.
Férjed kisérni voltam én a sík mezőn,
Ahol kutyáktól marcangolva ott hevert
A meggyalázott holttetem: Polüneikész.
Keresztutaknak istenasszonyát s Plutónt
Imával engesztelve, megmosdattuk őt
Jámbor szokás szerint és frissen szaggatott
Olajfalombbal fedve hamvasztottuk el,
Sirhalmot is hantoltunk rá hazája szent
Földjéből s már siettünk is tovább a lány
Kemény, halálos nászágyát keresni fel.
Már messziről hangos jajszót hall egyikünk
A fel nem szentelt átkozott sírbolt körül,
Kreón királyhoz fut, hogy megjelentse ezt,
Már hallja ő is, hallja, ám nem érti még,
És vánszorogva lép közel, majd felkiált
Siralmasan: “Balsorsra szánt szegény fejem
Hát jós vagyok? Hát láthatok jövőbe én?
Vagy jártam-é ennél fájdalmasabb utat?
Fiam szavát hallom. Szolgák, siessetek,
A sírbarlangot álljátok hamar körül,
Nyílásáról a sziklát gördítsétek el,
S hatoljatok be, látni, hogy Haimón szavát
Hallom vagy gúnyt űznek velünk az istenek.”
Minden reményt vesztett urunk parancsait
Mi teljesítjük és a mélyben, legbelül,
A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül,
Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg.
Haimón beléje kapaszkodva földre rogy,
Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát,
Elátkozott nászágyát, atyja tetteit.
Ez, megpillantva őket, feljajdul, s bemegy,
S hangos panasszal így szólítja meg fiát:
“Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt?
Miért akarnád önmagad megrontani?
Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!”
De ő atyjára vad tekintettel mered,
Szót sem felel, hanem némán arcába köp,
És kardját két marokra fogja ellene,
Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény
Fiú dühében önmagát pusztítja el;
Saját keblébe mártja fegyverét s a lányt
Magához vonja elhaló karjával is.
Hörög s a torkán habzó vére felbugyog,
S a hófehér arcon bíborcsepp gyöngyözik.
S most fekszenek, halott mellett halottja van,
Igy ülte nászát Hádész házában szegény.
Példája is mutatja: emberek között
Meggondolatlanságnál nincs nagyobb csapás.
|
||||
Az utolsó szavaknál Eurüdiké, szolgálóival együtt, hirtelen bemegy a palotába
|
||||
KARVEZETŐ Ez mit jelent megint? Nem szólt egy árva szót
S eltűnt szemünk elől az asszony hirtelen.
|
||||
HÍRNÖK Ez engem megdöbbent. Avval biztatom
Mégis magam, hogy ennyi nép előtt talán
Szégyellte volna megsiratni gyermekét,
S házában hű cselédek osztják meg vele
A gyászt. Remélem, józansága védi őt.
|
||||
KARVEZETŐ Azt nem tudom, de hangos jajveszékelés
Sem fojtogathat úgy, miként e némaság.
|
||||
HÍRNÖK Nézzünk utána hát, a fojtott indulat
Nem rejt-e titkos szándékot szemünk elől?
Való, amit mondasz, jerünk a házba be,
A némaságnak is hatalmas súlya van.
|
||||
A hírnök bemegy a palotába; Kreón jön, Haimón holttestével
|
||||
KARVEZETŐ Itt jő a király már, maga hozza,
Saját keze hozza a bűn jelét;
Ha ugyan kimondani nem tilos:
Nem más, maga hozta magára a romlást.
|
||||
KREÓN Jaj, esztelen ész, amit elkövetett,
Hogyan ölt a merevség,
Látjátok itt azt, aki ölt
És azt, aki meghalt, az apát s a fiút.
Jaj, átkozott parancsaim!
Ó, fiam, én fiatalságod
Siratom, jaj,
Meghaltál, elszállt az erőd,
S nem te, de én voltam, ki megöltelek.
|
||||
KARVEZETŐ Jaj, látom későn ismered fel, hogy mi jó.
|
||||
KREÓN Ó, jaj nekem,
Mit szenvedek, hogy megtanuljam! Már tudom,
Hogy isten súlyos kézzel mért csapást az én
Fejemre akkor és vad útvesztőbe vitt,
Lábbal tiporva boldogságom, jaj nekem.
Jaj, jaj, a halandó sorsa a balsors.
|
||||
Második hírnök kilép a palotából
|
||||
MÁSODIK HÍRNÖK Uram király, neked minden bajból kijut.
Csak most hozod kezedben egyiket, de lépj
A házba s ott elődbe tárul új csapás.
|
||||
KREÓN Hát érhet még nagyobb csapás? Mi vár reám?
|
||||
MÁSODIK HÍRNÖK Meghalt halott fiadnak anyja, hitvesed,
Még friss sebében véresen fekszik szegény.
|
||||
KREÓN Hádész kikötőjét engesztelni hiábavaló,
Miért, miért vagy ellenem?
Rossz hírt aki hoztál,
Minek, ó, minek is szaporítod a szót?
Halottat ölsz meg vele újra.
Mit tudsz még mondani újat?
Siratom, jaj,
Anyjával fiamat, hogyan
Ér a halál a halál nyomában!
|
||||
A palota kapuja feltárul; házi oltár mellett Eurüdiké holtteste válik láthatóvá
|
||||
KARVEZETŐ Immár megláthatod, nem rejti őt a ház.
|
||||
KREÓN Ó, jaj nekem,
Szerencsétlennek, látnom kell ez új csapást.
Mi vár reám, mi balsors várhat még reám?
Szegény fiam holttestét fogja még kezem,
S szememmel látom már másik halottamat.
Jaj, gyermekem, jaj, jaj, szegény anya!
|
||||
MÁSODIK HÍRNÖK Az oltár mellett friss sebében összerogy,
Sötétülő tekintetét még fölveti,
S Megareuszt, korábban elvesztett fiát előbb,
Aztán meg ezt siratja meg, téged pedig
Mint magzatodnak gyilkosát megátkozott.
|
||||
KREÓN Ó, jaj, ó, jaj,
Hová legyek, elfog a rettegés,
Miért nem engemet ért a kard?
Ó, én nyomorult,
Jaj, nyomorúság csak a sorsom!
|
||||
MÁSODIK HÍRNÖK Az már igaz, hogy haldokolva ellened
Mindkét fiad haláláért emel panaszt.
|
||||
KREÓN Még azt mondd el nekem, hogyan halt meg szegény?
|
||||
MÁSODIK HÍRNÖK Keblébe önkezével vert vasat, mikor
Megtudta, mily szörnyű sors érte gyermekét.
|
||||
KREÓN Ó, jaj nekem, én nem okolhatok
Senkit sem magam helyett,
Én öltelek meg, én nyomorult,
Én, én, az igazság ez.
Fogjatok gyorsan, szolgák, s vigyetek,
Ki semmibb lettem a semminél.
|
||||
KARVEZETŐ Ha még lehet jóról beszélni ennyi rossz
Között: a bajt lerázni jó, minél nagyobb.
|
||||
KREÓN Jőjj már, jőjj már,
Tűnj már a szemembe, legszebb
Nap, mely legutolsó
Órámat hozod, ó jőjj,
S több napot aztán már ne is érjek utánad.
|
||||
KARVEZETŐ Majd erre is kerül sor, ámde rád ma még
Más munka vár: a többit istenekre bízd.
|
||||
KREÓN Kimondtam, és tőlük se kérek semmi mást.
|
||||
KARVEZETŐ Ne kérj te semmit, mert mi elvégeztetett,
Halandó ember azt el nem kerülheti.
|
||||
KREÓN Vigyétek a céltalan életűt,
Akaratlan öltelek meg, fiam,
És tégedet, ó te szegény asszony.
Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen
Minden, minden balul üt ki,
Énrám iszonyú sors méretett.
|
||||
KAR Bölcs belátás többet ér
Minden más adománynál.
Az isteneket tisztelni kell,
Gőggel teli ajkon a nagy szavak
Nagy romlásra vezetnek -
S józanná nem tesz, csak a vénség.
|
||||
|
||||
|
||||
|
||||
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because one or more lines are too long
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
@@ -0,0 +1,952 @@
|
||||
Örkény István
|
||||
Tóték
|
||||
|
||||
|
||||
Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!
|
||||
|
||||
Tábori lap
|
||||
Kedves Szüleim és Ágika! Tegnap értesültem, hogy szeretett parancsnokunk, Varró Őrnagy úr, megrendült egészségi állapota miatt kéthetes betegszabadságra hazautazik. Rögtön hozzá siettem, és megpróbáltam rábeszélni, hogy az öccséék lármás, poros fővárosi lakása helyett vegye igénybe kedves szüleim vendégszeretetét, de ő elhárította a meghívást azzal, hogy megrongált idegállapotában nem akar senkinek terhére lenni. Valóban, a partizánok nagyfokú zaklatása miatt szeretett őrnagy urunk súlyos álmatlanságban szenved, továbbá a szagokra is érzékeny. Egyes szagokat nem tud elviselni, mások viszont, pl. a fenyőszag, megnyugtatják. Szerencsére eszembe jutott, hogy az öccséék lakása nincs messze a Spódium-gyártól, ahol dögöt dolgoznak föl. Újra hozzá siettem, és leírtam neki a mátraszentannai házat, a napfényes kertet, a kilátást a Bábonyra, továbbá azt a finom fenyőillatot, mely a bartalaposi völgyre ráterült, és képzeljétek! őrnagy urunk elfogadta a meghívást! Indulásának időpontja, ha addigra a partizánok zaklatása alábbhagy, a jövő hét elejére várható. Gondolhatják, hogy ez mit jelent nekem! A szabadságos vonat Kurszkból indul, és ő máris megígérte, hogy a zászlóalj gépkocsiján elkísérhetem, Istenem, megfürödhetek!
|
||||
|
||||
ELSŐ FEJEZET
|
||||
Mátraszentanna kicsi hegyi község. Csatornázása nincs. Ahhoz, hogy valakinek vízöblítéses árnyékszéke legyen, külön kútszivattyút kell felszerelnie. Ilyet azonban csak Cipriani professzor, a község egyetlen villatulajdonosa mondhatott a magáénak. A többiek álmodni se mertek róla.
|
||||
Tóték se. Tótéknak, mint a többi kisembereknek, csak budijuk volt.
|
||||
Tóték háza előtt a műúton egy rossz szagot árasztó szivattyús lajt állott, melyből karvastagságú, bordázott cső vezetett be a léckapun, át a dáliák között, el a ház oldala mellett, egyenesen a bokros violák árnyékában meghúzódó budiba.
|
||||
- Hát pumpáljak, vagy ne pumpáljak? - kérdezte Tót Lajostól a lajt tulajdonosa.
|
||||
- Az attól függ, hogy büdös van-e vagy nincs; én azonban már úgy megszoktam a szagot, hogy ezt a doktor úrnak kell eldöntenie - válaszolta Tót.
|
||||
A lajt tulajdonosa néhány mély lélegzetet vett, miközben csukva tartotta a szemét. Aztán így szólt:
|
||||
- Őszinte leszek. Jelenleg a Tót úr árnyékszékének a szaga kissé szúrós, de nem kellemetlen.
|
||||
- Ha szaga van, akkor pumpáljunk - mondta Tót. - Gyulánk életéről van szó, kedves doktor úr.
|
||||
A lajt tulajdonosának jogi doktorátusa volt, de a buditisztítással kétszer annyit keresett, mintha az ügyvédi hivatást választotta volna. Töprengő arccal szaglászta a levegőt.
|
||||
- Nem könnyű okosnak lenni, kedves tűzoltóparancsnok úr. Tegyük föl, hogy belekezdek a szivattyúzásba. Mi történik? A massza megbolydul, és én hiába ürítem ki a gödröt, csak rontok a helyzeten, ahelyett hogy javítanék. Most viszont, amíg a massza nyugalomban van, a tetején levő száraz kéreg nagymértékben akadályozza a szagképződést.
|
||||
- Hát akkor mi a teendő, kedves doktor úr?
|
||||
- Nézetem szerint a két rossz közül a kisebbiket kell választani. Kérdés, milyen mértékben érzékeny az őrnagy a szagokra. Mit írt erről a kedves fia?
|
||||
- Gyulánk csak azt írta, hogy érzékeny.
|
||||
- Hát akkor miből gondolja, hogy zavarni fogja a szag?
|
||||
- Mert egyszer egy lakónk már panaszkodott rá - mondta gondterhelten Tót. - Pedig az nem is őrnagy volt, csak hálókocsikalauz.
|
||||
- Kedves tűzoltóparancsnok úr! - mondta egy kis töprengés után a lajt tulajdonosa. - Hadd beszéljek nyíltan. Az ilyen régi ügyfeleimet amúgy se szoktam félrevezetni, pláne, ha ekkora a tét. A dolog úgy áll, hogy a szivattyúzás után a teljes szagtalanság eléréséhez - ha ugyan létezik egyáltalán a teljes szagtalanság ezeknél az árnyékszékeknél - minimum négy-öt hét szükséges. Van ennyi idő a vendég érkezéséig?
|
||||
- Ő a legelső szabadságos vonattal érkezik.
|
||||
- Akkor inkább ne csináljunk semmit.
|
||||
- Köszönöm a szíves felvilágosítást - mondta Tót. - Ha szabad kérdeznem, mennyivel tartozom?
|
||||
- Csak a szivattyúzás kerül pénzbe - mondta a lajt tulajdonosa. - A tanácsadás énnálam díjtalan.
|
||||
* * *
|
||||
Mátraszentannáról Eger felé menet reggel 5.30-kor indul az első távolsági busz. (Van még kettő: 13.20 és 18 órakor.) Tótné a déli járattal ment le a városba, és egyenesen az Apolló Moziba sietett. Az előcsarnok üres volt, csak a pénztárban ült egy kopasz férfi. Bizonyára Aszódi úr, az új tulajdonos.
|
||||
- Ha szabad kérdezni, nem Aszódi úrnak tetszik lenni?
|
||||
- Az vagyok. És maga kicsoda?
|
||||
- Régebben, még a Berger úrék idejében, én voltam itt a takarítónő.
|
||||
- Beszéljen halkabban - figyelmeztette az új mozis, mert a teremben folyt az előadás, az ajtók pedig, a déli meleg miatt, félig nyitva álltak. - Maga a Tótné, vagy maga a Mariska?
|
||||
- Én Tótné vagyok, de Mariska a keresztnevem.
|
||||
- Úgy látszik, két néven hallottam emlegetni - suttogta az új mozis. - Mindenki nagyon dicsérte magát.
|
||||
- Ennek nagyon örülök, Aszódi úr kérem. Tizenkét évig jártam a Berger úrékhoz. Az asszony kósert evett, az úr csak franciást; de nemcsak főztem, hanem takarítottam is.
|
||||
- És hajlandó volna újra beállni? - érdeklődött az új mozis. - A mostani takarítónő ugyanis fél a sötétben.
|
||||
- Jelenleg nem - mondta Mariska. - Én most már csak kis- és nagymosást vállalok, és ráadásul vendégségbe várjuk a fiam parancsnokát. Épp emiatt volna egy kérésem Aszódi úrhoz. Tessék nekünk két hétre idekölcsönözni a vaporizatőrt.
|
||||
- Miféle dolog az? Valami gőzgép?
|
||||
- Nem, kérem. Régebben, még a Berger úrék idejében, a mozi illatosítására használtuk.
|
||||
- Valami füstölőszerű? - érdeklődött az új mozis.
|
||||
- Úgy kell vele bánni, mint egy biciklipumpával - magyarázta suttogva Mariska. - Arra a két hétre, ameddig a vendégünk itt lesz, életkérdés, hogy fenyőillatot tudjunk csinálni.
|
||||
- Hát csak vigye - suttogta jólelkűen az új mozis. - Bár én azt se tudom, van-e az nekünk.
|
||||
- Még a Berger úrék idejében ott tartottuk azon a csigalépcsőn, amelyik a vetítőbe vezet.
|
||||
- Nézze meg, lelkem - mondta az új mozis. - Csak vigyázzon, mert a lépcső nyikorog.
|
||||
Mariska lábujjhegyen ment föl a csigalépcsőn. A vaporizatőr ott lógott, ugyanazon a szögön, mint a Berger úrék idejében.
|
||||
* * *
|
||||
A mátraszentannaiak egyik fő jövedelmi forrása a szobák bérbeadása volt. Sajnos, az IBUSZ fizetővendég szolgálat a rossz ivóvízre és a csatornázás hiányára hivatkozva a C/2-es, vagyis majdnem az utolsó kategóriába rangsorolta a községet; ennélfogva jobbára pénztelen kistisztviselők, ágrólszakadt nyugdíjasok jártak ide üdülni. Egy őrnagyot vendégül látni, a háborútól függetlenül is, égbemenetel számba ment.
|
||||
A háború harmadik nyarán azonban nemcsak Tóték tanító fia katonáskodott, hanem a családok kb. 60%-ának volt olyan hozzátartozója, aki a fronton szolgált. Az őrnagy ideérkezése a többiekben is babonás várakozást ébresztett, mintha a vendég puszta ittlétével a község minden katonáskodó fiának valami védettséget jelentene.
|
||||
Ezt azonban Ágika nem tudta. Azt se tudta pontosan, mit jelent őrnagynak lenni. Ő a mátraszentannai tűzoltóparancsnokot tekintette a világ legmagasabb rendfokozatú katonájának. Ráadásul abban az érzékeny életkorban volt (tizenhat múlt), amikor a lányok semmitől se félnek úgy, mint a kinevettetéstől.
|
||||
- Ne is tessék haragudni - mondta az édesanyjának. - Ezt nem kívánhatja tőlem az anyu.
|
||||
A község lakosai az üdülővendégek érdekében gyakran megsegítették egymást. Tótné, aki ki se látszott a házimunkából, összeírta, kitől mit kérjen kölcsön Ágika. (Kínai mintás ágyterítőt: Kasztrineréktől, pudingformát Tomaji plébánostól, kocsonyának való zselatint Cipriani professzor szakácsnőjétől stb., stb.) De hogy egy érzékeny korú lány, nevetséges játékszekeret hurcolva maga után, egy csomó nevetséges holmiért végigkunyerálja a községet? Ezt nem kívánhatja egy anya.
|
||||
Itt tartottak, amikor megjelent Tót.
|
||||
Egy homlokráncolás nélkül nézett a lányára.
|
||||
- Miről beszélgettek, kislányom? - kérdezte szelíden.
|
||||
Ágika elpirult. Ahol az apja megjelent, szálas, hatalmas termetével, csillogó tűzoltósisakjában, türelmes, nyugodt tekintetével, eltörpültek az ilyen problémák.
|
||||
- Semmiről - mondta. - Megyek segíteni az anyunak.
|
||||
Megfogta a játékszekér rúdját, elindult húzódás nélkül, de azért kelletlenül. Csakhogy mi történt? Mindjárt az öreg Kasztrinerék, akiknek ötölve-hatolva előadta az anyja kérését, lázas izgalomba jöttek.
|
||||
- És ki az a vendég, akinek az ágyterítőt kéritek?
|
||||
- Valami katona - mondta Ágika, s egy kicsit hátralépett, jeléül, hogy ettől a katonától távol tartja magát.
|
||||
- Milyen katona?
|
||||
- Valami őrnagy.
|
||||
- Hogy került hozzátok egy őrnagy?
|
||||
- Úgy, hogy ő Gyulánk parancsnoka.
|
||||
- Édes jó Istenem! - képedt el Kasztrinerné, akinek nemcsak a fia, hanem egy unokaöccse is a szovjet fronton szolgált. - Meséld el az egészet töviről hegyire.
|
||||
Ágika kora délelőtt indult útnak, s csak délután vetődött haza. Időközben a játékszekér megtelt kölcsönkért holmival, ő maga pedig a közérdeklődés és közirigység középpontjába került. Újra meg újra elmondatták vele a nagy eseményt. Izgalmukban majd szétszedték, minden jóval kínálgatták, valósággal ünnepelték, aminek az lett az eredménye, hogy az őrnagy, akitől kezdetben valósággal borzadt, óráról órára vonzóbbá változott, s egyre jobban hasonlított az apjára. Ugyanolyan magas, ugyanolyan délceg. Szakasztott az apu szép, tempós mozgása. És milyen bátor! És milyen gavallér! Nincs is pénztárcája. A papírpénzt kis gombócokba gyúrva hordja a zsebében; ha fizetni kell, csak odagurít egy golyót. A katonái istenítik, a szovjetek viszont, ha meghallják a nevét, fejvesztetten menekülnek az erdőbe... Egy hős!
|
||||
A végén már úgy felhevült Ágika, hogy haza se bírt menni, csak a játékszekeret lökte be a kertajtón. Továbbment, egészen odáig, ahol a műút elkanyarodik, elfogynak a házak, és semmi se zavarja a kilátást a Bábony erdőborította csúcsára és a kies bartalaposi völgyre. Itt a szél is szabadabban fújt. Ágika belefeszítette fölhevült testét és szépen gömbölyödő mellecskéit, és megittasult, tágra nyílt szemmel suttogta maga elé:
|
||||
- Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt!
|
||||
* * *
|
||||
Sürgöny
|
||||
Értesítjük, hogy Tót Gyula zászlós (Tábori posta 8/117) az ellenséggel folytatott harcban hősi halált halt.
|
||||
Magyar Vöröskereszt
|
||||
* * *
|
||||
Mátraszentannán mindjárt a háború kitörésekor behívták a postást. Helyette egy púpos, félkegyelmű, hebegő beszédű alak vállalta a levélhordói teendőket. Mindenki csak Gyuri atyusnak hívta.
|
||||
Gyuri atyusnak voltaképpen csak az egyensúlyérzékével volt baj, de az se súlyos. Délelőttönként, amikor széthordta a leveleket, pontosan a műút képzeletbeli felezővonalán járt, és nem szerette, ha e szimmetriát megzavarta valami. Ott heverő tárgyakat az árokba rugdalt, ha pedig valaki, a postáját várva, türelmetlenségében rálépett az úttestre, annak büntetésből csak másnap kézbesítette a leveleit.
|
||||
Amikor az artézi kúthoz ért, fölébe hajolt, és úgy igazította be magát, hogy tükörképe pontosan a kút középpontjából nézzen vissza rá. Sokszor megszidták, meg is kergették, abban a hiszemben, hogy beleköpdös a vízbe. Ez nem volt igaz. Gyuri atyus csak egy finom, selyemszál vékonyságú nyálfonalat bocsátott ki a szájából, s mihelyt sikerült a fonálkát a kút képzeletbeli tengelyében meghimbálni, mindjárt visszaszippantotta ajka közé. Ettől valahogy felfrissült.
|
||||
Hogy ki mikor kapott levelet, abba is belejátszott Gyuri atyus szimmetriaérzéke. Például gyűlölte Cipriani professzort, az európai hírű ideggyógyászt, akinek autója sokszor állt a villa kapuja előtt, az országút szélén, bántóan aszimmetrikus helyzetben. Annál jobban szerette viszont a Tót családot, elsősorban magát Tót Lajost.
|
||||
Őbelé valósággal szerelmes volt. Gyakori, hogy a toprongyosok emberfölötti lényt látnak az egyenruhát viselőkben, a nyomorékok a hibátlan testalkatúakban. De ez még nem minden. Tót Lajos mindig adott magára. Senki nem láthatta félrecsapott sisakban vagy valamelyik zsebéből kifityegő zsebkendővel. Gyuri atyus szemében ő volt az emberi szimmetria szuperlatívusza, mert még a haját is pontosan középen választva viselte, vagyis, ha az ember Tót Lajost egy éles késsel kettészelte volna, akkor a választéktól lefelé két teljes egyforma félre esett volna széjjel, amit pedig még egy tojással is bajos megcsinálni.
|
||||
Ennek köszönhették Tóték, hogy kizárólag jó híreket kaptak a frontról. Gyula egyik tábori lapját (pedig csak könnyű lefolyású kolbászmérgezésről volt benne szó) Gyuri atyus merő jóakaratból megsemmisítette.
|
||||
A mátraszentannai postahivatal ablaka az udvarra nyílt. Alatta, az íróasztaltól kartávolságnyira esővizes hordó állt, tele megzöldült, megkocsonyásodott vízzel. Gyuri atyus, miután gondosan átnézte a napi postát, ide dobálta a megsemmisülésre ítélt leveleket.
|
||||
Ide került, ugyanazon a napon, egy aranyszegélyű meghívó, mely Cipriani professzort és nejét a kormányzói pár gardenpartyjára invitálta, valamint az a vöröskeresztes sürgöny is, mely Tót Gyula halálhírét hozta. Ezzel nemcsak a professzorék kaptak egy fricskát, hanem a kedves Tótékat is sikerült megkímélni a gyászhírtől. A világ egyensúlya helyreállt.
|
||||
Délben, amikor Gyuri atyus az utcán szembetalálkozott a tűzoltóparancsnokkal, már messziről kacsingatott rá, jeléül, hogy föl a fejjel, míg ő a postás, addig a kedves családot nem éri baj. Jókedvű pislogása fel is tűnt Tótnak.
|
||||
- Minek örülsz, Gyuri atyus? - kérdezte.
|
||||
- Ami van, nem jól van, de lesz ez még így sem! - válaszolta a postás egy torz vigyorral, ami nála a mosolyt helyettesítette.
|
||||
- Más újság nincs?
|
||||
- Máskülönben minden rendben van.
|
||||
Tót meghívta egy pohár borra. Koccintottak, ittak az ő zászlós fia egészségére.
|
||||
* * *
|
||||
Mátraszentanna eldugott hegyi fészek, ahová csak ritkán érkeznek őrnagyok. Egy szép júliusi reggelen azonban az Egerből érkező menetrendszerű buszról kivételesen kettő szállt le.
|
||||
Az egyik a még mozgó járműről ugrott le. Sudár, jó fellépésű, parancsoló kinézésű ember volt, akinél őrnagyabbat álmodni se lehet. Épp ilyennek képzelték Gyula parancsnokát.
|
||||
Furcsállották, hogy a vendég körül se néz, hanem biztos léptekkel elindul a volt Klein-féle vendéglő kerthelyisége felé.
|
||||
- Őrnagy úr! - kiáltotta utána Tót, de ő vissza se nézett. Csak a kerthelyiségben érték utol. Körülállták, és szívrepesve nézték; ő azonban igen barátságtalanul rájuk mordult.
|
||||
- Miért molesztálják az embert?
|
||||
- Mélyen tisztelt őrnagy úr - mondta Tót. - Én vagyok a Tót.
|
||||
- De mit akar tőlem?
|
||||
Tót egy bátorító pillantást vetve rá, odatolta a lányát.
|
||||
- Szeretettel üdvözöljük az őrnagy urat, és kívánjuk, érezze jól magát szerény otthonunkban - mondta lámpalázas hangon Ágika, és átnyújtott egy piros rózsacsokrot.
|
||||
- Maguk összetévesztenek valakivel! - válaszolta bosszúsan az őrnagy. - Én a mátraszentmiklósi tiszti üdülőbe utazom, és csak most látom, hogy ez nem Mátraszentmiklós, hanem Mátraszentanna.
|
||||
Sarkon fordult. Visszarohant az autóbuszhoz. A rózsákat magával vitte.
|
||||
Tóték értetlenül bámultak utána, aztán ijedten egymásra néztek, és kirohantak a sörkertből.
|
||||
A másik őrnagy, aki csak az ő őrnagyuk lehetett, ott állt és várt az autóbuszmegállónál.
|
||||
Tót egy kis csalódást érzett. Hát ilyen alacsony termetű ember is lehet őrnagy? S ez nemcsak termetre volt kisebb az előző őrnagynál, hanem ütöttebb-kopottabb is. Roggyant csizmában, napszítta tábori sipkában, törődötten álldogált az artézi kút kávájának támaszkodva... Csak Ágika nem csalódott benne. Neki ugyan a másik őrnagy is tetszett, emettől azonban el volt ragadtatva. A zsírpecséteket a zubbonyán vérfoltnak nézte, s úgy bámult rá, mintha elevenné vált volna egy golyó szaggatta, lőporfüstös harci zászló. A legszívesebben megcsókolta volna, mint egy ereklyét.
|
||||
Tót a bemutatkozás és az üdvözlések után mentegetőzni próbált, de az őrnagy föl se vette, s egy kézlegyintéssel intézte el az iménti személycserét, pedig köztudomású, hogy az ilyen magas állású személyek milyen sértődékenyek.
|
||||
Tóték már-már megnyugodtak. Ekkor azonban újabb félreértés felhője borult erre a találkozásra, melyre a két őrnagy összetévesztése már némi árnyékot vetett.
|
||||
Tény, hogy az őrnagy kissé fátyolozott hangon beszélt, mintha a hosszú utazás minden pora-korma a hangszálaira rakódott volna. Ez azonban nem mentség, mert ha fakón is, elég érthetően beszélt.
|
||||
Mégpedig ezt mondta:
|
||||
- Nem is hittem volna, hogy már ekkora a kedves lánya!
|
||||
Ezt az udvarias kijelentést azonban Tóték - kivétel nélkül mind a hárman! - a következőképpen értették:
|
||||
- Csak azt szeretném tudni, kinek ilyen büdös a szája!
|
||||
Döbbenten álltak. A legdöbbentebben Tót, aki - minthogy más választása nem volt - rögtön visszatartotta a lélegzetét.
|
||||
A dolog megértéséhez tudni kell, mennyit fáradoztak Tóték, hogy jószagúvá tegyék a házuk táját. A kerti budit körülültették illatos rezedapalántákkal. Naphosszat szellőztettek, s aztán a vaporizatőrrel minden zugot telefújtak a fenyőszaggal. S ilyen előzmények után egy Tót Lajos, volt vasutas, jelenlegi községi tűzoltó, aki éles eszéről és józan megfontoltságáról ismeretes, leült, és bekebelezte szokásos reggelijét, egy pohár pálinkát és három fokhagymás pirítóst!
|
||||
A felesége meg a leánya rémülten nézett rá, s az ő tekintetüket követve az őrnagy is Tótra pillantott. Amikor ennek arca vörösödni, szeme dülledni kezdett, homlokát pedig kiverte a verejték, udvariasan megkérdezte:
|
||||
- Nem érzi jól magát, kedves Tót?
|
||||
- Azért bánkódik szegénykém - magyarázta Mariska -, mert fokhagymás pirítóst reggelizett.
|
||||
Az őrnagy tetőtől talpig végigmérte a tűzoltót, aztán így szólt:
|
||||
- Nézzék, Tóték. Az én idegrendszerem súlyosan megsínylette a kilenchónapos frontszolgálatot, amiben oroszlánrésze volt a partizánok fondorlatos hadviselésének. Ezt én maguknak úgyis hiába magyarázom, de azért elmondok egy példát, hogy legalább fogalmat alkothassanak a helyzetről.
|
||||
Példaképpen egy disznóölés részleteit mesélte el, amikor rajtuk ütöttek a partizánok, elhurcolták a disznót, és kis híján le nem mészárolták az egész zászlóalj-parancsnokságot.
|
||||
A két nőt lebilincselte az őrnagy elbeszélése, csak a házigazda nem adta jelét az érdeklődésnek. Ezt az őrnagy is észrevette.
|
||||
- Magát nem érdekli, amit mondok?
|
||||
Tót nem válaszolt, csak egy kicsit még lilább lett.
|
||||
- Jaj, dehogynem! - tiltakozott helyette Mariska.
|
||||
- Mi csak azt halljuk, hogy a front meg front meg front - tette hozzá csillogó szemmel Ágika. - De hogy mik történnek ott, arról mostanáig fogalmunk se volt.
|
||||
- Vajon miért ilyen szilvaszínű a papa? - érdeklődött a vendég.
|
||||
- Mert nem meri kilehelni a fokhagymaszagot - mondta Mariska.
|
||||
- Azonnal tessék lélegzetet venni! - szól rá az őrnagy Tótra.
|
||||
Ez meg is történt. Tót szabályosan lélegzeni kezdett, amitől a szeme visszatért üregébe.
|
||||
- Máskor ez ne forduljon elő - mondta rosszallóan az őrnagy. - Elvárom, hogy ne legyenek tekintettel az idegállapotomra. Fegyelmezett ember vagyok, és tudok magamon uralkodni... Mi van ott a hátam mögött, kedves Tót? - kérdezte hirtelen.
|
||||
- Csak a volt Klein-féle vendéglő és a paplak.
|
||||
- Akkor jó - nyugodott meg a vendég.
|
||||
Kijelentette, hogy a világért sem akar a háziak terhére lenni, és ha észreveszi, hogy a jelenléte feszélyezi őket, inkább elutazik... Azt kérte, hogy tekintsék a személyét úgyszólván levegőnek; eközben azonban több ízben hátranézett, majd újra Tóthoz fordult:
|
||||
- Lát valami rendellenességet a hátam mögött?
|
||||
- Semmi különöset, mélyen tisztelt őrnagy úr.
|
||||
- Mert mindig odanéz.
|
||||
- Én kizárólag a mélyen tisztelt őrnagy urat néztem.
|
||||
- Nézzék, Tóték - mondta az őrnagy. - Már az is elég, hogy a világ egy része állandóan az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is súlyosbítani, hogy valaki folyton odanéz?
|
||||
Egy kis csönd lett. Tóték tanácstalanul álltak. Nem nagyon értették, mit nehezményez az őrnagy, csak azt látták, hogy most is hátra-hátrafordul, pedig épp ebédidő volt, s az utcán egy teremtett lélek se mutatkozott. Mi baja lehet? - tűnődött Mariska. Minden vágya az volt, hogy a kedves vendég a lehető legjobban érezze magát, hiszen egyetlen sértő vagy zavaró emlék, néhány hét múlva, talán a fia életébe kerül... Ez a tudat felfokozta aggódását; már ott tartott, hogy egy porszem, mely az őrnagy szemébe esik, őt könnyezteti meg... Ezt nem hagyhatta annyiban.
|
||||
- Vigyázz egy kicsit, hogy hová nézel, édes, jó Lajosom - mondta szelíden.
|
||||
- Hát hová nézek én? - kérdezte ingerülten Tót.
|
||||
- Tessék oda nézni, ahová jólesik - mondta tartózkodóan az őrnagy. - Nekem se igényeim, se extra kívánságaim nincsenek.
|
||||
E szavakat megnyugtatásnak szánta, de mégse nyugtatta meg velük Tótékat. Ha egy bajnak nem ismerjük az okát, nehéz rá orvosságot találni. Tót előbb lesütötte, majd égnek emelte tekintetét, aztán megpróbált a testtartásán változtatni, de ez is csak félmegoldásnak bizonyult. Most ugyanis az őrnagy már nemcsak a fejét kapkodta, hanem ide-oda forgolódott, úgyhogy előbb-utóbb minden a háta mögé került.
|
||||
Amikor a felnőttek esze csődöt mond, néha a gyermekek mentik meg a helyzetet. Most is ez történt.
|
||||
- Mondok valamit! - kiáltotta üde hangocskáján Ágika. - Ha egy kicsit a szemére húzza a sisakját, akkor egészen mindegy, hogy hová néz apu.
|
||||
- No még mit nem! - morogta méltatlankodva Tót.
|
||||
- Azért csak gondolkozz rajta, édes, jó Lajosom - mondta Mariska.
|
||||
A községi tűzoltók egyenruhájának legfeltűnőbb tartozéka a sisak volt; ennek homlokrészén kerek plakett díszelgett, amelybe bele volt vésve: Községi tűzoltó, a plakett alatt pedig ellenző védte a tűzoltók szemét a szikráktól. Az észak-magyarországi Községi Tűzoltóság ügyrendi szabályzata szerint a tűzoltó teste függőleges tengelyének, valamint a sisak vízszintes tengelyének 90-os szöget kell bezárnia. Persze, Tót Lajos nem az az ember volt, aki ilyen sorsdöntő percekben a paragrafusokra gondol; ő a kinevettetéstől félt, vagyis a szíve mélyén, a tekintélyét akarta megóvni.
|
||||
Őt ugyanis Mátraszentannán általános megbecsülés övezte. Amíg községi tűzoltóvá nem választották, a környékbeliek “tűzfészeknek” csúfolták a községet. Pedig az elődje, egy cingár, izgulékony, tettvágytól buzgó tűzoltó, egész nap veszekedett, lótott-futott, nem hagyta nyugton a lakosságot. Próbariadókat tartott, nyakatekert tilalmakat rendelt el, megbírságolta a járókelőket, ha égve eldobták a cigarettájukat - és mi lett az eredmény? Tűzvész tűzvész után.
|
||||
Tót Lajos nem csinált effélét. Úgy látszik, a rátermett tűzoltónak már a fellépésében benne rejlik mindaz, amivel a tűz kitörése megelőzhető. Naponta bejárta a községet mutatós egyenruhájában, mely pompásan feszült széles termetén, szóba ereszkedett a járókelőkkel, benézett az ismerőseihez, s habár tűzrendészeti kihágásokra soha célzást sem tett, mégis, ha valahol egy csikk füstölgött, ketten-hárman is igyekeztek, hogy ki taposhat rá előbb. Ügyködésének tizennégy esztendeje alatt egyetlen tűzeset sem fordult elő.
|
||||
Tekintélye azonban nem szorítkozott tűzrendészeti kérdésekre. Esküvőkön ő ült a főhelyen. Örökségi viszályokban övé volt a döntő szó, s hozzá fordult, aki át akarta rakni a kályhát. Haláleseteknél is csak akkor hívták a halottkémet, ha ő már kimondta a szentenciát:
|
||||
- Kiszenvedett, szegény.
|
||||
Pedig sem a kályharakáshoz, sem jogi ügyletekhez, sem a sonkapácoláshoz nem értett jobban, mint más. Ő mindig azt mondta, amit a többiek is mondtak volna, legföljebb egy szempillantással hamarább. Minthogy a többiek nem tudták, hogy amit Tót mondott, az nekik is eszükbe jutott volna, a tűzoltóparancsnok községszerte okos ember hírébe került. Amit ő tett, az jól volt téve. Ha odébbrúgott egy követ, az mindig a kellő ponton állt meg, a maga végleges és egyetlen lehetséges helyén, akárhol volt is az a pont. A tekintély ugyanis olyan, mint egy pecsét; semmi köze a szóban forgó okmányhoz, de ennek mégis amattól lesz hitele.
|
||||
Az ő helyében kétszer meggondolta volna mindenki, hogy fényes nappal szemébe húzott sisakkal sétáljon végig Mátraszentanna egyetlen forgalmas útvonalán. Ő azonban engedett Mariska könyörgő tekintetének, melyből mintha a szeretett fiú szeme nézett volna rá. Homlokába húzta a sisakot.
|
||||
- No - morogta aztán. - Tessék. Mit akartok még?
|
||||
- Semmit - mondta a felesége. - Nagyszerű ember vagy, édes, jó Lajosom.
|
||||
- Nem is áll rosszul - tette hozzá Ágika. - Sőt, így még csinosabb az apu!
|
||||
- Ennél jobb megoldást álmodni se lehet - ismerte el az őrnagy.
|
||||
Tót komor arccal fogadta az elismerést, s akkor se derült föl, amikor közrefogták az őrnagyot, és hazafelé indultak a műúton. Pedig ha nem szemébe húzva viseli a sisakját, elmondhatta volna, hogy valóságos diadalmenetben vonultak végig Mátraszentannán. Amerre elmentek, ablakok nyíltak, függönyök libbentek, árnyékok tolódtak el. Szabóék kicipelték béna nagyapjukat az udvarra, s Gizi Gézáné (egy rossz hírű nő) nagy sietve lekapkodta kötélen száradó alsóneműi közül a szemérembántókat, s közben a lepedők függönye mögül alaposan szemügyre vette Tóték őrnagyát. A szekerek megálltak, a gyerekek abbahagyták a játékot, és tátott szájjal bámultak utánuk.
|
||||
Maga az őrnagy mit sem vett észre ebből az érdeklődésből. Őt egészen más természetű jelenségek foglalkoztatták. Például gyanakodva be-benézett a házak előtti csatornagyűrűkbe. Figyelmes lett egy darab spárgára, mely a betonon végigtekerőzve, eltűnt az útszéli gizgazban. Ezt óvatosan kikerülte, és odaszólt Tótéknak:
|
||||
- Vigyázat! Ne lépjenek rá!
|
||||
Később, amikor egy cserkészcsapat jött szembe, s a parancsnokuk váratlanul a sípjába fújt, beállt egy útmenti fa mögé.
|
||||
- Hogy mernek ezek a kölykök fütyörészni? - kérdezte dühösen.
|
||||
Kisvártatva, amikor folytatták útjukat, megjegyezte:
|
||||
- Mindig elfelejtem, hogy itthon vagyok.
|
||||
Már érkezéskor fáradt volt. Ez a hosszú séta, a vele járó ijedelmekkel, még jobban kimerítette. Amikor Tóték házához érkeztek, már alig állt a lábán. Egy pillantásra sem érdemesítette Mariska híres dáliáit, sem az üveges verandáról nyíló gyönyörű kilátást, még az egész házat betöltő fenyőillatot se vette észre. Tehetetlenül tűrte, hogy a házigazda meg a felesége levetkőztessék, pizsamába öltöztessék, ágyba fektessék. Alighogy lefeküdt, mély álomba zuhant, melyből csak napszálltakor ébredt föl.
|
||||
Amikor a szeme már lecsukódott, az álom küszöbéről még odaszólt Mariskának:
|
||||
- Kedves Mariska, ha esetleg egy pópának öltözött öregasszony lépes mézet akarna sóra cserélni, legyen szíves, lövesse főbe.
|
||||
- Minden rendben lesz, mélyen tisztelt őrnagy úr - nyugtatta meg Tótné.
|
||||
Lábujjhegyen kilopakodott a verandára, s könnybe lábadt szemmel felsóhajtott:
|
||||
- Szegény drágám!
|
||||
- Mennyit szenvedhetett! - tette hozzá Ágika.
|
||||
Ő is a könnyét nyelte. Csak Tót állt komoran, részvétlenül. Valami bizonytalan érzés motozott benne.
|
||||
- Csak azt szeretném tudni, hogy mi baja velem - morogta.
|
||||
- Te szereted az ördögöt a falra festeni, édes, jó Lajosom - mondta a felesége.
|
||||
- Már nézni se merek sehová, mert csak felingerlem vele - töprengett Tót.
|
||||
- Majd megszeret! - bátorította Mariska. - Csak aludjon egy jót! Csak szedje össze magát egy kicsit! Hiszen téged mindenki szeret!
|
||||
Tót csak a fejét csóválta, mint aki nem sok jóval biztatja magát. S mintha kételyeinek visszhangja volna túlnan, Ciprianiék kertjében, a professzor Hektor nevű díjnyertes farkaskutyája vészjóslóan felvonított.
|
||||
|
||||
MÁSODIK FEJEZET
|
||||
Varró őrnagy késő délutánig aludt.
|
||||
Tótnénak és Ágikának tele volt a két keze munkával. Miközben ők sütöttek, főztek, mostak, vasaltak, addig a ház ura a látogatókat fogadta. Sokan, akik a délelőtti bevonulást elmulasztották, látni szerették volna az őrnagyot. Tót lábujjhegyen a betámasztott ajtóhoz vezette őket, rést nyitott rajta, és suttogva szólt:
|
||||
- Tessék csak nyugodtan nézelődni.
|
||||
Nem siettette az érdeklődőket. Mindenki jól szemügyre vehette az alvó vendéget; így Bakos kisasszony, a tanítónő, Tomaji plébános úr, Sóskúti Sándor, az aggregátor gépésze és sokan mások. Utolsóul Lőrincke jelent meg, a szomszédban lakó vasutas, aki Tótnak még vasutas korából állítólag jó barátja, valójában azonban irigye volt.
|
||||
Irigységét megkettőzte, hogy egy balsikerű tolatás következtében egész felsőteste (a bal karját leszámítva) gipszben volt, s ettől a bőre állandóan viszketett. A viszketés rossz tanácsadó. Lőrincke már délben, az őrnagy érkezésekor, azzal keltett feltűnést, hogy tüntetően becsukta házának zsaluit. Most azonban ő is megjelent, még egy üveg kövidinkát is hozott, talán abban a reményben, hogy ébren találja a vendéget, elborozgat, összebarátkozik vele, és esetleg átcsábítja magához. De ő se jutott tovább a küszöbnél. Ott megállhatott, s megnézhette az őrnagyot, habár e szögből csak a jobb lába meztelen talpa volt látható. Lőrincke azonban úgy tett, mint aki ettől is el van ragadtatva.
|
||||
- Milyen helyes, kicsi lába van! - jegyezte meg.
|
||||
- Nagyon rendes láb - igazította ki Tót, a gyanúperrel élve.
|
||||
- Nem mondtam, hogy nem rendes - suttogta az irigy szomszéd.
|
||||
- Mintha kicsinyletted volna.
|
||||
- Dehogy kicsinylettem - tiltakozott a szomszéd, akiből már kezdett kiütközni rossz alaptermészete. - Én csak egy kicsit csodálkoztam, hogy egy emberi láb ilyen is lehet.
|
||||
- Milyen ilyen?
|
||||
- Nem szóltam semmit - alakoskodott a vasutas. - Ez egy teljesen normális és egészséges láb.
|
||||
- Te csak ne okoskodj! - torkolta le Tót, miközben halkan becsukta az ajtót. - Minden őrnagynak ilyen a lába.
|
||||
A tövis azonban már benne volt. Visszajött, bekandikált, nézte az őrnagy talpát, mely mintha csakugyan nem egy emberi testnek lett volna tartozéka... Hanem minek? Talán egy gyíknak vagy más hidegvérű lénynek, vagy egy olyan teremtménynek, amilyennel neki még nem volt találkozása... Gyorsan becsukta az ajtót, lefeküdt a nyugágyba, ahol szerencsére elnyomta az álom.
|
||||
Amikor az őrnagy felébredt, addigra Mariska kimosta, megszárította és kivasalta az egyenruháját, kifényesítette gombjait és rangjelzéseit, Ágika pedig - amennyire lehetett - a csizmáját pucolta ki egy puha ronggyal, saját leheletével és nyálával, ahogy az újszülött kiscsikót nyalogatja tisztára az anyja. Órákba telt, de az elnyűtt, repedezett bőrű csizma fényesen csillogott az őrnagy lábán, amikor újra megjelent körükben.
|
||||
Borúsnak látszott.
|
||||
- A disznótoros kolbászhoz le kell darálni a húst? - kérdezte.
|
||||
- Le - mondták Tóték.
|
||||
- Azt álmodtam, hogy elraboltak a partizánok. Éreztem, hogy ledarálnak, és éreztem, hogy ropogok a fogaik között.
|
||||
- Jaj Istenem! - szörnyedt el Mariska. - Pörzsölték is a mélyen tisztelt őrnagy urat?
|
||||
- Az volt a legrosszabb - mondta az őrnagy. - Pedig máskülönben elég jól aludtam.
|
||||
Ez meg is látszott rajta. Nemcsak a ruha lett tetszetősebb, hanem a viselője is nyugodtabb. Tekintetéből eltűnt az űzöttség, hangja frissen, ércesen szólt. Jó étvággyal evett, ragulevest, csirkét, kompótot. Vacsora után a kedve is földerült, és látni kívánta Tóték háza táját.
|
||||
Hogy örültek Tóték, amikor a vendég megcsodálta az erdőborította Bábonyt és a kies fekvésű bartalaposi völgyet! Mindent észrevett. Megdicsérte a lakás tisztaságát, a kert gondozottságát s a szobákat betöltő fenyőillatot.
|
||||
Ettől egészen elérzékenyült.
|
||||
- Kedves Tóték - mondta, miután visszatértek az üveges verandára -, nagyon örülök, hogy elfogadtam a meghívásukat. Kilenchónapos, úgyszólván állandó büdösségben eltöltött frontszolgálat után máris úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna.
|
||||
Fölemelte poharát, és a távol levő Tót Gyula egészségére ürítette. Most Tótékon volt az elérzékenyülés sora.
|
||||
- Mi is boldogok vagyunk - mondta akadozó hangon Mariska -, hogy el tetszett fogadni a meghívásunkat. Pedig akkor nem is álmodtunk róla, hogy a fiunknak ilyen áldott jó parancsnoka van.
|
||||
- Őmiatta nem kell aggódniuk - jelentette ki az őrnagy.
|
||||
- Ígérem, hogy mihelyt beköszönt a hideg évszak, magam mellé osztom be, a jól fűtött zászlóaljirodára. Ott nemcsak a hideg ellen lesz védve, hanem az életét se fenyegeti veszély.
|
||||
Barátságosan biccentett, s a szobájába vonult.
|
||||
Tóték szólni sem tudtak. Hosszú hetek izgalmai, a készülődés tömérdek fáradsága, a Gyuláért való örök aggódásuk, íme, most világra hozott valamit, ami egyszerre volt a rügy, a virág és a gyümölcs.
|
||||
- Látod, látod, édes, jó Lajosom - sóhajtott föl Mariska -, egy kis jóakarattal csodát lehet művelni.
|
||||
Már besötétedett. Mariska az urához húzódott, és magával vonta Ágikát. Néhány boldog percet töltöttek el így; fejük fölött szikrázott a csillagporos augusztusi éj, s a Bábony, mint egy óriási, zöld tüdő, esti hűvösséget lehelt rájuk. A szobából kihallatszottak az őrnagy lassú és nyugodt lépései. Örültek, hogy itt van a közelükben, kétszer is vett a töltött csirkéből, élvezte a finom fenyőillatot... Gyula, Gyula, csak te lásd ennek hasznát! Csak elég meleg legyen a zászlóaljirodában. Csak odáig el ne merészkedjenek a partizánok. Gyula, Gyula, csak ne legyen bajod. Gyula, Gyula, csak te meg ne fagyj.
|
||||
Egy kis negyedórát szellőzködtek így, néma csöndben, mert azt hitték, hogy a vendég aludni tért. Őket is kimerítették a nap izgalmai; Mariska már ment volna lefeküdni, amikor Tótnak eszébe jutott, hogy elszív egy rövid szivart.
|
||||
Bement érte, rágyújtott, élvezettel szívta le a füstöt. Szerette az élet apró örömeit, az est hűvösségét, a karosszék kényelmét, övéinek közelségét, a szivarfüst összehúzó ízét. Olyankor, amikor ezek a jó érzések egymásra torlódtak, nyújtózni és nyögni szeretett. Ilyenkor a legtöbbször az anyját emlegette.
|
||||
Most is jól megropogtatta az ízületeit, és felnyögött:
|
||||
- Jaj, anyám, anyám, szegény, jó anyám, miért hagytál el engem!
|
||||
Ekkor nyújtózott és nyögött utoljára ebben a két hétben, mert tüstént felpattant az ajtó, és ott termett az őrnagy.
|
||||
- Mi a baj? - kérdezte riadtan. - Megsebesült valaki?
|
||||
- Nem történt semmi - nyugtatta meg a vendéget kissé röstelkedve Tót.
|
||||
- Mintha nyögést hallottam volna.
|
||||
- Az én voltam - mondta Tót.
|
||||
Elmagyarázta, szégyenlősen mosolyogva, hogy neki a nyújtózkodás csak afféle szokása. Az is, hogy nyújtózkodás közben jajgat. Ennek azonban semmi jelentősége. Ő olyankor jajgat, amikor jól érzi magát.
|
||||
- Ennek igazán örülök - mondta az őrnagy.
|
||||
Végigmérte Tótot, és visszament a szobájába. Tóték ott maradtak. Hamarjában nem tudták, mit csináljanak, de sokat úgyse tehettek volna, mert újra megjelent az őrnagy. Kétszer körülsétálta Tótot, aztán megkérdezte:
|
||||
- Nos, mi újság?
|
||||
- Semmi különös, mélyen tisztelt őrnagy úr.
|
||||
- Még mindig olyan jól érzi magát?
|
||||
- Nincs okom panaszra - mondta Tót.
|
||||
- És mitől érzi olyan jól magát?
|
||||
- Hogy mitől? - tűnődött Tót. - Csak úgy.
|
||||
Az őrnagy figyelmesen végignézett rajta, amitől zavarba jött, és csak aprókat mert szívni a szivarján, míg a vendég vissza nem vonult a szobájába. Kisvártatva azonban újra kijött, újra Tótot kezdte nézni.
|
||||
- Történt valami?
|
||||
- Nem történt semmi.
|
||||
- De hiszen nem ég a szivarja.
|
||||
- Ja igaz - vallotta be Tót. - Eloltottam.
|
||||
- És voltaképpen mit csinál itt a verandán?
|
||||
- Csak levegőzök.
|
||||
- Más semmit?
|
||||
- Hát nem nagyon - ismerte el egy kis gondolkozás után Tót.
|
||||
Hogy e magyarázat kielégítette-e a vendéget, azt nem sikerült megállapítani. Tény, hogy az őrnagy most sietősebb léptekkel rótta a szobáját, és jóval hamarább tért vissza, mint az előbb.
|
||||
- Mondja, Tót - fordult a házigazdához, aki összerezzent. - Nincs kedve egy parti sakkot játszani?
|
||||
- Sajnálom, őrnagy úr. Nem tudok.
|
||||
- Inkább lórumozzunk?
|
||||
- Nem ismerem a kártyákat - röstelkedett Tót.
|
||||
- Akkor dominózni fogunk.
|
||||
Már lélegezni is csak egészen aprókat mert.
|
||||
- A dolog úgy áll - magyarázta -, hogy nem értek semmiféle társasjátékhoz.
|
||||
Az őrnagy most már alig leplezett rosszallással tért vissza szobájába. Már járkálni se hallották. Egy moccanásnyi nesz se szűrődött ki a szobából, ami nagyon nyomasztón hatott Tótékra. Meg se mozdultak, mintha megbűvölte volna őket a benti csönd, és elkerülték egymás tekintetét.
|
||||
Ezúttal csak hosszú percek múltán nyílt ki az ajtó. Tót székestül próbált meghátrálni, mert a vendég odaállt eléje, és szúrós tekintettel nézte.
|
||||
- Kedves Tót - mondta. - Remélem, nem feszélyezem magát?
|
||||
- Egy csöppet sem - mondta Tót.
|
||||
- Akkor beszéljünk nyíltan. Nem hiányzik magának valami?
|
||||
Tót gondolkozott.
|
||||
- Csak a meggyfa szipkám - mondta aztán. - De majd faragok másikat.
|
||||
- Nem tárgyi értelemben gondoltam. Én a tevékenység hiányának káros következményeire céloztam.
|
||||
Tót megzavarodott. A feleségére nézett, aki azonban szintén várakozó kifejezéssel nézett vissza rá, mintha tőle várná a magyarázatot.
|
||||
- Látom, nem értik - állapította meg Varró őrnagy. - Nézzék, Tóték. Egy sötét szobában a legkisebb zaj is megsokszorozódva hangzik. Nomármost, a semmittevés úgy hat a szervezetre, mint a sötétség a hallószervekre. Felerősíti a belső neszeket, káprázatokat okoz a látómezőn, zakatolást idéz elő az agyban. A katonáimmal, ha nincs semmilyen elfoglaltságuk, mindig levágatom és visszavarratom a nadrággombjaikat. Ettől tökéletesen megnyugszanak. Remélem, értik, mit akarok mondani?
|
||||
Tóték összenéztek, még tanácstalanabbul, mint az előbb. Némi habozás után Mariska megjegyezte:
|
||||
- Ha a mélyen tisztelt őrnagy úrnak le vannak szakadva a gombjai, azokat szívesen felvarrom.
|
||||
- Maguk teljesen félremagyarázzák a szavaimat - legyintett az őrnagy elégedetlenül. - Legalább azt mondják meg, van-e véletlenül egy darab cukorspárga a háznál, ami jól össze van gubancolódva.
|
||||
- Az biztosan akad - derült föl Mariska. - Miért van rá szüksége a mélyen tisztelt őrnagy úrnak?
|
||||
- Mert ki akarom bogozni! - mondta a vendég idegesen. - Én nem bírok olyan tétlenül élni, mint maguk.
|
||||
- Hát miért nem tetszik szólni? - kiáltott föl csengő hangján Ágika, aki - nem először - jobban átlátott a helyzeten, mint a felnőttek. - Hiszen mi ketten, az anyu meg én, sohasem szoktunk ölbe tett kézzel ülni.
|
||||
- Hát mit csinálnak?
|
||||
- Ilyenkor estefelé, amikor nincs jobb dolgunk, dobozokat szoktunk hajtogatni.
|
||||
Az őrnagy szeme fölcsillant.
|
||||
- Dobozokat? - ismételte. - Roppant érdekes! - kiáltott föl. - Miféle dobozokról van szó?
|
||||
* * *
|
||||
Az Egerben működő Sanitas-kötszergyárnak a háborús események folytán megsokszorozódott a termelése. Ehhez azonban csak egy dobozgyártó automatája volt; a sok gézt, mullpólyát, vattát nem volt mibe csomagolni. Így jutott egy csomó kisember - még félzsidók is - egy kis könnyű házimunkához.
|
||||
Tóték a kötszergyártól kapták a kartonlapokat, melyeket aztán Mariska az előrajzolt minta után bevagdosott, Ágika pedig összehajtogatott. A házigazda ilyenkor csak ült, szivarozott, és gyengéden mosolyogva nézte őket. Ha későre járt, el is szundított egy kicsit; ilyenkor Mariska vigyázott, hogy zajt ne üssön a margóvágóval. A margóvágó onnan kapta a nevét, hogy a könyvkötők hasonló készséggel vágják le a lapszéleket; egyébként Tót eszkábálta össze néhány deszkából és egy kimustrált konyhakésből, hogy Mariska könnyen kivághassa a kartonokból a dobozformákat.
|
||||
Az, hogy Tót is részt vegyen a munkában, eddig eszükbe se jutott. Egy községi tűzoltóparancsnok méltóságával nehezen fért volna össze ez a női kezekhez illő pepecselés.
|
||||
* * *
|
||||
Varró őrnagy azonban nem féltette a tekintélyét.
|
||||
Kedvtelve nézegette a nagy, ropogós kartonlapokat. Izgatottan figyelte, ahogy a margóvágót odacsavarozzák az asztalra. S amikor elkezdődött a hajtogatás, úgy felbuzdult, hogy rögtön odahúzott magának egy széket. A háziak udvarias tiltakozását leintette, és nagy odaadással, irigylésre méltó ügyességgel kezdte összehajtogatni a dobozokat. Később, egy kis gyakorlatozás után, a margóvágó kezelését is elsajátította.
|
||||
- Milyen áldott keze van! - álmélkodott Mariska.
|
||||
- Többet végez, mint mi ketten! - jegyezte meg Ágika.
|
||||
Hallotta ezt az őrnagy? Nem hallotta? A szempillája se rebbent, csak a keze járt, mintha egy mozdulatot se volna szabad elmulasztania. Mindenki elhallgatott, dolgozott. Csak amikor már egy szép rakás dobozzal elkészültek, pillantott az őrnagy Tótra.
|
||||
- És kedves Tót úr? - érdeklődött. - Maga nem tart velünk?
|
||||
- Én? - lepődött meg Tót.
|
||||
És elmosolyodott. A nők fölnevettek e képtelen gondolatra. Az őrnagy azonban se nem mosolygott, se nem nevetett, hanem unszolni kezdte a házigazdát, hogy legalább egy dobozzal próbálkozzék meg.
|
||||
Tót kisvártatva engedett, de az a torz, dobozra alig hasonlító valami, amit nagy üggyel-bajjal összehajtogatott, mindjárt össze is roppant a kezében. Akkora tenyere volt, mint egy palacsintasütő.
|
||||
- Á - mosolygott. - Nem nekem való ez.
|
||||
- Miért nem?
|
||||
- Nincs kézügyességem.
|
||||
- Nekem sincs sok - mondta az őrnagy -, de azért úgy-ahogy meg tudom csinálni.
|
||||
Az ember néha (pl. felindult állapotában) egészen mást mond, mint amit szeretne. Tót azonban teljesen nyugodt volt, és nemcsak most, hanem még hetek múlva is esküdözött, hogy az őrnagy szavaira, igen választékosan, sőt majdnem alázatosan, a következőt válaszolta:
|
||||
- A mélyen tisztelt őrnagy úr nagyon is jól csinálja!
|
||||
E szavaknak nem várt hatásuk lett.
|
||||
Varró őrnagy először rámeredt Tótra. Aztán elsápadt. A szeme egészen szűk lett, kezéből kiesett a doboz. Ingerülten felpattant, és rákiáltott Tótra:
|
||||
- Követelem, hogy ismételje meg, amit mondott!
|
||||
- Azt mondtam - ismételte meg Tót -, hogy a mélyen tisztelt őrnagy úr nagyon jól csinálja!
|
||||
- Hallották ezt? - fordult a két nő felé az őrnagy. Aztán a felháborodástól kipirulva ráförmedt Tótra. - Milyen jogon mer maga engem “szőrnagynak” szólítani? Én őrnagy vagyok, és figyelmeztetem, hogy ilyen sértésért a fronton főbelövés jár!
|
||||
Erre csönd lett. Olyan csönd, hogy azt nem is lehet leírni. Ilyen csönd lehet abban a sírban, ahol egy süketnéma van eltemetve. Megszólalni sem merészelt senki, tudván, hogy ezzel még csak összekuszálná az amúgy is bonyolult helyzetet.
|
||||
Tudniillik nemcsak az őrnagy volt megsértve (teljes joggal), amiért “szőrnagynak” szólították.
|
||||
Megsértődött Tót is (szintén joggal), mert szentül hitte, hogy “őrnagyot” mondott. Súlyos megalázás, amikor így kicsavarják a legjobb szándékkal mondott szavakat.
|
||||
De meg volt zavarodva Mariska is. Ő ugyan “őrnagyot” hallott, ami nem is lehet másképp egy olyan asszonynál, aki tiszteli, becsüli és szereti az urát. Csakhogy Mariska az őrnagyot is tisztelte... Így hát csak ült, riadt tekintetét hol az egyikre, hol a másikra vetve.
|
||||
És Ágika? Ő csak az apját nézte, és rózsás arcán egy fokkal sötétebbek lettek a rózsák. Ágika ugyanis se “őrnagyot”, se “szőrnagyot” nem hallott. Ágika úgy értette, hogy az édesapja “tepsifejű”-nek titulálta az őrnagyot. Itt valami nincs rendben.
|
||||
A természet a gúny tövisét oltja a gyermekekbe apáik hibái iránt. Ágika azonban kivételes eset; egy az ezerből. Ő tehát, habár tisztán hallotta a “tepsifejűt”, inkább nem hitt a fülének, mintsem hogy rajongásig szeretett apját marasztalja el. Sőt, még föl is állt, s az izgalomtól cérnává vékonyult hangon így szólt:
|
||||
- Ezt ne tessék mondani! Az én apum száján ki se jön egy ilyen csúnya szó!
|
||||
- Úgy van! - kapott az alkalmon Mariska. - Csak félreértés történhetett. Az én uram még sose bántott meg senkit. Ugye, édes, jó Lajosom?
|
||||
- Soha! - mondta Tót, akit a félreértés szemmel láthatóan megrendített. - Egyszer előfordult, hogy Cipriani professzor úr feleségét összetévesztettem a madárijesztővel, és udvariatlanul hátat fordítottam neki. Ez azonban tévedésből történt. Az őrnagy urat viszont még tévedésből se tudnám megbántani.
|
||||
Az őrnagy megingott.
|
||||
- Lehet, hogy rosszul értettem - mondta aztán. - De nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna.
|
||||
Tóték föllélegeztek. Fogadkoztak, hogy ez nem fog többé előfordulni. Az őrnagy megnyugodott.
|
||||
- Felejtsük el az egészet, kedves Tót - mondta nagylelkűen -, és lássunk hozzá a dobozoláshoz. Minden percért kár.
|
||||
Leültek. Tót is. Ugyanaz a Tót, aki az imént még lefitymálta és asszonypepecselésnek nézte ezt a munkát, most örült, hogy dobozolhatott... Pedig senki se hívta; épp csak, hogy helyet szorítottak neki. Persze, akárhogy vigyázott, csupa félresikerült, pofoncsapott doboz került ki a keze alól, de szerencsére ezen se akadt föl senki, legföljebb elnézően összemosolyogtak.
|
||||
Helyreállt a béke. Hosszú negyedórákig senki se beszélt, csak a margóvágó friss kattogása hallatszott.
|
||||
Később friss levegő jött a hegyekből. Szemközt, a Bábony tisztásain a gyantaszüretelők tűzrakásai hunyorogtak. Tóték ezt se látták. Mindenről elfeledkezve vágták és hajtogatták a dobozokat. Egy óra múlva az őrnagy udvariasan érdeklődött:
|
||||
- Nem álmosodtak el?
|
||||
Tót, akinek majd leragadt a szeme, megnyugtatta az őrnagyot, hogy esze ágában sincs lefeküdni.
|
||||
Tovább dobozoltak. Egy idő múlva az őrnagy megismételte az előbbi kérdést. Tóték egybehangzóan azt állították, hogy nem álmosak.
|
||||
A harmadik kérdésre Mariska, akinek bal szeme erősen viszketni kezdett, azt válaszolta, hogy ha az őrnagy úr pihenni vágyik, akkor ők is készek abbahagyni a munkát.
|
||||
- Dehogyis vágyom pihenni! - mondta az őrnagy. - Sajnos, nagyon rossz alvó vagyok.
|
||||
- Ettől az éles hegyi levegőtől még álmatlanságban szenvedő vendégeink is elálmosodtak - jegyezte meg Tót.
|
||||
- Nekem az se használ - legyintett Varró őrnagy. - Én a legszívesebben reggelig hajtogatnám a dobozokat.
|
||||
A koránfekvéshez szokott Tót kezében szétroppant egy doboz. Arcvonásai a fáradtságtól amúgy is összezilálódtak; ijesztő tekintettel meredt az őrnagyra. Ekkor azonban Mariska bokán rúgta, amire Tót - nagy erőfeszítéssel - elmosolyodott.
|
||||
- Én is csak most kezdek belejönni - mondta.
|
||||
És tovább dobozoltak.
|
||||
* * *
|
||||
Tábori lap
|
||||
Édes szüleim és Ágika! Itt vagyunk Kurszkban. Sietve írok, mert most megyünk a fürdőbe, és aztán igyekeznünk kell haza. Még gyorsan figyelmeztetni akarom kedves mindnyájukat, hogy ne felejtsenek el vendégük esti szórakozásáról gondoskodni. Ő ugyanis megrongált idegállapota következtében nem éjszaka alszik, hanem nappal. Sötétedéskor, amikor a legfenyegetőbb a partizánveszély, társaságra vágyik, és mi kártyázással vagy más játékokkal szoktuk elűzni unalmát. Ilyenkor nem szereti, ha valaki aludni megy, sőt, az álmosság legkisebb jele is felbosszantja. Kérem, gondoljanak rám, és igyekezzenek a kedvébe járni.
|
||||
(Elkésve érkezett)
|
||||
* * *
|
||||
Negyed kettőkor Tót Lajos elásította magát. Máskor is ásított már, s ennek nem voltak különösebb következményei. Most azonban fölrezzent arra a furcsa csöndre, mely ásítását követte. Persze, eddig is csönd volt; most azonban, ebben a csöndben Tótot valami hűvös burok vette körül. Mindenki őt nézte. Ő is szerette volna megnézni magát, de nem lehetett.
|
||||
Az őrnagy, aki a margóvágót kezelte, végre megszólalt.
|
||||
- Mi történt, kérem?
|
||||
- Ásítottam - vallotta be Tót.
|
||||
Megint csönd lett. Őt nézte mindenki. Senki se mondta, hogy nem lett volna szabad ásítania. Tót azonban már tudta, hogy ez hiba volt.
|
||||
- Én vagyok a hibás - mondta egy idő múlva az őrnagy, aki inkább szomorúnak, mint sértődöttnek látszott. - Azt hittem, maguknak is jólesik ez a kis munka.
|
||||
- De hiszen én nem vagyok álmos - védekezett Tót.
|
||||
- Hát akkor miért ásított?
|
||||
- Nálam - magyarázta Tót - az ásítás nem az álmosság jele.
|
||||
- Talán most is jól érzi magát? - kérdezte ingerülten a vendég. - Talán ásítani is azért ásított, mert jól érzi magát?
|
||||
- Hát persze - mondta Tót.
|
||||
- Ez nála így van - erősítgette Mariska.
|
||||
- Apa már ilyen - mondta Ágika is.
|
||||
Az őrnagyot nem volt könnyű meggyőzni.
|
||||
- Mondja meg őszintén, mit szeretne csinálni - kérdezte Tótot.
|
||||
- Dobozolni! - jelentette ki Tót, ellentmondást nem tűrő hangon.
|
||||
- Ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor folytathatjuk - egyezett bele a vendég.
|
||||
Tovább vágták és hajtogatták a dobozokat. Lassan fényüket vesztették a csillagok, s a Bábony oldalában hamvukba haltak a gyantaszedők tábortüzei.
|
||||
- Későre jár - állapította meg az őrnagy. - Még most sem akar lefeküdni?
|
||||
- Hát én nem - mondta Mariska.
|
||||
- Én se - mondta friss hangon Ágika.
|
||||
Tót is tiltakozott, de belőle csak egy gurgulázó hang jött ki, mert már nehezen forgott a nyelve. Tovább dobozoltak.
|
||||
Varró őrnagyon nyoma se látszott a fáradtságnak. Ágika keze is fürgén mozgott, mert az ilyen korú lányok legszívesebben sose feküdnének le aludni. Mariskának már zsibbadoztak a tagjai; a lábát például már nem érezte, de a keze, szerencsére, még engedelmeskedett neki. A legrosszabb bőrben Tót volt. Agya zúgott. Érzékszervei megszűntek működni. Hallucinált. Egyszer előrehajolt, mert az volt az érzése, hogy a verandán átrobogott egy gyorsvonat. Kezéből már nem dobozok, hanem összegyűrt papírgombócok kerültek ki.
|
||||
Felkukorékolt egy kakas. Nem hallotta. Felderengett a hajnal, és körös-körül kifehéredett a sötétség. Ezt se vette észre. Varró őrnagy azonban hirtelen abbahagyta a munkát.
|
||||
- Megvirradt - mondta. - Menjünk lefeküdni.
|
||||
Mindenki fölállt, csak Tót maradt ülve. Gépiesen összemorzsolta a kész dobozokat.
|
||||
- Igazán kellemes időtöltés volt - mondta az őrnagy.
|
||||
- Mi is nagyon jól éreztük magunkat - mosolygott Mariska.
|
||||
- Remélem, holnap folytathatjuk.
|
||||
- Okvetlenül - mondta Mariska.
|
||||
- Szép álmokat - búcsúzott a vendég.
|
||||
- Jó éjszakát - köszönt el Mariska akadozva, mintha nem találná a nyelvét a szájában.
|
||||
A vendég bement a szobájába, ők azonban ottmaradtak, mert más lehetőség nem jutott eszükbe. Egyáltalán semmi se jutott az eszükbe. Tótnak lassan előrekókadt a feje, de a szemét elfelejtette becsukni, csak nézett maga elé, üres, üveges tekintettel, ahogy a főtt hal szeme néz a hallevesben. Aztán ráhanyatlott az asztalra, és horkolni kezdett.
|
||||
Mariska és Ágika nagy nehezen föltámogatták a székből. Az óriás test ide-oda ingott közöttük, aztán úgy zuhant az ágyba, mint egy oszlop, mely kidől.
|
||||
Kelőben volt a nap.
|
||||
|
||||
HARMADIK FEJEZET
|
||||
Volt Tótéknak egy piros kötésű, féltve őrzött emlékkönyvük, melybe a szobabérlők szokták beírni hálasoraikat. Néhány bejegyzés:
|
||||
Néhai jó férjem halála óta tartó kínzó álmat- és étvágytalanságom mintegy varázsütésre megszűnt az itt honoló hegyi levegő jóvoltából.
|
||||
özvegy Morvai Gusztávné
|
||||
E ház a csend szigete, ahol a lármát nem kedvelő ember megpihenhet.
|
||||
Filatori Aladár
operaházi üstdobos
|
||||
Miközben a nemzet élethalálharcát vívja a vörös bolsevik rémmel, az itt tapasztalt páratlan vajas koszt új erőt adott a küzdelemhez!
|
||||
Kászonyi Ferenc
Compagnie Internationale des
Wagons Lits, kalauz
|
||||
Röslein, Röslein, Röslein fein
Röslein auf der Heide!
|
||||
Hammermann G. Károly
Sertésvágóhíd
|
||||
Tót a kimerítő éjszaka után a legszívesebben átaludta volna a napot. Csakhogy az élet még egy őrnagy kedvéért sem áll meg. Ma is meg kellett írnia tűzrendészeti jelentését, vizet hordania az artézi kútról, bejárnia az egész körzetet, fát vágnia a plébánosnál, kimeszelnie Ciprianiék teniszpályáját, és így tovább. Ágika tejet hozott, bevásárolt, a baromfit látta el, Mariskát pedig a féltett vendég ellátásán kívül kismosás várta a professzoréknál, padlókefélés Tomaji főtisztelendő úrnál, hogy csak a legfontosabbat említsük mindennapos teendői közül.
|
||||
Ráadásul Tóték napirendje Varró őrnagy érkezésétől kezdve fejtetőre állt. Minthogy a vendég délután ébredt, ebédidőben reggeliztek. A mostani ebédet régebben vacsorának hívták, a mostani vacsorát viszont nem hívták semminek, mert azelőtt ők már az igazak álmát aludták olyankor.
|
||||
Tót tehát, amikor az első reggelen, másfél óra alvás után, többszöri szólongatás és rázás után kinyitotta a szemét, nyomott hangulatban, testben-lélekben összetörve meredt maga elé. Lepergette az előző nap emlékeit, s elképzelve a következő napokat, bosszúsan szólt:
|
||||
- Attól félek, ennek nem lesz jó vége, Mariskám.
|
||||
Az asszony egy csésze langyos tejet adott neki, s vigasztalásul kezébe nyomta a piros kötésű emlékkönyvet. Felidézte, milyen rossz idegállapotban érkeztek Mátraszentannára Hammermann G. Károly, özvegy Morvainé és a többiek, de e jótékony környezetben hamarosan lábra álltak. Nem is beszélve Host Frigyesről, egy idős festőművészről, aki évközben a Bazilika kupolájának freskóit restaurálta, s eközben a kupola és a freskó egymásnak ellentmondó térhatásai úgy megzavarták a fejét, hogy teljesen elvesztette az egyensúlyérzékét. Amikor Tótékhoz megérkezett, azt képzelte, hogy lába előtt meredeken lejt a föld, s csak úgy tudott a szobán végigmenni, ha az ajtókilincshez kötözött kötélbe kapaszkodott. De a jó hegyi levegő nála is megtette a magáét!
|
||||
Ő ezt írta az emlékkönyvbe:
|
||||
Kötél nélkül, jó kedélyállapotban távozom e gyönyörű helyről!
|
||||
Milyen súlyos állapotban volt a festő, érvelt Mariska. Pedig csak a Bazilika kupolájából jön Mátraszentannára. Az őrnagy azonban a frontról érkezett. Nem szabad elcsüggedni; ha lassan is, de neki is visszaáll majd az egészsége... Tót nem nagyon hitt ebben a javulásban.
|
||||
- Jó, jó - morogta. - De mi lesz, ha minden éjszaka dobozolni fogunk? Alvás nélkül nem lehet élni, Mariska.
|
||||
Azt, hogy minden éjjel dobozolni fognak, jól sejtette Tót, viszont nem számolt az emberi természet alkalmazkodóképességével. Persze, az ideális az, ha valaki nyolc órát alszik egyhuzamban, de ha lopott negyedórákat, tízperceket szundít, az majdnem olyan pihentető. Kiderült, hogy el lehet bóbiskolni a szatócsnál, mialatt a szódát kiméri, öntözés közben Ciprianiék híres tulipánjai között, míg a forró leves ki nem hűl, míg a kávé föl nem forr, sőt, még az asztal alatt is lehet aludni egy negyed percet, ha véletlenül alája gurult valami. Később az is kiderült, hogy a dobozhajtogatásba se muszáj belerokkanni.
|
||||
A vendég ugyanis, Tóték nagy örömére, a második éjszakától kezdve teljesen a margóvágó készüléknek szentelte magát. Minthogy mindegyik kartonlapon nyolc bevágást kellett csinálnia, hamarosan lemaradt a hajtogatók mögött, hiszen hárman voltak ellene. Föl se nézett a munkából, de hiába igyekezett, Tóték apránkint kezdtek lélegzethez jutni.
|
||||
Kezdetben csak a kezüket pihentették egy kis ideig. Aztán behunyták a szemüket, és orron át lélegzettek, ami szintén nagyon pihentetőnek bizonyult. Az őrnagy se nem hallott, se nem látott, s ettől Tóték bátorságra kaptak. A végén már kitettek egy nyugszéket a kerti tuják közé, és okos beosztással, fölváltva tünedeztek el.
|
||||
- Pardon, bocsánat - mondta valamelyikük, mintha egyéb dolgát akarná végezni, s egy negyedórácskát szundikált a kert hűvösében.
|
||||
Varró őrnagy közben a kés alá igazgatta a kartonokat, fölemelte a kart, s vágott, vágott. Még az se szúrt neki szemet, hogy harmadnap Tóték már párosával mentek el, hiszen mihelyt visszatértek, játszva behozták a lemaradást. Úgy látszik azonban, valamit mégiscsak gyaníthatott, mert egyszer, amikor pedig mindhárman az asztalnál ültek, s Tót épp csak hogy elandalodott valamin, hirtelen félbeszakította a munkát.
|
||||
- Mi történt, kérem? - kérdezte.
|
||||
- Semmi különös - mondta Tót.
|
||||
- Hát akkor mit néz?
|
||||
- Berepült egy lepke.
|
||||
- Milyen lepke?
|
||||
- Két sárga folt van rajta és három piros - közölte Tót.
|
||||
- És maga ilyesmivel foglalkozik, kedves Tót?
|
||||
- Éppen csak odanéztem - mondta Tót.
|
||||
- Éppen csak odanézett! - ismételte ingerülten az őrnagy. - De közben arra gondolt, hogy jó volna megfogni és agyonütni.
|
||||
Tót meghökkent.
|
||||
- Miből tetszik ezt gondolni, mélyen tisztelt őrnagy úr?
|
||||
- Így történt, vagy nem így történt? - kérdezte az őrnagy.
|
||||
- Épp csak megfordult a fejemben ez a gondolat - ismerte be Tót.
|
||||
- Sejtettem! - kiáltott föl az őrnagy.
|
||||
Járkálni kezdett, rá-rápillantva Tótra, aki lesütötte a szemét, és behúzta a nyakát, habár nem tudta pontosan, mit követett el. Ezt azonban a vendég hamarosan megmagyarázta.
|
||||
- Nézzék, Tóték - mondta lefojtott indulattal. - Én ugyan nagyon hálás vagyok a vendégszeretetükért, de ez így nem mehet tovább. Ha közben mindnyájan másra gondolnak, akkor az, amit itt csinálunk, teljesen hiábavaló erőpocsékolás.
|
||||
Csönd lett. Tót már tudta, hogy rossz fát tett a tűzre, csak azt nem tudta, miképp tehetné jóvá hibáját.
|
||||
- Én mindenben igazat adok a mélyen tisztelt őrnagy úrnak - jegyezte meg alázatosan -, de azt hiszem, nem lehet megakadályozni, ha az embernek eszébe akar jutni valami.
|
||||
- Hogyne lehetne! A kutya négylábú állat, de mégsem akar egyszerre négyfelé szaladni. Vagy maga látott már négyfelé szaladó kutyát?
|
||||
Tót rövid gondolkodás után felismerte, hogy ilyen kutyát még nem látott.
|
||||
- Az öcsémék úgyis meg vannak bántva, hogy nem náluk töltöm a szabadságomat. Ha azt akarja, hogy itt maradjak, akkor legyen rajta, nehogy megismétlődjön az előbbi eset.
|
||||
Tót kijelentette, hogy ő minden áldozatra kész, de a teendőit nem látja egészen világosan.
|
||||
- Úgy látszik, egy kissé nehezen értjük meg egymást - jegyezte meg bosszúsan az őrnagy. - Mondok egy példát. Vegyük a táplálkozást. Enni, ugyebár, maga is szokott?
|
||||
Tót azt mondta, szokott.
|
||||
- Nos, miből áll az? Evés, rágás, nyálképződés, nyelés. Egy összefüggő folyamat, amelyet nem akaszt meg semmi. Az érthetőség kedvéért mondok még egy példát. Ismeri a Himnusz-t, kedves Tót?
|
||||
Tót azt mondta, ismeri.
|
||||
- El is tudná mondani az első sorát?
|
||||
- Isten áldd meg a magyart - mondta Tót.
|
||||
- Helyes - biccentett az őrnagy. - Eszébe jutott valami?
|
||||
Tót azt válaszolta, hogy semmi se jutott az eszébe.
|
||||
- Erre akartam magát rávezetni - mondta az őrnagy. - Remélem, most már világos a dolog?
|
||||
Tót kijelentette, hogy sok minden megvilágosodott előtte, egyes részletek azonban homályban maradtak.
|
||||
- Teremtsünk világosságot! - mondta az őrnagy.
|
||||
Ezúttal a zászlóalját hozta föl példának. Ott ő azt tapasztalta, hogy az átmeneti tétlenség veszélyesebb, mint a teljes semmittevés; aki ugyanis abszolúte nem csinál semmit, az legalább organizálni tudja a gondolatait, ha azonban valaki hol csinál valamit, hol nem, az a szünetek ideje alatt a saját gondolatainak játékszere lesz. Ez történt Tóttal meg a pettyes lepkével.
|
||||
- Eddig megértették a gondolatmenetet? - érdeklődött a vendég.
|
||||
Ágika azt mondta, meg. Tót azt mondta, majdnem. Mariska nem mondott semmit, csak sóhajtott. Ó, Gyula.
|
||||
- Akkor leegyszerűsítem a kérdést - mondta Varró őrnagy, szinte kimeríthetetlen türelemmel. - Maga, kedves Tót, bátran figyelmen kívül hagyhatja ezeket az elméleti fejtegetéseket. A maga dolga csak az, hogy kiiktassa a dobozhajtogatás közben jelentkező hézagokat. Azt hiszem, ez nem okoz különösebb nehézséget. Talán van is már valami javaslata, kedves Tót.
|
||||
Egy kis csönd lett. Tót letörten meredt maga elé. Mariska elfordult, mert könnyes lett a szeme. Pánik lett úrrá Tótékon, kivéve a család legfiatalabb tagját.
|
||||
- Hát ez igazán egyszerű! - kiáltott fel csengő, növevény hangocskáján. - Szerintem ez a margóvágó kicsi, és az őrnagy úr ezért nem tud minket utolérni.
|
||||
- Bravó! - mondta elismerően az őrnagy. - A maga kislányának arany esze van. A többi már gyerekjáték, kedves Tót.
|
||||
Eközben megvirradt. Az őrnagy jó éjszakát kívánt, és bement lefeküdni. A közhit szerint a vasutasok és a tűzoltók bármikor tudnak aludni; Tótnak azonban ezen az éjszakán alig jött álom a szemére. Reggel elgyötörten ébredt, és tovább gyötörte magát egész délelőtt. Főtt a feje, tépelődött, megpróbált ülve, állva, sőt rézsútos helyzetben is gondolkozni, de amikor az őrnagy felébredt, és várakozásteljesen elébe lépett, csak ezt mondhatta:
|
||||
- Sajnos, eddig még semmi se jutott az eszembe, mélyen tisztelt őrnagy úr.
|
||||
- Sebaj! - biztatta az őrnagy. - Ami késik, nem múlik. Ez némiképpen megnyugtatta Tótot. Reggelihez ültek. (Régi nevén: ebéd.) Mariska kuglófot sütött. Talán ez is jót tett az agyműködésének. A reggeli végén Tót váratlanul fölállt, és remegő hangon így szólt:
|
||||
- Kérem, őrnagy úr, azt hiszem, nekem most dereng valami.
|
||||
- Fogadja szerencsekívánataimat - örvendett a vendég. - Mi volna az a valami?
|
||||
Tótnak elborult a homloka. Visszaült.
|
||||
- Sajnos, nem az jutott eszembe, amit vártam, hanem egészen más.
|
||||
Az őrnagy nem türelmetlenkedett, sőt, egészen szokatlan gyöngédséggel bánt vele. Nem engedte, hogy szóljanak hozzá. Mariskával erős kávét főzetett neki. Bíztatta, gyújtson rá egy szivarra. Tót megitta a kávét, rágyújtott. Egy negyedóra múlva újra megszólalt.
|
||||
- Most, most, most... Mintha valaminek kezdenének kibontakozni a körvonalai...
|
||||
- Tudtam én azt! - mondta az őrnagy, és megveregette Tót vállát.
|
||||
Arra, hogy az őrnagy megveregette a vállát, eddig nem volt példa. Tót meg is zavarodott; ijedt arccal közölte, hogy mialatt az őrnagy úr a vállát veregette, kiment a fejéből, amit mondani akart. Ebből se lett baj. Az őrnagy most már mindent megbocsátott neki; úgy bánt vele, mint anya a gyermekével. “Tót úr” helyett kezdte “Tótomnak” szólítani; célját azonban nem érte el, sőt, minél szívélyesebben bánt vele, annál nagyobb szorongás nyomasztotta Tótot.
|
||||
Agya azonban tovább dolgozott, mint egy gőzkalapács, aminek meg is lett az eredménye.
|
||||
Négy óra tíz perckor azt mondta, hogy még nincs semmi.
|
||||
Négy óra húszkor még mindig nem volt semmi.
|
||||
Négy harmincötkor azonban bejelentette, hogy valami megint motoszkálni kezd a fejében.
|
||||
Hét perccel később fölállt. Véleménye szerint, mondotta, nyomon van, de okulva az előzményeken, nem akarja elhamarkodni a dolgot.
|
||||
Háromnegyed ötkor kijelentette: - Megvan!
|
||||
Arca kipirult. Szeme izzott.
|
||||
- Mélyen tisztelt őrnagy úr! - hirdette ki öt perccel öt óra után. - Nekem egy merész gondolatom támadt. Ha a régi margóvágó kicsi, akkor egy nagyobb margóvágót kell csinálni!
|
||||
Kimerülten a székbe rogyott.
|
||||
Varró őrnagy dicsérő szavakkal fejezte ki bámulatát. Tót fáradt mosollyal megköszönte az elismerést.
|
||||
Varró őrnagy az iránt érdeklődött, kivihető-e ez a sokat ígérő megoldás?
|
||||
Könnyűszerrel, mondta Tót. Ahogy egy kis margóvágót tudott csinálni, ugyanúgy megcsinálja a nagyot.
|
||||
Kérdés, több kartont lehet-e majd az új gépbe befogni.
|
||||
Sokkal többet. Hármat, négyet, esetleg ötöt is!
|
||||
És, kérdezte az őrnagy, miközben már nem is “Tótomnak”, hanem “Tótocskámnak” nevezte Tótot, mikor lehet az elkészítéséhez hozzáfogni?
|
||||
Akár most mindjárt. Az anyag megvan hozzá, mert fel lehet használni a sufniban álló fűrészbakot, de azonkívül is van elegendő faanyag, továbbá egy körülbelül karhosszúságú acélrúd is, amelyből ki lehet köszörülni a készülék karját.
|
||||
- Hát akkor lássunk hozzá! - kiáltotta lelkesen az őrnagy. - Minden percért kár, amit nem margóvágással töltünk!
|
||||
Egy óraszerkezet, elvben, örökké pontosan mutatja az időt. (Ha nem éri rázkódás, és nem számítjuk a kopást.)
|
||||
Vegyünk egy nagyobb fajta zsebórát; Tótnak volt is egy ilyen régimódi Anker-órája, még vasutas korából.
|
||||
Mi történik, ha ezt az órát (úgy, hogy meg ne sérüljön) felére összenyomjuk? Nemcsak az óra lesz feleakkora, hanem az idő is fele annyi lesz, amit mutat.
|
||||
Ilyen az emberi agyvelő is; erőszakos behatások megváltoztatják legfőbb funkcióit.
|
||||
Az órának csak az a funkciója, hogy mutassa az időt. Az emberi agyé jóval több.
|
||||
Van egy regisztráló funkciója; befogadja, rendszerezi, elraktározza a külvilágból érkező hatásokat. Tud emlékezni, vagyis a múltba látni, de a jövőbe is, amikor tervet csinál. Konkrét és elvont gondolkodásra egyformán képes, de van egy magasabbrendű működése is. Nevet tud adni a tárgyaknak, pl. baromfietetőnek nevezi el a baromfietetőt. Kupolát tud építeni a firenzei székesegyházra. Rájött arra, hogy nem a parazsat kell megenni, hanem a parázson sült húst, és még sok effélére.
|
||||
Tót ilyen világraszóló teljesítményekre nem volt képes, de azért mindeddig hiba nélkül ellátta emberi mivoltával járó összes funkcióit. Tovább is ellátta volna, ha nem éri egy erőszakos külső behatás, mely - jelképesen - felére nyomta össze értelmi képességeit.
|
||||
Szabad-e Varró őrnagy kéthetes üdülését erőszakos behatásnak nevezni? Tót esetében ez jogos.
|
||||
Maga a tűzoltás magasabb rendű munka. Tót állandóan készenlétben élt; ha észrevett egy füstöcskét, agya már jelezte, hogy Kasztrinerék kertjében égetik az avart. De azt is jelezte volna, ha a füst egy rettenetes tűzvész előjele.
|
||||
Ha így lett volna, agyműködése tüstént még magasabb rendű tevékenységre váltott volna át. Ágyából kiugrott volna, a harangokat félreverette volna, a szerkocsit a helyszínre vontatta volna, s az oltócsővel megcélozta volna a lángtenger gócait. Erre ugyan sohasem került sor, de az mindegy. Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik.
|
||||
A tűzoltás mellett más téren is jó hírnévnek örvendett Tót. Cipriani professzor kútszivattyúját szétszedte, beolajozta, összerakta. Laza széklábakat egyetlen szög beverésével megerősített. Sőt, amikor a Sanitas-kötszergyárnak hajtogatni kezdték a dobozokat, egy régi késpengéből ő ügyeskedte össze azt a készüléket, amely mindeddig hibátlanul szuperált. De most, amikor már nem a semmiből kellett volna valamit teremteni, hanem csak a kicsiből nagyot, agya már csak legnagyobb erőfeszítéssel csiholt ki magából annyi leleményt, amennyi egy nagyobbacska gyerektől is kitellett volna.
|
||||
Ha a félelem gátló erővel hat az agysejtekre, akkor ez Tót esetében nagyon világosan érvényesült. A jövő események megértése érdekében szükséges volt ennek megállapítása, mert amikor Tót - nem is olyan régen - így sóhajtott föl: “Ennek nem lesz jó vége, Mariskám!” - kísértetiesen előre látta végzetét.
|
||||
Pedig, miután összeszerkesztette a nagy margóvágót, nem volt több nézeteltérése az őrnaggyal. Az örök viszály helyébe örök barátság lépett. A vendég néhány napig elégedettnek, Tót pedig teljesen kiegyensúlyozottnak látszott. Egy verőfényes reggelen azonban - az őrnagy ott-tartózkodásának nyolcadik s az új margóvágó fölavatásának harmadnapján - minden elfogadható ok és magyarázat nélkül, ifjonti elhamarkodottsággal, hajnali három óra hat perckor Tót Lajos megszökött hazulról.
|
||||
Kétségbeesetten keresték mindenfelé, de hiába. Csak a késő délutáni órákban talált rá Tomaji plébános, akinek az ágya alatt volt elbújva a tűzoltóparancsnok.
|
||||
Helytelen volna e meggondolatlanságért Varró őrnagyra hárítani a felelősséget. Történt ugyan néhány jelentéktelen esemény, melyeket a teljesség kedvéért szóvá kell tenni, ezek azonban egytől egyig Tót ellen szólnak.
|
||||
* * *
|
||||
Másfél napig tartó kemény munkával elkészült az új margóvágó.
|
||||
Olyan nehéz volt, hogy Tót majd beleszakadt, amikor fölcipelte a sufniból. Egy ember átfért volna rajta. Pengéje egy borjút kettévágott volna. Karja, ha lecsapott, megdöndült, mint a bárd.
|
||||
Megbámulták. Körüljárták. Az őrnagy gyönyörködve kopogtatta, simogatta, veregette. Nem nyugodott, míg ki nem próbálták. Három, négy, majd öt kartonlapot csúsztattak a penge alá, s vitte! Ez túltett a legvérmesebb reményeken.
|
||||
Az őrnagy még egy gyöngéd pillantást vetett a készülékre, aztán odalépett Tóthoz.
|
||||
- Nem is tudom, hogyan fejezzem ki hálámat, kedves Tót. Csak annyit mondok, hogy eddig Hellebrandt hadnagy volt a szobatársam, de mihelyt kiérkezem a frontra, a maguk kedves fia kerül a helyébe, ami azért előnyös, mert az iskolaépületet, ahol lakom, kettőzött őrség veszi körül. Ne hálálkodjanak. Ne vesztegessük beszédre az időt. Vacsorázzunk, és lássunk munkához!
|
||||
Asztalhoz ültek. Mariska életének legszebb vacsorája volt ez. Nemcsak, mert végre biztonságban tudhatta a fiát, hanem mert az őrnagy vonzalmának egyre feltűnőbb jeleivel tisztelte meg Tótot. Rá-rámosolygott. Követelte, hogy a levesből Tótnak adják az összes csirkemájat. Ilyenkor hamiskásan rákacsintott Mariskára, mint amikor a felnőttek elkényeztetnek egy kisgyereket.
|
||||
Véget ért az ebéd. (Régen: vacsora.) Hátravolt, hogy a két nő leszedje az asztalt, elmosogasson, és behordja a kartonokat a dobozoláshoz. Az őrnagy azonban ezt a rövid semmittevést is sokallotta, és odaszólt Tótnak:
|
||||
- No, kis Tót! Nincs kedve sörözni egyet?
|
||||
Már ott tartottak, hogy a vendég “kis Tót”-nak szólította a nála (sisak nélkül) egy fejjel magasabb tűzoltóparancsnokot!
|
||||
Beültek a volt Klein-féle kerthelyiségbe. Előbb sört ittak. Aztán sört rummal. Utoljára rumot, sör nélkül.
|
||||
Az őrnagy egyre közlékenyebb lett. Levetkőzte katonás tartózkodását, s őszintén megvallotta, hogy élete legszebb napjait tölti Tóték házában.
|
||||
Ezt hálásan megköszönte Tót.
|
||||
Ezt, magyarázta az őrnagy, nagyrészt a dobozhajtogatásnak köszönheti. Fölébredéskor már alig várja az estét, amikor végre munkához láthat.
|
||||
Tót megértően bólintott.
|
||||
Van ebben az elfoglaltságban valami felemelő. Szórakoztatóbb, mint a kártya, érdekesebb, mint a sakk. Dobozolni a legjobb a világon.
|
||||
Tót helyeselt.
|
||||
Az volna jó, darvadozott a vendég, ha még több, sokkal több ember foglalkozhatna dobozcsinálással. Egyszer talán eljön az az idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség.
|
||||
Ez, vélekedett Tót, nagyon hasznos volna.
|
||||
Minden nemzet más színű és más formájú dobozokat csinálhatna. Lehet, hogy más lesz az elnevezésük, de azért a doboz, doboz.
|
||||
Ez nem kétséges, mondta Tót.
|
||||
És akkor az egész emberiség áldani fogja a nevüket, mondta az őrnagy.
|
||||
Ó, Istenem, mondta Tót.
|
||||
A vendég elnézett a messzeségbe. Nem szólt többet. A férfiak nem áradoznak. Az őrnagynak csak a szeme beszélt. Valami felfűtötte, egy nagy várakozás, egy merész álom izgalma... Fizetett, és némán, a nagy jövő igézetében, belekarolt Tótba. Így indultak hazafelé.
|
||||
Mariska a kertkapuban várta őket.
|
||||
Az asszonyok ősidők óta nyugtalanok, amikor a férfiak elmennek sörözni. Mariska se tudta, mi lesz e kiruccanás vége; csak állt és várt, és nézte az utcát... Most azonban hinni sem akart a szemének. Ahogy közeledtek, egyre jobban összemosódott előtte a két alak; már nem az urát és az őrnagyot látta jönni, hanem Gyulát, karcsún, csinosan, zászlósi egyenruhában, kitüntetésekkel a mellén, teljes épségben, mosolyogva. Egy nagy rúd szalámival integetett; a drága fiú sose jött haza üres kézzel... Ó, Gyula!
|
||||
Tábori lap
|
||||
Tisztelt Tót úrék! Én vezettem azt a gépkocsit, amelyikkel Varró őrnagy urat a kurszki vasútállomásra vittük. Utána a maguk kedves fiával fürdőbe mentünk, aztán a kantinban söröztünk egy kicsit. Korán elindultunk hazafelé, de így ránk sötétedett a félúton. Hogy mi történt voltaképpen, arra csak következtetni tudok. Kézigránátot nem dobhattak ránk, mert az országút két oldalán száz-száz méterre ki volt vágva az erdő, ahhoz pedig, hogy ránk lőjenek, már túlságosan besötétedett. Csak egy rózsaszínű füstfelhőre emlékszem, mely a motorházból hirtelen kilövellt. Én először teljesen elkábultam, de csak kisebb sérüléseket szenvedtem a szélvédőüveg szilánkjaitól, és így el tudtam vergődni valahogy a legközelebbi faluba, hogy segítséget hozzak. Amikor odaérkeztünk a gépkocsi roncsaihoz, a zászlós urat már nem találtuk. Lehet, hogy nem történt semmi baja, és a saját lábán elment, de az is lehet, hogy megsebesült, és egy arra járó német páncélos alakulat fölvette. Ha nem lettem volna olyan kábult, pontosabb fölvilágosítást tudnék adni, így azonban csak remélem, hogy a zászlós úrnak talán még annyi baja se történt, mint nekem. Tisztelettel Gyurica Sándor gépkocsizó honvéd.
|
||||
(Szétázott az esővizes hordóban.)
|
||||
* * *
|
||||
Az új margóvágó nyolcvan centiméteres karja döndülve lecsapódott. Tóték munkához láttak, kitűnő hangulatban, tele bizakodással, ajkukon mosoly. Békésebb, boldogabb képet festeni se lehet.
|
||||
Az őrnagy először csak három, aztán négy, végül öt kartonlapot csúsztatott a penge alá. A gép hibátlanul szuperált, amitől a vendég valósággal megrészegült. Most már ontotta a kivágott kartonokat, s közben harsányan biztatta Tótékat:
|
||||
- No még egyet! Hajrá! Előre! Nyomás!
|
||||
Nem volt már idő ölbe tett kézzel ülni, pihenni, elmélázni. Amíg föl nem virradt a hajnal, dolgozni kellett, megállás nélkül, szakadatlanul. De mit számít ez, ha az ember tudja, hogy a legféltettebb lény, aki az életénél is drágább, biztonságban van?!
|
||||
Mondta is Mariska, amikor betántorogtak a szobájukba:
|
||||
- Látod, látod, édes jó Lajosom! Egy kis jóakarattal csodát lehet művelni.
|
||||
Tót, minthogy beszélni már nem tudott, csak szusszantott. Kimerültségében is nyugodtnak, majdnem derűsnek látszott. No de meddig tartott ez a nyugalom?
|
||||
Mindössze két napig.
|
||||
* * *
|
||||
Az első aggasztó jelenség a szökést megelőző nap estéjén történt, rögtön az ebéd (vacsora) után.
|
||||
Varró őrnagy ilyenkor már nem tudott hová lenni a türelmetlenségtől. Szokássá lett, hogy mialatt az előkészületek folytak, a két férfi sétálni ment. Útjuk Tóték házától az autóbusz-megállóig vezetett, háromszor-négyszer oda-vissza. E napon is elindultak, hogy levegőzzenek egyet. Ki hitte volna, hogy baj lesz belőle?
|
||||
Mátraszentannának nem volt közvilágítása. A két férfi a kései ebéd után a júliusi égbolt csillagderengésében indult el hazulról. Az éj sejtelmes fényét csak itt-ott szakította meg egy kivilágított ablak.
|
||||
Így például Gizi Gézáné (egy kétes hírű nő) ilyen idő tájban mindig égette a villanyt, hogy tájékoztassa a hozzá igyekvő kikapós férfiakat. Ha az ablaka elsötétedett, várhattak egy jó darabig, mert már megelőzte őket valaki.
|
||||
Ebből lett a baj. Ti. épp Gizi Gézáné ablaka előtt állt a transzformátor. A zömök vasszekrény árnyéka rézsút keresztülfeküdt a betonon. A buszmegálló felé sétáltukban Varró őrnagy ezt a sötét csíkot ároknak nézte. Egy szempillantásra megállt, felmérte az árok szélességét, aztán svungot vett, és ügyesen átugrotta.
|
||||
Mit tehetett volna Tót? Ő is megállt, ő is svungot vett, ő is átugrotta, tudván, hogy máskülönben kínos, sőt nevetséges helyzetbe hozza az őrnagyot.
|
||||
Továbbmentek. Visszajöttek. Újra átugrották az árnyékot. Ezt a műveletet még egyszer megismételték, miközben szívták a jó hegyi levegőt, és barátságos eszmecserét folytattak.
|
||||
Orvosi vélemény szerint a magaslati vidékek lakossága erősebb szexuális jelleggel bír, mint a síkságié. Nem csoda tehát, hogy Gizi Gézáné ablaka e nap estéjén mihamar elsötétedett. Amikor a sétálók a ház elé érkeztek, az iménti árok helyén csak a sértetlen, szürkén derengő útburkolatot látták. Ők azonban, mint eddig tették, gépiesen megálltak.
|
||||
- Tessék csak - mondta az őrnagy, az úttestet vizsgálva.
|
||||
- Csak ön után - mondta Tót, ugyanarra a pontra meredve.
|
||||
- A világért sem - mondta az őrnagy. - Nem szeretem az udvariaskodást.
|
||||
Cselekedni kellett. Tótnak két lehetősége volt:
|
||||
1. Nem ugrik. Ezzel azonban mint mátraszentannai lakos, aki természetesen tisztában van a betonút állapotával, azt a látszatot kelti, hogy háromszor egymás után bolonddá tartotta az őrnagyot.
|
||||
2. Ugrik. Ezzel viszont azt a látszatot kelti, hogy ő tovább is ároknak minősíti azt a helyet, ahol valójában csak egy árnyék feküdt.
|
||||
Tót a két rossz közül a kisebbiket választotta. Svungot vett, és lendületesen átugrotta a nem létező árkot az iménti árnyék helyén.
|
||||
Az őrnagy következett. Neki is két választása volt:
|
||||
1. Nem ugrik. Ezzel beismeri, hogy egy tanulatlan községi tűzoltó csúfságot csinált belőle.
|
||||
2. Ugrik, s ezzel ároknak nevezi ki egy árnyék hűlt helyét, de tekintélyének egyszeri megrövidülését legalább nem tetézi egy másodikkal.
|
||||
Ő is a kisebbik rosszat választotta. Ő is lendületet vett, ő is ugrott.
|
||||
Mintha mi sem történt volna, továbbmentek. De azzal, hogy továbbmentek, még nem lett vége a kínos históriának. A tudomány mai állása szerint a magaslati vidékek lakosainak szexuális érintkezése forróbb, drámaibb s ezáltal rövidebb ideig tartó, mint a síkságiaké. Gizi Gézáné tehát ilyen szép nyári éjszakákon nagy forgalmat bonyolított le; vagyis hol égett nála a villany, hol nem. A két sétáló azonban, akár volt vendége Gizi Gézánénak, akár nem, ugrott egyet az ablaka előtt.
|
||||
Ráadásul az történt, hogy az aggregátor gépésze épp akkor igyekezett haza munkájából, és épp Gizi Gézáné ablaka alatt találkozott a két sétálóval. Nagyot köszönt Varró őrnagynak, és - eszébe jutván a közeli nyugdíjaztatása, a fronton harcoló unokaöccse, valamint egy régi idézés, amelyben az államellenes felforgatás vádját emelték ellene - habozás nélkül átugrotta a transzformátor árnyékát.
|
||||
Ezt ismételten megtette Varró őrnagy és a vendéglátója. Az ilyesmi nem marad következmény nélkül. Elképzelhető egy kedvező folytatás is, nevezetesen, hogy a két férfi, a két jó barát még jobban összemelegszik attól, hogy végre istenigazában kiugrálhatta magát.
|
||||
Elképzelhető egy kedvezőtlen folytatás is. Sajnos, ez következett be.
|
||||
Az történt, hogy először Tótban elkezdett dolgozni valami nyugtalanság. Azzal vádolta magát, hogy méltóságán aluli helyzetbe sodorta fia parancsnokát. Hogy kiengesztelje, feltűnő előzékenységgel bánt a vendéggel. Így pl. a verandán alája készítette a székét, állandóan hajlongott, erőltetetten mosolygott, és í. t.
|
||||
Előzékenysége azonban célt tévesztett, mert éppen arra emlékeztette az őrnagyot, amire nem akart gondolni. A felkínált széket nem fogadta el, szántszándékkal egy másikat hozott ki a szobájából, a csábmosolyokat pedig rideg arccal fogadta.
|
||||
Ezzel még jobban felzaklatta Tótot, aki most már bűnbánó arcot öltött, igyekezett kihúzódni az őrnagy látóköréből, feltűnő halkan beszélt, hogy ezzel is aláhúzza a maga jelentéktelenségét.
|
||||
Az őrnagy ezt se vette jó néven. Épp ellenkezőleg: nyílt kihívásnak tekintette. Minél bűntudatosabban pislogott rá Tót, annál karakánabbul fordult el tőle. A halk beszéd pedig egyenesen felbőszítette.
|
||||
- Mit mondott, kérem? Egy szót sem értek a motyogásából!
|
||||
Tót elismételte szavait. Az őrnagy úgy tett, mintha nem értené.
|
||||
- Még mindig nem értem. Talán viccelni akar velem?
|
||||
Tótnak nem viccelni, hanem sírni lett volna kedve. Hiszen vége lett a bizalmaskodásnak, vége a Tótomnak, Tótocskámnak, vége a levesébe csempészett csirkemájnak... Behúzta a nyakát, és némán hajtogatta a dobozokat; megfogadta, hogy kérdezetlen nem szól többé egy árva szót sem.
|
||||
Persze, ha kérdezték, felelnie kellett. Jobban tette volna, ha akkor is hallgat. A némaságot nem lehet se rosszul érteni, se félremagyarázni. Vannak percek (órák, évek, korszakok), amikor a hosszú élet titka a hallgatás.
|
||||
A kérdés, mely annyi bonyodalmat zúdított rá, egészen ártatlanul hangzott. Már jó ideje hajtogatták a dobozokat, amikor az őrnagy elengedte a margóvágó fogantyúját, körülnézett, és szokásos előzékenységével megkérdezte:
|
||||
- Nem akarnak lepihenni? Hány óra magánál, kedves Tót?
|
||||
Amióta Varró őrnagy Mátraszentannán tartózkodott, máskor is előfordult, hogy nem jól értette Tót beszédét. Eddig azonban, amit az őrnagy félrehallott, legalább félreérthető volt. A helyzet romlásának ékes bizonyítéka, hogy Tót válasza most is hasonlított ahhoz, amit a vendég a válaszból értett.
|
||||
Tót ugyanis elővette régimódi zsebóráját, és így szólt:
|
||||
- Mélyen tisztelt őrnagy úr, háromnegyed egy.
|
||||
Az őrnagy a füléhez tartotta a tenyerét.
|
||||
- Már megint úgy motyog, hogy egy szavát sem értem.
|
||||
Tót hangosan elismételte a fenti választ. Kezéből azonban majdnem kiesett az óra, amikor észrevette, hogy az őrnagy arca elváltozik. Színét veszti, kiéleződnek rajta a redők, s úgy beszűkül a szeme, mint gombostűn a gomb. Ő ugyanis, ahogy utóbb a kimagyarázkodáskor kiderült, a következőképpen értette Tót szavait:
|
||||
- Sózza be a nagymamája dupla cimpás fülét!
|
||||
Egészen természetes, hogy ilyen sértés hallatára nem tudott magán uralkodni. Öklével az asztalra csapott, és rárivallt Tótra.
|
||||
- Ezt kikérem magamnak! Tudja meg, hogy a nagyanyám Skultéti lány volt, ötödik gyereke egy falusi szűcsmesternek, de a borsodivánkai iskolaigazgató megtiszteltetésnek vette, hogyha az ötvenedik születésnapján, földig hajolva, kezet csókolhatott neki!
|
||||
Sarkon fordult. Szobájába rontott. Becsapta az ajtót. Tóték megdermedve ültek, mert a kiszűrődő zajok elárulták, hogy vendégük lecibálja kofferét a szekrényről, a fiókokat huzigálja, és csomagolni kezd.
|
||||
- Elutazik! - jajdult föl Mariska. - Mit tettél már megint, édes, jó Lajosom?
|
||||
Mind a ketten iszonyodva nézték Tótot, aki azonban csak bután bámult maga elé.
|
||||
* * *
|
||||
Más ember, ilyen vádló tekintetektől ösztönözve, magától is tudta volna a kötelességét. Aki valakit ok nélkül megbántott, kövesse meg.
|
||||
Tót azonban csak ült, konok, kifejezéstelen arccal, melyről messzire lerítt, hogy esze ágában sincs bocsánatot kérni. A történtekért kizárólag az őrnagyot hibáztatta, s még csodálkozott is, hogy a felesége meg a lánya várakozva néznek rá.
|
||||
- Mit bámultok úgy rám? - kérdezte értetlenül.
|
||||
Ágika adós maradt a magyarázattal. Mariska is csak sóhajtott egyet.
|
||||
- Jaj, Lajosom, édes, jó Lajosom...
|
||||
- Ne jajgass! - szólt rá Tót. - Én azt mondtam: háromnegyed egy. Ezt mondtam, vagy nem ezt mondtam?
|
||||
Körülnézett. Nyilván arra várt, hogy a felesége meg a lánya igazat adjon neki, mert a múltban is mindig ez történt, még akkor is, ha (kivételes esetekben) nem volt igaza. Most azonban (amikor igaza volt) nem ez történt.
|
||||
Először nem történt semmi.
|
||||
Mariska hallgatott, és könnyes szemmel meredt maga elé.
|
||||
Ágika is hallgatott. Később szomorúan megcsóválta a fejét.
|
||||
Erre Mariska fölsóhajtott, és ő is megcsóválta a fejét.
|
||||
Tót bosszús lett.
|
||||
- Nem tudtok beszélni? - kérdezte. - Miért csóváljátok a fejeteket?
|
||||
Ágika elfordult, mint akinek nincs mersze beszélni.
|
||||
Mariska, miután köténye sarkába fújta az orrát, csak ennyit mondott:
|
||||
- Csak arra kérünk, édes, jó Lajosom, hogy máskor légy egy kicsit elővigyázatosabb.
|
||||
- Bizony - kapott bátorságra Ágika. - Nem jó, ha valaki csak úgy a levegőbe beszél.
|
||||
- Én nem a levegőbe beszéltem - csapott az asztalra ingerülten Tót -, hanem megmondtam a pontos időt.
|
||||
Ezt Mariska kénytelen volt elismerni.
|
||||
Ágika se vonta kétségbe. Csak azt fűzte hozzá, hogy az emberek nem szoktak ok nélkül megsértődni. Nem lehetetlen, hogy a papa esetleg úgy közölte a pontos időt, hogy azt másvalamire is lehetett érteni.
|
||||
Bizony, mondta Mariska. Ha az őrnagy úr megbántódott, akkor bizonyára volt rá oka.
|
||||
Tót nem nagyon hitte ugyan, hogy szavait másra is lehetett volna érteni, de ha igen, az se lehetett sértő a vendégükre.
|
||||
Mariska neki is igazat adott; az ő férje még sohasem bántott meg senkit.
|
||||
Ezt Ágika is belátta. Viszont, habár nem emlékezett szó szerint a kérdéses mondatra, mégis úgy rémlett neki, mintha a papa valakinek a fülét is szóba hozta volna.
|
||||
Mariska a “fül” szóra nem emlékezett, de arra se mert volna megesküdni, hogy ez a szó nem hangzott el.
|
||||
Tót azt állította, hogy mindez merő képzelődés. Vajon kinek a fülét emlegette volna ő, ha egyszer a pontos időt kérdezték tőle?
|
||||
Ebben Mariska igazat adott neki.
|
||||
Ágika gondolkozott. Először ő is igazat adott az apjának, de aztán egyre inkább úgy rémlett neki, mintha a “fül” szó az őrnagy úr nagymamájával kapcsolatban hangzott volna el.
|
||||
Mariska is gondolkozott. Kijelentette, hogy ő vakon bízik ugyan az urában, de azért sem igent nem mer mondani, se nemet.
|
||||
Most már Tót se volt egészen biztos a dolgában. Az még esetleg elképzelhető, hogy a “fül” szó kiszaladt a száján, arra azonban semmi oka se volt, hogy az őrnagy nagymamáját emlegesse.
|
||||
Ágika bocsánatot kért, hogy régi dolgokkal hozakodik elő, de már máskor is előfordult, hogy papa minden ok nélkül furcsa dolgokat mondott.
|
||||
Mariska erre olyanformán kezdte ingatni a fejét, hogy az bólintás is lehetett, de fejcsóválás is.
|
||||
Tót hallani kívánta, mire céloz a lánya.
|
||||
Ágika nem akart erről beszélni, de hosszas nógatás után elmondta, hogy például a múlt hét szerdáján, a volt Klein-féle vendéglő előtt a papa köszönés helyett “te fekete retek”-nek nevezte Tomaj plébános urat.
|
||||
Mariska azt mondta, hogy ő nem volt jelen, és ilyesmit el se tud hinni az uráról, de az bizonyos, hogy a plébános néhány nap óta nagyon hűvösen fogadja a köszönését.
|
||||
Tót meghökkent. Ő ugyan nem emlékezett semmiféle retekre, sőt úgy tudta, hogy egy dicsértessékkel üdvözölte a papot, de azért kezdett kicsúszni a lába alól a föld.
|
||||
Végezetül aztán Mariska is megszólalt. Szemmel láthatóan nehezére esett a beszéd, de azért, mint mondotta, egy ilyen komoly percben ő se hallgathatja el az igazat, hiszen Gyulájuk életéről van szó. Éppen ezért kötelességének tartja, hogy eszébe juttassa az urának a vasúttól történt nyugdíjaztatása előzményeit.
|
||||
A nyugdíj szó hallatára Tót paprikavörös lett.
|
||||
Érthető is. Ha egy embert, aki kilenc évig szolgált mint feddhetetlen tolatásrendező Felsőpiskolc vasútállomáson, egyik napról a másikra, se szó, se beszéd, nyugdíjba küldenek, akkor az igyekszik megfeledkezni erről a megalázó emlékről. Mariska azonban úgy vélte, hogy éppen Tót érdekében jó volna végre szembenézni az igazsággal.
|
||||
Tót kijelentette, hogy erre ő is kíváncsi volna.
|
||||
Mariska azt mondta, hogy ő ki tudja elégíteni az ura kíváncsiságát, csak ahhoz ragaszkodik, hogy Ágika fogja be a fülét.
|
||||
Ágika befogta a fülét, s Mariska elmondta, hogy amikor Viktor Emmanuel olasz király Magyarország kormányzójának vendégeként őszi körvadászatra utazott az észak-magyarországi erdőségekbe, akkor a fellobogózott, virággal díszes felsőpiskolci vasútállomáson, ahol vigyázzba állt az egész vasúti személyzet, épp abban a percben, amikor a különvonat keresztülszáguldott az állomáson, az egyik tolatásrendező, akire addig sose volt panasz, hirtelen hátat fordított a vonatnak, leeresztette a nadrágját, és a szebbik felét mutatta a tovasuhanó előkelőségeknek... Ez történt, mondta Mariska, és sírva fakadt.
|
||||
Tót Lajos felhördült.
|
||||
- Ebből egy szó sem igaz! - kiáltotta. - Ki beszélte be neked ezt az ostobaságot?
|
||||
Ő is kételkedett benne, szipogta Mariska, egészen odáig, míg egy Singerné nevű jegyszedőnő, még a Berger úrék mozijában, meg nem esküdött rá, hogy szavahihető szemtanúktól a saját fülével hallotta a történetet.
|
||||
Tót magába roskadt. Ez több volt, mint amennyit az önérzete el tudott viselni; percekbe telt, míg Mariska és Ágika újra lelket vert bele. Akkor aztán kérlelni kezdték, hogy menjen, és kérjen bocsánatot az őrnagytól. Belekaroltak. Gyengéden az ajtóig kísérték, még a küszöbön is átsegítették...
|
||||
Néhány óra múlva, hajnali három óra hat perckor, Tót elszökött hazulról. Nyilvánvaló, hogy szökése és a fenti epizód között nincs és nem is lehet okozati összefüggés. Felnőtt ember nem hagyja el otthonát és családját, mert valaki nem jól értette a szavait. Ez már csak azért sem hihető, mert az őrnagy, a nála megszokott nagylelkűséggel, mindjárt meg is bocsátott neki. Mi több, amikor kijöttek a szobából, még nyomatékosan ki is jelentette:
|
||||
- Kérem, ne tegyenek neki szemrehányást. Mindnyájan emberek vagyunk... Ugye, kedves Tót?
|
||||
Tót morgott valamit. Nem volt valami jó állapotban, de miután elfoglalta helyét az asztalnál, hamarosan összeszedte magát. A munkában, ha mégoly fárasztó is, mindig van valami vigasztaló. Ráadásul az őrnagy nemcsak hogy nem neheztelt, hanem szemmel láthatóan a legjobb kedvében volt. Élvezte a friss levegőt, az éj hűvös áramlatait, és úgy szóval tartotta őket, hogy észre sem vették az idő múlását. Örömmel hallották, hogy a kedves vendégnek nemcsak a közérzete és az étvágya javult, hanem az álmai sem olyan nyomasztóak már, mint ideérkezésekor. A legutóbb például azt álmodta már, hogy ő egy zacskó viszketőpor, amit beleszórnak egy szép lány nyakába; apróra elmondta, hogy vette be magát mind mélyebben a leány ruházatába, s hogy kacagott az ő csiklandós érintésétől az álombeli lány. Ezen mindnyájan jót mulattak, még Tót is szélesen elmosolyodott. Senki se gondolta, milyen terveket forral, aminthogy arra se számított senki, hogy nem sokkal az első kínos félreértés eloszlatása után egy második, még kínosabb meglepetést tartogat nekik.
|
||||
Az történt, hogy ebben az emelkedett hangulatban, az általános jókedv közepette, jóval virradat előtt, tehát nem is túlságosan későn, Tót Lajos elásította magát, méghozzá a legkihívóbb módon, egyenesen az őrnagy arcába, olyanféle gátlástalansággal, mintha az őrnagy orvos volna, s ő a lobos manduláját akarná megvizsgáltatni vele.
|
||||
Hogy ásított, még hagyján, bár az asztalnál ülők élénken emlékeztek rá, mennyire szívére vette a vendég Tót első ásítását. Meg is dermesztette őket a rémület, ajkukra fagyasztva a szót, elakasztva kezük mozdulatát, ahogy reptében akad el egy madár, melyet a vadász golyója szíven talált.
|
||||
E baklövésre azonban, melyet akkor még néhány mentegetőző szóval jóvátehetett volna, Tót azzal tette föl a koronát, hogy mérgesen ráripakodott a feleségére: - Mit bámészkodtok? Púp nőtt a homlokomon, vagy mi?
|
||||
Amikor a fejére olvasták, hogy mit cselekedett, eleinte konokan, egy visszaeső bűnös szívósságával, megpróbálta letagadni tettét. Nem hitt a lányának. Nem hitt a feleségének. Minden érv és bizonyíték lepattant róla. Talán sohasem ért volna véget a vita, ha az őrnagy közbe nem veti magát.
|
||||
- Arra kérem magukat, hogy hagyják abba ezt a meddő szócsatát - mondta lefegyverző szelídséggel. - Voltaképpen mindegy, hogy mi láttuk-e jól, vagy Tót úr emlékszik-e rosszul. Ha ő úgy érzi, hogy nem ásított, akkor ez annyit jelent, hogy nem akart ásítani. Ezt a kérdést azonban csak ő maga tudja eldönteni. Gondolkozzék rajta, kedves Tót.
|
||||
- Eszem ágában sem volt ásítani - jelentette ki Tót.
|
||||
- Ennek igazán örülök - mondta az őrnagy. - Eszerint most sincs kedve ásítani?
|
||||
- Most sincs - mondta Tót.
|
||||
- És később? - érdeklődött az őrnagy.
|
||||
- Később sem lesz - mondta Tót.
|
||||
- Nem fogja ezt esetleg megbánni?
|
||||
- Soha!
|
||||
- Ha ez csakugyan úgy van - kérdezte az őrnagy -, hajlandó bizonyos óvintézkedéseket tenni, amelyekkel elejét lehet venni a további ásítozásnak?
|
||||
- Szíves-örömest - mondta Tót.
|
||||
- Nagyszerű! - mondta az őrnagy.
|
||||
Kijelentette, hogy ezt el is várta egy ilyen kitűnő embertől, mint Tót. Persze, mondta, az ásítás megelőzésének többféle módozata van; Tóték szerencséjére azonban ő már e téren szert tett némi tapasztalatra. A fronton ugyanis az éjszakai őrségre vezényelt katonák gyakran hajlamosak az ásításra, s ez azért veszélyes, mert az ásító embert könnyen elnyomja az álom, amiért a fronton főbelövés jár. Ott ő úgy segített a bajon, hogy az őrt álló katonák egy szilvamagot tartottak a szájukban, melyet aztán átadtak annak, aki a leváltásukra jött.
|
||||
- Nincs véletlenül valamilyen gyümölcsmag a háznál? - kérdezte.
|
||||
Mariska megcsóválta a fejét. Sajnos, közölte, a szilvaszezonnak már vége, viszont őszibarack még nincs... Látszott rajta, mennyire bántja a dolog, de az őrnagy megvigasztalta:
|
||||
- Nem baj, Mariska. Majd én kitalálok valamit.
|
||||
Töprengő arccal végigkutatta zsebeit. Úgy látszik, nem találta meg, amit keresett, mert hirtelen fölpattant, szobájába sietett, ahol végigkutatta fiókjait, s különféle használati tárgyakkal tért vissza. Letett az asztalra egy Kodak fényképezőgépet, egy doboz féregirtó port, a szolgálati pisztolyát, továbbá egy bekeretezett fényképet, melyen ő volt látható, hadnaggyá avatása napján, karddal az oldalán, egy porosnak látszó műpálmának dőlve.
|
||||
- Mindegyik jó - mondta, miközben hol a tárgyakat, hol Tót száját nézegette -, de egyik sem ideális.
|
||||
Aztán fejéhez kapott, és felkiáltott:
|
||||
- Hopp! A csipogóról majdnem megfeledkeztem!
|
||||
Mindent visszavitt, aztán sugárzó arccal egy tyúktojás nagyságú tárgyat hozott magával, melyről kiderült, hogy nem más, mint egy kis dinamós zseblámpa. Az oldalán egy kis kar volt. Ha azt megnyomták, a lámpa berregett - ezért is hívták “csipogó”-nak -, és az égő kigyúlt.
|
||||
Odanyújtotta a csipogót Tótnak.
|
||||
- Parancsoljon, kedves Tót úr!
|
||||
- Még ilyet! - kiáltott föl az álmélkodó Mariska. - Nekem ez sosem jutott volna eszembe!
|
||||
- Pedig milyen egyszerű megoldás! - csapta össze a kezét Ágika.
|
||||
Maga Tót azonban, ahelyett hogy örült volna, nyílt ellenszenvvel nézte a kis zseblámpát.
|
||||
- Mi legyen ezzel? - kérdezte.
|
||||
- Hát mi lenne? - kacagott föl Ágika. - Kapja be az apu, és kész!
|
||||
- Csak arra vigyázz, hogy le ne nyeld - figyelmeztette az urát féltő gonddal Mariska.
|
||||
- Se megrágni, se lenyelni nem szabad - magyarázta az őrnagy. - Csak szopogassa szépen, mint a savanyúcukrot.
|
||||
Tót azonban akadékoskodott. Ő ezt nem meri a szájába venni, mondta, mert amit egyszer a szájába vett, azt lenyeli.
|
||||
- Ettől nem kell félnie - nyugtatta meg mosolyogva a vendég. - Eleinte talán kissé furcsa érzés lesz, de egy zseblámpát ugyanúgy meg lehet szokni, mint egy műfogsort.
|
||||
Még ez se győzte meg Tótot. Minden férfiassága ellenére is volt benne egy gyerekes vonás. Lehet, hogy még kéretni akarta magát egy kicsit, vagy talán csak a “csipogó” név nem tetszett neki, mert tovább is húzódozott ettől a megoldástól, habár egyetlen épkézláb ellenérvet se tudott fölhozni. Segélyt kérően nézett a feleségére.
|
||||
- Te is azt mondod, Mariskám, hogy vegyem ezt a holmit a számba?
|
||||
- Hát hová máshová, édes, jó Lajosom? - csodálkozott az asszony.
|
||||
Tót még egyszer körülnézett, s aztán olyat tett, ami se korához, se társadalmi állásához nem illett. Hirtelen lemászott az asztal alá, de úgy, hogy a feje se látszott ki.
|
||||
A többiek összenéztek ugyan, de - néma megegyezéssel - nem szóltak egy szót sem. Ültek, hallgattak, vártak. Jobbat nem is tehettek volna. Egy rövidke idő múlva Tót előmászott az asztal alól. Igaz, még mindig duzzogó arcot vágott, de legalább nem ellenkezett tovább. Magától nyitotta ki a száját, s Mariska oly gyengéden dugta be a csipogót, ahogy egy anya eteti gyermekét.
|
||||
- Remélem, nincs rossz íze? - kérdezte.
|
||||
Tót a fejét rázta. A zseblámpától egy kissé kigömbölyödött az arca, ez azonban nem állt neki rosszul. Ágika meg is jegyezte:
|
||||
- Így még sokkal csinosabb az apu!
|
||||
Erre ő valamit válaszolni akart, de a nyelve mozgásba hozta a lámpa karját, amitől az berregni kezdett, égője pedig kigyulladt Tót fogsora mögött. Mindnyájan mosolyogtak.
|
||||
- Ne vesztegessük az időt! - szólt az őrnagy. - Azt hiszem, most sokkal jobban fog menni a munka.
|
||||
Ebben nem is tévedett.
|
||||
Ettől kezdve nem volt semmilyen fennakadás. Tót egyszer sem ásított. Még csak fáradtnak se látszott. Kezéből ugyan most is csupa félvállas doboz került ki, de ezt már megszokták. Mindezt csak azért kell hangsúlyozni, nehogy valaki az imént megtörtént és a később történendő események közt összefüggést keressen. Még senki se szökött meg azért, mert szájában (kizárólag elővigyázatossági okokból) egy zseblámpát tartott.
|
||||
Annál nagyobb volt a megdöbbenés, amikor fölfedezték Tót eltűnését.
|
||||
Hiányát nem mindjárt vették észre. Föltehetően akkor szökött meg, amikor véget ért a munka, mindenki kimerülten támolygott ide-oda, s a szemüket is csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudták nyitva tartani. Távolléte azért sem szúrt szemet a többieknek, mert az egri Sanitas-kötszergyár teherautója havonta csak egyszer járta be a vidéket, hogy összeszedje a kész árut. E látogatás még nem volt esedékes; Tótéknál tehát, különösen az új vágógép jóvoltából, nagy mennyiségű doboz gyűlt össze, hatalmas gúláik minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Még egy olyan nagydarab ember is, mint Tót, könnyen elveszhetett e dobozrengetegben.
|
||||
Egy idő múlva mégis föltűnt a házigazda távolléte. Szólongatni, majd keresni kezdték. Bejártak minden zugot, fölverték utána a szomszéd kerteket, aztán az egész falut, egészen a fűrésztelepig. A bartalaposi völgyet. A Bábony tisztásait. Tót sehol.
|
||||
Hová lett? És miért ment el? Talán megint fölütötte az orrát valamiért? Alig hihető. Hiszen olyan jól ment minden.
|
||||
* * *
|
||||
Tomaji főtisztelendő úr e nap délutánján a hegymászástól kifáradva tért haza, miután az uradalmi főerdész anyósának föladta az utolsó szentséget. Azon porosan, reverendásan végigvetette magát a bevetett ágyon, és álmosan behunyta a szemét.
|
||||
Ekkor azonban hangos horkolás ütötte meg a fülét.
|
||||
Először azt hitte, már a saját horkolását hallja. Visszatartotta a lélegzetét, ámde a horkolás folytatódott. Néhány perc múlva, nagy erőlködéssel - ami nem tett jót neki, mert gyomorsérve volt - sikerült az ágy alól előráncigálni Tót Lajost. Még nehezebb volt őt felébresztenie. Még annál is nehezebb szóra bírnia.
|
||||
A vidéki papságot sokan félreismerték. Állítólag gépiesen látják el szent hivatásukat, régi prédikációikat ismételgetik, csak a has örömeinek élnek, eltunyulnak... Arról azonban nem beszél senki, hogy sokszor olyan csavaros lelki problémákkal kerülnek szembe, amelyek még egy főpásztornak is próbára tennék a képességeit.
|
||||
A mátraszentannai plébános hosszú évekig nyugodtan élte világát. De mostanában, jobban mondva, az utolsó héten, mintha meghőbörödtek volna a hívei. Tegnapelőtt azzal állított be egy fűrésztelepi munkás, hogy a saját árnyéka üldözi. Kint a napsütésben mindjárt meg is mutatta az árnyékát, mely valóban csendőregyenruhát viselt. Milyen tanácsot lehet ilyenkor adni? S mit mondhatott volna Tomaji főtisztelendő úr Leonhardt luxemburgi hercegnek, a hetvenezer holdas uradalmi erdők tulajdonosának, amikor a szikár aggastyán (akinek az ereiben angol királyi vér folyt) ugyanannak a napnak estéjén, a gyóntatószékben megvallotta neki, hogy meggyőződéses kommunistának érzi magát? Arra a kérdésre, hogy mit lehet ez ellen tenni, a plébános hústalan böjtöt javasolt.
|
||||
Már e kis ízelítőből sejteni lehet, hogy Tomaji vértezve volt a legbonyolultabb lelki nyavalyák ellen, Tót vallomása azonban még őt is megrendítette. Nem is lehet azt érzéketlenül végighallgatni, amikor egyházközségnek egyik tekintélyes, ép idegzetű, pompás egészségnek örvendő tagja megtört hangon kijelenti, hogy nincs hőbb vágya, mint bemászni valami alá.
|
||||
Hogy mi alá? Tótnak mindegy volt, mi alá. És hogy miért? Tót nem tudta, miért. Ő csak annyit tudott, hogy éppen lefekvéshez készülődött, már a cipőjét fűzte ki az ágya szélén, amikor egy belső hang parancsára fölkerekedett, idejött, bemászott az ablakon, és lefeküdt a plébános ágya alá.
|
||||
Nem tagadta, hogy tettét szellemi képességeinek birtokában követte el. Álmosnak álmos volt ugyan, de egyébként teljesen beszámítható. Tisztában volt vele, hogy ez nem egészen értelmes cselekedet, de nem tudott védekezni ellene. E vágy különben már napok óta kísérti. Bárhol van is (szobában, pincében, szabad ég alatt), mindenütt azt lesi, van-e a közelben megfelelő búvóhely. Most is, miközben a főtisztelendő úrral beszél, alig bír ellenállni a kísértésnek, hogy be ne másszon a reverendája alá.
|
||||
A pap csak hallgatta. Ott állt előtte ez a szép szál ember, akinek súlyánál csak a keserve nehezebb. Mit mondjon neki? Sóhajtott egyet.
|
||||
- Ha könnyít rajtad, fiam - mondta aztán -, nem bánom, mássz be egy kis időre a reverendám alá.
|
||||
- Köszönöm, főtisztelendő úr - hárította el Tót. - Nem akarok a kísértésnek engedni, mert akkor félős, hogy egészen elhatalmasodik rajtam.
|
||||
A plébános megdicsérte. Az ablakhoz lépett, s a felhőtlen égboltra meredve, elgondolkozva állt egy darabig, aztán e szép szavakat mondta:
|
||||
- Mit tehet az ember a másikért, fiam? Háborúban vagyunk, és mindnyájan félünk. Pedig a harcok nagy messzeségben folynak, az újságok nap mint nap csapataink győzelméről írnak, de mi mégis rettegünk valamitől. Hogy mitől? Nem tudom. Ha tudnám, talán megszűnnék félni. Gondolkozz te is, kedves fiam, hátha meg tudnád mondani, mi bánt. Akkor talán te se kívánkoznál többé bebújni sehová.
|
||||
Tót lehorgasztotta a fejét. Azt mondta, őt három dolog bántja.
|
||||
A pap biztatta, hogy ne hallgasson el semmit.
|
||||
Tót azt mondta, őt mindenekelőtt az bántja, hogy a sisakját (ha erősen süt a nap) a homlokába húzva kell viselnie, mert így kívánja a kedves vendég.
|
||||
Mi a második, kérdezte a pap.
|
||||
Az, hogy este, amikor sétálni ment Varró őrnaggyal, át kellett ugrálnia a Gizi Gézáné háza előtt álló transzformátor árnyékát.
|
||||
- Ez olyan borzasztó? - kérdezte a pap, de azért biztatta, hogy mondja el a harmadik panaszát is.
|
||||
A harmadik panasza az, mondta Tót, hogy kénytelen a vendég zseblámpáját a szájába venni, nehogy dobozolás közben elásítsa magát.
|
||||
A plébános érdeklődött, nagyon nagy-e az őrnagy zseblámpája.
|
||||
Tót kénytelen volt bevallani, hogy a lámpa legföljebb akkora, mint egy tyúktojás.
|
||||
Le kell-e nyelnie a lámpát, tudakolta a pap.
|
||||
Azt neki nem is szabad lenyelnie, ismerte be Tót. Épp csak szopogatnia szabad, mint a savanyúcukrot.
|
||||
Tomaji főtisztelendő úr ekkor éktelen dühbe gurult.
|
||||
- Ez mégiscsak orcátlanság, fiam! - rivallt rá Tótra. - A háború kellős közepén vagyunk, amikor más ember az életéért reszket, vagy éppenséggel a halottait siratja... Te pedig ilyen lappáliákkal állsz elő, ahelyett hogy hálát adnál Istennek, amiért hozzád vezérelte a fiad parancsnokát? Most már sajnálom, hogy szóba álltam veled!
|
||||
Kirohant. Becsapta az ajtót. A szomszédból egy kisfiút átszalasztott Mariskáért, ő pedig puskaporos hangulatban rótta a paplak kertjének kacskaringós útjait, míg csak lélekszakadva be nem rohant Mariska.
|
||||
- Ne vágj olyan kétségbeesett arcot - mondta neki a pap, és a ház felé vezette. - Odabent vár az a nyafka urad, vidd szépen haza.
|
||||
Benyitottak. Körülnéztek. Tót nem volt látható. Sem az ágy, sem a szekrény alatt, sem a kutya vackán, sem a szennyes ruha között. Újra nyoma veszett, s nem is került elő egészen a hétórás miséig, amikor Tomaji főtisztelendő úr fülét ismét megütötte a horkolása. A már ismerős hang ezúttal a főoltár csipkés terítője alól tört ki. A plébánosnak idejében torkán akadtak a megszentelés mindenható szavai, és heves rosszullét fogta el.
|
||||
A szentmisét félbe kellett szakítani. A hívek elszéledtek. Tótot betaszigálták a sekrestyébe, és rázárták az ajtót. Mariska sírva fakadt.
|
||||
- Most mit csináljak vele? - kérdezte a paptól. - Nekem vendégem van, nem őrizhetem egész nap az uramat.
|
||||
A plébános elgondolkozott.
|
||||
- Azért olyan nehéz tanácsot adni, Mariskám, mert tekintettel kell lennünk az ő érzékenységére is.
|
||||
- Hisz ez az - bólogatott Mariska. - Még egy zseblámpát se hajlandó a szájába venni.
|
||||
- Nem lehetne egyszerűen odakötözni a székhez? Akkor biztosan nem szökik meg.
|
||||
- Ennek az a hátránya - mondta Mariska -, hogy ha sokáig ül egy helyben szegénykém, akkor elalszik.
|
||||
- Hát akkor kössetek egy csengőt a nyakába - ajánlotta a pap. - Véletlenül van is egy tartalék ministráló csengőm.
|
||||
- Olyan lenne, mint egy kis bárányka - mosolyodott el Mariska, de aztán megrázta a fejét. - Attól félek, hogy a csengőszó idegesíteni fogja az őrnagy urat.
|
||||
- Hát akkor mondd meg te, hogy mit csináljak - tárta szét a kezét tehetetlenül a pap. - Nekem véget ért a tudományom.
|
||||
- Tessék a lelkére beszélni egy kicsit - mondta Mariska. - A főtisztelendő úrra ő mindig hallgatott.
|
||||
Tomaji plébános bement a sekrestyébe, és a lelkére beszélt Tótnak. A fejére olvasta, mivel tartozik egy apa a fiának, kiváltképp, ha olyan fiúról van szó, mint Gyula. Ez hatott.
|
||||
Tót szentül megfogadta, hogy a hátralevő időben igyekszik legyőzni rossz hajlamait; nem fog többé megszökni hazulról, és elbújni se fog, se ágyak, se oltárok alá.
|
||||
A pap elbocsátotta, tudva, hogy Tót, ha valamit megígér, azt állja is. Így is lett.
|
||||
Tót egyenesen hazament. Otthon azonban nem ment a többiek közé, hanem beült a budiba. Ott ült egészen vacsoráig, sőt, étkezés után ismét oda zárkózott.
|
||||
A budin ült másnap délelőtt is. Amikor Mariska bekopogott hozzá, nem válaszolt. Úgy látszik, elaludt.
|
||||
|
||||
NEGYEDIK FEJEZET
|
||||
Levél a frontra
|
||||
Kedves, jó fiam! Remélem, soraim jó egészségben találnak. Tomaji főtisztelendő úr, amikor a hadba vonultakért imádkozik, mindig első helyen mondja a nevedet. Tudatom, hogy jól vagyunk, csak te hiányzol nagyon. Megnyugtatásodra közlöm, hogy a mélyen tisztelt őrnagy úr is kitűnően érzi magát. Eleinte nagyon kimerült és ideges volt, de már ez a tíznapos pihenés a finom hegyi levegőnkön megtette a hatását. Az első napokban borzasztó álmok gyötörték, de most már csak tréfás álmai vannak, mint például, hogy ő viszketőpor, vagy hogy egy kiskutya viszi a szájában és lóbálja, de mi ez ahhoz képest, hogy megdarálják és megeszik, mert eleinte ez volt. Apád is jól van, csak egy kicsit szórakozott, és időnkint ott feledkezik mások ágya alatt, de a plébános úr beszélt vele. Azóta sokkal jobb kedvű, bár néha visszahúzódik. Még egy örömhírem van számodra. A mélyen tisztelt Őrnagy úr megígérte, hogyha jönnek a hidegek, nemcsak odavesz magához a zászlóaljirodára, hanem vele fogsz aludni a mostani szobatársa helyett. Adná Isten, hogy így legyen. Vigyázz a gyomrodra, ne egyél zsíros ételt hidegen. Sokszor csókol anyád, Mariska.
|
||||
* * *
|
||||
Megcímezte a lapot, levitte a budihoz, és halkan (hogy az alvó vendéget föl ne ébressze) beszólt az urához, de csak egy diszkrét köhintés hallatszott, annak jeléül, hogy a helyiség foglalt.
|
||||
- Meddig leszel itt, édes, jó Lajosom? - érdeklődött Mariska.
|
||||
- Mi az? - kérdezte Tót. - Elutazik az őrnagy?
|
||||
- Mi jut eszedbe! Az őrnagy úr csak négy nap múlva utazik.
|
||||
- Akkor még maradok egy kicsit - mondta Tót.
|
||||
Vasárnap volt. Már harangoztak. Mariska, hogy el ne késsen a miséről, az ajtórésen becsúsztatta a tábori lapot, ceruzástól. Tót aláírta.
|
||||
Mariska ünneplőbe öltözött. - Elmegyek misére - szólt oda Ágikának, aki csirkét pucolt a verandán. - Apád a budin ül, az őrnagy úr alszik. Vigyázz rájuk, kislányom.
|
||||
Megcsókolta a lányát, elment.
|
||||
Körülbelül egy negyed óra múlva kilépett a szobájából az őrnagy. Álomittas hangon jó reggelt kívánt Ágikának, aztán gyűrött pizsamájában, borzas fővel, nagyokat ásítva, elindult a budi felé.
|
||||
Ágika nyugtalanul nézett utána.
|
||||
* * *
|
||||
Tóték Varró őrnagy érkezéséig példás családi életet éltek. Mariska nemcsak szerette a férjét, hanem olyannyira maga fölött állónak érezte, hogy a szeme mozgásának engedelmeskedett. Ágika meg, a kamaszlányok hevületével, szinte istenítette. Minden, ami a világon szép, az apja volt; egy fecske elsuhanása, a csokoládé elolvadása a szájban, az a szédülés, amikor egy piros rózsába nézünk: ez mind - és hozzá még sok más - együttvéve ő.
|
||||
Mihelyt Varró őrnagy betette a lábát, az eddigi vonatkozások helyébe újak léptek. Mariska lelkében lassan, fokról fokra, Ágikánál azzal a szemmel nem követhető gyorsasággal, ahogy a villám nem az egyik fába csap, hanem a másikba. Mindig a fizikai vonzalmak váltanak át a legkönnyebben; ahogy eddig apja bőrének szagát szerette, úgy most az őrnagyét szippantotta be, s Tót hangja helyett most a vendégé rezgett végig az idegzetén. Különösképpen az őrnagy csizmája vonzotta; ezt első naptól fogva maga tisztította, később az ágyába vitte, játszott vele, mint egy hajasbabával, dúdolt neki. E ronda jószág kedvéért idővel teljesen hátat fordított apja hibátlan, csalogató fényű csizmájának!
|
||||
Egy asszony azonban - egy olyan asszony, mint Mariska - sohasem tépi ki gyökerestül az érzéseit. Ő még akkor is együtt érzett az urával, amikor az oktalanul szembeszegült az őrnaggyal, aki pedig csak jót akart vele, s nem állt rá a szája egyetlen helytelenítő szóra sem.
|
||||
De ő is egyre jobban az őrnagy vonzókörébe került, bár nem fizikai, hanem inkább lelki, sőt, félig-meddig transzcendens értelemben. Bensőjét már csak az a vágy töltötte be, hogy a vendég a lehető legjobban érezze magát, s ezáltal mindinkább az őrnagy közérzetére fixálódott. Megérezte, mikor kezd szomjazni, s már hozta is a könnyű fröccsöt. Az őrnagy még maga se tudta, hogy zsigereiben bélgázok képződtek, amikor Mariska már fölállt, és tapintatosan kiment. Idővel egy óvó burokká, eleven sajthengerré vált, melynek egyetlen hivatása, hogy vendégét megkímélje minden zaklatástól.
|
||||
Érzékenysége napról napra nőtt. Ebbe bizonyára belejátszott kialvatlansága, a vele járó idegfeszültség, a fiáért, sőt már a férjéért érzett aggodalma. Mint egy telepatikus fenomén, messze távolból megérezte a vendég legkisebb rezdüléseit is; néha rejtélyes hangokat hallott, káprázatokat látott, melyek előre jelezték a vendéget fenyegető veszedelmet.
|
||||
Állt például a veranda sarkában a falnak támasztva egy kopott esernyő, melyet az egyik szobabérlő felejtett itt. Ez az ernyő minden ok nélkül néha föl szokott dőlni.
|
||||
Egy délelőtt, mialatt az őrnagy aludt, Mariska a hentesbolt előtt sorban állt húsért, melyet akkoriban csak jegyre lehetett kapni. Már ő volt a soron, amikor a bolt előtt megállt egy kerékpár.
|
||||
Valaki odaszólt:
|
||||
- Van itt egy Tótné nevezetű?
|
||||
Hiába mondták neki, hogy csak a túlfűtött képzelete játszott vele. Mariska még hónapok múlva is erősítgette, hogy a bicikli mellett egy jóságos tekintetű, ősz szakállú zsidó állt, szakasztott mása Szent Péternek.
|
||||
- Én vagyok az! - szólt ki. - Mi tetszik?
|
||||
- Jó lesz vigyázni arra az esernyőre! - intette a hang. Egy szempillantás múlva az égi követ elkarikázott.
|
||||
Szerencsére a hentesbolt nem volt messze. Mariska hazarohant, és - Isten csodája! - még a levegőben el tudta kapni az ernyőt, mely megint föl akart dőlni, és bizonyára felébresztette volna az őrnagyot.
|
||||
E szép vasárnapon, a szentmise vége felé, újabb szózatot hallott Mariska. Ezúttal nem jelent meg neki senki, hanem túlharsogva az orgona búgását, egy recsegő hangot vélt hallani, mintha egy hangszóró szólalt volna meg.
|
||||
- Halló, figyelem! Tót Lajosné született Balog Mariskát a hozzátartozói várják a férfiillemhely előtt!
|
||||
A hívek vagy nem hallották a hangszórót, vagy pedig nem értették meg a szózat fenyegető jelentését. Mariska azonban fölugrott, utat tört magának, és balsejtelmektől gyötörve futott haza.
|
||||
Már a kertajtóból meglátta a budi előtt álldogáló, dörömbölő, kiáltozó csoportot. Mit akarnak ezek itt? Miért zokog Ágika a verandán? S miért dobálja az őrnagy a nyitott kofferbe a ruhaneműjét?
|
||||
- Nekem ebből elegem van - mondta az őrnagy, akadozó hangon, elkínzott arccal. - Segítsen, nehogy elkéssem a buszt.
|
||||
* * *
|
||||
Dongtak a méhek. Illatoztak a mályvák. Varró őrnagy megállt a budi csukott ajtaja előtt. Egy kicsit sétálgatott a kertben, de az ajtó nem nyílt ki. Az őrnagy kopogott. Tót köhintett egyet.
|
||||
Az őrnagy visszament a szobájába. Ágika már a második csirkét kopasztotta, amikor újra megjelent az őrnagy, és - kissé sietősebben, mint az előbb - elindult a budiba.
|
||||
Kopogott. Tót köhintett. Az őrnagy visszajött.
|
||||
Ágika észrevette arcán a csalódottságot, és úgy érezte, hogy mondania illenék valamit. Ezt mondta:
|
||||
- Milyen szép idő van!
|
||||
Az őrnagy morgott valamit.
|
||||
- Süt a nap, de azért nincs túl meleg.
|
||||
Az őrnagy erre már nem is morgott. Bement a szobájába.
|
||||
Amikor harmadszor is dolgavégezetlenül tért vissza a kertből, arcszíne kisárgult, szemhéja veresedett. Ágika rámosolygott.
|
||||
- Szabad valamit kérdezni az őrnagy úrtól?
|
||||
Az őrnagy megállt, rámeredt.
|
||||
- Azt szeretném tudni, hogy az őrnagy úr is úgy van-e vele, hogy néha minden ok nélkül kedvetlen, bánatos, máskor pedig hirtelen jókedvű lesz, és mindenen kacag, mulat?
|
||||
Az őrnagy nem adott határozott választ; ingerülten a szobájába rohant.
|
||||
Ágika megijedt. Érezte a felelősség súlyát; okvetlenül cselekednie kell. A magas nyakú nyári vászonblúz helyett nagy sietve belebújt egy halványkék slingelt blúzocskába, melynek gallérrészét úgy be tudta tűrni, hogy a kivágásból előkandikáltak felsőtestének bimbózó formái. Haját pedig, melyet befonva viselt, kibontotta. Amikor az őrnagy ismét dolgavégezetlen tért vissza a kertből, Ágika e kacér blúzban, egy szőke hajzuhatag alatt várt rá. Odaállt elébe.
|
||||
- Most pedig kérni szeretnék valamit az őrnagy úrtól - mondta legragyogóbb mosolyával.
|
||||
Az őrnagy megállt. Fogsorát vadul összeharapta, amit úgy is föl lehetett fogni, mintha (nem nagy sikerrel) viszonozni akarná a lánymosolyt.
|
||||
- Arra szeretném kérni, hogy tessék rám nézni, és tessék szíves lenni kimondani a legelső dolgot, ami eszébe jut.
|
||||
Behunyta szemét. Szíve dobogott, mellecskéje egészen átforrósodott. Maga se tudta, mit vár, csak várt.
|
||||
Először azt hallotta, hogy az őrnagy foga összekoccan. Ez ugyan elég vérszomjasan hangzott, de másra is lehetett magyarázni. Ekkor azonban azt kérdezte az őrnagy:
|
||||
- Ki van abban a büdös budiban?
|
||||
Ágika szeme kinyílt. Ijedtében megnőtt a szeme bogara.
|
||||
- Mert ha a kedves papa truccolni akar velem - kiáltotta fenyegető hangon az őrnagy -, akkor majd megmutatom, hogy ki vagyok!
|
||||
Szobájába ment. Lerántotta a kofferét, csapkodva-kapkodva csomagolni kezdett. Ágika elvesztette a fejét; kirohant és segítségért kiabált.
|
||||
Kint javában állt a vasárnapi korzó. Persze, összejött egy csomó ember, de a kislány magyarázatától se lettek okosabbak. Ki ül a budin, és miért? Ki akar emiatt elutazni, és miért? Végül azt sütötték ki, hogy a házikóban ellenséges ejtőernyősök vannak bezárkózva. Körülvették a budit, és - tisztes távolból - szidalmakat szórtak rá. Aki tudott valamit angolul, angolul.
|
||||
Mariska, amikor lélekszakadva hazaérkezett, először a hívatlan vendégsereget küldte dolgára. Aztán bekopogott a budiba. Öklével verni kezdte az ajtót, de csak egy diszkrét köhintést kapott válaszul.
|
||||
Futott az őrnagyhoz. Összetett kézzel kérte, hogy legyen egy kis ideig türelemmel. Aztán kirohant a házból, és becsöngetett a Cipriani villába.
|
||||
* * *
|
||||
Az európai hírű ideggyógyász nagyon kedvelte Tótékat. Ingeit csak Mariskával engedte mosatni. Cipőit, kalapjait Tóttal viseltette egy-két hétig, hogy jobban testhez álljanak.
|
||||
Épp vasárnapi sziesztáját tartotta, de készséggel fölkelt, maga ment át, saját kezűleg dörömbölt a budin.
|
||||
- Én vagyok itt, kedves Tót. Szeretnék magával beszélgetni egy kicsit.
|
||||
Tót nem ellenkezett. Kijött a budiból, átengedte helyét az őrnagynak, engedelmesen követte a professzort, aki dolgozószobájába vezette, gondosan megvizsgálta, és elégedetten megveregette a vállát.
|
||||
- Magának olyan szervezete van, hogy csak gratulálni lehet. De azért mondja el a panaszait, kedves Tót.
|
||||
Széles homlokával, hegyesre nyírt, ezüst szakállával oly bizalomgerjesztően nézett rá, hogy Tótnak szinte jólesett kiönteni a szívét.
|
||||
- Nincs semmiféle panaszom, méltóságos professzor úr. Én csak azt nem értem, hogy mit akarnak tőlem, hiszen megtettem minden tőlem telhetőt. A homlokomba húzom a sisakomat, mint egy részeg kocsis. Leszoktam az ásításról és a nyújtózkodásról, még arról is lemondtam, hogy bemásszak a plébános úr ágya alá, ami eléggé nehezemre esett. Beláttam, hogy Gyulánk életéről van szó, és ezért még az őrnagy úr zseblámpáját se köpöm ki, amikor beleteszik a számba. Mit lehet még egy apától kívánni? És miért bűn az, hogy szívesen ülök a budin?
|
||||
- Érdekes - figyelt föl az európai hírű ideggyógyász. - Magánál hasmenést okoz, ha szájába vesz egy zseblámpát?
|
||||
- Teljesen normális az emésztésem, méltóságos professzor úr. Én csak azért ülök a budin, mert ott jó. Nem háborgat senki, zümmögnek a bogarak, és ha beriglizem az ajtót, szinte az anyám ölében érzem magam... Hát akkor miért dörömbölnek? Rossz ez? Bűn ez? Vagy talán valami betegség?
|
||||
- Dehogy betegség - mosolygott a professzor. - Kortünet, kedves Tót... Régóta szeret a budiba zárkózni?
|
||||
Szó sincs róla, mondta Tót. Ő ezt a szokást csak néhány nap óta vette föl. Bár, ha jobban belegondol a dologba, akkor kezdte a szóban forgó helyet megkedvelni, amikor a kedves vendég megérkezett.
|
||||
- Sejtettem - bólintott a professzor. - Ha szabad kérnem, álljon föl egy percre, kedves Tót.
|
||||
Tót fölállt. A tanár végigmérte.
|
||||
- Mit gondol, kedves Tót, milyen magas maga?
|
||||
- Én az átlagosnál magasabb növésű vagyok.
|
||||
- És a kedves vendégük alacsonyabb termetű magánál?
|
||||
- Ő nekem legföljebb a vállamig ér.
|
||||
- Hát ez a baj, kedves barátom - állapította meg a világhírű professzor. - Maguk ketten ennek a különbözetnek a betegei. Tudom, mennyire szereti a fiát, de azt mégsem kívánhatja egy őrnagytól, hogy egész nap fölnézzen a házigazdájára. Lássa be, hogy ezt maga se bírná ki soká.
|
||||
- Belátom - mondta Tót. - De a testmagasságomon, sajnos, nem tudok változtatni.
|
||||
A professzor mosolygott. Sokkal nagyobb bajokon is lehet segíteni; ma, amikor megszűnt a pestis, gyógyítható a veszettség, rossz emlék csupán a gyermekágyi láz, az ilyen panaszok játszva orvosolhatók... Az volna a legegyszerűbb, ha sámlira állítanák az őrnagyot. Ellene szól, hogy leeshetik, esetleg megüti magát, ami az egész üdülését elronthatná, és kiszámíthatatlan következményekkel járhat... Ő tehát azt javasolja, hogy inkább Tót mondjon le a kényelméről erre a kis időre.
|
||||
- Én még a lélegzésről is örömest lemondok - jelentette ki Tót. - De akkor is magasabb leszek az őrnagy úrnál.
|
||||
- Mindjárt nem lenne magasabb nála - mondta a nagy ideggyógyász -, ha némiképp berogyasztaná a térdízületét.
|
||||
Tót nézett egy nagyot.
|
||||
- Hogy én berogyasszam a térdemet? - ismételte buta arccal.
|
||||
- Magának ez meg se kottyan, kedves Tót.
|
||||
- Átmenetileg vagy állandó jelleggel?
|
||||
A tanár úgy vélte, hogy nem tesz jót a szervezetnek, ha valaki folyton változtatja a testtartását. Azt tanácsolta, hogy még alvás közben is húzza föl a térdét; így aztán ez a pozitúra úgyszólván második természetévé lesz.
|
||||
Tót gondolkozott.
|
||||
- Nem - mondta aztán. - Ezt én nem bírom ki.
|
||||
- Ne hallgasson a hiúságára! - intette a tanár. - Inkább a fiára gondoljon. Mi jobb: ha behajlítja a térdét, vagy magára haragítja Gyula parancsnokát?
|
||||
Ez döntő érv volt. Tót, habár bensőjében még mindig vonakodott, semmit se tudott ellene fölhozni. Sóhajtott egyet, aztán lassan berogyasztotta a térdét, amitől rögtön kisebb lett egy fejjel.
|
||||
- Így elég?
|
||||
- Elég! - mondta a professzor. - Ennél többet a világ legalacsonyabb őrnagya se kívánhat.
|
||||
- Mert ha muszáj, még rogyhatok lejjebb is egy kicsit.
|
||||
- Ne fáradjon - mondta a tanár. - Inkább azt nézzük, tud-e így járkálni.
|
||||
Megpróbálták. Sikerült. Tud-e így futni. Futni is tudott. Fölállni, leülni, a könyvespolc létrájára mászni... Minden úgy ment, mint a karikacsapás.
|
||||
- Most már nyugodtan hazamehet - mondta a híres ideggyógyász. - Majd meglátja, milyen fogadtatásban lesz része.
|
||||
A hazamenetel gondolatára Tót elkomorodott. Az ablakból, ahol állt, épp a mátraszentannai korzózókra látott. Ő itt mindenkit ismer. Őt is ismerik. S akárhogy nézi őket, egyiknek sincs berogyasztva a lába.
|
||||
- Én így nem megyek végig az utcán, méltóságos professzor úr - mondta eltökélten. - Ujjal fognak rám mutogatni az emberek!
|
||||
- Ne legyen olyan beképzelt, kedves barátom - csóválta a fejét Cipriani. - Azt hiszi, maga az egyetlen? Téved, kedves Tót. A mai világban mindenki kénytelen áldozatot hozni.
|
||||
Az övéihez hasonló panaszok, nyugtatta meg Tótot, a mai ideggyógyászok praxisában úgyszólván mindennaposak. Minden kornak megvan a divatos betegsége; mostanában általános az a jelenség, hogy senki se ismeri saját testméreteit. A többség egy fejjel alacsonyabbnak szeretne látszani, de akadnak cseplesz kis emberkék, akik óriásoknak hiszik magukat. Az orvostudomány tehetetlen, hiszen erre nincs abszolút mérték, csak az számít, hogy ki-ki szubjektíve mekkorának hiszi magát. Az Acta Medica Hungaricában cikk jelent meg egy zsidó orvosról, aki (száztíz centiméteres hasbőséggel) lakásából rendszeresen a kulcslyukon keresztül távozik, és úgy is jár haza. Ha őt nem kötné az orvosi titoktartás, szép számú példát mondhatna a saját praxisából is; így csak arról biztosíthatja Tótot, hogyha behajlítja a térdét, az a legszerényebb áldozat, amit a fia érdekében hozhat.
|
||||
- Tegyünk egy próbát - ajánlotta. - Sétáljon egyet berogyasztott térddel, és figyelje, mit szólnak hozzá az emberek... Ha ez megnyugtatja, el is kísérem magát.
|
||||
Tót elfogadta a megtisztelő ajánlatot. Elindultak az utcán, ahol most volt legnépesebb a korzó. És mi történt? Semmi sem történt. A gyerekek messziről megsüvegelték, a felnőttek barátsággal köszöntötték, volt, aki meg is állt, és érdeklődött a családja avagy a vendég hogyléte felől. Csak egyszer ütötte meg a fülüket valami vihogó, félállati röhögés.
|
||||
Ez Gyuri atyustól eredt, a kelekótya levélhordótól, aki mindeddig félistent tisztelt Tótban, most azonban négykézláb körülfutotta, és megugatta, mint egy kutya.
|
||||
A professzor legyintett.
|
||||
- Mit vár ettől? - mosolygott Tótra. - Háromszor volt már nálam a klinikán, de nem lehet rajta segíteni.
|
||||
El is búcsúzott Tóttól, mert nem volt szüksége a kíséretére. A járókelők nem vettek észre rajta semmit, sőt, mintha még a szokottnál is nagyobb megbecsüléssel öveznék... Így például az agarait sétáltató Leonhardt luxemburgi herceg (aki eddig legfeljebb a köszönését fogadta) most megállt, rávigyorgott, és az ujjával tréfásan fenyegetőzve, tört magyarsággal rászólt:
|
||||
- Sétáltoksz, sétáltoksz? Lányoksz után mászkáltoksz?
|
||||
Ha még ez se lett volna elég Tótnak, az otthoni fogadtatás végképp megnyugtatta volna. Mariska ugyanolyan örömteli mosollyal fogadta, mint máskor, és Ágikának se tűnt föl semmi, pedig ő egy tollpihét is észre szokott venni az apján. Legföljebb az őrnagy szeme állt meg rajta egy pillanatra, amikor frissen borotválva, kölniszagot árasztva, kilépett a szobájából.
|
||||
Bement, kijött, s újra meg újra szemügyre vette Tótot, mintha valami, egészen kicsike dolog mégis másképp volna, mint egyébkor. Amikor fürkész pillantásával már harmadszor végigmérte, meg is kérdezte:
|
||||
- Mondja csak, kérem... Mi történt magával?
|
||||
- Semmi - mondta Tót.
|
||||
- Hát nem tudom - méricskélte töprengve az őrnagy. - Mintha egy fejjel megnőtt volna!
|
||||
Tótnak ugyan inkább az volt az érzése, mintha összement volna egy fejjel, de hát az a fontos, hogy a vendég elégedettnek látszott a változással. Cipriani professzor jóslata valóra vált. Soha, se most, se később, nem vette észre senki, hogy be van rogyasztva a térde.
|
||||
Más ember boldog, de legalább elégedett lett volna! Hiszen ennél kevesebbért ennél többet kívánni sem lehet. Amikor asztalhoz ültek, a vendég valósággal elhalmozta Tótot kedvességének és barátságának jeleivel: ő azonban konok arccal ült, étvágytalanul kóstolgatta az ételt, s egy óvatlan pillanatban egyszer csak üresen állt a széke.
|
||||
Mariska kiállt a verandaajtóba.
|
||||
- Lajos! - kiáltotta. - Hol vagy, édes, jó Lajosom?
|
||||
Csak egy diszkrét köhintés hallatszott a mályvabokrok felől.
|
||||
* * *
|
||||
Egy darabig békén hagyták.
|
||||
De később, amikor már jól benne jártak a délutánban, és Tót még mindig nem volt hajlandó előjönni, Mariska megpróbálta jobb belátásra bírni. Előbb kérő szókkal, aztán okos érvekkel igyekezett a lelkére szólni, de amikor ennek se volt hatása, kijött a béketűrésből!
|
||||
- Háromig számolok! - förmedt a férjére, oly pattogó hangon, ahogy még sose beszélt vele. - Ha nem jössz ki, akkor lakatost hozok!
|
||||
Mintha a falnak beszélt volna. Tót megátalkodottan hallgatott.
|
||||
Mit volt mit tenni? Mariska nagy kínban odaállt az őrnagy elé, és ötölve-hatolva tájékoztatta férjének konokságáról.
|
||||
- És már azt hittem, hogy a kedves Tót úrnak el van rontva a gyomra! - kiáltott fel az őrnagy. - Eszerint ő puszta kedvtelésből tartózkodik azon a helyen?
|
||||
Mariska ezt is beismerte, szépítés nélkül. De ha arra számított, hogy a vendég fölháborodik, vagy legalább sértve érzi magát, akkor kellemes csalódás érte.
|
||||
Az őrnagy szemmel láthatóan fel volt villanyozva. Érdeklődött, vajon Ágika ráér-e, s ha igen, hajlandó-e átmenni a Klein-féle vendéglőbe egy üveg jégbe hűtött sörért? Két poharat kért. Sörnyitót kért. Aztán, sörrel, poharakkal, sörnyitóval fölszerelve, udvariasan bekopogott a kerti házikóba.
|
||||
- Ne gondolja, kedves Tót úr, hogy ki akarom innen túrni, csak eljöttem magát meglátogatni. Hoztam egy üveg jégbe hűtött sört. Remélem, a világosat szereti?
|
||||
- Én minden sört egyformán szeretek - mondta Tót. - Ha meg nem veti szerény ülőkémet, méltóztassék helyet foglalni.
|
||||
Egészen behúzódott a sarokba, és mentegetőzött a helyszűke miatt. Szerencsére, ha szorongva is, el tudtak helyezkedni. A sört lábhoz tették, a poharakat azonban tartaniuk kellett.
|
||||
Együttlétük első perceiben Tót némiképpen feszélyezettnek érezte magát, ami természetes, hiszen még sohasem volt ilyen szűk helyen ilyen magas állású személlyel összezárva.
|
||||
Mentegetőzött, amiért ilyen kezdetleges a helyiség. Hiába, faluhelyen nem lehet jobbat várni.
|
||||
Az őrnagy megnyugtatta, hogy az ő kívánalmainak e kis házikó tökéletesen megfelel.
|
||||
Tótot bántotta, hogy nem tisztíttatta ki a gödröt, pedig már a szivattyút is idehozatta. A lajt tulajdonosa azonban ellenezte a gödörtisztítást.
|
||||
Miért kellett volna tisztogatni? Hát olyan nagy igényű vendég ő? - kérdezte az őrnagy.
|
||||
Nem. Az őrnagy nem nagy igényű, de már más vendégek is panaszkodtak a szagra.
|
||||
Az őrnagy fejcsóválva megállapította, hogy őt Tót még mindig félreismeri. Pedig, ha jól emlékszik, egész ittléte alatt nem panaszkodott semmire, legkevésbé erre az árnyékszékre, mely minden igényt kielégít.
|
||||
- Hát - mondta szokott szerénységével Tót - ha sokat nem is tudunk nyújtani a vendégeinknek, de azért igyekszünk.
|
||||
- Én a maga helyében ki se mennék innen - mondta az őrnagy.
|
||||
- Nem is - mondta Tót. - Csak ha muszáj.
|
||||
- Maga okos ember! Hallja a lombsusogást?
|
||||
- Hallom.
|
||||
- És mi zúg itt?
|
||||
- Egy bogár - mondta Tót.
|
||||
- Hogy hívják?
|
||||
- Zöld húslégy.
|
||||
- Szép név - mondta az őrnagy.
|
||||
Egy darabig még elhallgatták a zöld húslégy zúgását, a lombok susogását. Régi élettapasztalat, hogy a legszebb perceknek is végük szokott lenni.
|
||||
- Sajnos, mennem kell - állt föl az ülőkéről az őrnagy. - Érezze jól magát, kedves Tót.
|
||||
- Köszönöm a megtisztelő látogatást, mélyen tisztelt őrnagy úr.
|
||||
- Miközöttünk - jegyezte meg a vendég - voltak ugyan eleinte kisebb nézeteltérések, de most már szerencsésen elsimult minden.
|
||||
- Hála Istennek - állt fel Tót. - Tessék máskor is benézni hozzám.
|
||||
- Mihelyt tehetem... Remélem, lesz szerencsénk a dobozolásnál? - érdeklődött az őrnagy.
|
||||
- Az csak természetes.
|
||||
- Mulasson jól! - búcsúzott az őrnagy. - Én pedig azzal a kellemes érzéssel távozom innen, hogy ezekben a nehéz időkben, amikor senki se találja a helyét, legalább maga ott van, ahová való!
|
||||
* * *
|
||||
Varró őrnagy üdülésének utolsó napjai eseménytelen egyhangúságban teltek el. Mindnyájan elégedettek voltak. Amikor aludni lehetett, aludtak. Amikor dobozolni kellett, dobozoltak. Beállt az egyensúlyi állapot.
|
||||
Mégis, mint érdekességet, meg kell említeni, hogy Tót Lajos váratlanul kedvet kapott a dobozhajtogatáshoz. Ezt a muszájmunkát olyan ambícióval kezdte csinálni, hogy hamarosan az ő dobozai sikerültek a legszebben: kézről kézre adták, forgatták, csodálták őket.
|
||||
- Nézzék az aput! - lelkendezett Ágika.
|
||||
- Ki hitte volna? - csóválta a fejét az őrnagy.
|
||||
- Látod, édes, jó Lajosom - tette hozzá Mariska. - Egy kis jóakarattal csodát lehet művelni.
|
||||
Ennek az egyensúlyi állapotnak, persze, Tóték adták meg az árát. A kialvatlanságtól, az állandó szorongástól, a szokatlan idegfeszültségtől mindnyájan el voltak csigázva. Mariska például, akárhogy vigyázott, mindent kiejtett a kezéből, de az is előfordult, hogy állva elaludt néhány percre, tágra nyitott szemmel, mint egy tyúk, melyet kísérleti célból meghipnotizáltak.
|
||||
Ágika nem ejtett el: ő inkább feldöntött, nekiment. Egyszer, amikor Tóttal ketten maradtak egy sötét szobában, többször is összeütközött vele. Sőt, amikor villanyt gyújtottak, a világos szobában is beleszaladt az apjába. - Pardon - mondta, hátrálva földöntötte a vasalólábat, és újra az apja felé indult. Tót pedig, bár lett volna helye kitérni, szintén a lánya felé vette az útját. Összeütköztek, mint két mozdony; úgy látszik, elérték azt a fáradtsági fokot, ahol a sötétség nem különbözik a világosságtól.
|
||||
Tóton magán alig látszott, milyen rossz bőrben van, pedig ezt a négy napot valamilyen zsongó kábulatban élte át. Ez azonban már csak olyanféle tüneteket váltott ki belőle, mint az aggkori gyengeség jegyei, melyekből hiányzik a fönség. Hangosan kellett hozzá beszélni, mert a hallása megromlott. Olykor-olykor elfelejtette lenyelni a falatot; egy darab hús estétől reggelig a szájában maradt. Hétköznapi cselekvéseket fölcserélt egymással: egyszer a szódavizes üveggel próbált fésülködni, a búcsúvacsorán pedig, amikor a tyúklevest kanalazta, az a téves képzete támadt, hogy nem a levesnél tartanak, hanem már a szivarnál. Minthogy a füstöt mindig az orrán szokta kiengedni, az asztaltársak egyszer csak azt vették észre, hogy Tót orrán csak úgy dől kifelé a sok rizs, borsó, sárgarépa, no meg Mariska híres grízgaluskái.
|
||||
E kis zökkenőkön azonban már nem akadt fönn senki. Egy a fontos: hogy a vendég elégedett, jókedvű, idegileg kiegyensúlyozott, és e két hét alatt majdnem négy kilót hízott!
|
||||
Mindez abban a pár szóban kristályosodott ki, melyekkel az őrnagy, amikor már a délutáni buszra vártak, elbúcsúzott tőlük:
|
||||
- Higgyék el, kedves Tóték, nekem semmi kedvem sincs elutazni.
|
||||
Mariska nagyot sóhajtott, de ezt a sóhajt az öröm fakasztotta.
|
||||
- Minekünk is fáj - mondta -, hogy el kell válnunk a mélyen tisztelt őrnagy úrtól.
|
||||
- Magával pedig - fordult az őrnagy Tóthoz - nagyon meg vagyok elégedve, kedves Tót. Csak vigyázzon, hogy vissza ne essen a régi hibáiba!
|
||||
Tót kifejezéstelen arccal nézett rá, és valamit morgott a foga közt. Ezt Mariska, aki legközelebb állt hozzá, így értette:
|
||||
- Rottyints a gatyádba!
|
||||
Nagy kérdés, hogy jól hallotta-e, mert dübörögve megérkezett a távolsági busz, és elnyomott minden hangot.
|
||||
A busz megállt. Az őrnagy sorra kezet fogott velük. Ágikát homlokon csókolta.
|
||||
- Isten velük! Úgy érzem magam, mintha egy új életem kezdődött volna a maguk vendégszerető otthonában. Nem vagyok a szavak embere. Inkább majd tettekkel mutatom meg, milyen hálát érzek.
|
||||
Tóték csak álltak meghatottan. Az őrnagy fölszállt, aztán kihajolt az ablakon.
|
||||
- Még egyszer köszönöm a szíves vendéglátást.
|
||||
- Örülünk, hogy jól érezte magát az őrnagy úr.
|
||||
- Minden jót, kedves Tóték!
|
||||
- Szerencsés utat, őrnagy úr.
|
||||
Az autóbusz elindult. Az őrnagy még odakiáltotta:
|
||||
- Remélem, nem voltam terhükre?
|
||||
Mind a hárman intettek, és kiabáltak, hogy jaj, dehogy!
|
||||
Az autóbusz eltűnt a kanyarban. Tóték még mindig integettek, de arcukról eltűnt a búcsúmosoly, sorban egymás után, ahogy három gyertyát fújnak el.
|
||||
Tót nem mozdult. Még intésre emelte karját, és még mindig az út kanyarulatát leste, mintha attól félne, hogy váratlanul visszafordul a busz, leszáll róla az őrnagy, és minden elölről kezdődik. Minthogy ez nem következett be, Tót megnyugodott.
|
||||
Először is levette sisakját, és úgy tette vissza, hogy testének függőleges tengelye a sisak vízszintes tengelyével kilencvenfokos szöget zárjon be. Aztán megpróbálta kiegyenesíteni a térdét.
|
||||
- Segíts már, Mariskám - mondta, mert a térde egészen belemerevedett a behajlított tartásba. Csak a két nő közös segítségével sikerült végre kiegyenesítenie. Ekkor azonban kihúzta magát, és szeretteitől közrefogva, emelt fővel, szép, büszke lépteivel elindult hazafelé.
|
||||
Otthon körül se nézett. Egyenesen az új margóvágóhoz lépett. Az ormótlan alkotmány alig fért ki az ajtón. Lecipelte a budi mögé, a mályvabokorig; amikor visszajött, és zihálása elcsitult, kijelentette:
|
||||
- Mostantól kezdve reggel fogunk reggelizni, este fogunk vacsorázni, és éjjel fogunk aludni. Megértettétek?
|
||||
- Úgy lesz minden, ahogy te akarod, édes, jó Lajosom - mondta legszerelmesebb mosolyával Mariska.
|
||||
Úgy is lett. Amikor beesteledett, megvacsoráztak. Utána Tót az ajtóhoz húzta kényelmes karosszékét. Mariska odahúzódott az urához, és magával vonta a kislányát, aki úgy fonódott az apjára, mint egy inda. Néhány percet töltöttek el így; fejük fölött szikrázott a csillagporos augusztusi éj, s a Bábony, mint egy óriási, zöld tüdő, esti hűvösséget lehelt rájuk. Majd jön a tél... A nagy, orosz tél, dermesztő szeleivel, metsző hidegével. De az ilyen zászlóaljirodák bizonyára jól vannak fűtve, a parancsnokok pedig kőházakban laknak, s a kőházakat, főleg éjjel, amikor lakói alusznak, kettőzött őrség veszi körül. Így talán azokat a keveseket, akiknek ilyen kiváltságosak a körülményei, remélhetően nem éri baj.
|
||||
* * *
|
||||
Leltár
|
||||
Felvétetett a gomeli tábori kórházban Kincs Károly g. hadnagy által, Koroda I. őrmester és Boglár D. őrmester, mint tanúk jelenlétében, a Tót Gyula zászlós tulajdonát képező ingóságokról, melyekbe a kincstár tulajdonát képező darabok nem számíttattak be.
|
||||
Elnevezés:
|
||||
Leírás:
|
||||
egy habselyem alsó
|
||||
-
|
||||
Elnevezés:
|
||||
Leírás:
|
||||
egy zsebkendő
|
||||
kockás
|
||||
Elnevezés:
|
||||
Leírás:
|
||||
bőrtárca, pénz
|
||||
38 P 60 fillér
|
||||
Elnevezés:
|
||||
Leírás:
|
||||
egy tintaceruza
|
||||
-
|
||||
Elnevezés:
|
||||
Leírás:
|
||||
egy fénykép
|
||||
1 férfi + nőalak
|
||||
Elnevezés:
|
||||
Leírás:
|
||||
20 Honvéd cigaretta
|
||||
-
|
||||
(Dátum, aláírás)
(Szétázott az esővizes hordóban)
|
||||
* * *
|
||||
Mariska rámosolygott az urára.
|
||||
- Fáradt lehetsz. Feküdjünk le, édes, jó Lajosom.
|
||||
- Csak előbb még elszívok egy szivart - mondta Tót.
|
||||
Mariska futott a szivarért, Ágika tűzzel szolgált, Tót pedig élvezettel leszívta a füstöt. Szerette az élet apró örömeit. Most olyan jól érezte magát, hogy nyújtózott egyet, amibe beleroppantak az ízületei, aztán felsóhajtott:
|
||||
- Jaj, anyám, anyám, szegény, jó anyám!
|
||||
Ebben a pillanatban közeledő lépések hallatszottak. Tóték csodálkozva néztek föl.
|
||||
A veranda ajtajában ott állt Varró őrnagy, kofferral a kezében, sugárzó arccal, széles mosollyal.
|
||||
- Látom, kedves Tóték, hogy nem hisznek a szemüknek - mondta. - Pedig igaz!
|
||||
Tót valamilyen furcsa, pukkanásszerű hangot hallatott. Nem emberi hang volt. Olyasféle hang volt, mint amikor egy kútba fulladóból feljön az utolsó buborék. Beszélni azonban nem tudott.
|
||||
Beszélni senki se tudott. Csak nézték az őrnagyot, kiguvadt szemmel.
|
||||
- Egerben le akartam pecsételtetni a szabadságos levelemet, de a pályaudvar-parancsnokságon azt a kellemes hírt közölték velem, hogy a partizánok fölrobbantottak egy hidat, és ezért három napig nem járatnak szabadságos vonatot...
|
||||
Rámosolygott Tótra, Tótnéra, Ágikára.
|
||||
- Úgyis olyan nehéz volt egymástól elválni; gondoltam, ezt a három napot maguknál töltöm el... Remélem, nem leszek terhükre?
|
||||
Tóték még most se bírtak szólni. Az őrnagy bevitte kofferét, aztán visszajött, s a tettvágytól buzogva így szólt:
|
||||
- Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit...
|
||||
Elhallgatott. Nézelődött.
|
||||
- Ejnye már - mondta. - Hová lett az új margóvágó, kedves Tót?
|
||||
Tót megpróbált válaszolni, de ez csak a harmadik nekifutásnál sikerült neki.
|
||||
- Levittem a kertbe, mélyen tisztelt őrnagy úr.
|
||||
- Miért? - csodálkozott az őrnagy. - És hová?
|
||||
- Csak ide a mályvákhoz - mondta szolgálatkészen Tót. - Tessék parancsolni, mindjárt megmutatom.
|
||||
Eltűntek a sötétben.
|
||||
Mariska és Ágika ott maradtak, álltak, a sötétbe meresztették a szemüket. Látni nem láttak semmit. Egy ideig nem is történt semmi. Aztán tompa döndülés hallatszott. Ettől megrázkódtak. Aztán megint lecsapott a margóvágó acélkarja; ettől a döndüléstől is megrázkódtak. Úgyszintén a harmadiktól is.
|
||||
Megint elmúlt egy kis idő. Aztán visszajött Tót. - Miért álltok itt? - kérdezte. - Menjünk lefeküdni.
|
||||
Megágyaztak. Levetkőztek. Ágyba bújtak.
|
||||
Mariska eloltotta a villanyt. Ő is lefeküdt. Egy ideig hallgatott, aztán félénken megkérdezte: - Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
|
||||
- Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?
|
||||
- De jól tetted, édes, jó Lajosom - mondta Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.
|
||||
Feküdtek, hallgattak, forgolódtak. Oly fáradtak voltak, hogy végül mégiscsak elnyomta őket az álom. Tót azonban alva is forgolódott, rúgott, nyögött, egyszer majd kiesett az ágyból.
|
||||
Rosszat álmodott talán? Ez azelőtt nem volt.
|
||||
|
||||
Executable
+93812
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
@@ -0,0 +1,92 @@
|
||||
using System;
|
||||
using System.IO;
|
||||
using System.Text.RegularExpressions;
|
||||
using System.Collections.Generic;
|
||||
using System.Linq;
|
||||
using DiffMatchPatch;
|
||||
|
||||
namespace filter
|
||||
{
|
||||
class Program
|
||||
{
|
||||
static int Main(string[] args)
|
||||
{
|
||||
if (args.Length != 2 ||
|
||||
!Directory.Exists(args[0]) ||
|
||||
!Directory.Exists(args[1])) {
|
||||
|
||||
Console.WriteLine("Input folder expected!" +
|
||||
"\n\nUsage: filter [dictionary words folder] [supporting words folder]");
|
||||
return -1;
|
||||
}
|
||||
|
||||
string dictionaryFolder = args[0];
|
||||
string supportingFolder = args[1];
|
||||
|
||||
HashSet<string> candidateWords = new HashSet<string>();
|
||||
foreach (string file in Directory.GetFiles(dictionaryFolder))
|
||||
{
|
||||
string content = File.ReadAllText(file);
|
||||
HashSet<string> additionalWords = filterWords(content);
|
||||
candidateWords.UnionWith(additionalWords);
|
||||
}
|
||||
|
||||
HashSet<string> supportingWords = new HashSet<string>();
|
||||
foreach (string file in Directory.GetFiles(supportingFolder))
|
||||
{
|
||||
string content = File.ReadAllText(file);
|
||||
HashSet<string> additionalWords = filterWords(content);
|
||||
supportingWords.UnionWith(additionalWords);
|
||||
}
|
||||
|
||||
candidateWords.IntersectWith(supportingWords);
|
||||
printCandidateWords(candidateWords);
|
||||
|
||||
return 0;
|
||||
}
|
||||
|
||||
private static char[] worddelimeters = new char[] {
|
||||
'\r', '\n', ' ', '\t', '/', '"', '-', '’', '”', '“', '.', ',', '?', ';', '!', ':', '(', ')', '„', '”', '…', '[', ']', '»', '«'
|
||||
};
|
||||
private static Regex valid = new Regex("^[a-z]+$");
|
||||
|
||||
private static HashSet<string> filterWords(string content)
|
||||
{
|
||||
HashSet<string> wordlist = new HashSet<string>();
|
||||
|
||||
string[] words = content.Split(
|
||||
worddelimeters,
|
||||
StringSplitOptions.RemoveEmptyEntries);
|
||||
|
||||
foreach(string word in words) {
|
||||
if(valid.IsMatch(word) && word.Length > 2 && !wordlist.Contains(word)){
|
||||
wordlist.Add(word);
|
||||
}
|
||||
}
|
||||
|
||||
return wordlist;
|
||||
|
||||
}
|
||||
|
||||
private static void printCandidateWords(HashSet<string> wordlist) {
|
||||
string previousWord = string.Empty;
|
||||
|
||||
foreach(string word in wordlist.OrderBy(s => s)) {
|
||||
diff_match_patch dmp = new diff_match_patch();
|
||||
List<Diff> diff =
|
||||
dmp.diff_main(previousWord, word).
|
||||
Where(d => d.operation != Operation.EQUAL).
|
||||
ToList();
|
||||
// Result: [(-1, "Hell"), (1, "G"), (0, "o"), (1, "odbye"), (0, " World.")]
|
||||
|
||||
if(diff.Count == 1 && diff[0].text.Length == 1 ) {
|
||||
// Console.WriteLine(previousWord + ", " + word + ": " + diff[0]);
|
||||
// continue;
|
||||
}
|
||||
|
||||
previousWord = word;
|
||||
Console.WriteLine(word);
|
||||
}
|
||||
}
|
||||
}
|
||||
}
|
||||
File diff suppressed because it is too large
Load Diff
@@ -0,0 +1,3 @@
|
||||
{
|
||||
"folders": []
|
||||
}
|
||||
@@ -0,0 +1,8 @@
|
||||
<Project Sdk="Microsoft.NET.Sdk">
|
||||
|
||||
<PropertyGroup>
|
||||
<OutputType>Exe</OutputType>
|
||||
<TargetFramework>netcoreapp2.1</TargetFramework>
|
||||
</PropertyGroup>
|
||||
|
||||
</Project>
|
||||
+50
@@ -0,0 +1,50 @@
|
||||
* Generating the hungarian DiceWare dictionary
|
||||
** Design goals
|
||||
*** The words must be easy to remember.
|
||||
Words used in classical litrature books are extracted. These are the
|
||||
books that every Hungarian probably have read. Words that are used
|
||||
more frequent are considered easier to remember.
|
||||
*** The words must be easy to type
|
||||
Ony words with no accent are selected. These are easier to type even
|
||||
on a foreign keyboard. (Probably the letters y and z should be
|
||||
excluded too.)
|
||||
*** The words must be short
|
||||
Short words are easier to remember and type.
|
||||
*** The words cannot be proper nouns.
|
||||
** Method
|
||||
*** Candidate words are extracted from a Hungarian spelling dictionary
|
||||
**** Download latest Hungarian spelling dictionary used by LibreOffice
|
||||
https://raw.githubusercontent.com/LibreOffice/dictionaries/master/hu_HU/hu_HU.dic
|
||||
*** The candidate extracted words are filtered
|
||||
The candidate words will contain only words confirming to the [[*Design goals][Design
|
||||
goals]].
|
||||
|
||||
*** Candidate words are stored into a database.
|
||||
*** Supporting words are extracted from the classical books.
|
||||
The supporting words must confirm to the [[*Design goals][Design goals]]
|
||||
*** Supporting words are stored in a database
|
||||
*** Candidate words are assigned two properties: length and support strength
|
||||
*** Candidate words are narrowed by support strength.
|
||||
So that only twice the needed words will remain.
|
||||
**** Extreme weak words are removed.
|
||||
|
||||
|
||||
*** Candidate words are ordered by lenght and the first 7776 word remain.
|
||||
*** Candidate words are exported to a text file.
|
||||
**** Candidate words are prefixed with the 6 digit number
|
||||
Copy pasting the numbers from the beale wordlist.
|
||||
|
||||
|
||||
** Removing extra notation used by the dictionary
|
||||
M-x replace-regex "\(\w*\)[ /-].*" with \1
|
||||
** Removing words having letters outside of [a-z] english to avoid confusion
|
||||
** Removing duplicates
|
||||
** Prefixing lines with the line lengths
|
||||
awk '{print length(), $0}' diceware.words.hun
|
||||
** Sort lines (the result will be sorted by word length)
|
||||
** Remove words having only 0-3 letters
|
||||
** Remove words which are longer than ten characters
|
||||
** Leave only the first 7776 words.
|
||||
** Remove length prefixes and leave only the words.
|
||||
.* \(.*\) with: \1
|
||||
** sort lines alphabetically
|
||||
Reference in New Issue
Block a user